A természeti népekről

2010. január 17. vasárnap Jand Világ

[Tavaly tavasszal elkezdtem egy cikksorozatot, amiben Derrick Jensen Végjáték című könyvének premisszáihoz fűzök magyarázatot, sok egyéb helyről is merítve. Három részig jutottam, de ma megnéztük az Avatart, és ezen felbátorodva úgy gondoltam, ideje előszednem és folytatnom. Így az első három régi cikkemet újra bemásolom ide, és lehet, hogy később kicsit módosítom is még őket.]

Második premissza: A hagyományos közösségek ritkán engedik át vagy adják el önszántukból a közösségük alapját jelentő erőforrásokat, amíg a közösségüket fel nem bomlasztják. Ezenkívül nem hajlandók hagyni, hogy más erőforrások – arany, olaj stb. – kitermelése érdekében kárt tegyenek a földjeikben. Ebből következik, hogy aki igényt tart az erőforrásokra, annak minden tőle telhetőt meg kell tennie a hagyományos közösségek szétrombolásához.

Föld tulajdonjog. Még egy fogalom, amely megkülönbözteti a „civilizált” kultúrákat a többitől. Mivel a városok meghaladják lokális környezetük eltartó-képességét, külső erőforrásokra van szükségük, és az ezek feletti uralmat valamilyen módszerrel biztosítaniuk kell. A kereskedelem gyakran nem elég. Ha egy területen minden megvan az emberi élethez szükséges dolgokhoz, és az ott élő emberek kultúrája olyan, hogy nem is igényelnek többet, nem fogják külső fenyegetés nélkül túltermelni földjüket, hogy „exportálhassanak”. Így az olyan népeket, ahol a föld tulajdonjoga nem létezett, a civilizáció nem tűrte meg maga körül. Mivel ezek a „vademberek” nyilvánvalóan nem birtokolták a földet, így azt szabad prédának tekintették. A „vadembereket” pedig vagy megtérítették (kereszténységgel, vagy a „fogyasztói társadalom” agymosásával; a lényeg ugyanaz), vagy kiirtották.

Gyors bevonás: nem tudom, mi lehetne gyorsabb, mint a választási lehetőség, amelyet oly sok karóhoz kötözött indiánnak megadtak, miközben a lábuk fával volt körülrakva: Kereszténység vagy Halál. Egy indián visszakérdezett: Ha áttér a kereszténységre, akkor a mennybe kerül? És ha igen, akkor ott lesz a többi keresztény is? Miután megtudta, hogy mindkét kérdésére igen a válasz, azt mondta, akkor inkább égessék el.

Nem állítom, hogy a természeti népek kultúrája mind csodálatos lett volna. Voltak köztük erőszakosak és borzalmasak is. De rengeteg olyan is, ami a külső szemlélők, a „civilizáltak” számára visszataszítónak hatott, de a törzsek tagjai boldogak voltak. És sok olyan, ami még a civilizáltak számára is vonzó volt. Sok fehér ember beállt az indiánok közé. Sok fehér ember, amikor az indiánok és a fehérek kicserélték háborús foglyaikat, nem akart volna visszamenni a fehérek közé. Néhol törvényekkel és fegyverekkel kellett megakadályozni, hogy ne álljanak be az emberek indiánnak. Az ellenkezőjére nem volt példa.

Jelenleg a Föld lakosságának leggazdagabb ötöde a Föld javainak 82%-ával rendelkezik. Társadalmunkban (dollár-) multimilliomosnak lenni, miközben naponta tízezrek halnak éhen, nem bűn. Sőt, ők lesznek, a „hírességek” és „nagyok”, akikre felnézünk. Ami bűn: nem „dolgozni”, azaz nem hajtani tovább a civilizáció „diadalmenetét”, nem tisztelni a társadalmi „rendet”, például bármilyen módon megkárosítani az előbb említett „nagyok” tulajdonát, vagy vélt jogait, megpróbálni háborítatlanul élni egy földterületen (kötelező papírmunka, iskoláztatás, stb…). Ezekben a természeti népek mind bűnösök voltak, így nem csoda, hogy bűnözőként is kezelték őket.

Egy kultúra legfontosabb meghatározója, az értékrendszer, ami szerint jutalmaz vagy büntet, akár direkt, akár indirekt módokon. Egy szoros és nem hierarchikus közösségben a vagyonfelhalmozás meghozza a büntetését, a tárgyakból nyerhető „jutalom” összemérhetetlenül kisebb a kitaszítottságból származó szociális veszteségnél. Mi azonban az izoláció kultúrájában élünk. Az emberek többsége egész életükben „dobozokban” él, az iskolákban, munkahelyeken, általában hasonló korosztálybeli emberek között. A generációk szétköltöznek. Szerintem valami igazán fontosat vesztenek el azok, akik nem láthatják naponta öregemberek nyugodt mosolyát és kisbabák nevetését. Magának az Életnek a perspektíváját veszítik el, és csak így nyerhet látszólagos értelmet az a mókuskerék, amiben a „dolgozó” emberek a napjaikat töltik. A vagyonfelhalmozás egy addiktív folyamattá válhat. Addiktív, mert nem az igazi igényeinket elégíti ki, és így sosem nyújthat teljes megelégedettséget. Izolációban élve, a szociális veszteségek nem érinthetnek meg valakit, ha már eleve nem is volt mit vesztenie. Így sorra eltaposhat és kiszipolyozhat megannyi embert és tájat, és sosem lesz elég.

A legtöbbünknek nincs egy olyan emberi közössége, ahol megpihenhetnénk és biztonságban érezhetnénk magunk, és érezhetnénk, hogy gondunkat viselik.

A gazdaságunk erre épít. Könnyű olyan embereknek eladni valamit, akikben hatalmas a hiány az igazi szükségleteik iránt. A boltok tele vannak kötszerekkel a Birodalom által okozott sebekre. Derrick Jensen szerint a domináns kultúra egy kizsákmányoló rendszer, ami tagjaiban komplex poszttraumás zavart okoz.

Mi történik, ha nem csak egy-két trauma ér, hanem hosszas fogságban vagy? Az egyik, hogy elkezdesz félni a kapcsolatoktól és mindent irányítani akarsz magad körül. Elfelejted, hogy lehetséges kétirányú kapcsolat, és azt hiszed, minden kapcsolat hierarchián alapul, mert ez az, amit magad körül látsz. És azt hiszed, hogy minden kapcsolat a hatalmon alapul, és így félünk igazi kapcsolatba lépni ezekkel a fákkal és egyéb szomszédainkkal, így erőforrásnak hívjuk őket, amiket használhatunk.

Egy abúzív családi környezetben minden a visszaélő védelmezésére irányul. Minden. Hasonlóan a kultúránkban minden a gazdagok védelmét szolgálja. Erről szól a kultúránk.

Miért marad annyi bántalmazott a visszaélő partnerével? Azért mert azonosulnak a rendszerrel, mert ezt tanulták gyerekkoruk óta. A civilizációban úgy tanuljuk, hogy azonosuljunk ezzel a nagyobb valamivel, ami nem mi vagyunk, öntudatunkban fontosabb, hogy civilizáltak vagyunk, mint hogy élőlények.

(Részlet a Micsoda Út! Élet a Birodalom Végnapjaiban című film szövegéből, link)

Ez az elkülönültség nagyon fontos része a „civilizált” öntudatnak. Mi nem vagyunk állatok. Többek vagyunk. Csak mi érzünk, gondolkodunk igazán, tehát csak mi élünk igazán. Minden más alattunk van, tehát értünk van. És akik mindezt nem így gondolják, azok szintén.

Egy részlettel zárok Jensen A Language Older than Words (Egy Szavaknál Ősibb Nyelv) című könyvéből. Vigyázat, durva:

1864. november 29.-én körülbelül 700 katona John Chivington ezredes irányítása alatt megközelített egy Cheyenne tábort Sand Creek közelében, Kolorádóban. A hajnal korai fényei a katonák számára körülbelül száz elszórt kunyhót fedtek fel.

Chivington tudta, hogy a falu Indiánjai, hogy bemutassák, nem jelentenek fenyegetést, önkéntesen beszolgáltatták a vadászfegyvereiken kívül minden fegyverüket a szövetségi kormánynak. Tudta, hogy az Indiánokat a katonaság háborús foglyoknak tekintette. Valamint azt is tudta, hogy a Cheyenne férfiak majdnem mindannyian elmentek bölényre vadászni. A válasza minderre ez volt: „vérben akarok gázolni.”

Amint Descartes századokkal előbb, ő se volt egy magányos őrült, hanem egy egész kultúrája volt társaságnak. Ez a magasan tisztelt ember – korábbi metodista pap, továbbra is elismert az egyházában, nemrég a Kongresszus képviselő-jelöltje – már korábban kifejtette beszédeiben, hogy az Indiánokkal szembeni politikája, hogy „megölni és megskalpolni mind, kicsit és nagyot.” Megnyugtató lenne azt gondolni, hogy egy ilyen gyilkos indulat kitaszítottként megbélyegezte volna. Tévednénk. A The Rocky Mountain News, a térség legfontosabb újságja az előző évben tíz szerkesztői cikkben bíztatott a „vörös ördögök kiirtására”, kijelentve, hogy az Indiánok egy „léha, csavargó, kegyetlen és szentségtelen faj, amit el kell törölni a föld színéről”. Az újság szorosan együttműködött a kormányzóval, aki kinyilatkoztatta, hogy a terület polgárainak és hadseregének joga és kötelessége az összes Indián „üldözése, megölése és elpusztítása”. Chivington és a serege nem egyedül cselekedett.

Két fehér ember, akik látogatóban voltak a táborban kikémlelte a katonákat, és egy cserzett bölénybőrt kötött egy rúdra, és fejük felett lóbálták, hogy jelezzék, ez egy barátságos falu. Fekete Üst, a Cheyenne-ek fő vezetője előbb egy fehér zászlót, majd a legrosszabbtól félve egy Egyesült Államok zászlót (amit Abraham Lincolntól kapott) emelt fel, kétségbeesett próbálkozásként hogy meggyőzze a katonákat, ne támadjanak.

A folytatás mégis borzalmasan elkerülhetetlen volt. A katonák tüzet nyitottak. Az Indiánok menekültek. Chivington megparancsolta a tüzérségének, hogy lőjenek a pánikba esett asszonyok és gyermekek közé. A sereg rohamnak indult, levágva minden nem-fehért az útjában. Az asszonyok a patak homokos partján próbáltak menedéket kikaparni maguk és gyermekeik számára. Amint egy katona később beszámolt róla, „Úgy harminc vagy negyven squaw [indián asszony, algonkin szóból, a fehérek csúfnévként használták] gyűlt össze a lyukban védekezésként, és kiküldtek egy hat év körüli kislányt egy botra kötött fehér zászlóval; aki alig tett néhány lépést, mielőtt golyót kapott volna és meghalt. Ezután a lyukban lévő összes squaw-t megölték, és négy vagy öt bakot kint. A squawok nem védekeztek. Minden hullát, amit csak láttam, megskalpoltak. Láttam egy squaw-t, akiből kivágták meg nem született gyermekét, ott feküdt mellette.”

Képzeld el a jelenetet: a boldog Chivington vérben gázol. Megcsonkított Indiánok fekszenek mereven a hideg novemberi reggelen. A távolban láthatod a Cheyenne nők és gyermekek egy csoportját, amint futva menekülnek. Messze mögöttük, katonák csapata rohamoz lóháton. Egy mozdulat a kiszáradt patakmederben elkapja a figyelmed. Középtávolságban látsz egy gyermeket. Amint egy katona később visszaemlékezett: „Volt egy gyerek, úgy három év körüli, épp elég idős, hogy járni tudjon a homokban. Az Indiánok lehagyták és ez a kisgyerek őket követte. A kicsi teljesen csupaszon járt a homokon. Láttam, ahogy egy ember leszállt a lováról, úgy hetvenöt yard távolságra, felemelte puskáját és lőtt – elhibázta a gyereket. Egy másik ember lépett mellé, azt mondva ’hadd próbálkozzam én a rohadékkal; majd én eltalálom.’ Leszállt a lováról, letérdelt és lőtt, de ő is mellé. Egy harmadik ember érkezett, hasonló megjegyzést tett, lőtt, és a kis emberke összeroskadt.”

Most képzelj el egy másik jelenetet, ahogy a katonák lovagolnak hazafele, győzedelmesen. Tudod, hogy megskalpoltak minden hullát, amiket találtak, még azokat is kiásva, akiket véletlenül hajas fejjel temettek be. Annyi skalpot látni, mint ahogy a The Rocky Mountain News hamarosan jelenti, „a Cheyenne skalpok úgy elterjedtek itt, mint a békák Egyiptomban. Mindenkinek van egy, és izgatottan várja, hogy szerezhessen még egyet keletre küldeni.” Azt is tudod, hogy a katonák ujjakat és füleket vágtak le, hogy a halottak ékszereit megszerezzék. De amint még közelebbről megszemléled őket, láthatod, hogy „a katonák kivágták a nők intim testrészeit, a nyergükön szétfeszítették, és a kalapjaikon hordták, amint sorban lovagoltak.”

Most képzelj el, ha bírod, egy harmadik és utolsó jelenetet. A Kongresszus elrendel egy kivizsgálást annak ügyében, amit Chivington a „valaha vívott egyik legvéresebb Indián harc”-nak hívott, és amit később Theodore Roosevelt „egy oly igazságos és jótékony tett, mint ami csak előfordult a harcmezőn.” A kivizsgáló bizottság összehív egy találkozót a kormányzóval és Chivingtonnal, amit a Denveri Operaházban tartanak. A publikum felé nyitottként, a találkozón népes tömeg gyűlik össze. Te hátul vagy. Izzadságot és füstöt szagolsz, meg valamit, ami talán szesz. A találkozó során valaki megkérdi, hogy a nyilvánvaló Indián-problémára megoldásként, mi lenne a jobb, civilizálni vagy kiirtani őket. Szinte felrobban a tömeg. Amint egy szenátor leírta, „oly kiáltás tört ki, amit sose hallani, csak talán egy csatában – egy kiáltás, ami majdnem elég hangos volt, hogy levigye az operaház tetejét – ’KIIRTANI ŐKET! KIIRTANI ŐKET!’”

Chivington nem egyedül cselekedett. […]

Az hogy ezeket az Indiánokat megölték, egyáltalán nem volt meglepő. Soha nem is tekintették embereknek őket. A nők „squaw”-ok, voltak, a férfiak „bakok.” A gyerekek? Ők még kevesebbet számítottak. Őket is le kellett ölni, mert mint ahogy Chivington szerette mondani, „A petékből tetvek lesznek.”

És téves lenne azt gondolni, hogy ez csak a múlt. Az amerikaiak egy jelentős részének egy iraki (vagy egy „harmadik világ”-beli) élet ma is pontosan ugyanennyit ér.

Jensen, premisszák