Kiábrándultság és megvilágosodás

2010. január 13. szerda Jand Személyes

Gyakran írok ellentétekről. Az előző bejegyzésemben a boldogság mellett a boldogtalanságról is, az érettség mellett az éretlenségről, a szerelem mellett a vágyról és kivetítésről. Persze ez sosem jelenti azt, hogy az ellentétek között ne létezne egy teljes spektrum, és hogy különböző konkrét, valós helyzetekre az általánosított fogalmak ugyanúgy használhatóak lennének. A szavak oly gyakran kevesek az élet igazi teljességének és összetettségének a leírásához. A szavak és elvek csak támpontok, amelyek élményeink megosztását, bár csak kódoltan és részleteiben, de lehetővé teszik.

Valami egészen különös kapcsolat tud lenni gyakran a látszólagos ellentétek között. És az igazi ellentét gyakran nem az, aminek gondoljuk. Amint Weöres Sándor oly szépen megfogalmazta A Teljesség Felé című művében:

Hiába óvakodsz a bűntől, ha az ál-erényt magadra bocsátod. Az erény és bűn mennél fejlettebb, annál tágabb; az ál-erény mennél fejlettebb, annál görcsösebb. A bűnből mindig lehet erény, de az ál-erényből bajosan.

Az ál-erények mindegyike valamely igazi erényen élősködik, amellyel össze szokták téveszteni. A vallásosság élősdije a türelmetlen felekezetiség és kenetes ájtatoskodás, a hazafiságé az erőszakos sovinizmus, az emberszereteté a fontoskodó közéleti buzgalom, a tudományé az ál-tudományos kandiság, a művészeté a társadalmi sürgő-forgó művészkedés-műpártolás, a mindennapi szorgalomé a sárba-ragadó gürcölés, a jóságé a csepegős-szívű jótékonykodás és tolakodó vigasztalgatás, a szerelmi tisztességé a házastársra horgászó mohóság és mások szennyesében turkálás, stb.

Az erény sosem erőszakos; ezzel szemben bármelyik ál-erény jelszava lehetne: „Amit én nem teszek, másnak sem szabad.”

Az ál-erények fojtogatják a hitet, igazságot, erkölcsöt, tudást, szépséget; mindazt, ami az emberiség állandó kincse, megmérgezik, azáltal, hogy rájuk hivatkozva kötelezővé teszik saját töpörödöttségüket.

Az igazság valódi ellentéte és ellensége így nem a színtiszta hazugság, hanem a fél-igazság. A teljes hazugság könnyebben leleplezhető, vagy a szatíra eszközeivel az igazságot hordozó alakba hozható. Akik viszont fél-igazságokat támadnak, azokból is könnyű viccet csinálni. A dolgok között, amik látszólag közel állnak egymáshoz, gyakran egy mély szakadék húzódhat. Ezt a szakadékot ekkor meg kell kerülni, de azok számára, akik ezt nem látják, úgy tűnik, mintha az illető feleslegesen nagy kanyarokat tenne, olyan irányokba is elmerészkedve, amelyek túl messzinek tűnnek a céltól.

A kiábrándultság és megvilágosodás is látszólagos ellentétek. Egyik sem arról szól, hogy külső körülmények miatt elvesztenénk egy lehetőséget vagy nyernénk egy újat, becsukódna előttünk egy ajtó vagy kinyílna egy. Hanem mindkettő szemléleti változás: a kiábrándultság azt jelenti, hogy ott van előttünk még az ajtó, amin eddig át szerettünk volna menni, de már nem szeretnénk; és a megvilágosodás az lehet, hogy talán az első pillantást vetjük arra, ami egy eddig is nyitva álló ajtón túl van. Most a megvilágosodásról ilyen köznapi értelemben is szólok, amikor rájövünk bármire, ami új lehetőségeket tár fel előttünk, bár a misztikusabb fajtáiról, a transzcendentális élményekről is fogok írni. De minden esetben ugyanúgy érvényes, hogy az ember általában akkor néz szét igazán magában, és érhet el egy személyes megvilágosodást, amikor kiábrándul valamiből. A pusztán külső kényszerből elvesztett lehetőség erre nem elég, akkor általában csak a bezárult ajtót próbálja újra felfeszegetni, vagy keres egy közelit.

Erre a jelenségre, ha csak a saját életemből próbálnám meg összeszedegetni a példákat, jó sokáig ellennék vele. Most így egyre koncentrálok, ami társadalmi jelentőségű is.

Az „igazi demokrácia” az én szememben azt jelenti/jelentené, hogy az emberek kisközösségi szinten képesek és lehetőségük is van rá meghozni a döntéseket a saját életükben is fontos kérdésekre. Direkt hangsúlyozom ennek kettős oldalát: azt, hogy ezt maguk meg tudják valósítani, és nem szólnak bele olyan külső kényszerek, amik ezt ellehetetlenítenék. A saját rész is létfontosságú, a jól felfogott közös célok és érdekek, egymás tisztelete és a közösségtudat, és az ebből származó kötelezettségtudat, nem csak közvetlenül a más emberek, hanem közös élőhelyünk felé is. Ezeknek viszont a domináns kultúra keretein belül vajmi kevés példáját találjuk. Jelenlegi ál-demokráciánk az egyén feljebbvalóságát hirdeti mindenek felett. Nem csak lehetőségünk van tájat és közösséget cserélni, hanem legtöbbünknek életünk során kényszerből vagy látszólagos kényszerből meg is kell ezt tennünk. Így sehol sem tudunk, mert sehol sem akarunk igazi gyökereket ereszteni. Ezzel az egyének is rengeteget vesztenek, csak ezt a veszteséget igazi valójában felfogni se tudjuk, mert nem látunk példát arra, hogy lehetne másképp, így a megfoghatatlan ürességnek csak különböző neveket adunk, pl. depresszió.

Amerika gyarmatosítása során az indiánok kiirtásának vagy kiűzésének volt más oka is, mint az, hogy az indiánok „elfoglalták” a helyet az „értelmes módon élő”, „civilizált” emberek elől. A pionír települések határaiban gyakran őröket állítottak, akiknek feladata azonban nem az indián portyázások kivédése volt, hanem a rabszolgák, és kevéske bérért dolgozó fehér emberek szökésének megakadályozása. Amint Benjamin Franklin megfogalmazta: „Egyetlen európai se, aki belekóstolt a Barbár Életbe, képes utána megmaradni civil társadalmunkban.” Az, hogy fehér emberek is „felcsapnak Indiánnak”, sok helyt tényleg akkora méreteket öltött, hogy ezt a fajta megoldást „igényelte”: a szökni próbálók lelövését. Az indiánok és a „gyarmatosítók” közti hadifogoly cseréken gyakran ez a jelenet játszódott le: a felszabadult indiánok boldogan rohantak vissza népükhöz, míg a fehéreket kötélre kellett fűzni, hogy elrángathassák őket „fogvatartóiktól”. Az indiánokat azért is „ki kellett” irtani, mert egy ellenpéldát szolgáltattak a civilizáció azon hazugságára, hogy a hierarchia és elnyomás minden lehetséges társadalom szükséges része.

Európába, ahol a természeti népek leigázása és betörése már egy több évezredes folyamat után volt, az indián életmód beszámolói már csak egy torzított formában juthattak el. Elindította a „primitivista” filozófiai irányzatot, és megjelent a „nemes vadember” mítosza (azonban a közhiedelemmel ellentétben ehhez Rousseau-nak nem volt semmi köze, bár ő is megfogalmazta a civilizáció kritikáját). Mítosz, mert ismét, a valóságból elvont ellentétek születtek. Az európai irodalomból a legismertebb példák Daniel Defoe Robinson Crusoe-jának Péntekje, az anti-primitivizmusra pedig William Golding A legyek urá-ja. Azonban, mivel az európaiaknak nem volt hova szökniük, mindez megmaradt filozófiai és irodalmi érdekességeknek. (Ezekre a témákra még lehet, hogy vissza fogok térni, miután a hétvégén Zsanival megnézzük az Avatart.)

És hasonlóan, ma a meghódított világunkban az alternatívák eltörlése már jóval rejtettebb formában folyik. Az individualizáció, amely látszólag felszabadítja az egyént, a valódi összefogás ellehetetlenítésével igazából csak egyre inkább kiszolgáltat minket. És pont ez a célja. Az ál-demokrácia megakadályozza, hogy egy valódi demokrácia működhessen. Ez nem más, mint a jó öreg „oszd meg és uralkodj” elv. Természetesen örülök neki, hogy sokan vannak, akik ebből a fajta politikából kiábrándultak, és próbálják megmutatni, hogy lehet más. Viszont én magam már kiábrándultam a rendszert belülről megváltoztatni próbáló, az ökológiai gondolkodást parlamentáris szintre emelni szándékozó kezdeményezésekből is. Számomra az egész olyan, mint amikor egy kisgyermek egy henger alakú fadarabot próbálna belekalapálni a négyzet alakú lyukba. A henger forma tetszik, és néha lenyűgöz az igyekezet és őszinte szándék, amivel azt a szándékolt „helyére” kívánják juttatni. Semmi ellenérzésem nincs azokkal szemben, akik ezzel próbálkoznak, és őszintén vágyom rá, hogy sikerüljön legalább némi nyomot hagyniuk.

Már megint, mi a bajom azzal – kérdezhetnétek –, hogy léteznek olyan politikai pártok, amelynek programjával egyetértek és együttérzek. Alapjában véve az, hogy számomra ez egy bátortalan lépés egy jó irányba. Megértem, hogy bátortalan, mert úgy vélem, ők is jól érzik, hogy egy szakadék van előttük, de ahelyett, hogy kimondanák: ideje belevágni a nagy kalandba a szakadék megkerüléséhez, csak óvatosan közelebb akarnak húzódni hozzá, hogy jobban átlássanak a túloldalra, ahova azonban így soha nem juthatnak el.

A saját megvilágosodásom az, hogy ilyen helyzetben nem szabad toporogni, hanem el kell kezdeni a szakadék megkerülését bármilyen irányban – akkor is, ha még nem látjuk a teljes utat. Ez egy nagy kaland, de erről szól az élet.

Most kicsit írok még a misztikusabb értelemben vett megvilágosodásomról is. Az első ilyen alkalomhoz egy nagy törés vezetett el, a lehető legnagyobb kiábrándultság „a világból”, ahogy akkor láttam azt. És a kiábrándultságból nem az vezetett ki, hogy jobban megbarátkoztam volna azzal a (kegyetlen) „világgal”, ahogy akkor értelmeztem a fogalmat, hanem szép lassan kitágult a látóköröm arról, hogy mit is nevezek én „a világnak”, míg végül a kegyetlenségeket új perspektívába tudtam helyezni. Azonban legelső alkalommal az új ajtó megpillantása egy transzcendentális élmény volt. Ezernyi fájdalom keringett bennem, amikor leültem az egyetem folyosóján egy kicsit meditálni, megtisztítani a fejemet. És egy más emberként álltam fel onnan. A változás döbbenetes erejűként sújtott le rám, bár kívülről nem történt semmi. Hirtelen mintha egybeolvadtam volna a világgal, saját testem cselekedeteit és gondolatait már a világ működésének szerves részeként láttam, amint másokét is. Abszolút mértékű tapasztalattá vált számomra, hogy nincsenek határok, az egész világ egy egybefüggő létezőként működik. Agyam szegleteiből felbukkantak olyan gondolatok és emlékek, amelyek korábban éles szégyenérzettel hasítottak volna belém, de most hatástalanok voltak. Miért kéne „magamat” hibásnak tartanom, ha minden, amit „tettem” csak az egybefüggően működő világ működésének része volt? Saját szenvedéseim, sőt akár jövőbeli halálom is ebben a perspektívában egészen új megvilágításba került. „Én” nem vagyok más, mint egy folt, ahol a világ szemléli saját működését. Ennek a testnek a halálával minden folyik ugyanúgy tovább. És ez a minden, ez annyira gyönyörű! Igen, ott van a szenvedés és kegyetlenségek is, de csak kis fekete foltok, amelyek teljessé tesznek egy csodálatos képet. Emellett azok is változóak és múlandóak, és a teljesség lényegét betakarni képtelenek.

De azt a foltot, ahol én voltam, még sikerült újra betakarniuk. A börtön-énem újra átvette a testem felett a hatalmat, és a korábbi élményem egy megfoghatatlan, távoli köddé foszlott. Próbálkoztam újra megragadni, de sikertelenül. A teljes kiábrándultság vette át a helyét, és hozta magával a sírógörcsöket, izomrángásokat, égető lelki fájdalmat és önpusztítási vágyat. Hosszú magányos haldoklásom következett, fél év után mentem csak el pszichológushoz, aztán később pszichiáterhez. Amikor már úgy éreztem, hogy „professzionális” segítséggel se tudok kimászni a gödörből, amibe kerültem akkor kerültem egy újabb, de utolsó mélypontra. Elkövettem egy fél-öngyilkosságot. Aki teljes elméjéből meg akar halni, az, hacsak nem nagyon hülye, sikeresen meg is tudja tenni. Az én agyamban azonban háború folyt az élet és halál közt. Így hát a fél-öngyilkosság: ha dupla annyi nyugtatót vettem volna be, és dupla annyi véremet elfolyatom, jó eséllyel nem a kórházban kötöttem volna ki. Ez így csak egy segélykiáltás volt, amivel sajnos rengeteg fájdalmat okoztam hozzám közelálló embereknek, de sajnos – ezek szerint – nem sikerült más igazán kifejező módot találnom rá, pedig próbálkoztam.

A talpraállásom ezután se volt teljesen zökkenőmentes, de ahhoz képest, hogy milyen mélyen éreztem magam, nagyon gyorsan sikerült összeszednem magam. Hosszú kínlódásom alatt megannyi kisebb kiábrándulás ért, amelyeknek egyszer csak megláttam a másik oldalát is. És bár ugyanazt az elragadtatott „transzcendens” állapotot nem éltem meg újra, amit korábban másfél napig megtapasztaltam, de csak azért, mert nem volt éles váltás, hanem a teljesség élménye folyamatosan szivárgott belém.

Az lett volna a bajom, hogy „érzelmileg labilis személyiségzavar”-ban szenvedtem, ahogy a pszichiátriai papírjaimon állt, és aztán végül „meggyógyultam”? Nekem, aki ezt elvileg átéltem, mindez semmit nem mond, amint szerintem a pszichiátereknek sem mond semmit, csak elhitetik magukkal, hogy igen. Némi hipochondriám is volt, ez egész biztos, magamat lovaltam bele a „betegségbe”, mert nem láttam más módot, amivel definiálni tudnám magam és az érzéseim. De összességében, amint azt az előző személyes kis cikkemben is leírtam, az segített mindettől megszabadulni, hogy egy tágabb valóságot lettem képes látni, mint akár a domináns kultúránk, vagy a pszichiátriai fogalmak. És – bár nehezen megfogható – életemben talán ez volt az eddigi legnagyobb megvilágosodásom.

civilizáció, én, pszichológia