Boldogság, érettség, szerelem

2010. január 6. szerda Jand Személyes

Ismét jó sok gondolat gyűlt össze a fejemben. Pontokba szedtem őket, hogy sorban kiadhassam őket.

Az új év ünnepléséről egy kis ideig terveztem leírni, hogy ismét egy rituálé, amikor miközben különféle hülyeségekben tobzódunk, próbálunk új terveket, és új reményeket összeállítani a következő évre, amelyek nagyrészt csak az ünnep mámorában hevítenek, és amint visszatérünk a szürke hétköznapokba, lassacskán elszáradnak. Aztán rájöttem, hogy bár nagyobbrészt így gondolkodtam róla, én se tudtam magam kivonni az Újév pszichológiai hatása alól. Bár az időpont teljesen önkényes, mégis sokat nyom a tudatunkban, többet, mint a saját születésnapunk, vagy bármely más ünnep. Mert most egy egész világ kezd „új évet”, és bármennyire is folytatólagos valójában minden, felcsillantja valami igazi, mély változás igényét és reményét, amit a legtöbben talán nem tudnak megtartani a tudatukban, mert nem tudják hova kapcsolni, túl messzinek tűnik az a pislákoló fény.

Az előző évem volt eddigi életem legboldogabb éve. De ahhoz, hogy ide eljussak, sok mindennek kellett megváltoznia bennem. Ennek legfőbb kiindulópontja talán az volt, hogy képessé váltam magamban igazán megérteni, hogy nem én vagyok az őrült, hanem a domináns kultúra az. És nagyon fontos, hogy nem azt írom, hogy a világ az őrült. Amit Daniel Quinn leírt az Izmaelben: ez a kultúra nem maga az emberiség, bárhogy próbálja úgy beállítani. Ezernyi más emberi életmód létezett, és hogy egy erőszakos és kapzsi kultúra lerohanta a bolygót, az csak azt jelenti, hogy a rövidtávú hatalmi versenyben ez volt a legerősebb, de azt nem, hogy épeszű, igazságos vagy helyes lenne. Sőt, inkább az ellenkezőjét. Amint ezt igazán mélyen megértettem, és majdnem két év kellett, többé nem gondoltam és mondtam ilyeneket, hogy „szar az élet” vagy „szar a világ”. Csak azt, hogy szar a domináns kultúra. Ez nem csak játék a szavakkal, mert ez tette lehetővé, hogy az élet és a világ szépségeit újra felfedezzem.

Ahogy az érzelmeim irányát eme legáltalánosabb területen jobban meg tudtam fogalmazni, minden más területen is könnyebbé vált ugyanez. A dühnek és elkeseredésnek, amit megannyi dolog menete iránt éreztem, immár jobban körül tudtam határolni a forrását. Nem hibáztattam többé „az embereket”, meg „a világot”, sőt rájöttem, hogy amit én felfedeztem, azt felfedezhetik mások is magukban, mindenkiben ott rejlik az érző szív és ép elme, csak sajnos oly gyakran többé-kevésbé eltemetve. Amint célt tudtam adni az érzelmeimnek, azok nem tudtak eluralkodni rajtam. Most is érzek gyakran dühöt, de nem válok én magam dühössé. Most is érzek gyakran szomorúságot, de nem vagyok én magam a szomorúság. És megtanultam, hogy az egyetlen fájdalom, amit elkerülhetünk, pont az, amit más fájdalmak kerülgetésével okozunk magunknak. Régen idealisztikus elképzeléseim volt arról, hogy mit jelentene egyfajta „megvilágosodottság”, amit el szeretnék érni, amiben mentes vagyok mindenfajta „negatív” érzelemtől. Most már nem gondolom, hogy egy borzalmakkal szembeni düh negatív érzés volna, csak egy jelzés, amit meg kell tanulni kezelni, úgy, ahogy a fájdalom is egy jelzés, ami nélkül nem tanulnánk meg a veszélyek helyes kezelését.

Még egy dolog, amiben sokat fejlődtem: régen úgy éreztem, nagyon fontos mondanivalóim vannak, de képtelen vagyok azokat úgy kifejezni, hogy komolyan vegyenek. Depressziós koromban abszolút túlérzékeny voltam a domináns kultúra sekélységei iránt. (Ismét majdnem azt írtam: a világ sekélysége vagy kultúránk sekélysége, de észbe kaptam, hogy se a világgal ne azonosítsam a domináns kultúrát, se magamat a domináns kultúra tagjaként.) Egy véletlenül látott bárgyú tévéreklámtól is majdnem a falra tudtam volna mászni: hogy van pofájuk ilyen hülyeségekkel rabolni az emberek idejét, és tömni a fejüket, miközben annyi szenvedés van, amin akár egy kis odafigyeléssel, vagy pusztán a dolgok tudomásul vételével is lehetne segíteni! Sok dolgot kellett tanulnom, míg e dühömet is megfelelő kontextusba tudtam helyezni, és fellelkesített a gondolat, hogy én is megtehetem a saját részemet azért, hogy a mindent elárasztó bugyutaságok ellen harcoljak. Hogy talán a következő generációk már nem lesznek kitéve ennyi agyzsibbasztó marhaságnak. Bár ez az én közreműködésem nélkül is biztos, az elektromos hálózat, és így a tévéadók összeomlása közben az emberek a túlélés érdekében kénytelenek lesznek visszatérni a „földhözragadt” léthez, azaz egy értelmes életmódhoz.

Mindezekben az a sok jó ember is segített, akik megmondták nekem, hogy szerintük nem vagyok hülye, és megadták nekem az erőt és példát, hogy én se gondoljam ezt magamról. Köszönöm mindenkinek!

Összességében úgy vélem, hogy az élet sok területén érettebbé váltam. Általánosságban az érettség azt jelenti számomra, hogy egy adott helyzetben az ember mennyire képes úgy érzékelni a valóságot, ahogy az a szituációnak megfelel. Mert nem létezik és nem is létezhet a valóságnak és tapasztalatainknak egyetlen „objektív” vagy „helyes” felfogási módja, mindenképp vannak szemléleteink, szűrőink és érzékeny pontjaink, előítéleteink, amely nélkül egy ember az élményeit nem lenne képes koherens módon felfogni. A kérdés csak az, hogy mennyire vagyunk tisztában ezekkel a szűrőkkel, és ezáltal azok mennyire rugalmasak. Aki bármilyen függőségben tagadásban él, az függőségének káros oldalaira szinte teljesen vak, és pont emiatt ez a szűrő teljesen merev, dinamikus változásra képtelen, csak összetörni képes. Én úgy látom a domináns kultúra pont ilyen nagyon erős függőségben és tagadásban él, és csak összetörni lehet. Ami az összetörés után következik, az sajnos talán elkerülhetetlenül a zűrzavar. Amint én magam is átmentem azon, hogy korábbi begubózott, színlelt boldog állapotom összetörésével másfél évig depresszióban tengődtem, úgy vélem, hogy elkerülhetetlenül nagyon hasonló fog lejátszódni sokkal tágabb szinten is a társadalomban. És mint ahogy bennem, az elmém egy szegletében is „volt egy hang”, ami azt mondta, hogy „van kiút”, a legkétségbeesettebb időszakaimban is, én is annak a hangnak a részese kívánok válni a világban, amely azt mondja „van kiút”. De nem visszaút, ami a kényelmes tagadásba juttatna vissza, hanem egy igazi kiút egy börtönből, ahol lényegében az egész életünket töltöttük, ahova kevés napfény ért el. Kiszabadulni a fénybe szédítő, ijesztő, fájdalmas érzés, de immár a túlélés egyetlen módja lehet.

Tavaly ismerkedtem meg egy kedves lánnyal, akivel a gondolatainkat (és sok más jót is ) megosztunk egymással. Annak, hogy miért nem sikerült korábbi életem során szerelemre találnom, legfőbb oka az, hogy egészen téves elképzeléseim voltak a dologtól. Röviden: vártam a tökéletest. Aki mellett valami varázslat folytán én is tökéletes leszek. Abszolút mértékben idealizáltam a lányokat, akik megtetszettek, persze túl közel nem kerültem hozzájuk, ezzel a fantáziáimat védtem. Amikor valakiről kiderült valami számomra negatívnak tűnő dolog, csalódást éreztem. Lényegében rögtön kurvának, iszákosnak vagy sekélyesnek láttam az illetőt. (Persze soha nem beszéltem erről senkinek, nem is tudtam volna ezt így megfogalmazni.) Aztán ezt elfelejtettem, és visszatértem ábrándjaimhoz. Magam számára elképesztő néha visszagondolnom, hogy mennyire kaotikusan és szélsőségesen voltam képes látni másokat és magamat is. Hogy mennyire kábulatban éltem, inkább lelassultam és kizártam a külvilág ingereit, amik számomra durvának és érthetetlennek tűntek (és nem, nem használtam ehhez semmilyen tudatmódosítót, eleget módosult össze-vissza a tudatom magától is).

A szerelemről sugárzott kép a domináns kultúránkban rettentő torz. Szinte az egekig magasztalja a féktelen érzelmeket, a kivetítést (amikor az ember a saját fejében kialakult képet látja a másikon), a vágyat, és nem csak a testi vágyat, hanem a lelki vágyat az iránt, hogy egy kapcsolat által teljesnek, értékesnek érezzük majd magunk. Ez egy infantilis, önző szerelem, amit sajnos magam is eljátszottam egyszer, mindkét fél számára katasztrofális végeredménnyel. A szerelem vak – mondják. Ha ilyen torz képpel vág neki az ember, és olyan partnerrel és körülmények közt, ahol szinte jobb is vaknak maradni, akkor mondás megannyiszor igazolódni látszik. Lehet nyitott szemmel is szeretni, nem egy elménkben lévő képet, hanem egy másik érző lényt. Meg még annyi minden van a világon, amit lehet szeretni, ha kinyitjuk a szemünk! De ez nem működik részlegesen, nem láthatunk tisztán, amíg vannak olyan hatalmas dolgok előttünk, amiket meg nem akarunk látni, mert kényelmetlenek.

Na, ismét egy jót tobzódtam költői hasonlatokban és lelkizésben, de remélem követhető volt az egész! Érett, boldog életet kívánok mindenkinek!

civilizáció, én, pszichológia