Csoportgondol

2013. szeptember 26. csütörtök Jand KözösségVilág

[Heidi M. Ravven: The Self Beyond Itself, részlet, fordítás általam]

Irving L. Janis a mára híressé vált 1972-es könyvében (Groupthink: Psychological Studies of Policy Decisions and Fiascoes — Csoportgondol: Döntéshozatal és fiaskók pszichológiai tanulmányai) az USA történelmének néhány csúfos bukását járta körül. Esettanulmányai közt szeperepel a Disznó-öbölbeli invázió, a Vietnámi háború eszkalációja, a Watergate-botrány, és amellett érvelt, hogy ezek mind a csoportgondol számlájára írhatók. [Magyar fordításban csoportgondolkodásként is előfordul, azonban így a szó elveszti az orwelli konnotációját. És mivel a fogalom egy negatív jelenségre utal, ezért helyesebbnek érzem a disszonáns hangzású kifejezést. — ford. megj.] A csoportgondol kifejezés arra a folyamatra utal, amely során egy csoport vezetői a csoport általános működési dinamikáját a lojális egyetértés felé terelik, és kizárják a kételkedő és ellentmondó vélemények hangoztatását. Janis elemzi a csoportgondol eseteit, és megpróbálja leszűrni belőle azt, amit ő úgy hív, hogy a „egyetértés-kereső viselkedés jellemző mintái”, ami által a csoport többi tagjának az elismerésének elnyerése fontosabbá válik, mint az adott megoldandó problémák. A történelmi tanulságok alapján arra jutott, hogy felismerhető egy tiszta és ismétlődő pszichológiai minta, ami a kognitív torzulásokat és a korrupciót eredményezi a kritikus gondolkodás elfojtása által. Janis rámutatott, hogy azokban a csoportokban, ahol a csoportgondol megjelenik, a legfőbb közös érték a csoport iránti lojalitás. A lojalitás válik szemléletben és gyakorlatban is a legfőbb morális értékké. Ez Janis szerint egyfajta lágyszívűséget teremt a csoport más tagjai felé, de egyszerre egy extrém keménységet a kívülállók irányában. A csoporton belül ez „lágyszívű” gondolkodáshoz is vezet, míg kifelé kíméletlenséghez, dehumanizáló definíciókhoz, erőteljes katonai megoldásokhoz és vérengzéshez is vezethet. Mindeközben a csoporton belül közös a meggyőződés, hogy olyan nagyszerű emberek, mint a csoporttagok sose követnének el embertelen és immorális cselekedeteket. Továbbá az egyhangúságra való törekvés egy valóságtól elrugaszkodott optimizmust táplál a csoport döntéseinek kimenetelével kapcsolatban, valamint figyelmetlenséget és szlogenekben gondolkodást a kívülállók gyenge és immorális jelleméről. Minél erősebb az esprit de corps, Janis szerint annál valószínűbb a csoportgondol kialakulása, és akár a kívülállók vagy más csoportok ellen elkövetett embertelen cselekedetek. Janis a csoportgondol nyolc fő jellemzőjét nevezte meg, melyeket három fő típusba sorolt:

Első típus: A csoport erejének és moralitásának túlbecsülése

1. A sebezthetetlenség illúziója… ami extrém kockázatvállaláshoz vezethet

2. Megkérdőjelezhetetlen hit a csoport inherens moralitásában, ami arra készteti a tagokat, hogy figyelmen kívül hagyják döntéseik etikai és morális következményeit.

Második típus: Zárt gondolkodás

3. Közös erőfeszítések a racionalizálásra, és a figelmeztető jelzések félremagyarázására… hogy elejét vegyék annak, hogy a tagok megkérdőjelezhessék a meggyőződéseiket

4. Ellenséges vezetők sztereotipizált ábrázolása, ami szerint annyira gonoszok, hogy ez eleve kizárja a valódi párbeszédet

Harmadik típus: Egyhangúságra törekvés

5. A látszólagos csoport-egyetértéstől való eltévelyedések öncenzúrázása

6. A közös megegyezés illúziója… (amely részben az öncenzúrázásból és abból a hamis feltételezésből adódik, hogy a hallgatás egyben beleegyezést is jelent)

7. Közvetlen nyomás minden olyan csoporttagra, aki erős érveket hoz fel a csoport bármelyik sztereotípiája, illúziója, elköteleződése ellenében, amely tisztává teszi, hogy az ilyen fajta gondolatok megfogalmazása ellentétes a csoport tagjaitól elvárt lojalitással.

8. Önjelölt elmeőrök felbukkanása — olyan tagok, akik megvédik a csoportot [és főleg a vezetőjét] minden ellentétes információtól, amely veszélyt jelent a csoport döntéseivel és moralitásával kapcsolatos közös önelégültségre.

Mind a nyolc tünet egyértelműen illik a náci esetre, de Irak inváziójára is, amely e könyv írása közben még mindig folyik.

Természetesen a csoportgondol problémája nem csak kormányok döntéshozásában jelenhet meg, hanem minden csoportban a nagyvállalatoktól a családokig. Ezek közül bármelyikben Janis szerint lehetséges a beavatkozás az előidéző strukturális jellemzőkbe és szituációs tényezőkbe a katasztrofális következmények megelőzése érdekében. A csoportgondol kontextusában minden egyes ember úgy dönt, hogy az ő aggodalma és kételyei nem fontosak és úgyse számítanak. De úgy is szerveződhetnek csoportok, ami támogatja a különvéleményeket és a szólásszabadágot, sőt a kereteken kívüli gondolkodást is. A megszégyenüléstől való félelmet csökkentheti egy elfogadó attitűd a tagok iránt, ami nem függ a lojális egyetértéstől vagy megkérdőjelezetlen tekintélyen vagy a csoporton kívüliek megtagadásán. Janis azt javasolja, hogy a közepes erősségű kohézió (szemben az extrém összetartással és nagyon laza kapcsolattartással) képes a legjobban korlátozni a csoportgondol veszélyeit. Ez azért lehetséges, mert ekkor jelen van egy elfogadó hozzáállás a csoporttársak iránt, de nem olyan szintű, ami extrém lojalitást és konformitást eredményezne; se nem esik a másik végletbe, ami a tagokat nyugtalanná teszi, mivel az elfogadottságuk annyira feltételes és minimális, hogy könnyen kieshetnek a csoportból. [A gyenge kohézióra példa lehet a divatkövetés, vagy rajongói/szurkolói táborok. — ford. megj.] Más strukturális jellemzők, amelyek elősegítik a csoportgondol kialakulását, így kerülendők: az elszigetelődés, az elfogulatlan vizsgálódás hagyományának hiánya, az pártatlan információforrásoktól való elzártság, és a csoport tagjai háttereinek egyfélesége. Az eltérő vélemények bátorítása akár formalizált és intézményes keretek között is rendszeresíthető. Továbbá olyan gyakorlatokat is be lehet vezetni, amelyek segítik a csoportot ellenállni a morális felsőbbrendűség érzésének, hogy magukat jónak és másokat butának és rossznak állítanak be. A stresszes idők természetesen ronhatnak ezeken a tendenciákon.

Mindezek ellenére, egy olyan csoportban, amely máris behódolt annak a fajta korlátlan és kritikátlan hatalomnak, amit a csoportgondol létrehoz, aligha üdvözölnék azokat a változásokat, amelyek korlátoznák őket ebben a fajta működésben. Számomra úgy tűnik, hogy ha egy társadalom, csoport, intézmény vagy vállalat belső kultúrájában a csoportgondol tendenciája fellép, akkor csak egy katasztrófa vagy hatalmas bukás, vagy a tagok és főként a vezetők körüli nagy botrány szükséges ahhoz, hogy a tagok hajlandóak legyenek megfontolni azokat a fajta demokratizáló, szabadság-, ellentvélemény- és sokféleség-erősítő strukturális és gyakorlati változásokat, amiket Janis ajánl. A csoportgondol egy jellemző példa a morális ítélőképesség korrupciójára. És csak körül kell néznünk magunk körül, hogy lássuk, ez mennyire a szabály és nem a kivétel. Az érdek nélküli, független morális értékelése másoknak, tetteknek, és politikai döntéseknek — szabad döntéshozatal — egy utópikus ideál, és így aligha egy megbízható és stabil alap, amire egy társadalmat, vagy bármelyik alkotó intézményét lehet építeni. [John Rawls víziója (A Theory of Justice, 1971) egy olyan civil társadalom, amelyben az emberek független egyéni szabad döntéseket hoznak, és ezen racionális döntések gyűjtése alkotja a kormányzás alapját. De ez egy álomvilág — ilyesmire már sokkal korábban Spinoza is rámutatott a politikai műveiben.] Amint Rosh és Nisbett megfogalmazták,

Az emberek aktívan hirdetik hiedelmeiket és társadalmi elképzeléseiket és nem szívesen tolerálják az ezzel való ellenkezést. Ebből követezik, hogy kultúrák, amelyek számára sokkal több forog kockán mint a pszichológusok által vizsgált informális csoportokban, sokkal fanatikusabban tartják kordában a tagok hitét és értékeit. Ez a fő oka annak, hogy a kultúrák ennyire élesen és szinte mindenben képesek különbözni egymástól… Az izoláció a kulcs a kulturális normák stabilitásához.

Mivel nem tudunk arra támaszkodni, hogy az emberek függetlenek (és racionálisak) legyenek pusztán az emberi természet jellemzőjeként (mint általában ez tévesen feltételezve van), és saját maguknak gondolkodjanak és cselekedjenek, az etikára való legjobb reményünk a pluralizmus és demokratikus struktúrák és eljárások támogatásában rejlik, olyan mechanizmusokat létrehozva, amelyek elősegítik a különbözőségeket, és megvédik a különböző nézőponttal rendelkező kisebbségi csoportokat, és biztonságot nyújtanak a vészharangozók és kiszivárogtatók számára. Továbbá a kutatásokból az is nyilvánvalónak látszik, hogy létfontosságú, hogy a társadalom különböző csoportjai (etnikai, vallási, valamint régió, korosztály, stb. szerinti) kapcsolatba képjenek egymással és ne izoláltan, védett burkokban létezzenek, amely által nem nyújtanak egymás számára kihívást. Továbbá közös feladatokban is kell osztozniuk, amelyek összehozzák őket, ahelyett, hogy a kíméletlen versengés vagy kölcsönös antipátia és elutasítás uralkodna el. A pluralizmus nem csak arról szól, hogy mindenkit békén hagynak magában; hanem aktívan összehozni az embereket közös célok érdekében, de olyan módokon, amelyek bátorítják a különbözőségeket, de nem is magasztalják fel azokat. Janis tanácsokat ad arra, hogyan lehet ezt megvalósítani döntéshozó csoportokban, de ezek közül pár ötlet nyilván ennél általánosabban is hasznosítható. Janis munkájából is az következhet, hogy a beavatkozási pont az etika számára nem az egy (mitikus) szabad akarat által hozott (jó és rossz közti) döntés, hanem a szituációk kognitív interpretációjának folyamata. És még ennek az intellektuális beavatkozásnak is saját társadalmi és szituácionális lendülete van; nem csupán kitervezetten, akarattal lehet létrehozni, hanem társadalmi és csoportszintű struktúrák, és személyes szinten pedig a tág értelemben vett tanulás valamint a figyelmes önelemzés és önreflexió szükséges hozzá, és a vágy egy filozófiai tanulmányozása, mint Spinoza Etikájában. Szóval Spinozának talán mégiscsak igaza volt abban, hogy végső soron minden erény egy mélyebb intellektuális erényt igényel és azon alapul, ami pedig a nyíltság és őszinteség ami a független gondolkodást lehetővé teszi. De ennek a hiányában, jobb esetben olyan társadalmi és politikai intézményeknek, amelyek pártolják a különbözőségeket, és az emberi egyén és mások viszonyának egy humánus vízióját hirdetik, kell betölteniük ezt a szerepet.

Hozzászólások

0 filozófiaJanispszichológiaRavven

Üdv újra

2013. június 19. szerda Jand SzemélyesVilág

Hosszú idő után folytatom a blagot. Amikor pihenőt vettem, terveimmel egy könyv írását céloztam meg, de ez messze elhamarkodott volt. Mindig csak újradolgoztam a vázlataimat, mivel nem tudtam igazán megforgatni, visszajelzéseket kapni arról, hogy másnak mit adhatok azzal, amin dolgozok. Ezután egy szoftverfejlesztői projektmunkám majd munkahelyem eléggé lekötött illetve leköt. Talán most jutottam el oda, hogy mégis írnom kell ide is, nem bírom már tovább magamban tartani jópár gondolatot és témát. 😛

Amiről mesélni akarok, az szokásom szerint elég komplex. De most igyekszem letördelni sokkal emészthetőbb falatokra, és mindig vázolni előre, hogy merre próbálok tartani, nem csak tervezgetni és csattanónak meghagyni egy csomó gondolatot. Utóbbiba már belebuktam párszor: a csattanóim gyülekeztek töredékes dokumentumokban, csak a felvezetést nem tudtam saját igényeimnek megfelelően megírni.

A témáim leginkább filozófiaiak, de igyekszem követhetően felépíteni. 🙂 Ehhez viszont segítségül hívlak benneteket, kedves olvasóim, talán kisebb falatokra könnyebben lehet reagálni. Régen gyakran kitettem a lelkemet egy-egy hosszabb esszé megírása közben, és bár a visszajelzéseknek nagyon örültem, rá kellett jönnöm, hogy túl nagy ívű témákkal nagyobb részt csak monológot folytathatok, mert túl nehéz becsatlakozni.

***

A filozófia feladatának számomra eddigi legszebb kijelölését Erazim Kohák The Embers and the Stars című könyvében olvastam. Az egész könyv központi motívuma az este az erdőszélen, a parázsló tűz mellett és a csillagok alatt. Mit lehet ebből a varázslatos életképből átemelni a mindennapi, akár városi életbe?

Két világ közt kell mozogni ehhez, az egyik a techné: a nappali tudatunk, a célirányú tevékenykedés, a munka. Itt mindent felosztunk részekre, kategorizálunk, szabályokat alkotunk és alkalmazunk. Része ennek természetesen ipari techológiáink használata és építése, fejlesztése, javítása, de tágabban minden más is, amit összehangoltan vagy konzisztesen vagy precízen kell végeznünk. Szükségünk van minderre, mert percről percre eligazít, struktúrát ad, leegyszerűsít. A másik világ a poézis: az este a parazsak mellett, a csillagok alatt. Itt minden egybefolyik, átjárható, szabadon csapongó. Ez minden művészet, minden lelkiség mély gyökere. Szükségünk van rá, mert egész életünket is képes eligazítani, víziókat ad, kitágítja a látószögünk. E kettőre együtt van szükségünk, mert csak a szeretet képes értelmet adni a munkának, és csak a munka képes tevékennyé, így valódivá tenni a szeretetet.

A filozófia igazi mély feladata tehát az, hogy ezt a két világot próbálja áthidalni. A költészetnél így technikaibb, a technikánál költőibb. Nagy szükségünk van erre a hídra, különben mindkét elvont világ megsínyli, és természetesen a valós emberi és több-mint-emberi világ is. Amint látjuk.

***

Adok hát némi ízelítőt abból, hogy milyen kérdések felé igyekszem mozogni a blagon a közeljövőben. Előbb nézzük a technikai oldalról. Descartes dualista filozófiája talán máig egy sarokpontja az európai, és jelentős részt a globális kultúrának, egészen mindennapi szinten is. A tapasztalati létünket oly gyakran szubjektív és objektív, külső és belső „világokra” bontjuk. Így gondolkodunk, és így mesélünk a tapasztalatainkról.

Mi ezzel a probléma? Hiszen alapjában véve egy magától értetődő felosztásnak tűnik ez, amivel jól ki tudjuk fejezni saját és közös dolgainkat. Mégis, nem nyilvánvaló, de komoly hiányosságai is vannak. (A félreértések elkerülése végett: nem leszámolni akarok a szubjektivitás és objektivitás fogalmaival, hanem megforgatni őket párszor addig, amíg átértékelődnek, rá tudok mutatni hátultütőikre, és a köztük lévő kitöltendő résre.)

Két szélsőséges (így persze elég abszurd) filozófiai álláspont is lehetséges a témában, az egyik a szolipszizmus: az az elképzelés, hogy csak az én egyéni tudatom a valós, a teljes tapasztalatom, és minden más csak annak szüleménye. Logikailag cáfolhatatlan ez az álláspont, hiába jössz velem szembe és mondod „hahó, én is itt vagyok”, ha az egész tapasztalatomat erről elvetem (és benne téged is), mint tőlem független létezőt. Gyakorlati szempontból nagy valószínűséggel mégse túl sikeres filozófia ez, pl. ha az ember barátokat is szeretne.

A másik véglet a (gyakran materialista és utilitárius) objektivizmus, az az álláspont, hogy csak a fizikailag mérhető mennyiségek, és felismerhető törvényszerűségek irányítják az egész világot, a tapasztalat maga az agyunk által „előállított” illúzió. Ebben a végletben is meg lehet alkotni egy zárt logikai rendszert, ami hasonlóan támadhatatlan, de talán látszik, hogy ez is ugyanúgy könnyen adhat teret az érzéketlenségnek.

Az értelmes középutat jól megfogalmazni egyáltalán nem könnyű, és nem árt hozzá némi filozófiai fogalomrendszer és fokozatos felépítés. De nem lehet, hogy mindez csak felesleges szócséplés? Hiszen akármit is „okoskodunk” minderről, úgy tűnhet, hogy a valós életben a másokkal való szemtől szembeni érintkezést, valamint a tapasztalataink milyenségét nem befolyásolja, hogy ennyire elvont módban mint tudunk megfogalmazni a témáról. Én viszont úgy gondolom, hogy az analitikus filozófia egy gyakori tévedése az, hogy a felvetett kérdéseket mereven megválaszolandónak és feltérképezendőnek tekinti, és nem (vagy csak kevéssé) veszi figyelembe, hogy a „válasz” esetleg nem csak egy zárt formula, hanem egy folyamat, ami megváltoztatja a kérdést, sőt a kérdezőt. (Az európai kontinentális filozófiai hagyomány követői általában odafigyelnek erre, bár gyakran elég kacifántos köntösbe bújtatják, így érveléseik nem túl közkeletűek.)

Szóval szerintem nagyon is tud hatni a gyakorlati és a közvetlen tapasztalati szintre is az, ha egy jól kigondolt és gondozott szemléletet ápolunk e témában. Mert hogyan is fogjuk fel igazán azt, hogy ha van előttünk egy Másik Ember (vagy Élőlény), akinek szintén van tapasztalata, amit mi nem tapasztalunk, de tudjuk, hogy ő tapasztal minket, de nem tapasztalja a mi tapasztalatunk. (Ez egy nagyon Laing-es mondat lett…) Ismét, ez nyilvánvalónak tűnhet, de az empátiánk sekélysége vagy mélysége, és életünk gazdagsága a tét.

***

Mindehhez persze az irodalmat sem árt segítségül hívnunk. Hiszen egy regény olvasója a képzeletében élethelyzetek sokaságát tapasztalhatja meg (a fantázia is egy tapasztalati mód, képes majdnem ugyanúgy hatni ránk, mint a valóság), ráadásul akár egyszerre több oldalról is, megértve megannyi belső világ összefonódását. Egy vers olyan erővel képes megvillantani nem csak egy élményt magát, hanem a világ felé fordulás egy módját, ami a legerősebb kifejező erő, amire az emberi nyelv képes.

A kérdés az, hogy az így megedzett képzelőerőnket képesek vagyunk-e segítségül hívni, és autentikusan felhasználni társas és társadalmi mindennapi ügyeink megálmodásához, megtervezéséhez, intézéséhez is? Sajnos a mai társadalmi berendezkedésben a válasz gyakrabban húz a „nem” felé. Úgy is állunk hát hozzá az irodalomhoz, hogy „szép-szép, de végsősoron haszontalan”.

Volt egy fontos irodalmi mozgalom, ami legegyszerűbben talán az ezen elképzelés és helyzet elleni kreatív lázadásnak tekinthető, és a huszadik század világkultúráját tekintve is meghatározó hatású: a Romantika. A szó a köztudatban mégis leginkább csak kisbetűs változatban: az ábrándozás és a szerelmi játékosság értelmében él. És egy társadalmi gondolkodóra azt mondani, hogy „romantikus”, szinte egyértelműen negatív jelzőnek számít, a „nem komolyanvehető” szinonimája.

De mik is a Romantika fő felismerései és elképzelései, ami miatt így le lett írva? (A listához a fő ihletet Curtis White The Science Delusion című könyve adta.)

A fő felismerés talán az, hogy a kultúránk elidegenítő, az objektivizált kapcsolatok és technológia által: az emberek könnyedén nem gondoznak mély kapcsolatot másokkal, a tágabb emberi és több-mint-emberi világgal, és saját érzelmeikkel, testükkel. Az elidegenedés felismerése és kreatív feldolgozása lehet az egyetlen gyógyír, egy olyan kultúra-kritika, amely egyszerre fájdalmas és felszabadító. Ennek egy fő eszköze a dialektika: az a filozófiai hozzáállás, amely egyszerre képes szembenézni adott helyzetekkel és elképzelésekkel és ellenpólusukkal is, keresve a dolog meghaladását.

Talán Nietzsche mondta ki először igazán elemi erővel, hogy a legteljesebb emberi cél: azokká váljunk, akik igazán vagyunk. Mára ez sokfelé visszhangzik, de komolyan vesszük-e tényleg az önfeltalálás „parancsát”? És nem csak képmutatás-e már ilyesmit hangoztatni, hiszen a dolgozói-fogyasztói kultúra messze a legtöbb embernek ezt üzeni: a munkában legyél szervilis, és a fogyasztásban majd feltalálhatod magad. Ezt szerintem messze többségünk el is fogadja, belátjuk, hogy „így reális.” Talán sokunk filozofikusabb óráiban (például ha egy este az erdőszélen kizökken a televízió és óriásplakátok által közvetített szimbolikus világból) érzi, hogy valami mégis bűzlik. Mégis „józanabb” pillanatainkban inkább ráhagyjuk, hogy ha így megy, akkor biztos csak így működhet, minden más lehetőség „csak romantikus képzelődés”. Különcnek számít, aki ennél merészebben találja fel a saját életét.

Vannak pár dolog, amelyeket a Romantika csapdáinak nevezhetünk: nem vezet mindez érzelgősséghez, anti-intellektualizmushoz, depresszióhoz, valóságtagadáshoz? De valójában szerintem a veszélyes csak az, ha megfeledkezünk a középutakról: van olyan, hogy egészséges empátia és törődés, sőt egészséges abszurditás, egészséges melankólia, egészséges fantázia. Csak ehhez inkább pl. Schillert érdemesebb olvasni, mint Rousseaut. És én rengeteget tanultam még a Romantika szellemi hagyományát mesterien továbbvivő két nagy kedvenc huszadik századi szatirikus és tragikomikus írómtól, George Orwell és Kurt Vonnegut regényeiből. És sajnos-sajnos messze nem látom eléggé, hogy az ő munkájuk kellő mély megértést és valódi változást érne el. Részben talán azért, mert szerintem a mai irodalomoktatás általános gyakorlata hatásában messze a legtöbb esetben az irodalom elleni védőoltásnak tekinthető (más tantárgyakkal is történik persze hasonló). Leginkább csak azokon nem fog, akik már korán elkapták a „vírust”. 😛

***

Lesz dolgom itt a blagon. 🙂 Szálljatok be mellém bátran!

Hozzászólások

8 filozófiairodalomRomantika

Ritkítás, váltás

2012. augusztus 13. hétfő Jand Személyes

9 hónapja hanyagoltam ezt a blogot, itt az idő, hogy végre megszüljek valami újat. A „Jand blag” egy próbálkozás volt, és már látom, hogy több ponton elhibázott koncepcióra építettem. Személyes lelkendezésekkel és nyavalygásokkal váltottam hosszabb esszéket. Egyszer irodalom és filozófia inspirált, máskor Facebook-csevely. Ezt a kettőt gyakran hagytam egybefolyni. Évtizedes, évszázados vagy akár évezredes gondolatokat vegyítettem a saját pillanatnyi hangulatommal. Amennyire azt hittem, hogy ezzel erősítem a mondanivalóm őszinteségét és erejét, annyira látom már, hogy ez hosszabb távon mekkora gát.

Most megritkítom a blogot, eltüntetem befejezetlen törmeléket, az üresen hagyott ígéreteket. Ha írok új blogot, az kiszámíthatóbb jellegű lesz, és az esszégyűjteményt elkülönítem. Régebbi összeszedettebb írásaim és fordításaim megtalálhatóak lesznek archívumban, vagy újradolgozva.

Hozzászólások

5

Vegyes zöldség 3

2011. november 12. szombat Jand Töredék

A hírvivőket néha lelövik. Az ügy nem bonyolult:

Amit a valóságból tapasztalunk és a világról gondolunk, az sose „a Valóság” meg „a Világ”. Az csak az, amit a valóságból tapasztalunk és a világról gondolunk. Ilyen egyszerű.

Az is bolond persze, aki folyton csak ezen agyal. Félre kell ezt tenni, de azért nem árt, ha néha kéznél van. Ha túl messzire kallódik, akkor lelőjük a hírvivőt.

Azt mondanom se kell, hogy ez a hírvivőnek rossz. De könnyen lehet, hogy végül nekünk is.

***

Soha semmit nem láthatunk egyszerre minden oldalról.

Sok dolgot érdemes körbejárni és megszemlélni különböző oldalait.

De soha semmit nem láthatunk egyszerre minden oldalról, akármennyit járkálunk körülötte.

Felesleges állandóan járkálni körülötte.

Nem felesleges párszor körbejárni.

***

Ha valaki másokat győzköd: „Gyere ide, és nézd erről az oldalról!”, háromféle baja lehet belőle:

  1. Odakiabálják neki: „Nem megyek, te rossz helyről nézed!” És szerzett egy ellenséget.
  2. Odamennek mellé, és azt mondják neki: „Én ezt már láttam, te még itt tartasz?” És megalázva érzi magát.
  3. Odamennek mellé, és vele együtt rajonganak. És szerzett egy rögeszmét.

Bölcsebb dolog nyugodtan sétálgatni és mosolyogni az egészen. Nem zavar, ha nem hiszel nekem, de az se, ha igen.

Ha nyugodtan sétálgatsz, legfeljebb „következetlennek” vagy „logikátlannak” néznek majd. De ezt könnyű megszokni. Sokkal könnyebb, mint hinnéd.

***

Az apáca Wu Jinchang megkérdezte Huineng hatodik pátriárkától:

– Sok éven át tanulmányoztam a Mahaparinirvána szútrát, sok részét mégse értem egészen. Kérlek, világosíts fel engem!

A pátriárka így válaszolt:

– Én nem tudok olvasni. Kérlek, olvasd fel nekem a jeleket, és talán képes leszek megmagyarázni a jelentésüket.

– Ha te még a jeleket sem ismered, hogyan lennél hát képes megérteni a jelentésüket?

– Az igazságnak semmi köze a szavakhoz. Az igazság olyan, mint a fénylő Hold az égen. A szavak pedig egy ujjhoz hasonlíthatók. Az ujj képes a Hold felé mutatni. Az ujj mégse a Hold maga. Ahhoz, hogy a Holdra nézzünk, az ujjon túlra szükséges nézni, nem igaz?

***

Platón leír pár betűt az előtte fekvő papírra. Ránéz, és megszólal: aletheia (igazság). Elmereng: Igen, de mi az az „Igazság”? Elérhető vajon? Birtokolható vajon?

Azt látja, hogy a legtöbb embert nem érdekli ez a kérdés. Kitalálja, hogy ők olyanok, mintha egy barlangban lennének leláncolva, és csak a falon futó árnyakat hinnék valóságnak, mert soha életükben mást nem láttak. Igen, ez jó magyarázat lesz. A legtöbb ember nem látja, hogy az igazi valóság a gondolatokban, az ideákban, a formákban rejlik. Na, én majd leírom nekik.

***

Platónt még sok Nyugati Filozófus (általában civilizált, írástudó, felnőtt fehérbőrű férfi) követte. És náluk volt az Írás, az Igazság, a Hatalom.

Aki őslakos, írástudatlan, gyermek vagy nő, annak definíció szerint nincs igaza, és vagy be kell törni, vagy meg kell ölni. Nehogy bárki az orra elé merjen nézni, és megkérdőjelezni az Ideákat.

***

A Nyugati Filozófus találkozik egy vándor törzzsel. Békésnek és kedvesnek tűnnek, így hát megkérdezi tőlük:

– Mi a nyugalom? Mi a türelem?

A törzs vénje előlép, és elmond pár mesét. A Nyugati Filozófus csóválja a fejét.

– Nem értitek? Én azt kérdeztem: mi az a „nyugalom”? Mi az a „türelem”?

Megkínálják egy kis ennivalóval, leültetik a tűz mellé, és mondanak neki még pár mesét. A Filozófus felpattan és elviharzik, dúlva-fúlva magában:

– Ezek tudatlanok, sehogy sem értik a kérdésem! De én voltam a bolond, hogy hihettem azt, hogy ezek tudhatnak bármit az olyan dolgokról, mint a „nyugalom” vagy a „türelem”! Pahh!

***

Két ember rendszeresen hangosan vitatkozik. Egy külső fültanú gondolatai:

Már megint mindketten azt hiszik, hogy valami roppant különleges dolog – a „saját igazságuk” – van a szavaikban, amit egymáshoz vágnak. Pedig beszélhetnek bármit össze-vissza, mindig ugyanaz a minta. Megint csak azt hiszik, hogy a „saját igazságuk” egy kalapács, amivel püfölni kell a másikat.

***

– Értem én, hogy „szeresd az ellenségeidet”.

– De én értem jobban!

– Akkor dögölj meg!

– Te dögölj meg!

***

A Nyugati Filozófusnak egy folyóparton pihenő kő leginkább semmit se jelent. Jelentése ugyanis csak a saját, emberi jeleinknek van. Minden másban jelentést látni csak képzelgés, belemagyarázás. Egy kő önmagában nem tartalmaz ideát, tehát érdektelen vagy legfeljebb az emberi esztétikai élmény vagy hasznosítás a célja. Egy kő nem beszél, nem kommunikál, nem érez.

Írástalan őslakosoknak szerte a világon, egy folyóparton pihenő kő mondani tud valamit. Elsősorban azt mondja: itt vagyok. A kő „önmagát jelenti”. A világ egy darabkáját, ami épp felfedi magát (az egyik oldalát). Ha valaki figyel a kövekre, kitanulhatja a kövek életét. Egy követ megnézve érezheti, honnan jöhetett, hogyan jöhetett. Egy kő nem csak az emberrel kommunikálhat, hanem mindennel, ami körülveszi: a széllel, az esővel, napfénnyel, mohával, bogarakkal. A világ bármely kis része is folyamatosan hat arra, ami körülveszi. Így egy kőnek is meg kell adni a tiszteletet, ha használni akarjuk, mert ilyet nem szabad figyelmetlenül tenni.

***

A fogyasztói kultúra:

Nincs kapcsolatunk azzal, hogy amit vásárlunk, az honnan jött és miből lett. „A boltból jött. Pénzből lett.”

Nincs kapcsolatunk azzal, hogy amit kukába dobunk, az hová megy. A fejünkből is kidobjuk, és ennyi.

Mit nekünk anyagi és élővilág, meg ilyen idegesítő apróságok! Mi tudjuk, mi a lényeg: a forma, az idea, a funkció.

***

Ha megkérdezünk valakit, hány emberi érzékszerv létezik, valószínűleg azt mondja: öt, és fel is tudja sorolni.

Tessék, pár további: egyensúly és gyorsulás (belsőfülben), testhelyzet (receptorok az ízületekben és izmokban), nemi szervek, belső állapotok érzékelése (szomjúság, éhség, fájdalom), valamint vannak receptorok a nyelőcsőben, tüdőben, gyomor- és bél- húgyhólyagfalon, satöbbi.

Azt hiszem, egyiket se kell szükséges magyaráznom. És azt se, hogy nélkülük meglehetősen életképtelenek lennénk.

Honnan hát az ötös válasz? Valaki kitalálta, és így foglalta szavakba. Ennyi. De ha ragaszkodsz az absztrakt „igazsághoz”, talán inkább keresgélnél valami jó kis magyarázatot az ötös lista „helyességére”.

Igazából nem tökmindegy? Az érzékszerveink nem attól léteznek, mert megnevezzük őket. Nem tűnnek el, ha nem vesszük őket sorba.

***

A szavaikat leíró Nyugati Filozófusoknak valami roppant fontos lett, hogy ne találjanak ellentmondást a műveikben, így ne nézzék őket mások hülyének. Így a fő figyelmüket a saját fejükön belül is leszűkítették csak azokra a szavakban megfogható dolgokra, amiket össze lehetett nyomni egyetlen „logikai rendbe”.

Egy Nyugati Filozófus képes ilyet írni: „Gondolkodom, tehát vagyok”.

Ó, szegény Descartes! Ha véletlenül leállna a gondolkodással (ami számára csak az állandó belső szófosást jelenti, nem a cselekvő megfigyelést és figyelmes cselekvést), eltűnne!

***

A Nyugati Filozófusok makacssága szülte az ősi ideát, ami még mindig erősen tartja magát a civilizáció kultúrájában: az embernek van valamilyen pontszerű lényege. Mintha egyetlen pontban tárolódna minden tudásunk és emlékünk, és onnan indulna ki minden lényeges cselekedetünk vagy viselkedésünk. Ez ugyanannyira igaz, mint az öt érzékszerv. Egy erős leegyszerűsítés. Agyunknak és testünknek kiterjedése, térfogata van. Nem pontok vagyunk.

De még mindig leginkább erre az ideára alapul az oktatás, az igazságszolgáltatás, és hétköznapi gondolkodásmódjaink jelentős része. Sok ember annyira begyakorolja ezt az ideát, hogy észre se veszi, hogy ezek csak szavak. Mások meg fizetnek egy pszichológusnak, csak hogy végre valaki ne tekintse annyira pontszerűnek őt.

***

A pénz mint „anyag”: A pénzügyeket gyakran nevezik anyaginak, és van ebben logika. A pénz főként egy folyadékhoz hasonlítható, mivel jól felosztható: lehet belőle kicsit vagy többet adni vagy kapni. És ha nem vigyázunk, könnyen elfolyik. Meg kell keresni, számolgatni kell vele, be kell osztani.

A pénz egy személytelenné tett ígéret. Nincs meghatározva, hogy pontosan mikor, kitől és mit, de azt ígéri, hogy valamikor, valakitől valamit kaphatsz cserébe. És látjuk, hogy ez jó dolog. Egyszerű, és úgy néz ki, működik.

***

A pénz mint jel: Bár a készpénznek nevezett színes papírdarabok és fémkorongok anyagiak, de nem ez a lényegük. Pénzzé csak egy olyan társadalmi játékszabály által válnak, amelyben többek lesznek, mint csupán papírdarabok és fémkorongok. A pénzt beválthatod, és mondjuk, egy papírdarab helyett egy adag fémkorongot kapsz, mégis elmondhatod, hogy ugyanannyi pénzed van. Vagy bankkártyával is fizethetsz, és akkor nem történik más, mint egy számítógépes rendszerben átíródik néhány szám. A pénz lényegében egy információ, egy jel, amely egy bizalmi játékrendszer aktuális állapotát írja le.

A pénz egy személytelenné tett ígéret. És bizony meglehetősen bolond mérce az, hogy ezekből az ígéretekből összesen mennyi van és mennyi forog. Mekkorákat ígérgetnek emberek, és absztrakt szervezetek egymásnak, mekkora ígéreteket látunk „természeti erőforrásokban” és technológiákban és bármiben: lényegében erről szólnak gazdasági mércéink.

Teljesen természetes, hogy az emberek az ígéretesebb irányok felé mennének mindig. De ha az ígéretességnek csak egyetlen (és meglehetősen öncélú) fő mércéje van, az bizony veszélyes.

Csomó probléma gyökerének ezt gondoljuk: kevés a pénz. De mi van akkor, ha a legnagyobb közös problémáink gyökere: túl sok a pénz? Hatalmas számok keringenek a világban – hatalmas fikciók, hatalmas vágyálmok – közben a bolygónk egyre lepusztultabb, és életünk egyre kevesebb részét rendezzük nem absztrakt módokon. Lassan az orrunk elé se látunk.

***

Íme, a „gazdaságot” háromféle módon lehet „pörgetni”:

  1. Egyre gyorsabban és gyorsabban élünk fel véges erőforrásokat, egyre több dolgot tekintünk tulajdonnak – ezt nevezzük fejlődésnek. Tartós dolgokat létrehozni nem fér bele ebbe a képbe. Inkább rövidke ideig minket szolgáló termékek özönét teremtjük tartós és széleskörű károkozások árán – ezt nevezzük fejlettségnek.
  2. A bizalmi hálóink egyre nagyobb részét helyezzük át egyetlen bizalmi játékba: a pénzrendszerbe. Önfenntartó közösségeket létrehozni nem fér bele ebbe a képbe. Inkább lesse mindenki a „világpiac kívánságait”, inkább legyen mindenki kiszolgáltatott, és így távolról is rángatható.
  3. Egyre nagyobb absztrakciókat hozunk létre, azokban ígéretet látunk, és az ígéretnek számbeli értéket nyilvánítunk.

***

Egyfajta értelemben: Pénzből jóllakhatsz. Pénzből házat építhetsz.

Másfajta értelemben: Pénzből nem lakhatsz jól. A pénz nem ehető. Pénzből nem építhetsz házat. A pénz igen gyatra építőanyag.

***

A civilizáció kultúrája még mindig ugyanazt a játékot játssza: az idea mindig szent és csodálatos, ami csak anyagi vagy élő az mind tökéletlen. Annál „tisztább” valami, minél inkább csak ideákból, absztrakciókból áll.

A „civilizáció” mint absztrakció tökéletesen meglenne, csak ne lennének benne azok a fránya emberek! Hogy-hogy nem a civilizáció kultúrája menetrendszerűen háborúkat és népirtásokat, széleskörű éhezést és nyomort produkál. És a bűnbakok persze mindig ugyanazok, csak időről-időre más és más szavakba csomagolva: a „bűnös emberi természet” és a „kegyetlen földi Természet”.

És aki nem így gondolná, az idealizál.

Néha tényleg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

***

Egyszerű „gonoszság” sose teremthetne önmagában népirtásokat. Csak ha szövetségese az absztrakció: a könyörtelen szavak, az egységesítő sablonok, a bürokrácia.

Egyszerű „hülyeségből” vagy „kapzsiságból” az emberiség sose pusztíthatná el bolygója élővilágát. Csak ha absztrakttá válik a tevékenységünk. Tessék: a világot leginkább munkából pusztítjuk. És mellé megy a nyavalygás: „kevés a munka”!

Dehogy hirdetek én lustaságot! Irdatlan sok értelmes és bölcs teendő vár ránk a világban, mindenfelé! De ha sokan és sokáig várunk még arra, hogy ezeket a teendőket valaki majd „munkaként” csomagolva elénk rakja, abba bizony belepusztulhatunk. Sajnálom.

***

– Eljöhet az idő, hogy törvényt kell bontani azért, hogy jót tehessünk.

– A megbolondult Nietzsche beszél belőled! Azt gondolod, hogy jöttment filozófusként az írott rend fölé helyezkedhetsz? Nietzsche tanai ihlették Hitlert!

– Honnan veszed, hogy Nietzsche nem megakadályozni próbálta Hitlert, illetve inkább a „Hitler-jelenséget” az ilyesmi gondolataival? Ó, ne higgy a szavaknak, sose higgy!

***

Dehogy vagyok én „civilizáció-ellenes”! Mi a francot jelentene az? Hogy lenézzek mindenféle műveltséget, hogy törjek-zúzzak magam körül, vagy elmenjek egy lakatlan szigetre? Minek? A „civilizáció” csak egy szó, egy absztrakció.

Sőt, még „absztrakció-ellenes” se vagyok. A mesék is absztrakciók. Minden, amit írok, absztrakció.

A lényeg csupán ennyi: a világon a legtöbb emberi zűrt az okozza, ha előbb túlegyszerűsítjük, utána túlbonyolítjuk a dolgokat.

Hasznos az absztrakció, hasznos leegyszerűsíteni a rendkívül összetett világot. De jobb, ha nem vakít el teljesen minket.

***

– Nem hiszem, hogy az ipari civilizáció (egy absztrakt termelést végző absztrakt társadalom) fenntartható.

– Hogy mondhatsz ilyet!? De hát a Lehetőségek! Gondolj a Lehetőségekre!

– Tudom, szentségtörő vagyok. A Lehetőségek a modern kor istenei, amelyek oltárán feláldozzuk a Valóságot, a Jelent, a Jövőt.

– Akkor mi legyen, másszunk vissza a fára?

– Azt miért nem lehetne, hogy egyszerűen csak ne legyünk már ennyire bolondok és vakok? Tudom, hogy ekkor rengeteg ember „elvesztené a munkáját”, annyi idióta játékszert gyártunk most egymásnak. Tudom, hogy a mostani társadalmi működésben ez mennyi zűrrel járhat. Mégis, rengeteg illúziótól kell megszabadulnunk. És előbb-utóbb vagy megszabadulunk tőlük, vagy belepusztulunk. Zűrös is lesz, nehéz is lesz. Mindenkinek egy hatalmas tanulnivaló.

***

Az élet állandó tanulnivaló. Ne hibáztass se mást, se magad.

Még ha azon is kapod magad, hogy mást hibáztatsz, ne hibáztasd miatta magad, se mást.

Még ha azon is kapod magad, hogy hibáztatod magad, ne hibáztasd tovább magad emiatt, se mást.

Még ha más hibáztatja magát, ne hibáztasd miatta se őt, se mást, se magad.

Még ha más hibáztat, ne hibáztasd se őt, se mást, se magad.

Az élet állandó tanulnivaló. Neked is, másnak is.

Az egész emberiségnek is.

***

– De mi értelme van annak, hogy te csak mutogatsz az Útra?

– Nem csak mutogatok, én járkálok, bár néha megállok mutogatni. A szavaim: na, az csak mutogatás. De miért hiszed azt, hogy „én” a szavaim vagyok? Miért hiszed azt, hogy „te” a szavaid vagy?

***

Ne akard, hogy jósoljak. Nem vagyok jós. Csak azt tudom, hogy a félelem és az absztrakciók az emberekkel csúf dolgokat képesek végeztetni. És a kettő egymást erősítheti. Semmi nem félelmetesebb, mint hogy téged magad is akár teljes mértékben absztrakcióvá tesznek, ahelyett, hogy bárki szemében valaki lehetnél. És a civilizáció absztrakcióit a félelem szüli, az ideákkal és törvényekkel tartjuk távol magunk az ijesztővé vált hús-vér emberektől és csoportoktól és világtól.

Megtörni magadban ezt az ördögi kört: igazából nem tehetsz mást, de nem is kell. Sok ember csak egy középtávolságban lebegő ködöt figyel, és fél. Elsősorban csakis magadon segíthetsz, de bizony nem csak úgy, ha beraktározol pénzből, vagy akár aranyból, élelemből és fegyverből. Légy bátor: ne a ködöt figyeld meredten, inkább pillants többet az orrod és a lábad elé, és akkor félelem nélkül emelheted fel a fejed és messzebbre láthatsz.

De csodákra ne várj. Minek az? Aki csodákra vár, állandóan csalódik. Aki nem vár a csodára, annak minden pillanat csodálatos, úgy, ahogy van.

Hozzászólások

7 filozófiaíráspénz

Vegyes zöldség 2

2011. november 7. hétfő Jand Töredék

Egy elképzelés: a világon bármi becserélhető bármire, vagy ha mégse, akkor legalábbis így kellene, hogy legyen.

Ez csak egy elképzelés.

De nézd: ha elhitetjük (majdnem) mindenkivel, hogy ez működhet, hacsak közben fémkorongokat és papírfecniket adogatunk egymásnak, végül úgy tűnhet: igaz. És aki ezt kétségbe vonná, az veszélyes szentségtörő, mivel a dolog működésének a legfőbb nyitja épp a benne való hit.

Végül még a Föld élővilágát és az emberi faj létfeltételeit is egyre inkább becseréljük számokra, miközben azon rimánkodunk, hogy jaj, nehogy összedőljön a gazdaság, nehogy kiderüljön: ezeket a számokat talán mégse lehet visszacserélni bármire.

***

A világon a legtöbb emberi zűrt az okozza, ha előbb túlegyszerűsítjük, utána túlbonyolítjuk a dolgokat. A pénz egy példa.

Elvileg arra jó, hogy egyszerűbbé tegye a kereskedelmet. De egyetlen puszta alapötlet – legyenek a dolgok becserélhetőek számokra (amelynek persze valamilyen fizikai alakjuk, jelképük is van), majd a számok visszacserélhetőek dolgokra – egymagában a gyakorlathoz kevés. Így idővel a szabályrendszer egyre és egyre bonyolultabbá vált. És még olyan esetekre is kötelezővé vált, ahol valójában semmit sem egyszerűsít, sőt!

Végül nagyokosnak tekintjük, és tisztelettel övezzük azt, aki ezt a szabályrendszert átlátja, és képes jól profitálni belőle. Ha meg „dülöngél a gazdaság”, rájuk lehet kenni.

Könnyebb út bűnbakokat keresni, mert roppant ijesztő lehet a gondolat, hogy veszélyes túlegyszerűsítésekre alapul egész civilizációnk sok gondolatköre, és nagyon eltévelyedtünk így a falainkon kívüli valóságtól. Inkább gabalyítanánk csak mindig tovább a gordiuszi csomót, mert minden „normális ember” ezt teszi.

***

De jó dolgunk van, ha minden problémára ilyen gyorsan rávághatjuk a választ: nincs elég pénz, rossz helyre megy a pénz! Mindenki bólogat, és tódulnak az ötletek, hogyan lehetne jobb. Persze semmi se lesz jobb. Kicsit talán máshogy tologatjuk a dolgokat, de hogy-hogy nem, nagyrészt még mindig ugyanaz a probléma.

De jó dolgunk van, ha bátran hihetjük, hogy mindent egyetlen mércével lehet mérni! Meg lehet spórolni azt, hogy egy olyan társadalmat építgessünk, amiben értelmesen és bölcsen tudunk viszonyulni egymáshoz és a nem-emberi világhoz. Azt mondjuk: értsen mindenki a pénz nyelvén, és ez elég lesz.

***

– Te nem a valós világban élsz.

– Tudok én figyelni a szélre, a fákra, a kövekre, az emberekre, itt és most rád.

– Te csak ábrándozol! Ha ilyeneket mondasz a pénzről, akkor nem a valós világban élsz!

– Én a civilizáció furcsa idiotizmusát lélekben kívülről figyelem, ennyi az egész.

– De elfogadsz és költesz is pénzt! Nem osztogatod el mindened! Álszent vagy!

– Az előbb még az volt a baj, hogy nem istenítem a pénz fogalmát, most meg már az, hogy nem utasítom el teljesen?

***

Ezópusz régi meséjének egy változata egy erdélyi mesekönyvből:

A róka híres nyalánk-falánk, nemcsak galamb- és csirkesültre feni a fogát, hanem még az édes szőlőt is nagyon szereti. Egyszer egy kerítés mellett ballagott, és észrevette, hogy pompás, érett szőlőgerezdek csüngenek le róla.

– Ahá! – szólt – éppen jókor jöttem ide, mert nagyon éhes vagyok.

De amint a fürtökhöz akar nyúlni, látja, hogy igen magasan vannak. Ágaskodott, kapaszkodott feléjük, mert nagyon csábították a szép fürtök, de hiába. Hasztalan volt minden ágaskodás-kapaszkodás; hiába ugrott fel egészen a fürtökig, és tátogott nagyokat, mert az utolsó pillanatban mindig visszabukott. A sok hiábavaló erőlködés felmérgesítette a rókát, szidni kezdte a fürtöket, amelyek pedig őt nem bántották, és dühösen ezt mondta:

– Nekem bizony nem kell ez a savanyú szőlő! Könnyen le tudnám szedni, de még éretlen, és csak összehúzza az ember száját. Inkább hazamegyek, és valami jót falatozok otthon.

Akik azonban ezt hallották, csak kinevették, mert a nyalánk-falánk róka ezúttal jól megjárta.

– A komának savanyú a szőlő – mondották. – De ne higgyetek neki, mert őkelme nagy hazug.

***

Ha nem lenne félretett pénzem, akkor most megosztott gondolataimért talán a mesebeli rókának néznének. Ha van, akkor álszentnek. Értem én, csak leszarom.

***

Az emberek gyakran hajlamosak túlbecsülni a gondolatok és szemléletek terjedési sebességét a kultúrában. Ez két további túlkapást szül:

A nekik tetsző gondolatokat hevesen próbálják nyomatni, de így leginkább csak úgy érzik, mintha a falnak beszélnének. Talán jól is érzik! De a falat hibáztatják.

A nekik nem tetsző gondolatokat hevesen próbálják ellenezni, mintha az „őrt állásuk” nélkül azok rögtön teljesen megmérgeznék a kultúránk.

Ez sajnos jó nagy ordibáláshoz és csörömpöléshez tud vezetni.

***

Ha mindenki csak ordibál és csörömpöl körülötted, kezdj el énekelni. Talán páran lejjebb veszik a hangjukat. Meglepetésükben vagy meghatódottságukban – mindegy! Talán ennyi elég.

***

– Egy fecske nem csinál nyarat. Attól még valamikor megérkezik az első.

– Nem te vagy az első.

– Nem is mondtam ilyet.

– De még nincs nyár. Tehát nem is lesz! És a fecskéket lelövik!

– Majd jön másik.

Hozzászólások

10 pénz

« Korábbi bejegyzések

Powered by WordPress and NatureFox.