Miért nem vagyunk kapcsolatban a valósággal?

2009. szeptember 2. szerda Jand Világ

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

Keith Farnish “Time’s Up!” (Lejárt az idő) című könyvében összeírt egy tízes listát arról, hogy mik a fő okai, ami miatt a domináns kultúra emberei a valóságtól elszakadva élnek. Ezeket a társadalom vezetői eszközként használják, hogy a jelenlegi struktúrát fenntarthassák.

Egy: Jutalmazz, ha jó fogyasztók vagyunk

Elég körülnézni a minket körülvevő reklámáradatban: mennyiféle boldogságot ígérget megannyi különféle termék! A dolgunk csak annyi, hogy szolgáljuk a gazdaságot a munkánkkal, majd elmenjünk egy boltba a jól megérdemelt jutalmunkért. És ha mégse működne ez úgy, ahogy ígérik? Csalódottságuk forrását a legtöbben nem képesek az egész rendszerben látni, amely arra van kiépítve, hogy folyamatosan új áligényeket generáljon, miközben megakadályozza, hogy az emberek megelégedhessenek az életükkel. Így miután kiábrándultunk egy új tárgyból, jöhet a következő, ami persze majd jobb lesz… Nagyon nehéz függőség ez, és ha fel is ismertük, hogy ez a körforgás valójában nem boldogít, még mindig nem könnyű kiszállni. Mélyebb és tartalmasabb célokat kell keresnünk az életünknek, amiért dolgozhatunk.

Kettő: Hadd érezzük jól magunk triviális dolgokat csinálva

Használj takarékos izzót, zárd el a csapot, a lámpát, hasznosíts újra. Megannyi apró tanács, amik bár nem hülyeségek, de összességükben is vajmi keveset érnek. És a lényeg mögöttük mindig ugyanaz: nem kell változtatnod az életeden, vásárolj, vezess, dolgozz tovább ugyanúgy, és ha véletlenül aggódnál életviteled a tágabb világra való hatásairól, íme egy lista, amit betartva elmondhatod, hogy “környezettudatosan” élsz. A csapda ott van, hogy hiába fogyasztassz kevesebb áramot, vizet, üzemanyagot: jelenlegi gazdaságunk lényegében a “szabadrablás” elve alapján működik, minden rendelkezésre álló erőforrásra lecsap valamilyen iparág, hogy felhasználva profitot termeljen. Ebben a rendszerben a kollektív takarékosság, az egész rendszer össz-fogyasztásának és -szennyezésének visszavétele nem tud megtörténni. Továbbá az energiatakarékos izzók, és sok hasonló “zöldebb” árucikk legyártása még szennyezőbb az eddigieknél, tehát ismét valójában semmi nem történik, csak a káros hatások jobb takargatása.

Egyetlen tényleges hasznos eredménye van megtanulni kevesebb, és csak a létfontosságú erőforrásokból élni: könnyebben tudsz majd alkalmazkodni, amikor muszáj lesz csökkenteni, és mások számára is sok hasznos tudást átadhatsz. De tévedés azt hinni, hogy ezzel a jelen helyzetben a természeti környezet helyzetén segítesz (bár rendkívül népszerű tévedés, főként mivel az előbb említett okokból a nagyvállalatok/politikusok is szívesen terjesztik).

Három: Adj korlátolt szabadságot

Mit jelent is a szabadság? A legátfogóbb válasz valami ilyesmi lehetne: jogod van úgy élni, ahogy akarsz, feltéve, hogy másoknak is meghagyod ezt a jogát. De ez már túl általános definíció is, a gyakorlatban nehezen értelmezhető, és a mai világban messze nem is érvényesül semmi ilyesmi. Nézzük csak a legalapvetőbb jogokat, amire az embernek szüksége van: tiszta víz, levegő, élelmiszer, lakóhely, és bizonyos szellemi és testi ingerek. Ma a világon többmilliárd embernek ezekhez nincs megfelelő hozzáférése, és nem-emberi testvéreink sokmilliárdjaitól is megvonjuk ezeket a jogokat. Amit kapunk cserébe, azok olyan válogatott “szabadságok”, amik nem korlátozzák a gazdagok és vállalatok további profittermelését. A politikai választás tökéletes példa erre. Emma Goldmannak tulajdonítják gyakran a mondást: “Ha a választással bármit meg lehetne változtatni, betiltanák”. Valójában a világ minden nemzetében a törvények és a politikai berendezkedés olyan, hogy kielégítse a nép változás iránti vágyát, anélkül, hogy bármi lényegi változhatna: ahol az emberek tisztában vannak azzal, hogy földjeiket tönkreteszik és lakóhelyüket elpusztítják, ott kemény állami erőszakkal tartják fenn a “rendet”, egy TV-függő, jól betört fogyasztókból álló társadalomban a nyílt elnyomást lejjebb lehet venni, és meg lehet azt is engedni, hogy az emberek változást követelve masírozzanak az utcán (persze szigorú felügyelet mellett), hadd kapja meg a nép az érzést, hogy “csinálnak valamit”, miközben minden folyik tovább ugyanúgy.

Négy: Add meg a választás illúzióját

Nem csak a politika, hanem a fogyasztói életmód is rengeteg hamis választás elé állít. Választhatsz a különféle autómárkák közül, de nem választhatsz egy olyan világot, amit nem tesz tönkre az autóipar. Választhatsz sokféle munkát, amennyiben az a gazdaságot szolgálja, de csak azért kapsz pénzt, amiből valaki más még többet profitál. Választhatsz sokezernyi élelmiszer közül, amennyiben nem teszed fel a kényes kérdést, honnan is való, és hogyan állították elő. Ha elég sokminden közül válaszhatsz, talán megfeledkezel róla, hogy mi is az, ami nincs a listában.

Egy képen kívüli riporter megkérdez egy nőt: “Mit választana inkább: egy autót vagy egy tisztább környezetet?

A nő szünetet tart, látszólag elgondolkodva, mielőtt válaszolna: “Nem tudom elképzelni az életemet az autóm nélkül. Természetesen inkább választanám a tiszta környezetet, de úgy gondolom ezt a kompromisszumot nagyon nehéz lenne meghozni jelenlegi helyzetünkben.”

A hirdetés egy bemondó hangjával végződik, hogy a BP dolgozik egy szebb világ megteremtésén.

Milyen lehetne a hirdetés, ha a kérdést megváltoztatnánk erre: “Mit választana inkább: egy bolygót, amit nem szennyez be, és tesz szó szerint tönkre az autóipar és az ipari civilizáció más hatásai, vagy egy autót?”

[Derrick Jensen: Végjáték]

Sablon termékek, sablon munkák, sablon emberek, sablon életek. Még ha lázadni akarsz, akkor is találsz olyan szubkultúrát, ahol készen kapod a lázadás mintáit.

Öt: Adj nekünk egy Álmot

Ismét a reklámok: tele vannak mosolygó emberekkel. Az utcákon, bevásárlóközpontokban, munkahelyeken, iskolákban járva kicsit máshogy fest a kép. De sokunk szeme előtt ott lebeg az Álom: hacsak egy jó munkám lesz, sokat keresek, szép családom lesz, autóm, házam, mindenem, akkor szép lesz az élet… Elég a gazdagabb rétegekben szétnézni, hogy ez sincs így: bár fizikailag mindent megszerezhetnek, az életük gyakran mégis depresszió és kiábrándultság.

A fogyasztói kultúra célja az, hogy fő kérdés, amit az emberek feltesznek maguknak többé ne az legyen, hogy “mit tudok elérni az életemben?”, hanem hogy “mit tudok megvásárolni?”. A jelen pillanat átélése és élvezete elvész, ahogy elmerülünk lélekölő munkáinkban, marad az Álom, a hamis jövőkép, ami a körforgásban tart.

Hat: Használd ki a bizalmunk

Mély emberi igény bízni valakiben vagy valamiben. Ha azt mondanám neked, hogy üss meg valakit, csak azért, mert fájdalmat akarok okozni neki, valószínűleg elutasítanál és feljelentenél. Ha felvennék egy fehér köpenyt, beinvitálnálak egy laborba, és elmagyaráznám, hogy egy kísérlet részeként egy üvegfal másik oldalán lévő embernek kell rettenetesen fájdalmas elektromos ütéseket adnod, talán azt mondanád, “kösz, de nem”. Illetve biztos vagy ebben?

Stanley Milgram híres kísérletei csak megerősítették azt, amit eddig is tudtunk: egy zárt szituációban az emberek sokkal inkább engedelmeskednek egy tekintélyt képviselő személynek, és sokkal messzebbre hajlandóak elmenni, mint egyébként. Milgram azt kutatta, hogy miként volt képes a náci hatalmi hierarchia rengeteg embert belevinni szörnyűségek elvégzésébe: inkább váltak gyilokosokká, minthogy engedelmedetlenségükkel az alakulat rosszhírét keltsék. Azoknak, akik megtorlás nélkül is megtagadhatták volna a parancsot, hogy zsidókat öljenek, csak 20%-a tette meg.

Kevésbé drámai, de hasonló helyzettel szembesülnek rengetegen, akik munkájuk valódi hatásaiba nem mernek belegondolni, mégha lenne is választása otthagyni az adott munkát. Ha valaki azt mondja, hogy jó és hasznos, amit csinálok, akkor könnyebb ezt elhinni, mint elkezdeni boncolgatni, hogy ténylegesen kinek/minek is jó. Szóval bár a pénzveszteséggel való fenyegetettség is egy nagyon fontos tényező abban, hogy miért folytatnak sokan erősen pusztító tevékenységeket, de gyakran talán erre sincs szükség: szívesen tesszük, amit mondanak nekünk, főleg ha jól be van kenve az “ipari fejlődés” vagy egy “hasznos szolgáltatás” mázával.

Hét: Hazudj nekünk

Az emberi faj túléléséhez, sőt boldog életéhez mindenek előtt egy jól működő, egészséges, nagy diverzitású természeti világra van szükségünk. De ha bekapcsoljuk a TV-t, rádiót, vagy kinyitunk egy újságot, erről hallunk vagy olvasunk-e: a természeti világ egészségének, diverzitásának csökkenése vagy növekedése, hogy milyen fajok népessége szaporodik vagy csökken? Vagy inkább erről: milyen piacok emelkednek és zuhannak, hány új munkahely van, és hány szűnt meg, mely vállalatok terjeszkednek, és melyek mennek csődbe? A gazdaság van beállítva mindenhatónak, a természeti világ legjobb esetben is csak lábjegyzet.

Lehetetlen a semmiből valamit teremteni. A gazdaság nem a semmiből húzza elő a “javakat”, hanem természeti erőforrások felhasználásával, akár az olaj, a fémek, kövek, vagy akár az őserdők. Mégis lényegében úgy van előadva, mintha a több és jobb termék előállítása pusztán a gazdaság varázslata lenne. De a gazdaság nem tud más bolygók erőforrásaira alapulni, csak a Föld, ami hajtja. A gazdasági növekedés nem jelent mást, mint az erőforrások egyre nagyobb ütemű átalakítását és végül szemétként való kiköpését.

Nyilvánvaló, hogy ez fenntarthatatlan, mégis állandóan bombáznak minket az üzenettel, hogy gazdasági növekedésre van szükségünk, hogy mint emberek fejlődhessünk. Persze, ha a “fejlődést” tisztán számokban értelmezzük, hogy hány számítógépünk, autónk van, mennyi energiát fogyasztunk, akkor ez így igaznak is tekinthető. Ha ennél ezoterikusabb (de egyszerűen: sokkalta fontosabb) szempontokat veszünk figyelembe, mint a tiszta víz és levegő, fizikai és lelki egészség, az önkifejezés szabadsága, és egy unokáink számára is élhető jövő, akkor a gazdasági növekedés minden tekintetben gyászos csődöt mond. Nem kellene pénzügyi gazdagság ahhoz, hogy tiszta vizünk lehessen, csak épeszű vízgazdálkodás, és főként az, hogy ne nyomja tele mérgekkel a vizeinket az ipar.

Végsősoron: a gazdasági növekedés, mint létszükséglet talán a legnagyobb hazugság, amit az emberiség torkán valaha lenyomtak. Mégis bevesszük, mert napról napra minden irányból ezt zúdítják ránk.

Nyolc: Félemlíts meg minket

A félelem korában élünk: félünk a bűnözőktől, a terroristáktól, a gazdasági válságtól. Igaz, néhányan még a klímaváltozás és talaj- és vízszennyezés hatásaitól is. Ezek mind válogatott, generált félelmek.

Hányan halnak meg gyilkosság, vagy terrorizmus áldozataként? A szám abszolút elenyésző ahhoz képest, ahány áldozatot szed a autó-közlekedés, a különféle ipari mérgek által keltett rák, egészségtelen étrendünk, és persze a háborúk (az “intézményes terrorizmus”).

A hidegháború tökéletes példája a generált félelemnek: mindkét oldalon volt egy centralizált, hataloméhes állam, amely a másik oldalt démonizálta, hogy a félelemben tartott népesség könnyebben irányítható legyen. Az erős külső ellenségkép állandó bűnbakként szolgál, és segít megakadályozni, hogy az emberek közelebb keressék a problémák forrását. Ma a “terrorizmus” az az árnykép, amire hivatkozva az USA és sok más nemzet hatalmas hadi gépezetet tart fenn.

Továbbá nem ritka, hogy a környezetvédőkre is ráüssék a terrorizmus bélyegét. Amikor a WWF – a legkonzervatívabb globális természetvédő egyesületek egyike – egy tervet nyújtott be az Amazon őserdőbeli nagy védett terület kijelöléséről, tipikus ellenállásba ütközött:

“Ez egy új fajta gyarmatosítás, egy nyílt összeesküvés, amelyben gazdasági és pénzügyi érdekek a kormányon kívüli szervezetek által cselekednek” nyilatkozta Lorenzo Carrasco, A Zöld Maffia című széles körben terjesztett környezetvédelem-ellenes vitairat szerzője. “Nyilvánvaló, hogy ezek az érdekeltségek meg akarják akadályozni Brazília és az Amazonas fejlesztését a védett terület kiépítésével, hogy ők irányíthassák ezt az ásványokban és sok más értékes természeti erőforrásban gazdag területet.” [forrás (link)]

Ezen logika szerint a környezetvédők biztos nem akarhatnak mást egy földterülettel, amit az ipari gazdaság is csinál, mert minden mást eleve értelmetlennek tart. Sajnos az ilyen vélemény Brazíliában igenis népszerű: rengetegen látják a “természeti erőforrások” kihasználásában az egyetlen módot az ország gazdasági felemelkedésére.

Kilenc: Használj ki minket

A rabszolgaság nem szűnt meg a bolygónkon, csak gazdasági köntösbe lett bújtatva: a világ sok táján az emberek többségének nincs más lehetősége a túlélésre, mint éhbérért naphosszat gyakran veszélyes, nehéz és lélekölő rutinmunkát végeznie. Az olajban gazdag területeken a népesség túlnyomó része erőszakkal elnyomva él, miközben a gazdag vezető réteg megszedi magát a profitokból, és bőven kapnak külső katonai támogatást. A “javak” mögött, amiket fogyasztunk gyakran sokszáz ember szenvedése áll. Azok, akik ezen világméretű kizsákmányolás élvező felén vannak, igyekeznek nem figyelni arra, hogy mit is igényel az életmódjuk fenntartása a világ másik felén.

Az erőszakos elnyomásnak pedig megvan az a hatása, hogy az áldozatok is a tagadásba menekülnek. Sokan már ezt a tagadást gyermekkoruktól fogva tanulják, egy erőszakos szülő mellett a gyerek ösztönösen hajlamos abban hinni, hogy ő a rossz, és a “büntetést” megérdemli. Ez az egyetlen mód, ahogy fenntarthatja a hitét abban, hogy változtathat a dolgokon, egyébként a teljes reménytelenség várna rá. A zsidóüldözések idején is rengeteg zsidónak bűntudata volt, valami ilyesmi ösztönös gondolat szerint: ha ennyien őket hibáztatják, akkor biztos van benne valami igazság. Az ember hajlik rá, hogy a külső társadalom őrültségét és kegyetlenségét fogadja el normálisnak, talán mert az evolúciónk során a törzsi életmód is ezt programozta belénk, hogy a társadalomba minden áron be kell illeszkedni, a kitaszítottság sokkal biztosabb pusztulást jelent, mint bármi egyéb. Ez az erős igény arra, hogy hihessünk a külső világ igazságosságában, elvezet minket az utolsó, és egyik legfontosabb ponthoz:

Tíz: Adj reményt

Nem minden remény kártékony. “Remélem hamarosan újra találkozunk.” – Egy kedves gesztus, amivel a másik számára érzékeltethetjük, hogy fontosnak és különlegesnek érezzük őt. Ez a fajta remény tiszta szívből átérezve, nem csak ártalmatlan, de boldogságot is teremt.

Van egy másfajta remény, amely nem ily ártalmatlan, sőt komoly következményei lehetnek. Egy sokat hivatkozott és nagy figyelemmel vezetett kutatás a szívbetegek operáció utáni felgyógyulását vizsgálva azt találta, hogy nincs mérhető különbség azok gyógyulása aránya között, akikért tudtukon kívül imádkoztak, és akikért nem. Viszont azok között, akik tudták, hogy imádkoznak értük, akár 20%-kal kevesebb volt a felgyógyulók aránya. Néhányan ezt úgy értelmezték, hogy azokra nagyobb stressz hárult, hogy meg akartak felelni az imáknak, de talán a legjelentősebb ok nem ez.

Hanem a remény.

Amikor reménykedsz valamiben – és nem egyszerű jókívánságból, hanem mély remény van benned aziránt, hogy valami úgy történjen, ahogy szeretnéd – akkor valójában ez csökkenti a motivációd, hogy ténylegesen megdolgozz az adott végkifejletért. A reménnyel áthárítod a felelősséget egy rajtad kívül álló hatalomra, ahelyett, hogy felismernéd mi a te valódi feladatod az adott helyzetben.

Minden nap, szinte minden módon áthárítjuk a cselekedeteink iránti felelősséget másokra. A vallási vezetőkre bízzuk, hogy imádkozzanak a lelkünk érdekében, vagy egyre gyakoribbá válik, hogy a természeti környezetünk érdekében is. A politikusokra bízzuk, hogy irányítsák a társadalmat, gazdaságot, az egész bolygót. A vállalatokra bízzuk, hogy megadják vágyott javainkat, és bölcsen bánjanak a profittal, jó béreket fizessenek, és hallgassanak a szakszervezetekre, és szépen kérjük őket, hogy ne tegyék tönkre a bolygót. A környezetvédő szervezetekre bízzuk, hogy óvják a bolygót helyettünk és értünk, és lobbizzanak erősen.

Szavazunk, és reménykedünk, hogy a politikusok jót cselekednek, miután kormányra kerülnek. Ha vásárlunk egy terméket, reménykedünk, hogy a vállalat minden érintett érdekeit figyelembe véve állította elő az adott dolgot. Amikor aláírunk egy petíciót, vagy tüntetésre megyünk, reménykedünk, hogy jobbá teszi a dolgokat. De ez sosem ilyen egyszerű.

A remények egymással szemben is állhatnak: a te reményed, hogy az adott politikus növeli a szennyező anyagok szabályozását, egy másik emberével, aki ugyanennek a csökkentését reméli tőle. A reményed a vállalatok iránt ütközik a részvényesek reményével, hogy az adott cég mindenekfölött a profitját növeli. A petíció vagy tüntetés lehet, hogy növeli a reményedet a változás iránt, de valójában csak levezethetted a dühöd és együttérzésed egy szimbolikus akció által, ami nem fenyeget egyetlen médiaigazgatót, cégvezetőt, vagy államfőt. De már kész vagy reménykedni benne, hogy minden jóra fordulhat, és nem keresel egyéb utakat.

Amikor feladjuk a külső segítség iránti reményt, amikor feladjuk a reményt, hogy a borzalmas helyzetünk valahogy majd magától megoldódik, amikor feladjuk a reményt, hogy a helyzet valahogy nem válik még rosszabbá, akkor végre szabadok lehetünk – igazán szabadok – hogy őszintén elkezdhessünk azon dolgozni, hogy mélyre ható megoldást keressünk a problémákra. Ahol a remény meghal, elkezdődik a cselekvés.

[Derrick Jensen: Végjáték]

Mit lehet tenni? Ezt részletesebben is kifejtem még, most csak röviden: az egyik legfontosabb dolog az, hogy ezen felsorolt pszichológiai eszközök leleplezésén és aláaknázásán dolgozunk saját életünkben, környezetünkben, vagy akár a tágabb társadalomban egyaránt. Találd meg a kapcsolatot újra a való világgal, törj ki a rendszer által keltett illúziókból. És bár az út nagyon nehéz lesz, ha megdolgozunk érte, és felfedezzük igazi vágyainkat az életben a rengeteg külsőleg belénkdumált áligény mögött, egy szebb életet teremthetünk magunk és környezetünk számára.

akciócivilizációemberiségFarnishJensenpszichológia

One Response to “Miért nem vagyunk kapcsolatban a valósággal?”


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.