Internalizáció

2010. január 18. hétfő Jand Általános

Egy (fejlődés)pszichológiai fogalomról szeretnék írni, amit magyarul talán „belsővé válásnak” nevezhetnénk. Kiindulási pontként Dr. Németh Erzsébet pszichológus cikkéből idézek egy részletet, amelyben az orvos-beteg kommunikáció hatékonyságának javítási lehetőségeiről ír.

Egy érték vagy vélekedés internalizálása, a befolyásra való reagálás legtartósabb, legmélyebben gyökerező formája. Ebben az esetben a befolyásoló személy nagy hitelességgel, tekintéllyel rendelkezik, érzelmileg fontos a befogadók számára, így közléseit nemcsak, hogy igaznak fogadják el, de az általa közvetített értékeket beépítik saját értékrendszerünkbe. Ha pedig egyszer bekerült, függetlenedik a forrástól, s mint saját érték lép működébe, így rendkívül ellenálló lesz mindenféle változással szemben.

A fenti példa takarítónői, amennyiben a tisztaság és rend internalizált, belsővé vált érték a számukra, nem azért tartják tisztán környezetüket, mert a főnővér ezt parancsolta és kénytelenek engedelmeskedni, még csak nem is azért, mert a főnővér által közvetített kórházi érdekekkel sikerült azonosulniuk, hanem mert saját magukat tiszta, rendszerető embernek tartják, akiknek az énképéhez tartozik a tisztaság és rend szeretete, értékelése.

Az internalizált értékeink legtöbbjére gyermekkorunkban a szocializáció során teszünk szert. Egyszeri interakció ritkán okoz olyan katartikus hatást, amelynek internalizáció lenne az eredménye. Azonban felnőtt korban is előfordulhat olyan életesemény, amely tartós értékváltozást idéz elő az egyénben. Ilyen lehet például: egy nagy szerelem, a számunkra fontos személy elvesztése, vagy gyakran figyelhető meg a jelenség halálközeli élményt átélő személyek esetében. A meggyőzés azonban többnyire nem elegendő ahhoz, hogy mélyreható változást hozzon létre értékrendszerünkben.

A közlő már akkor is sikeresnek nevezheti magát, ha befogadóinál azonosulást sikerül elérnie. Ahhoz azonban, hogy erre képes legyen, tisztában kell lenni adott embercsoport internalizált értékeinek rendszerével, hiszen amennyiben a meggyőző kommunikáció ezek megváltoztatására irányul, óhatatlanul ellenállást, elutasítást vált ki befogadókból. Ez is az egyik oka az életmódbeli változtatásokat előíró terápiával összefüggő gyakori kudarcnak.

Annak, hogy egy orvos igazán segíteni tudjon, egy nyilvánvaló feltétele, hogy az általa javasolt gyógyszerszedés, étrend- és életmódváltoztatás ténylegesen pozitív hatású legyen. De a következő ugyanilyen fontos feltétel az, hogy a páciense képes legyen e változtatásokra, és ehhez az üzenetet egy olyan befogadható formában kell az orvosnak közvetítenie, amely az egyszerűbb esetben nem ütközik a páciens szemléletével. De természetesen ez gyakran nem ilyen egyszerű. Amikor az átadni kívánt üzenet elkerülhetetlenül ütközik a másikban már meglévő belső tartalmakkal, akkor disszonancia keletkezik. Ezt a másik kétféleképpen győzheti le, vagy az új üzenet elutasításával, és mivel ez a jóval könnyebb út, amennyiben az üzenet nem megfelelően erős, ez történik; vagy az új üzenet beépítésével, ami eddigi belső szokás- és értékrendszerének valamekkora átalakítását igényli. Mitől lesz erős egy üzenet? Ha sokoldalú, az értelmi és érzelmi alátámasztást, és a konkrét teendők megfogalmazását egyaránt tartalmazza; ha jól strukturált, azaz a leglényegesebb pontjai megfelelően ki vannak emelve, és logikai láncba fűzve; ha a kommunikátor őszintének, kompetensnek és rokonszenvesnek tűnik.

Szokásom szerint az eddigi elméletet kibővítem, hogy milyen szerepet szolgál a káros internalizáció a civilizációnk működésében, és személyes példákat is adok. Glenn Parton A Gépezet a Fejünkben (The Machine in Our Heads) című cikkéből idézek.

Internalizáltuk mestereinket, ami egy jól ismert pszichológiai válasz a traumára. A túlerőben lévő terrorral szembenézve az emberi elme meghasad, és egy része az elnyomót modellezi le. Ez a megbékítés egy eszköze: „Nézd,” mondja lényegében az elme „én is olyan vagyok, mint te, úgyhogy ne bánts!” A civilizáló folyamat eredményeképp együtt ezzel a védekező mechanizmussal, ami az „azonosulás az agresszorral”, immár a saját fejünkben halljuk a civilizáció különböző képviselőinek idegen hangjait. Ezen idegen egó-azonosulások miatt nem halljuk többé saját törzsi/eredeti hangunk. Ahhoz, hogy a mély gondolkozás újra megjelenjen az emberi elmében, szükséges letörni ezeket a belső fennhatóságokat, legyőzni az ellenállást, amik megakadályozzák a törzsi ösztönök tudatossá válását. A modern probléma nem az, hogy nem hallgatunk az ősi irányelvekre, hanem hogy ezek teljességgel képtelenek tudatossá válni, belső ellenerőink miatt, egó-idegen azonosulásaink miatt, amelyek ellenzik és elnyomják őket.

Ezek az egó-azonosulások, amelyek egy élet során épülnek fel, közösen egy jól körülhatárolható személyiséget alkotnak, egy hamis ént, ami a civilizáció szabályait és követeléseit képviseli az elmén belül. Ez a hamis én figyelhető meg a hideg arckifejezésekben, sztereotip gesztusokban és megvizsgálatlan viselkedésmintákban. A hamis én uralja mindennapi életünk túlnyomó részét, és így gyakran vagyunk igazán mi a cselekedeteink mozgatói. A hamis énbe húzódunk vissza egy veszély első jelére, stressz alatt, vagy egyszerűen azért, mert ez a legkisebb ellenállás útja. A gondolkodás-mentes társadalmi szerepjátszás során, mi magunk belül lemásoljuk saját elnyomásunk.

A trauma szükséges része valaki civilizálásának, mert a természetes, érett egyéniség máshogy nem fogadná el a civilizáció ideáljait. Ezek az ideálok – a hierarchia, tulajdon, az Állam, hogy példákat említsek – annyira ellentétesek törzsi természetünkkel, hogy csak beleerőszakolni lehet az emberi elmébe. Ezáltal az elme összetörik, megosztódik, hogy egy részén megadhassa magát a betolakodó ellenségnek. Ezen okból, a hamis én sose épül be teljesen az elmébe, hanem csak elfoglalja, idegen testként, külön és felette állva a normális/egészséges szellemi életnek. [...]

A civilizáció bebörtönzött minket a függőség, izoláció és mesterségesség láncaiba. Minden, amit elszenvedtünk ezalatt, továbbra is létezik elménkben, mert semmi se tűnik el teljesen az emberi elméből, és felgyűlve dühöt formál. A módszer, amit a civilizáció használ, hogy megakadályozza ezen düh kitörését maga ellen az, hogy egy diktatúrát hoz létre a fejünkben, egy hamis ént, és átirányítja ezt a dühöt az egyén felé, önvád formájában.

Milyen erősen képes kialakulni egy trauma hatására az internalizáció? Erre választ ad egy német ember története, aki zsidókat bújtatott, és a nácik elkapták. Kihallgatásakor két katona lefogta a karjait, és a kihallgatótiszt kedves, megértő mosollyal az arcán közeledett feléje. És amikor odaért, teljes erőből gyomorszájon bokszolta. Az illető később öngyilkos lett. Búcsúlevelében megmagyarázta a tettét, mert nem akarta, hogy őrültnek nézzék, be akarta bizonyítani a külvilágnak, hogy számára tényleg nem volt más út, mint a kilépés. Ezt az esetet idézte fel, és leírta, hogy utána képtelenné vált az emberek közt létezni. Minden mosoly, barátságos gesztus, közeledés egy olyan erős szorongási reflexet váltott ki nála, ami elviselhetetlenné tette az életét. Próbálkozott ezt megváltoztatni, az eszével tudta, hogy nem minden ember ilyen kegyetlen. De amint leírta, úgy érezte, valami olyan törött el benne, amit nem lehet ez életben helyrehozni.

Nézzük a másik oldalt is, mi történhetett a náci rezsimet kiszolgáló emberek fejében? Az egyik az, hogy csak „végzik a munkájukat”, még akkor is, ha éppen azt ecseteli reklámlevelében, hogy milyen hatékonyan használható a cége újfajta hamvasztókemencéje. A másik az, hogy egy olyan üzenetet kaptak, amit internalizálni tudtak.

Miben állt Hitler üzenetének hatékonysága? Nézzük sorjában: érzelmi és értelmi alapot, és konkrét tennivalókat adott. Puszta gyűlöletkeltéssel nem jutott volna sokáig az üzenet, könnyen leleplezhető lett volna. Hitler, jó pszichopata módjára, ismerte a meggyőzés, elnémítás, hasítás, elnyomás, a félelemkeltés és remény adásának módszereit, tudott Nagyot Hazudni. Logikusan építette fel a mondanivalóját, ahol az „árja faj megtisztításának” végső céljából vezette le a következményeket. A náci rendszer működése sokkal inkább volt bürokrácia, mint gonoszság. A rendszert szolgáló legtöbb embernek így megadta azt az opciót, hogy sose kelljen olyan fogalmakban gondolkodniuk, mint a népirtás. Sőt, még a tényleges gyilkosoknak se, mert saját cselekedeteiket a rendszer keretei közt védekezésként értelmezhették az „alsóbbrendű fajokkal” szemben. És végül, személyes karizmával, lelkesedésével, hívei szemében szinte megváltóként adta el magát. Üzenetei, amelyek közvetítésében már a televízió is segített, a már az emberek fejében lévő belső elnyomó rendszerbe jól illeszkedtek, és a gyülekvő dühüknek egy szabad lefolyást adott a bűnbakok kijelölésével.

Jó, de ez már a múlt, mondhatnánk. A Holokauszt egyszer megtörtént, de ma, sok ember, amint könnyes szemekkel kijön a Schindler Listája vetítéséről, elrebegi, „Soha többet!”. Tényleg csak egy Holokauszt lett volna? Ott van az U’wa nép (Kolumbia), és az ogonik (Nigéria), akik lemészárlása az olajcégek érdekében az új évezredben is folyik. Mi lenne hát a különbség? Nem nehéz rájönni: a zsidók (és a többi, a nácik által üldözött nép és csoport) civilizáltak voltak. Hittek a Termelésben. Világos bőrük volt. Azaz a civilizáció kultúrája szemében embereknek számítottak, ellentétben Európa, Afrika, Ázsia, Amerika, Ausztrália őslakosaival. Valójában ahány kontinens, ahány természeti nép, annyi Holokauszt volt, és sok ma is tart. Az ezt lehetővé tevő üzenetek és bürokrácia ugyanúgy működik. Hogyan cselekednénk vajon, ha ezt az igazságot internalizálnánk, igazán megértenénk?

Most visszaveszek a léptékből és kicsit mesélek magamról. Általános iskolában, másodikos koromban, én és egy osztálytárs lány voltunk az első pár, és több mint egy évig. Harmadikban egy új tanítóbácsit kapott az osztály. Ő az osztály előtt, az órákon gyakran cikizett minket, „kis galambokat”. A többiek röhögtek. Egy idő után eltávolodtunk egymástól, bár a részletekre egyáltalán nem emlékszem pontosan, csak néhány momentumra. Huszonkét éves koromig nem volt barátnőm. Bár vágytam rá, de így utólag már látom, hogy a szerelmet valami szégyelleni és titkolnivaló dolognak láttam. De ezt akkor így nem mondtam ki magamban, és Péter bácsit is már egészen elfelejtettem, de könnyen lehet, hogy mélyen legbelül a hangja még hatott a fejemben. Huszonkét évesen azonban őrülten beleszerettem egy lányba, aki akkoriban súlyos lelki problémákkal küszködött. Ő az enyéimnél is rosszabb negatív internalizációkat „szedett fel”, testi-lelki megaláztatások által. És így utólag úgy látom, hogy mindez nem volt véletlen, ugyanis ő volt, akiben „megtalálhattam a számításomat”, mert nagyon jó okot érezhettem arra, hogy a kapcsolatunkat szégyelljem és titkoljam. Mégse ezt tettem, hanem harcoltam belső láncaim ellen, amint végre azok felszínre kerülhettek. De ennek az lett a vége, hogy mindketten összetörtünk, és ezért bennem is elhatalmasodott az öngyűlölet. Csak mikor a depressziómból már kifele lábaltam, a mélypont után jutottak eszembe újra igazán a gyerekkori „élményeim”, amelyek talán nagy szerepet játszottak életem alakulásában. Megszabadultam a szégyenemtől, ma egy éve boldog kapcsolatban élek. A tanulságot vonja le mindenki maga.

Hatalmas teendő vár az emberiségre, ha a meggyötört tudatunkat fel akarjuk szabadítani, hogy végre bölcsen élhessünk, nem pusztítva egymást, magunk, és a teljes múltunk és jövőnk. Találd meg a helyed ebben a munkában, mesélj magadról és a meggyötört világról mindenkinek, akihez úgy érzed, van esélyed eljuttatni egy – a domináns kultúráétól eltérő – üzenetet. Mi lenne, ha igazán internalizálnánk, hogy az emberi faj, és milliónyi másik élete a tét?

civilizáció, én, holokausztok, pszichológia