Az egyetem befejezése óta terveztem már újra belevágni a blogírásba, de mégis helyette mindenféle egyébre forgácsoltam el az időmet. Talán azért is, mert nem megy eléggé a spontán írás. A beszéd még jobban, mert amit kimond az ember azon nem lehet változtatni, írásnál meg a perfekcionizmusom mindig megakaszt, és néhány rövidke mondatot is képes vagyok sokáig szerkesztgetni. Erről le akarok szokni, mert minden formában meg akarom tanulni hatékonyabban kifejezni magam, mert úgy érzem fontos mondanivalóm is van.
És ez a másik ok, ami miatt féltem elkezdeni írni: olyan dolgokról akarok szólni, amiket nagyon fontosnak érzek. Arról, hogy hogyan lehet felépíteni egy saját magunk és egész emberi és nem-emberi környezetünk számára is boldogabb, egészségesebb, és fenntartható életmódot. Nem mintha én már mindent tudnék erről a rendkívül szerteágazó a témáról, sőt, nagy utat kell még bejárnom. És így persze elsősorban nem is írni akarok, hanem úgy élni, hogy az általam igazán fontosnak érzett célokat a mindennapjaimba is beépítem. És bármennyire vágyok erre, félek is ettől.
Sokat tengettem már úgy az életem, mintha semmi nem lenne fontos. “Úgyis meghalunk egyszer. Úgyis önmaga kiirtása felé tart az emberiség. Nem mindegy, hogy most mit kezdek az életemmel?” Ha nem is fogalmaztam meg magamban gyakran ezeket a mondatokat, valami hasonló általános érzés vezérelhetett. 21 éves korom körül ért néhány olyan sokkhatás, aminek hatására nem tudtam tovább fenntartani a kényelmes (bár nagyon-nagyon magányos) burkomat. Másfél évig voltam elég mély depressziós, mert végre több dolgot is nagyon fontosnak kezdtem érezni, de tehetetlennek éreztem magam többféle téren is. Lassacskán kilábaltam, ebben sok beszélgetés, régi és új barát is segített, mégha gyakran azonnal nem is látszott az eredmény. Meg talán az antidepresszáns is megtette a hatását: könnyebben lettem tőle újra közömbös…
Most nyáron leálltam a bogyókról. Majdnem egy hónapig elég kába voltam a leszokástól, de a mélabúnak semmi nyoma nem volt. Viszont mintha újra kinyílt volna a világ, jobban képes vagyok átérezni mindent. És tudom, hogy nincs visszaút az életemben. Úgy akarok élni, hogy az életem fontosnak érezzem, hogy segítsek, szebbítsek.
A mai globális domináns kultúra a valaha létező legpusztítóbb és legerőszakosabb. Vezetőit valószínűleg nem érdekli, hogy a Földet fokozatosan lakhatatlanná tesszük az emberi faj (és milliónyi másik) számára. A legtöbb embert viszont szerintem valahol mélyen igenis nyomasztja, hogy mennyi szennyet hagyunk gyermekeinkre, és mit művelünk emberi és nem-emberi szomszédainkkal. Csak ezekkel a dolgokkal foglalkozni ijesztő, így legtöbben nem is tesszük: helyette itt van az ipari civilizáció által felépített szemfényvesztő színjáték. “Fogyassz, szórakozz, engedelmeskedj, hallgass!” Rengetegen nem képesek elfojtani szenvedéseiket, de hangjuk elveszik a reklámok zajában. Aki megtöri a tabut, és felszólal jelenlegi társadalmunk önpusztító abszurditása ellen, gyakran reflexből lenézik, csak hogy ne kelljen szembenézni az üzenetei tartalmával.
Én hiszek abban, hogy létezik más út. Csak nem lehet egyik pillanatról a másikra rátérni. Nagyrészt a perfekcionizmusom tartotta fenn sokáig a hangulatom erős ingadozásait: ha volt valami tervem, teljes erővel vetettem bele magam, de gyorsan rájöttem, hogy nagyon nem tudok megfelelni a saját magam iránti irreális elvárásaimnak, és gyorsan újra a padlón találtam magam. Remélem soha többet nem fogom megismételni ezt a mintát.
Huh, ma is túl sokat ültem a gép előtt, ideje szünetet tartanom holnapig.
Az egyetem befejezése óta terveztem már újra belevágni a blagírásba, de mégis helyette mindenféle egyébre forgácsoltam el az időmet. Talán azért is, mert nem megy eléggé a spontán írás. A beszéd még jobban, mert amit kimond az ember azon nem lehet változtatni, írásnál meg a perfekcionizmusom mindig megakaszt, és néhány rövidke mondatot is képes vagyok sokáig szerkesztgetni. Erről le akarok szokni, mert minden formában meg akarom tanulni hatékonyabban kifejezni magam, mert úgy érzem fontos mondanivalóm is van.
És ez a másik ok, ami miatt féltem elkezdeni írni: olyan dolgokról akarok szólni, amiket nagyon fontosnak érzek. Arról, hogy hogyan lehet felépíteni egy saját magunk és egész emberi és nem-emberi környezetünk számára is boldogabb, egészségesebb, és fenntartható életmódot. Nem mintha én már mindent tudnék erről a rendkívül szerteágazó a témáról, sőt, nagy utat kell még bejárnom. És így persze elsősorban nem is írni akarok, hanem úgy élni, hogy az általam igazán fontosnak érzett célokat a mindennapjaimba is beépítem. És bármennyire vágyok erre, félek is ettől.
Sokat tengettem már úgy az életem, mintha semmi nem lenne fontos. “Úgyis meghalunk egyszer. Úgyis önmaga kiirtása felé tart az emberiség. Nem mindegy, hogy most mit kezdek az életemmel?” Ha nem is fogalmaztam meg magamban gyakran ezeket a mondatokat, valami hasonló általános érzés vezérelhetett. 21 éves korom körül ért néhány olyan sokkhatás, aminek hatására nem tudtam tovább fenntartani a kényelmes (bár nagyon-nagyon magányos) burkomat. Másfél évig voltam elég mély depressziós, mert végre több dolgot is nagyon fontosnak kezdtem érezni, de tehetetlennek éreztem magam többféle téren is. Lassacskán kilábaltam, ebben sok beszélgetés, régi és új barát is segített, mégha gyakran azonnal nem is látszott az eredmény. Meg talán az antidepresszáns is megtette a hatását: könnyebben lettem tőle újra közömbös…
Most nyáron leálltam a bogyókról. Majdnem egy hónapig elég kába voltam a leszokástól, de a mélabúnak semmi nyoma nem volt. Viszont mintha újra kinyílt volna a világ, jobban képes vagyok átérezni mindent. És tudom, hogy nincs visszaút az életemben. Úgy akarok élni, hogy az életem fontosnak érezzem, hogy segítsek, szebbítsek.
A mai globális domináns kultúra a valaha létező legpusztítóbb és legerőszakosabb. Vezetőit valószínűleg nem érdekli, hogy a Földet fokozatosan lakhatatlanná tesszük az emberi faj (és milliónyi másik) számára. A legtöbb embert viszont szerintem valahol mélyen igenis nyomasztja, hogy mennyi szennyet hagyunk gyermekeinkre, és mit művelünk emberi és nem-emberi szomszédainkkal. Csak ezekkel a dolgokkal foglalkozni ijesztő, így legtöbben nem is tesszük: helyette itt van az ipari civilizáció által felépített szemfényvesztő színjáték. “Fogyassz, szórakozz, engedelmeskedj, hallgass!” Rengetegen nem képesek elfojtani szenvedéseiket, de hangjuk elveszik a reklámok zajában. Aki megtöri a tabut, és felszólal jelenlegi társadalmunk önpusztító abszurditása ellen, gyakran reflexből lenézik, csak hogy ne kelljen szembenézni az üzenetei tartalmával.
Én hiszek abban, hogy létezik más út. Csak nem lehet egyik pillanatról a másikra rátérni. Nagyrészt a perfekcionizmusom tartotta fenn sokáig a hangulatom erős ingadozásait: ha volt valami tervem, teljes erővel vetettem bele magam, de gyorsan rájöttem, hogy nagyon nem tudok megfelelni a saját magam iránti irreális elvárásaimnak, és gyorsan újra a padlón találtam magam. Remélem soha többet nem fogom megismételni ezt a mintát.
Huh, ma is túl sokat ültem a gép előtt, ideje szünetet tartanom holnapig.
