Jand blag"Nem az egészség mércéje jól alkalmazkodni egy mélyen beteg társadalomhoz" – J. Khrisnamurti

A jobboldali sávban láthatod, hogy megszaporodott a linkek száma. Olyan blogokat gyűjtöttem össze, amelyek olvasóimnak érdekesek lehetnek, egy szerteágazó témában való különféle vélemények megismerésével. Az alábbi levelet küldtem a blogok szerzőinek:

Szerencsére vagyunk egynéhányan, akik saját blogunkban környezeti és társadalmi kérdéskörökkel (is) foglalkozunk. Sokunknak megvan a maga „szakterülete”, legyen ez a klímaváltozás, az olajcsúcs, társadalmi vagy gazdasági kritika, az egészségügy. Ez így teljesen rendben is van. És mégis, mindezen témák valahol mindig kapcsolódnak.

Sokféle szempontból közelítjük meg a dolgokat, és gyakran egymásnak ellentétes véleményeket is kifejtünk. A társalgásunk azonban elaprózódik a különféle fórumokon. Erre egy olyan megoldást szeretnék javasolni, amely nem igényli, hogy egyetlen portálon tömörüljünk, és mindenkinek nagy személyes szabadságot nyújt.

A blogháló alapja az, hogy egymás érdekesnek tartott blogjaira (még ha azok tartalmával nem is értünk mindig teljesen egyet) egy „Zöld blogháló” (vagy ahogy tetszik) cím alatt egy linkgyűjteményt teszünk ki. Ennél is tovább lehetne menni azzal, hogy időnként a más blogokon olvasott, számunkra legnagyobb hatású bejegyzésekről írunk rövid ajánlókat a sajátunkban, kifejezve egyetértésünk vagy épp ellenvéleményünk, vagy akár csak néhány link formájában.

Így elérhetjük, hogy ha egy látogatót egy helyen egy téma megragad a hálóban, az ne „szabaduljon” könnyedén. Ehhez én csak egy kezdőlökést szeretnék adni, és nem fogok több ilyen körlevelet küldeni, mert innentől nincs központi szerep. Nem kell mindenkinek mindenkire linkelnie, teljesen szabad a választás, még a kölcsönösség se kényszerítő erejű. Ha csak néhány szálon csatlakozol a hálóhoz, már azzal is erősíted annak teljes működését.

Most olyan blogokat gyűjtöttem össze, amelyeket egy ember ír, vagy felügyel, de amennyiben tudtok módot közösségi és hírportálok bevonására is, szabad a lehetőség. Valamint így is biztos kihagytam néhány személyes blogot, de bárki csatlakozhat a hálóhoz már azzal is, hogy egyetlen ember hivatkozik rá, és így a háló mentén egyre többen rátalálunk. Az új jövevényeket azzal is segítheted, ha a blogháló működéséről is írsz.

Kedvenc blogjaimat hamarosan egy új bejegyzésben egyenként is bemutatom. Ha neked is van blogod, és kihagytalak, nyugodtan jelezd ezt nekem, és máris egy ponton csatlakozol a hálóhoz.

Egy (fejlődés)pszichológiai fogalomról szeretnék írni, amit magyarul talán „belsővé válásnak” nevezhetnénk. Kiindulási pontként Dr. Németh Erzsébet pszichológus cikkéből idézek egy részletet, amelyben az orvos-beteg kommunikáció hatékonyságának javítási lehetőségeiről ír.

Egy érték vagy vélekedés internalizálása, a befolyásra való reagálás legtartósabb, legmélyebben gyökerező formája. Ebben az esetben a befolyásoló személy nagy hitelességgel, tekintéllyel rendelkezik, érzelmileg fontos a befogadók számára, így közléseit nemcsak, hogy igaznak fogadják el, de az általa közvetített értékeket beépítik saját értékrendszerünkbe. Ha pedig egyszer bekerült, függetlenedik a forrástól, s mint saját érték lép működébe, így rendkívül ellenálló lesz mindenféle változással szemben.

A fenti példa takarítónői, amennyiben a tisztaság és rend internalizált, belsővé vált érték a számukra, nem azért tartják tisztán környezetüket, mert a főnővér ezt parancsolta és kénytelenek engedelmeskedni, még csak nem is azért, mert a főnővér által közvetített kórházi érdekekkel sikerült azonosulniuk, hanem mert saját magukat tiszta, rendszerető embernek tartják, akiknek az énképéhez tartozik a tisztaság és rend szeretete, értékelése.

Az internalizált értékeink legtöbbjére gyermekkorunkban a szocializáció során teszünk szert. Egyszeri interakció ritkán okoz olyan katartikus hatást, amelynek internalizáció lenne az eredménye. Azonban felnőtt korban is előfordulhat olyan életesemény, amely tartós értékváltozást idéz elő az egyénben. Ilyen lehet például: egy nagy szerelem, a számunkra fontos személy elvesztése, vagy gyakran figyelhető meg a jelenség halálközeli élményt átélő személyek esetében. A meggyőzés azonban többnyire nem elegendő ahhoz, hogy mélyreható változást hozzon létre értékrendszerünkben.

A közlő már akkor is sikeresnek nevezheti magát, ha befogadóinál azonosulást sikerül elérnie. Ahhoz azonban, hogy erre képes legyen, tisztában kell lenni adott embercsoport internalizált értékeinek rendszerével, hiszen amennyiben a meggyőző kommunikáció ezek megváltoztatására irányul, óhatatlanul ellenállást, elutasítást vált ki befogadókból. Ez is az egyik oka az életmódbeli változtatásokat előíró terápiával összefüggő gyakori kudarcnak.

Annak, hogy egy orvos igazán segíteni tudjon, egy nyilvánvaló feltétele, hogy az általa javasolt gyógyszerszedés, étrend- és életmódváltoztatás ténylegesen pozitív hatású legyen. De a következő ugyanilyen fontos feltétel az, hogy a páciense képes legyen e változtatásokra, és ehhez az üzenetet egy olyan befogadható formában kell az orvosnak közvetítenie, amely az egyszerűbb esetben nem ütközik a páciens szemléletével. De természetesen ez gyakran nem ilyen egyszerű. Amikor az átadni kívánt üzenet elkerülhetetlenül ütközik a másikban már meglévő belső tartalmakkal, akkor disszonancia keletkezik. Ezt a másik kétféleképpen győzheti le, vagy az új üzenet elutasításával, és mivel ez a jóval könnyebb út, amennyiben az üzenet nem megfelelően erős, ez történik; vagy az új üzenet beépítésével, ami eddigi belső szokás- és értékrendszerének valamekkora átalakítását igényli. Mitől lesz erős egy üzenet? Ha sokoldalú, az értelmi és érzelmi alátámasztást, és a konkrét teendők megfogalmazását egyaránt tartalmazza; ha jól strukturált, azaz a leglényegesebb pontjai megfelelően ki vannak emelve, és logikai láncba fűzve; ha a kommunikátor őszintének, kompetensnek és rokonszenvesnek tűnik.

Szokásom szerint az eddigi elméletet kibővítem, hogy milyen szerepet szolgál a káros internalizáció a civilizációnk működésében, és személyes példákat is adok. Glenn Parton A Gépezet a Fejünkben (The Machine in Our Heads) című cikkéből idézek.

Internalizáltuk mestereinket, ami egy jól ismert pszichológiai válasz a traumára. A túlerőben lévő terrorral szembenézve az emberi elme meghasad, és egy része az elnyomót modellezi le. Ez a megbékítés egy eszköze: „Nézd,” mondja lényegében az elme „én is olyan vagyok, mint te, úgyhogy ne bánts!” A civilizáló folyamat eredményeképp együtt ezzel a védekező mechanizmussal, ami az „azonosulás az agresszorral”, immár a saját fejünkben halljuk a civilizáció különböző képviselőinek idegen hangjait. Ezen idegen egó-azonosulások miatt nem halljuk többé saját törzsi/eredeti hangunk. Ahhoz, hogy a mély gondolkozás újra megjelenjen az emberi elmében, szükséges letörni ezeket a belső fennhatóságokat, legyőzni az ellenállást, amik megakadályozzák a törzsi ösztönök tudatossá válását. A modern probléma nem az, hogy nem hallgatunk az ősi irányelvekre, hanem hogy ezek teljességgel képtelenek tudatossá válni, belső ellenerőink miatt, egó-idegen azonosulásaink miatt, amelyek ellenzik és elnyomják őket.

Ezek az egó-azonosulások, amelyek egy élet során épülnek fel, közösen egy jól körülhatárolható személyiséget alkotnak, egy hamis ént, ami a civilizáció szabályait és követeléseit képviseli az elmén belül. Ez a hamis én figyelhető meg a hideg arckifejezésekben, sztereotip gesztusokban és megvizsgálatlan viselkedésmintákban. A hamis én uralja mindennapi életünk túlnyomó részét, és így gyakran vagyunk igazán mi a cselekedeteink mozgatói. A hamis énbe húzódunk vissza egy veszély első jelére, stressz alatt, vagy egyszerűen azért, mert ez a legkisebb ellenállás útja. A gondolkodás-mentes társadalmi szerepjátszás során, mi magunk belül lemásoljuk saját elnyomásunk.

A trauma szükséges része valaki civilizálásának, mert a természetes, érett egyéniség máshogy nem fogadná el a civilizáció ideáljait. Ezek az ideálok – a hierarchia, tulajdon, az Állam, hogy példákat említsek – annyira ellentétesek törzsi természetünkkel, hogy csak beleerőszakolni lehet az emberi elmébe. Ezáltal az elme összetörik, megosztódik, hogy egy részén megadhassa magát a betolakodó ellenségnek. Ezen okból, a hamis én sose épül be teljesen az elmébe, hanem csak elfoglalja, idegen testként, külön és felette állva a normális/egészséges szellemi életnek. [...]

A civilizáció bebörtönzött minket a függőség, izoláció és mesterségesség láncaiba. Minden, amit elszenvedtünk ezalatt, továbbra is létezik elménkben, mert semmi se tűnik el teljesen az emberi elméből, és felgyűlve dühöt formál. A módszer, amit a civilizáció használ, hogy megakadályozza ezen düh kitörését maga ellen az, hogy egy diktatúrát hoz létre a fejünkben, egy hamis ént, és átirányítja ezt a dühöt az egyén felé, önvád formájában.

Milyen erősen képes kialakulni egy trauma hatására az internalizáció? Erre választ ad egy német ember története, aki zsidókat bújtatott, és a nácik elkapták. Kihallgatásakor két katona lefogta a karjait, és a kihallgatótiszt kedves, megértő mosollyal az arcán közeledett feléje. És amikor odaért, teljes erőből gyomorszájon bokszolta. Az illető később öngyilkos lett. Búcsúlevelében megmagyarázta a tettét, mert nem akarta, hogy őrültnek nézzék, be akarta bizonyítani a külvilágnak, hogy számára tényleg nem volt más út, mint a kilépés. Ezt az esetet idézte fel, és leírta, hogy utána képtelenné vált az emberek közt létezni. Minden mosoly, barátságos gesztus, közeledés egy olyan erős szorongási reflexet váltott ki nála, ami elviselhetetlenné tette az életét. Próbálkozott ezt megváltoztatni, az eszével tudta, hogy nem minden ember ilyen kegyetlen. De amint leírta, úgy érezte, valami olyan törött el benne, amit nem lehet ez életben helyrehozni.

Nézzük a másik oldalt is, mi történhetett a náci rezsimet kiszolgáló emberek fejében? Az egyik az, hogy csak „végzik a munkájukat”, még akkor is, ha éppen azt ecseteli reklámlevelében, hogy milyen hatékonyan használható a cége újfajta hamvasztókemencéje. A másik az, hogy egy olyan üzenetet kaptak, amit internalizálni tudtak.

Miben állt Hitler üzenetének hatékonysága? Nézzük sorjában: érzelmi és értelmi alapot, és konkrét tennivalókat adott. Puszta gyűlöletkeltéssel nem jutott volna sokáig az üzenet, könnyen leleplezhető lett volna. Hitler, jó pszichopata módjára, ismerte a meggyőzés, elnémítás, hasítás, elnyomás, a félelemkeltés és remény adásának módszereit, tudott Nagyot Hazudni. Logikusan építette fel a mondanivalóját, ahol az „árja faj megtisztításának” végső céljából vezette le a következményeket. A náci rendszer működése sokkal inkább volt bürokrácia, mint gonoszság. A rendszert szolgáló legtöbb embernek így megadta azt az opciót, hogy sose kelljen olyan fogalmakban gondolkodniuk, mint a népirtás. Sőt, még a tényleges gyilkosoknak se, mert saját cselekedeteiket a rendszer keretei közt védekezésként értelmezhették az „alsóbbrendű fajokkal” szemben. És végül, személyes karizmával, lelkesedésével, hívei szemében szinte megváltóként adta el magát. Üzenetei, amelyek közvetítésében már a televízió is segített, a már az emberek fejében lévő belső elnyomó rendszerbe jól illeszkedtek, és a gyülekvő dühüknek egy szabad lefolyást adott a bűnbakok kijelölésével.

Jó, de ez már a múlt, mondhatnánk. A Holokauszt egyszer megtörtént, de ma, sok ember, amint könnyes szemekkel kijön a Schindler Listája vetítéséről, elrebegi, „Soha többet!”. Tényleg csak egy Holokauszt lett volna? Ott van az U’wa nép (Kolumbia), és az ogonik (Nigéria), akik lemészárlása az olajcégek érdekében az új évezredben is folyik. Mi lenne hát a különbség? Nem nehéz rájönni: a zsidók (és a többi, a nácik által üldözött nép és csoport) civilizáltak voltak. Hittek a Termelésben. Világos bőrük volt. Azaz a civilizáció kultúrája szemében embereknek számítottak, ellentétben Európa, Afrika, Ázsia, Amerika, Ausztrália őslakosaival. Valójában ahány kontinens, ahány természeti nép, annyi Holokauszt volt, és sok ma is tart. Az ezt lehetővé tevő üzenetek és bürokrácia ugyanúgy működik. Hogyan cselekednénk vajon, ha ezt az igazságot internalizálnánk, igazán megértenénk?

Most visszaveszek a léptékből és kicsit mesélek magamról. Általános iskolában, másodikos koromban, én és egy osztálytárs lány voltunk az első pár, és több mint egy évig. Harmadikban egy új tanítóbácsit kapott az osztály. Ő az osztály előtt, az órákon gyakran cikizett minket, „kis galambokat”. A többiek röhögtek. Egy idő után eltávolodtunk egymástól, bár a részletekre egyáltalán nem emlékszem pontosan, csak néhány momentumra. Huszonkét éves koromig nem volt barátnőm. Bár vágytam rá, de így utólag már látom, hogy a szerelmet valami szégyelleni és titkolnivaló dolognak láttam. De ezt akkor így nem mondtam ki magamban, és Péter bácsit is már egészen elfelejtettem, de könnyen lehet, hogy mélyen legbelül a hangja még hatott a fejemben. Huszonkét évesen azonban őrülten beleszerettem egy lányba, aki akkoriban súlyos lelki problémákkal küszködött. Ő az enyéimnél is rosszabb negatív internalizációkat „szedett fel”, testi-lelki megaláztatások által. És így utólag úgy látom, hogy mindez nem volt véletlen, ugyanis ő volt, akiben „megtalálhattam a számításomat”, mert nagyon jó okot érezhettem arra, hogy a kapcsolatunkat szégyelljem és titkoljam. Mégse ezt tettem, hanem harcoltam belső láncaim ellen, amint végre azok felszínre kerülhettek. De ennek az lett a vége, hogy mindketten összetörtünk, és ezért bennem is elhatalmasodott az öngyűlölet. Csak mikor a depressziómból már kifele lábaltam, a mélypont után jutottak eszembe újra igazán a gyerekkori „élményeim”, amelyek talán nagy szerepet játszottak életem alakulásában. Megszabadultam a szégyenemtől, ma egy éve boldog kapcsolatban élek. A tanulságot vonja le mindenki maga.

Hatalmas teendő vár az emberiségre, ha a meggyötört tudatunkat fel akarjuk szabadítani, hogy végre bölcsen élhessünk, nem pusztítva egymást, magunk, és a teljes múltunk és jövőnk. Találd meg a helyed ebben a munkában, mesélj magadról és a meggyötört világról mindenkinek, akihez úgy érzed, van esélyed eljuttatni egy – a domináns kultúráétól eltérő – üzenetet. Mi lenne, ha igazán internalizálnánk, hogy az emberi faj, és milliónyi másik élete a tét?

[Tavaly tavasszal elkezdtem egy cikksorozatot, amiben Derrick Jensen Végjáték című könyvének premisszáihoz fűzök magyarázatot, sok egyéb helyről is merítve. Három részig jutottam, de ma megnéztük az Avatart, és ezen felbátorodva úgy gondoltam, ideje előszednem és folytatnom. Így az első három régi cikkemet újra bemásolom ide, és lehet, hogy később kicsit módosítom is még őket.]

Harmadik premissza: Az életmódunk – az ipari civilizáció – alapja és előfeltétele az állandó és széleskörű erőszak, ami nélkül nagyon gyorsan összeomlana.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a Föld lakosságának túlnyomó többsége számára ezen állítás semmilyen további magyarázatot nem igényel. Viszont abban is biztos vagyok, hogy vannak nem is kevesen, akiket meg talán egy kicsit ledöbbentene, de csak nagyon kicsit, mert szinte teljesen értelmezhetetlennek találnák, és azonnal eldobnák mint bármilyen további meggondolásra érdemtelen hülyeséget. Nézzük meg egy kicsit a dolgokat egy utóbbi csoportbeli ember szemszögéből.

Vegyünk például egy „sikeres vállalkozót”. Reggel felkel, bekocsikázik az irodába, napközben telefonálgat, értekezletekre megy, papírokat irkál alá. Este hazamegy, megvacsorázik a családjával, leül a TV elé és megnéz egy akciófilmet. Ott van sok lövöldözés meg robbantás, de hát ez – mégha éppen a főhős is csinálja – végsősoron a „rosszfiúk” hibája. Szerencsére emberünknek, aki egy civilizált és békés polgár és egy jogállam védelme alatt áll, köze sincs ilyesmihez. Akkor hát hol itt az erőszak?

Bár léteznek még háborúk és éhínség a világon, de leginkább csak „fejletlen” országokban, ahol diktatúrák vannak, és nyomor. Majd ha a civilizáció diadalmenete őket is sikeresen felemeli, talán egyszer mindenki kényelemben és békében élhet. Csak tovább kell fejleszteni a gazdaságot, és technológiát, és ezek a kényelmetlen problémák megoldódnak. Addig meg szabad sokat gondolkozni rajtuk, mert csak lehúzzák az embert, és sokat úgyse tehetünk ellenük. Dolgozzunk és szórakozzunk tehát.

Álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk körül jobban. A vállalkozó ül a hatalmas TV-je előtt. A TV egyik összeszerelője a messzi Kínában egy tál rizsből álló ebédjét eszi. Az olajkutak mellett, amiből a TV-hez szükséges műanyag készült, bennszülöttek (és megannyi élőlény) halnak meg a szennyezett víztől. A vastag olajszállító cső mellett egy fegyveres katona áll, hogy megvédje a rongálóktól. Szerte a világon emberek feküdnek rongyok között, éhesen, míg a vállalkozó magasan „túlfogyaszt”: egy olyan világtermelésből veszi ki az egyenlő osztozkodáshoz képest nagyságrendekkel nagyobb darabját, amely termelés maga is túlpörgetett, a bolygó nem fenntartható kizsákmányolásán alapul.

Létezik egy nagyon gyakori ellenérv azokkal szemben, akik felhánytorgatják kényelmes életmódunk eme kegyetlen mellékhatásait. „Te is vezetsz néha autót, nem? Városi házban élsz, ahol van fűtés, hűtőszekrény. Saját számítógépen írsz. Van egy csomó könyved. Álszentségeket beszélsz.” Ez az érv, bár egy régi módszert alkalmaz: „ha nem tudod megtámadni az állítást, támadd az embert”, tartalmaz igazságokat. Mindannyian, akik a civilizáció keretein belül élünk, élvezői vagyunk olyan „javaknak”, amelyek erőszak útján keletkeztek, még akkor is, ha próbáljuk tudatosan csökkenteni ezeket. Magam részéről tehát valami ilyesmi a válaszom: „Igen, én is részesedem az erőszakkal nyert haszonból. Ennek tudatában vagyok, de ha csak megpróbálnám teljesen elvágni magam a rendszertől, akkor az általam fel nem használt erőforrásokat felhasználná más, és valószínűleg olyan, aki kevésbé van tisztában a felelősséggel, amit ez jelent. Így ehelyett próbálkozom a számomra rendelkezésre álló erőforrásokat minél hatásosabban felhasználni egy – emberek és nem-emberek számára egyaránt – élhetőbb világ kialakítására.”

Ez elvezet minket egy következő érdekes megfontolnivalóhoz. Egy tizenkilencedik századi angol közgazdász a szénhasználattal kapcsolatban figyelte meg, ami később Jevons paradoxon néven híresült el: ha valamilyen technikai fejlődés növeli egy erőforrás felhasználásának hatékonyságát, akkor az adott erőforrás kitermelése ennek hatására valószínűleg növekedni fog. Azért nevezik paradoxonnak, mert ellentétes a hétköznapi intuícióval, bár közgazdaságilag könnyen alátámasztható, a szabad piac működésének egyszerű következménye. A hatékonyabban és így olcsóbban felhasználható erőforrásra a kereslet növekszik, és ez a hatás gyakran erősebb, mint az egyes területeken a felhasználás csökkenése. Kisebb léptékben hasonló történik, ha akár egyetlen ember, vagy egy csoport tudatosan csökkenti a fogyasztását: az általuk nem igényelt erőforrásokat a globális piac felveszi, és még több profittermelésre, a gazdaság felpörgetésére használhatja. Egy kerék megolajozásával a gépezet csak gyorsabban forog.

Ezért tartom hibásnak az elképzelést, hogy jelenlegi rendszerünkben az egyéni fogyasztáscsökkentés önmagában bármit is megoldana. Akik a hatalmas bőséghez, és folyamatos profitnöveléshez szoktak hozzá, nem fognak szintén visszavenni. Amit te nem pazarolsz el, elpazarolja más, esetleg még több kárt okozva. Félreértés ne essék: kevesebbet vezetni, kevesebb villanyt, gázt és vizet fogyasztani, kevesebb szemetet termelni egyáltalán nem haszontalan dolgok, csak téves azt hinni, hogy ezzel az ember jelenleg bármit is megóvna a környezetből. Egyetlen dolgot óv: saját jövőbeli életbenmaradási esélyeit és józan eszét (és azokét, akiknek tapasztalatait tovább tudja adni), amikor mindannyian rá leszünk kényszerülve a csökkentésre.

A „passzív erőszak” áthatja világunk. Ennek legfontosabb példája talán a „gazdasági erőszak”, ami lényegében a pénz hatalma mindenek felett. Ha nincs pénzed, nem tudsz élelmet se szerezni, legalábbis nem úgy, ahogy a rend engedi. Az önellátáson alapuló természeti közösségeket a civilizáció nem tűri meg (vagy csak néha, mutatóba), tehát marad beállni „bérrabszolgának” a civilizáció által nyújtott keretek között. A társadalmi „rend” fenntartásához nem kell állandóan ütni és ölni, elég csak néha. A többit megteszi a félelem, és a „rend” mindent átható propagandája, amelyek által a nyomorban lévők is elfogadják annak mindenhatóságát. Ahhoz, hogy jobban megértsük, hogy történik ez, hogyan írja felül az emberek személyes tapasztalatait a civilizáció fogalmaiban való gondolkodás, Derrick Jensen A Language Older than Words (Egy Szavaknál Ősibb Nyelv) nyelv című könyvéből idézek:

Ahhoz, hogy fenntarthassuk jelenlegi életvitelünk, szükségünk van rá, hogy tág értelemben véve hazudjunk egymásnak, de főként magunknak. Nem fontos, hogy a hazugságok különösebben hihetőek legyenek. A hazugságok egy védőkorlátot alkotnak az igazsággal szemben. Ezekre a védőkorlátokra szükség van, mert nélkülük sok szánalmas cselekedet lehetetlenné válna. Az igazságot minden áron el kell kerülni. Amikor mégis megengedjük, hogy magától értetődő igazságok átszivárogjanak védelmünkön a tudatunkba, úgy kezeljük őket, mint megannyi kézigránátot, amelyek szerte-szét gurulnak egy bizarr parti táncparkettjén. Megpróbálunk kívül maradni a hatókörükön, félve, hogy felrobbannak, és összetörik tévképzeteink, és ott hagynak minket csupaszon, kitéve mindannak amit a világunkkal és magunkkal tettünk, felfedve az üres embert, akivé lettünk. És így elkerüljük ezeket az igazságokat, és folytatjuk a világpusztító táncunk.

Mint a legtöbb gyermek, mikor fiatal voltam, hallottam a világ beszédét. A csillagok énekeltek. A köveknek preferenciáik voltak. A fáknak rossz napjaik. A békák élénk társalgásokat folytattak, kitárgyalva a napi fogásaikat. Mint háttérzaj a rádióban, az iskoláztatás és a szocializálódás egyéb módjai elkezdtek beleavatkozni abba, hogyan érzékelem az élővilágot, és így évekig majdnem teljesen elhittem, hogy csak az emberek beszélnek. A szakadék az észlelésem és a majdnem biztos hitem között mélyen összezavart. Csak később értettem meg, hogy milyen személyes, politikai, társadalmi, ökológiai és gazdasági következményei vannak annak, hogy egy elnémított világban élünk.

Ez a némítás a kultúránk működésében központi szerepű. A makacs ellenállás, hogy meghalljuk azoknak a hangjait, akiket kizsákmányolunk létfontosságú a felettük való uralomhoz. A vallás, tudomány, filozófia, politika, oktatás, pszichológia, orvostudomány, irodalom, nyelvészet és művészet mint igába lettek hajtva mint eszközök a nők, gyermekek, más fajok, más kultúrák, a természeti világ és tagjai, az érzelmeink, lelkiismeretünk, és személyes történetünk elnémítására és lerombolására.

Az én bevezetésem ebbe a némításba – ugyanez igaz a gyermekek nagy százalékára rengeteg családban – az apám kezei (és nemiszerve) által történt, aki verte az anyám, fivéreim és nővéreim, és megerőszakolta anyám, nővérem, és engem.

Csak tippelni tudok, hogy mivel én voltam a legfiatalabb, ezért apám valamiért úgy gondolta, ahelyett, hogy engem verne, jobb, ha csak kényszerít, hogy nézzem, és hallgassak. Emlékszem jelenetekre – homályosan, mintha egy álomból, vagy filmből lenne – kétségbeesetten hadonászó kezekről, és hogy apám Rob testvéremet üldözi körbe-körbe a ház körül. Emlékszem, amint az anyám a hálószobájukba ráncigálta apám, hogy felfogja azokat az ütéseket, amelyek egyébként gyermekeit érték volna. Mi többiek kővé meredt arccal ültünk a konyhában, hallgatva az elfojtott nyögéseket, amelyek átjutottak a túl vékony falakon.

A lényeg pont a homályosság, ahogy emlékszem ezekre az engem erősen alakító képekre, mivel a legrosszabb dolog, amit az apám tett túlment a verésen és nemi erőszakon, egészen annak a tagadásáig, hogy ezek egyáltalán megtörténtek. Nem csak a testünk volt betörve, hanem megtörte az emlékezet és tapasztalat, psziché és valóság közti összekötő alapot is. A tagadásának megvolt az értelme, nemcsak mert az erőszak beismerése ártott volna a képének mint egy társadalmilag elismert, vagyonos és mélyen vallásos ügyvéd, hanem mert egy ember, aki veri a gyermekeit, nem beszélhet róla őszintén, és folytathatja ezt tovább.

Amnéziások családja lettünk. Nincs hely az elmében, amely megfelelően tárolni tudná ezeket az emlékeket, és lényegében nem volt kiutunk, így semmi célt nem szolgált volna, ha tudatunkban tartjuk ezeket a borzalmakat. Így megtanultuk, napról-napra, hogy nem bízhatunk meg az észlelésünkben, és jobb, ha nem hallgatunk érzelmeinkre. Naponta feledtünk, és ha egy emlék a felszínre tört, újra elfelejtettük. Jött egy verés, utána egy rövid bűnbánattal, és apám megkérdezte „Miért késztettél rá, hogy ezt tegyem?” És ezután? Semmi, kivéve a kellemetlen bizonyítékokat: egy törött ajtót, egy összevizelt alsóneműt, egy fa sarokvédőt, amelyet a bátyám ismétlődően letépett a falról, amikor megpróbált lendületet nyerni. Amint ezek helyre lettek hozva, nem volt mire emlékezni. Így „elfeledtük”, és a dolgok ugyanígy folytatódtak.

A hajlandóság a feledésre a némítás lényege. Amikor erre rájöttem, elkezdtem jobban odafigyelni a feledés „miért”-jére és „hogyan”-jára – és így elindulhattam vissza az úton az emlékezés felé.

Mi mást feledünk még el? Elgondolkozunk-e a nukleáris pusztításon, vagy a tonnányi plutónium legyártásának bölcsességén, ami még mikroszkopikus mennyiségben is halálos, 250000 éven keresztül? A globális felmelegedés megzavarja-e álmaink? A legkomolyabb pillanatainkban eszünkbe jut-e, hogy az ipari civilizáció a bolygónk történetének legnagyobb kihalási hullámát indította el? Vagy az, hogy a kultúránk népirtást rendez minden bennszülött kultúrával szemben, amivel csak találkozik? Ahogy valaki a kultúránk által gyártott termékeket fogyasztja, belegondol-e a kegyetlenségekbe, amelyek ezeket lehetővé tették?

Nem állítjuk meg ezeket a borzalmakat, mert nem beszélünk róluk. Nem beszélünk róluk, mert nem gondolkozunk róluk. Nem gondolkozunk róluk, mert túl borzalmasak ahhoz, hogy felfogjuk. Amint a trauma-szakértő Judith Herman írta, „A szokványos válasz a borzalmakra, hogy kiűzzük őket a tudatunkból. A társadalmi egyezség bizonyos áthágásai egyszerűen túl szörnyűek ahhoz, hogy szavakba öntsük, erre utal a kimondhatatlan szó.”

Amint a természeti világ ökológiai hálója szétbomlik körülöttünk, talán ideje elkezdeni kimondani a kimondhatatlant, és odafigyelni arra, amit elviselhetetlennek tartottunk.

Egy gránát gurul a padlón. Nézd. Nem fog eltűnni.

Orwell 1984-ében a Párt egyik jelmondata: „A tudatlanság erő.” És tényleg. Csak úgy képes egy kultúra rutinszerű atrocitásokat elkövetni, ha tagjai ezekkel nincsenek tisztában, és közvetlen végrehajtói saját elméjükben nem borzalmakat cselekednek, hanem a „kötelességüket” teljesítik. A mi kultúránk a szörnyűségeket és a belőlük szerzett profitot minél messzebbre eltávolítja egymástól, sok-sok réteg választja el a leginkább szenvedőket, a legnagyobb haszonélvezőktől.

Valamint hasonló „duplagondol” rengeteg példáját találjuk mai világunkban is. „A gazdasági növekedés jó.” „Ez a föld a miénk.” „Az embereket meg kell nevelni.” Rövidke mondatok, amelyek sokezerszer hallva belénk ivódnak, és homályos fogalmakból álló mantrákká válva, eltakarnak előlünk egy komplex valóságot.

Az erőforrások centralizációja, amire civilizációnk épül, csak a fizikai és lelki erőszak különféle formái által lehetséges. Szembeszállhatunk-e ezzel hatékonyan, és ha igen, hogyan? Folytatása következik.

[Tavaly tavasszal elkezdtem egy cikksorozatot, amiben Derrick Jensen Végjáték című könyvének premisszáihoz fűzök magyarázatot, sok egyéb helyről is merítve. Három részig jutottam, de ma megnéztük az Avatart, és ezen felbátorodva úgy gondoltam, ideje előszednem és folytatnom. Így az első három régi cikkemet újra bemásolom ide, és lehet, hogy később kicsit módosítom is még őket.]

Második premissza: A hagyományos közösségek ritkán engedik át vagy adják el önszántukból a közösségük alapját jelentő erőforrásokat, amíg a közösségüket fel nem bomlasztják. Ezenkívül nem hajlandók hagyni, hogy más erőforrások – arany, olaj stb. – kitermelése érdekében kárt tegyenek a földjeikben. Ebből következik, hogy aki igényt tart az erőforrásokra, annak minden tőle telhetőt meg kell tennie a hagyományos közösségek szétrombolásához.

Föld tulajdonjog. Még egy fogalom, amely megkülönbözteti a „civilizált” kultúrákat a többitől. Mivel a városok meghaladják lokális környezetük eltartó-képességét, külső erőforrásokra van szükségük, és az ezek feletti uralmat valamilyen módszerrel biztosítaniuk kell. A kereskedelem gyakran nem elég. Ha egy területen minden megvan az emberi élethez szükséges dolgokhoz, és az ott élő emberek kultúrája olyan, hogy nem is igényelnek többet, nem fogják külső fenyegetés nélkül túltermelni földjüket, hogy „exportálhassanak”. Így az olyan népeket, ahol a föld tulajdonjoga nem létezett, a civilizáció nem tűrte meg maga körül. Mivel ezek a „vademberek” nyilvánvalóan nem birtokolták a földet, így azt szabad prédának tekintették. A „vadembereket” pedig vagy megtérítették (kereszténységgel, vagy a „fogyasztói társadalom” agymosásával; a lényeg ugyanaz), vagy kiirtották.

Gyors bevonás: nem tudom, mi lehetne gyorsabb, mint a választási lehetőség, amelyet oly sok karóhoz kötözött indiánnak megadtak, miközben a lábuk fával volt körülrakva: Kereszténység vagy Halál. Egy indián visszakérdezett: Ha áttér a kereszténységre, akkor a mennybe kerül? És ha igen, akkor ott lesz a többi keresztény is? Miután megtudta, hogy mindkét kérdésére igen a válasz, azt mondta, akkor inkább égessék el.

Nem állítom, hogy a természeti népek kultúrája mind csodálatos lett volna. Voltak köztük erőszakosak és borzalmasak is. De rengeteg olyan is, ami a külső szemlélők, a „civilizáltak” számára visszataszítónak hatott, de a törzsek tagjai boldogak voltak. És sok olyan, ami még a civilizáltak számára is vonzó volt. Sok fehér ember beállt az indiánok közé. Sok fehér ember, amikor az indiánok és a fehérek kicserélték háborús foglyaikat, nem akart volna visszamenni a fehérek közé. Néhol törvényekkel és fegyverekkel kellett megakadályozni, hogy ne álljanak be az emberek indiánnak. Az ellenkezőjére nem volt példa.

Jelenleg a Föld lakosságának leggazdagabb ötöde a Föld javainak 82%-ával rendelkezik. Társadalmunkban (dollár-) multimilliomosnak lenni, miközben naponta tízezrek halnak éhen, nem bűn. Sőt, ők lesznek, a „hírességek” és „nagyok”, akikre felnézünk. Ami bűn: nem „dolgozni”, azaz nem hajtani tovább a civilizáció „diadalmenetét”, nem tisztelni a társadalmi „rendet”, például bármilyen módon megkárosítani az előbb említett „nagyok” tulajdonát, vagy vélt jogait, megpróbálni háborítatlanul élni egy földterületen (kötelező papírmunka, iskoláztatás, stb…). Ezekben a természeti népek mind bűnösök voltak, így nem csoda, hogy bűnözőként is kezelték őket.

Egy kultúra legfontosabb meghatározója, az értékrendszer, ami szerint jutalmaz vagy büntet, akár direkt, akár indirekt módokon. Egy szoros és nem hierarchikus közösségben a vagyonfelhalmozás meghozza a büntetését, a tárgyakból nyerhető „jutalom” összemérhetetlenül kisebb a kitaszítottságból származó szociális veszteségnél. Mi azonban az izoláció kultúrájában élünk. Az emberek többsége egész életükben „dobozokban” él, az iskolákban, munkahelyeken, általában hasonló korosztálybeli emberek között. A generációk szétköltöznek. Szerintem valami igazán fontosat vesztenek el azok, akik nem láthatják naponta öregemberek nyugodt mosolyát és kisbabák nevetését. Magának az Életnek a perspektíváját veszítik el, és csak így nyerhet látszólagos értelmet az a mókuskerék, amiben a „dolgozó” emberek a napjaikat töltik. A vagyonfelhalmozás egy addiktív folyamattá válhat. Addiktív, mert nem az igazi igényeinket elégíti ki, és így sosem nyújthat teljes megelégedettséget. Izolációban élve, a szociális veszteségek nem érinthetnek meg valakit, ha már eleve nem is volt mit vesztenie. Így sorra eltaposhat és kiszipolyozhat megannyi embert és tájat, és sosem lesz elég.

A legtöbbünknek nincs egy olyan emberi közössége, ahol megpihenhetnénk és biztonságban érezhetnénk magunk, és érezhetnénk, hogy gondunkat viselik.

A gazdaságunk erre épít. Könnyű olyan embereknek eladni valamit, akikben hatalmas a hiány az igazi szükségleteik iránt. A boltok tele vannak kötszerekkel a Birodalom által okozott sebekre. Derrick Jensen szerint a domináns kultúra egy kizsákmányoló rendszer, ami tagjaiban komplex poszttraumás zavart okoz.

Mi történik, ha nem csak egy-két trauma ér, hanem hosszas fogságban vagy? Az egyik, hogy elkezdesz félni a kapcsolatoktól és mindent irányítani akarsz magad körül. Elfelejted, hogy lehetséges kétirányú kapcsolat, és azt hiszed, minden kapcsolat hierarchián alapul, mert ez az, amit magad körül látsz. És azt hiszed, hogy minden kapcsolat a hatalmon alapul, és így félünk igazi kapcsolatba lépni ezekkel a fákkal és egyéb szomszédainkkal, így erőforrásnak hívjuk őket, amiket használhatunk.

Egy abúzív családi környezetben minden a visszaélő védelmezésére irányul. Minden. Hasonlóan a kultúránkban minden a gazdagok védelmét szolgálja. Erről szól a kultúránk.

Miért marad annyi bántalmazott a visszaélő partnerével? Azért mert azonosulnak a rendszerrel, mert ezt tanulták gyerekkoruk óta. A civilizációban úgy tanuljuk, hogy azonosuljunk ezzel a nagyobb valamivel, ami nem mi vagyunk, öntudatunkban fontosabb, hogy civilizáltak vagyunk, mint hogy élőlények.

(Részlet a Micsoda Út! Élet a Birodalom Végnapjaiban című film szövegéből, link)

Ez az elkülönültség nagyon fontos része a „civilizált” öntudatnak. Mi nem vagyunk állatok. Többek vagyunk. Csak mi érzünk, gondolkodunk igazán, tehát csak mi élünk igazán. Minden más alattunk van, tehát értünk van. És akik mindezt nem így gondolják, azok szintén.

Egy részlettel zárok Jensen A Language Older than Words (Egy Szavaknál Ősibb Nyelv) című könyvéből. Vigyázat, durva:

1864. november 29.-én körülbelül 700 katona John Chivington ezredes irányítása alatt megközelített egy Cheyenne tábort Sand Creek közelében, Kolorádóban. A hajnal korai fényei a katonák számára körülbelül száz elszórt kunyhót fedtek fel.

Chivington tudta, hogy a falu Indiánjai, hogy bemutassák, nem jelentenek fenyegetést, önkéntesen beszolgáltatták a vadászfegyvereiken kívül minden fegyverüket a szövetségi kormánynak. Tudta, hogy az Indiánokat a katonaság háborús foglyoknak tekintette. Valamint azt is tudta, hogy a Cheyenne férfiak majdnem mindannyian elmentek bölényre vadászni. A válasza minderre ez volt: „vérben akarok gázolni.”

Amint Descartes századokkal előbb, ő se volt egy magányos őrült, hanem egy egész kultúrája volt társaságnak. Ez a magasan tisztelt ember – korábbi metodista pap, továbbra is elismert az egyházában, nemrég a Kongresszus képviselő-jelöltje – már korábban kifejtette beszédeiben, hogy az Indiánokkal szembeni politikája, hogy „megölni és megskalpolni mind, kicsit és nagyot.” Megnyugtató lenne azt gondolni, hogy egy ilyen gyilkos indulat kitaszítottként megbélyegezte volna. Tévednénk. A The Rocky Mountain News, a térség legfontosabb újságja az előző évben tíz szerkesztői cikkben bíztatott a „vörös ördögök kiirtására”, kijelentve, hogy az Indiánok egy „léha, csavargó, kegyetlen és szentségtelen faj, amit el kell törölni a föld színéről”. Az újság szorosan együttműködött a kormányzóval, aki kinyilatkoztatta, hogy a terület polgárainak és hadseregének joga és kötelessége az összes Indián „üldözése, megölése és elpusztítása”. Chivington és a serege nem egyedül cselekedett.

Két fehér ember, akik látogatóban voltak a táborban kikémlelte a katonákat, és egy cserzett bölénybőrt kötött egy rúdra, és fejük felett lóbálták, hogy jelezzék, ez egy barátságos falu. Fekete Üst, a Cheyenne-ek fő vezetője előbb egy fehér zászlót, majd a legrosszabbtól félve egy Egyesült Államok zászlót (amit Abraham Lincolntól kapott) emelt fel, kétségbeesett próbálkozásként hogy meggyőzze a katonákat, ne támadjanak.

A folytatás mégis borzalmasan elkerülhetetlen volt. A katonák tüzet nyitottak. Az Indiánok menekültek. Chivington megparancsolta a tüzérségének, hogy lőjenek a pánikba esett asszonyok és gyermekek közé. A sereg rohamnak indult, levágva minden nem-fehért az útjában. Az asszonyok a patak homokos partján próbáltak menedéket kikaparni maguk és gyermekeik számára. Amint egy katona később beszámolt róla, „Úgy harminc vagy negyven squaw [indián asszony, algonkin szóból, a fehérek csúfnévként használták] gyűlt össze a lyukban védekezésként, és kiküldtek egy hat év körüli kislányt egy botra kötött fehér zászlóval; aki alig tett néhány lépést, mielőtt golyót kapott volna és meghalt. Ezután a lyukban lévő összes squaw-t megölték, és négy vagy öt bakot kint. A squawok nem védekeztek. Minden hullát, amit csak láttam, megskalpoltak. Láttam egy squaw-t, akiből kivágták meg nem született gyermekét, ott feküdt mellette.”

Képzeld el a jelenetet: a boldog Chivington vérben gázol. Megcsonkított Indiánok fekszenek mereven a hideg novemberi reggelen. A távolban láthatod a Cheyenne nők és gyermekek egy csoportját, amint futva menekülnek. Messze mögöttük, katonák csapata rohamoz lóháton. Egy mozdulat a kiszáradt patakmederben elkapja a figyelmed. Középtávolságban látsz egy gyermeket. Amint egy katona később visszaemlékezett: „Volt egy gyerek, úgy három év körüli, épp elég idős, hogy járni tudjon a homokban. Az Indiánok lehagyták és ez a kisgyerek őket követte. A kicsi teljesen csupaszon járt a homokon. Láttam, ahogy egy ember leszállt a lováról, úgy hetvenöt yard távolságra, felemelte puskáját és lőtt – elhibázta a gyereket. Egy másik ember lépett mellé, azt mondva ’hadd próbálkozzam én a rohadékkal; majd én eltalálom.’ Leszállt a lováról, letérdelt és lőtt, de ő is mellé. Egy harmadik ember érkezett, hasonló megjegyzést tett, lőtt, és a kis emberke összeroskadt.”

Most képzelj el egy másik jelenetet, ahogy a katonák lovagolnak hazafele, győzedelmesen. Tudod, hogy megskalpoltak minden hullát, amiket találtak, még azokat is kiásva, akiket véletlenül hajas fejjel temettek be. Annyi skalpot látni, mint ahogy a The Rocky Mountain News hamarosan jelenti, „a Cheyenne skalpok úgy elterjedtek itt, mint a békák Egyiptomban. Mindenkinek van egy, és izgatottan várja, hogy szerezhessen még egyet keletre küldeni.” Azt is tudod, hogy a katonák ujjakat és füleket vágtak le, hogy a halottak ékszereit megszerezzék. De amint még közelebbről megszemléled őket, láthatod, hogy „a katonák kivágták a nők intim testrészeit, a nyergükön szétfeszítették, és a kalapjaikon hordták, amint sorban lovagoltak.”

Most képzelj el, ha bírod, egy harmadik és utolsó jelenetet. A Kongresszus elrendel egy kivizsgálást annak ügyében, amit Chivington a „valaha vívott egyik legvéresebb Indián harc”-nak hívott, és amit később Theodore Roosevelt „egy oly igazságos és jótékony tett, mint ami csak előfordult a harcmezőn.” A kivizsgáló bizottság összehív egy találkozót a kormányzóval és Chivingtonnal, amit a Denveri Operaházban tartanak. A publikum felé nyitottként, a találkozón népes tömeg gyűlik össze. Te hátul vagy. Izzadságot és füstöt szagolsz, meg valamit, ami talán szesz. A találkozó során valaki megkérdi, hogy a nyilvánvaló Indián-problémára megoldásként, mi lenne a jobb, civilizálni vagy kiirtani őket. Szinte felrobban a tömeg. Amint egy szenátor leírta, „oly kiáltás tört ki, amit sose hallani, csak talán egy csatában – egy kiáltás, ami majdnem elég hangos volt, hogy levigye az operaház tetejét – ’KIIRTANI ŐKET! KIIRTANI ŐKET!’”

Chivington nem egyedül cselekedett. […]

Az hogy ezeket az Indiánokat megölték, egyáltalán nem volt meglepő. Soha nem is tekintették embereknek őket. A nők „squaw”-ok, voltak, a férfiak „bakok.” A gyerekek? Ők még kevesebbet számítottak. Őket is le kellett ölni, mert mint ahogy Chivington szerette mondani, „A petékből tetvek lesznek.”

És téves lenne azt gondolni, hogy ez csak a múlt. Az amerikaiak egy jelentős részének egy iraki (vagy egy „harmadik világ”-beli) élet ma is pontosan ugyanennyit ér.

[Tavaly tavasszal elkezdtem egy cikksorozatot, amiben Derrick Jensen Végjáték című könyvének premisszáihoz fűzök magyarázatot, sok egyéb helyről is merítve. Három részig jutottam, de ma megnéztük az Avatart, és ezen felbátorodva úgy gondoltam, ideje előszednem és folytatnom. Így az első három régi cikkemet újra bemásolom ide, és lehet, hogy később kicsit módosítom is még őket.]

Első premissza: A civilizáció nem fenntartható, és sose lehet az. Ez különösen igaz az ipari civilizációra.

Azért nevezi könyve logikájának gerincét képező állításait premisszáknak (előfeltevés), mert ezekből kiindulva következtet, és bár sok rengeteg példát ad maguknak a premisszáknak az illusztrálására is, de az azokról való döntést az olvasóra bízza. Jensen szavaival:

Elterjedt gyakorlat, hogy az írók elrejtik előfeltevéseiket, abban a reményben, hogy az olvasókat megragadja az elbeszélés, és leköti a nyelvi értelmezés, amíg végül az íróéhoz nagyjából hasonló végkövetkeztetésekhez jutnak el, sose tudatosítva, hogy gyakran a kimondatlan indulópontok sokkal fontosabbak a végeredményhez, mint az érvek maguk. Például látsz egy fejet a televízióban, aki megkérdi: „Hogyan tudjuk a legjobban növelni az USA gazdaságát?” Első premissza: Mi azt akarjuk, hogy növekedjen az USA gazdasága. Második premissza: Mi azt akarjuk, hogy létezzen az USA gazdasága. Harmadik premissza: Kiket is takar pontosan az a „mi”?

Én nem fogom elcsúsztatni melletted a premisszákat. A lehető legtisztábban próbálom megfogalmazni őket, hogy ezáltal elfogadhasd vagy elvethesd. Ennek részben az az oka, hogy a civilizációval kapcsolatos kérdések, amivel foglalkozom, a legfontosabb kérdések, amivel akár egy társadalomként, akár egyénként valaha is szembe kell néznünk. Nem akarok csalni. Nem akarlak se téged, se magam tisztességtelenül meggyőzni (sőt, egyáltalán nem akarok senkit meggyőzni bármire), hanem ehelyett egy jobb megértést keresek, hogy mit lehet tenni (és mit nem), és hogyan (vagy miért nem). E cél érdekében megpróbálom a lehető legjobb áttekinthetőséget – és őszinteséget – elérni, amire csak képes vagyok.

Térjünk a lényegre. Mit nevezzünk civilizációnak? Egy olyan kultúrát, amely elfoglalta a bolygót, már majdnem teljesen kiszorítva minden más emberi életmódot. Voltak más korábbi civilizációk is, amik valamennyiben hasonlóan szerveződtek a miénkhez, és belebuktak. Mi lehet ez a hasonlóság, és mi különbözteti meg a más életmódoktól?

Erre Jensen ad egy lehetséges rövid és lényegretörő definíciót, aminek következményei az egész társadalmi struktúrát meghatározzák: a civilizációt egy olyan életmód, amely a városok növekedésén alapul/azzal jár együtt. A város definíció szerint legyen egy olyan emberi ökoszisztéma, amely jelentősen túllépi a helyi környezetének eltartó-képességét, és így erőforrások importálására van szüksége. Ez a fajta kultúra, amely a folyamatos egyre erősebb centralizációra és erőforrás-kihasználásra épít, előbb-utóbb olyan korlátokba ütközik, ahol az eddigi út nem folytatható, és ekkor az összes folyamatos növelésre kialakított rendszer bedől.

Jelenlegi civilizációnk az erőforrás-kiaknázásban (azaz a Föld egyre széleskörűbb és mélyebb feltúrásában) minden eddigit megelőz. Így alakulhatott ki az ipar, a hatalmas anyagmennyiségek feldolgozásának eszköze. Azonban az ipar meglehetősen rozoga alapokon áll. Még mindig erősen élhet sokak fejében egy techno-utópista elképzelés, ami szerint egyre több energia fog az emberiség rendelkezésére állni, fokozatosan átváltva „zöld” erőforrásokra környezeti problémáink is megoldódnak, és egy folyamatosan fejlődő, magas technológiával élő globális társadalmat hozunk létre. Azonban jelenlegi iparunk még mindig nagyon erősen fosszilis-energia alapú, és az ezek kitermelésének csökkenése már megkezdődött, és a 2008. júniusi globális olajcsúcs fölé talán valószínűleg sose jutunk. (De ha mégis, az meg a légkörre nézve lenne rossz hír…) Az elektronikai eszközökhöz és napelemekhez szükséges sok ritkafém, mint például a platina, irídium és a tantál szintén kifogyóban vannak: előbányászásuk egyre nehézkesebb, és a hulladékból való visszanyerésük is nagyon energiaigényes.

Ha most azonnal nekikezdene az emberiség, hogy napelem- és szélerőmű-parkok és egyéb megújuló (vagy hatalmas tartalékokkal rendelkező, mint a földhő) forrású energia-termelést építsen ki a jelenlegi fosszilis energiával működő rendszerünkre alapozva, minden egyéb ebből a szempontból (is) pazarlást (pl. autók hatalmas tömegének működtetése) visszafogva, talán már akkor is kevesek lennének a jelenlegi tartalékaink és eszközeink, hogy egy 100%-os cserét tudjunk csinálni, visszatérve a jelenlegi energiafogyasztási szintre. De ez természetesen képtelenség, mint az is, hogy a jelenlegivel megegyező számú, alternatív hajtóüzemű autót le tudjunk gyártani.

A gazdasági válságról hallunk minden nap. Sokkal kevesebbet emlegetik az ökológiai válságot, ami még az előbbinél is nagyobb méretű: átszámolva, hogy mennyi „ökológiai tőkével” rendelkezik a Föld, aminek a hozamából élünk, ennek veszteségei messze túltesznek a pénzpiac bukásain. Amíg a társadalmunk vezetői különféle pénznemekben kifejezett értékek mozgásait figyelik, az ipari civilizáció vakon menetel a pusztulása felé. A megoldás nem lehet a „munkahelyek” teremtése, és a „gazdaság” élénkítése, ha az emberiség életben maradása összeegyeztethetetlen egy olyan életmóddal, amiben ezeknek a fogalmaknak egyáltalán van jelentésük. (A legtöbb „munka”, amit ma az emberek végeznek nem szükséges a létfenntartáshoz, sőt merő pusztítás. Csak egy kóros rendszer tulajdonsága az, hogy olyan cselekedetet jutalmaz, ami az egész halálához vezet.)

Ha beköszöntenek a még nagyobb energiahiányok, veszélyes időszak elé nézünk. Ha valahol túl sok ember él túl kevés erőforrásra, könnyen fanatizálhatóak egy egyszerű „megoldás” végrehajtására. Adok egy tanácsot: ha nagyvárosban élsz, és egy hétig kimarad a villany-, gáz-, üzemanyag- vagy élelmiszer-ellátás (persze valószínűleg ezek közül több következik be egyszerre), akkor – ha addig nem tetted volna meg – menekülj, ahogy csak tudsz! Ilyen helyzetben bárminemű rend fenntartása reménytelen.

Vidéken, csoportosan összefogva sokkal jobb esélyünk van magunk, társaink és a földünk megvédésére. Természetesen minél előbb szerveződött a csoport, és minél felkészültebb, annál jobb.

Kicsit messzebbre kanyarodtam, mint így elsőre terveztem. Mit tehetünk most? Talán a legfontosabb kiindulópont: elkezdeni komolyan megkérdőjelezni jelenlegi társadalmi rendszerünk fogalmait, és végleg elvetni azt a képzetet, hogy tervezhetjük úgy az életünk, mint ahogy a jelenlegi kultúránk elénk vetíti. Nagyon komoly változásokra számíthatunk, és hogy mit hozunk ki ezekből a saját környezetünk számára, az rajtunk is múlik.

Még egy Jensen idézettel zárok. A kilátásokat tekintve, bárminemű „környezetvédelemben” is gondolkoztunk eddig, valószínűleg nem árt átalakítani a fogalmainkat.

Miért öli a civilizáció a bolygót, tizenkettedjére. Auschwitz. Treblinka. Bergen-Belsen. Ezért. Nem, nem azért, mert a civilizáció egy munkatábort majd haláltábort csinál az egész világból, bár ez is igaz. Nem, nem azért mert a civilizáció végpontja a futószalagos tömeggyilkosság, bár ez is igaz. Hanem az auschwitzi orvosok miatt.

Megmagyarázom. Emlékszel arra, amikor arról beszéltem, hogy a környezetvédelem egy totális kudarc, és adtam néhány okot a hatástalanságunkra? Akkor kihagytam a szerintem legfontosabb okot, ami összefüggésben van az említett orvosokkal.

Robert Jay Lifton a rettentően fontos A Náci Orvosok című könyvében bemutatta, hogyan volt lehetséges, hogy olyan emberek, akik letették a hippokratészi esküt, olyan börtönökben dolgozzanak, ahol a foglyokat halálra dolgoztatták, vagy sorozatban leölték. Azt találta, hogy az orvosok közül sok őszintén törődött a pácienseivel, és megtettek minden hatalmukban lévő dolgot – ami szánalmasan keveset jelentett – hogy segítsenek pácienseik életén. Ha egy fogoly megbetegedett, megnyalhatott egy aszpirint. Esetleg ágyba fektették a beteget egy-két napra (de nem túl hosszú ideig, hogy nehogy „kiválasszák” őket a halálra). Ha egy páciensnek fertőző betegsége volt, akkor esetleg megölték, hogy megakadályozzák a kór terjedését. Ezek mindegyikének volt értelme Auschwitz korlátain belül. Még egyszer, tehát az orvosok mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy segítsék a foglyokat, a legfontosabb dolgot kivéve: Sose kérdőjelezték meg Auschwitz létezését magát. Sose kérdőjelezték meg a foglyok halálra dolgoztatását. Sose kérdőjelezték meg a halálra éheztetésüket. Nem kérdőjelezték meg a bebörtönzésüket. A megkínzásukat. Sose kérdőjelezték meg a kultúrát, amely elvezetett ezekhez a borzalmakhoz. Sose kérdőjelezték meg a logikát, ami kikerülhetetlenül elvezetett az elektromos kerítésekhez, a gázkamrákhoz, a golyókhoz az agyban.

Mi, környezetvédők ugyanezt tesszük. Olyan keményen dolgozunk, ahogy csak tudunk, hogy megvédjük a helyeket, amiket szeretünk, a legjobb tudásunk szerint használva a rendszer eszközeit. Mégis nem tesszük meg a leges-legfontosabbat: Nem kérdőjelezzük meg ezt a halál-kultúrát. Nem kérdőjelezzük meg a gazdasági és társadalmi rendszert, amely a világot halálra dolgoztatja, halálra éhezteti, bebörtönzi és megkínozza. Sose kérdőjelezzük meg a kultúrát, amely elvezet ezekhez a borzalmakhoz. Sose kérdőjelezzük meg a logikát, ami kikerülhetetlenül elvezet az erdők kivágásához, a legyilkolt óceánokhoz, talajveszteséghez, gátak közé szorított folyókhoz, megmérgezett víztározókhoz.

És egész biztosan nem cselekszünk, hogy megdöntsük.