Könyvajánló: Billy Milligan háborúi

2010. január 8. péntek Jand Általános

(Daniel Keyes: Szép Álmokat, Billy/Billy Milligan háborúi, Alexandra Kiadó, 2006/2007)

Két könyv is erősen hozzájárult, hogy az utóbbi napokban ilyen önelemző, filozofikus hangulatban voltam. Ezek Daniel Keyes regényei, a Szép álmokat, Billy, és a Billy Milligan háborúi. Egy igaz történetet dolgoznak fel, egy megsokszorozódott személyiségű ember kálváriáját a bíróságokkal, pszichiáterekkel és a sajtóval. Mindenkinek ajánlom, mert megrázó és rendkívül izgalmas olvasmány, amely nem csak egy ritka és rejtélyes „elmebetegség” működésébe nyújt betekintést, hanem az emberi természet megannyi oldalát bemutatja.

A főszereplő, William Stanley Milligan, röviden Billy, akit az első könyv kezdetén három nő megerőszakolása miatt letartóztatnak, de ő váltig állítja, hogy nem emlékszik a dologra. De nem azt mondja, hogy nem tette meg. Később megismerjük a gyermekkorát: apja öngyilkos lett, nevelőapja éveken át rendszeresen megverte, megerőszakolta, szinte minden lehetséges módon megalázta és terrorizálta. Ekkor kezdődött Billy számára az idővesztés. A nevelőapjával volt a kocsijában úton a farmra, majd a következő pillanatban azt vette észre, hogy már hazafele tartanak, és semmire nem emlékszik. Különböző belső emberek széles csoportja alakult ki benne, és amikor valaki közülük uralta a tudatot, az a többiek számára egy kiesett idő volt.

Közkeletű tévedés a megsokszorozódott személyiséget skizofréniának nevezni, jónéhány vicc is szól erről. Azonban a pszichiátria által skizofréniának nevezett állapot tünetei a téveszmék és hallucinációk, zavaros és rögeszmés gondolkodás, beszéd és cselekvés. A skizofrénia nem ritka jelenség, becslések szerint a teljes népesség körülbelül 1%-át érinti. Az igazi többszörös személyiség azonban rendkívül ritka, így okozhatott Billynek is rengeteg gondot, hogy több kezelőorvosa egyszerűen nem hitt a létezésében, azaz lényegében csalónak tartották, aki csak színészkedik a feltűnés érdekében.

Amikor Billyt középiskolás korában végképp elkeserítette, hogy egyes időszakok kiesnek az emlékezetéből, és olyan dolgokkal vádolják, amiket nem ő csinált, felmászott az épület tetejére és le akart ugrani. Arthur és Ragen azonban megakadályozták ebben. Ők kettő a belső emberek közül, akik a mag-Billyvel és a későbbi összeolvadt Billyvel együtt 24-en vannak. Arthur volt az első, aki rájött arra, hogy ők egy családot alkotnak, egy testben, és ő volt az első, akinek kommunikálni is sikerült a többiekkel. Mivel közös érdekük volt a közös testük életben tartása, a mag-Billyt „elaltatták”, azaz többé nem engedték a „foltra jönni”. Ez utóbbi kifejezést Arthur találta ki, hogy a kicsiknek (a belső emberek közt voltak kisgyermekek is) elmagyarázza, hogy zajlik az, hogy mindig más irányít. Van egy fényfolt a tudatban, és amikor valaki ott áll, ő lát, hall és mozog, a többiek a sötétségben vagy teljesen alszanak, vagy a folt szélén állva gondolkodhatnak, és láthatnak valamennyit, de nem ők irányítanak. Arthur szabályokat hozott, hogy a közös életet élhetővé tegye, a család tagjainak tisztelnie kellett a többiek életét és munkáját.

Billy gyermekkorának története az, ahol igazán megértjük, hogy ez a különleges „betegség” miként lehetett egyfajta túlélési mód. A kisfiú David volt általában a szenvedések átélője, aki 8 évesként nem értette, hogy miért éri ennyi kegyetlenség, de a traumák túlnyomó többségét így átvéve a többiektől, azokon nem estek mély lelki sebek. A valamivel idősebb Danny volt, akit Chalmer, a nevelőapa egyszer élve eltemetett, ő azóta retteg az emberektől, főleg a férfiaktól, és a földdel való bármiféle érintkezéstől. Ő így később csendéleteket fest, míg Allen tájképeket. Allen az egyetlen a családból, aki jobbkezes és az egyetlen, aki cigarettázik, valamint ügyesen bánik a szavakkal, ezért általában ő a kijelölt a másokkal való kommunikációra.

Nem folytatom tovább, de megértem, hogy ez az egész elég hihetetlen és elképesztő. Az terápia segítségével összeolvadt Billy magát a Tanítónak nevezte, mert ő ott volt a háttérben, amikor a különböző személyiségek megannyi különféle képességüket elsajátították. Ő az, aki emlékszik mindenre, és össze tudott rakni egy teljes képet, ami alapján ezek a könyvek megszülethettek. Ez a teljes összeolvadás azonban eleinte rövid átmeneti dolog volt csak, és miután Billyt bírósági határozattal egy törvényszéki kórházba viszik, ahol a „kezelés” a gyógyszerekkel való letompítást és a börtönöknél is sokkal durvább terrorizálást jelenti, „Billyéknek” újra nagyon nehéz időszakkal kell szembenézniük. Mindent megtesz(nek) a korrupt és embertelen „kórház” leleplezésére, de ezzel csak egyre nagyobb biztonsági fokozatú osztályra kerül, ahol az ügyvédeivel és az íróval való minden kommunikációnak útját állják.

Ezek a kórházigazgató szavai, amikor Billyt a maximális biztonságú helyre viszi:

– Nos, Mr. Milligan, meglehetősen nagy feltűnést keltett. Olyasmibe üti az orrát, ami nem tartozik magára, szembeszáll az utasításokkal, lejáratja az intézetet a bíróság előtt, és temérdek bajt kever azzal, hogy az ügyvédei panaszt tesznek a bíróságnál, az állam közúti járőrszolgálatánál meg az FBI-nál. Nos, Mr. Milligan, maga itt fog elrohadni. A saját haláláért fog könyörögni. Ja, igen, Mr. Milligan, ez volt a HARMADIK DOBÁS. KIESETT.

Büntetésből elektrosokkolják (amelyhez a kórháznak nem volt joga, és egy teherautón tartják a felszerelést, hogy vizsgálat esetén könnyen eltüntethessék), és antipszichotikus gyógyszerezését nagy dózisban folytatják (amely a skizofrénián megfelelően alkalmazva javíthat, de a megsokszorozódott személyiség széteséséhez vezet). Billy egyik „embere”, a szabadulóművész Tommy azonban megtanulja a „gyógyszert” a nyelvével az orrába juttatni, és így lebukásmentesen kijátszani. Amikor az ápolók figyelik, Arthur és Ragen általában az egészen kisgyermek, és az egyik kicsit szellemileg visszamaradott személyiségeket engedik a foltra, így elhitetve az ápolókkal, hogy a sokkterápia és gyógyszerek megtették a hatásukat, és Billy már pont olyan, amilyennek szeretnék. Valójában pedig lehallgatja a megbeszéléseket, és feljegyzéseket készít.

És ebben rejlik számomra az egész történet legnagyobb ereje. Egy olyan emberről szól, akit a legkegyetlenebb körülmények között is az igazságérzete hajtott, és mindent megtett, amit tudott, döbbenetes intelligenciával, nemcsak saját maga, hanem sorstársai érdekében is. Bár néhány belső ember valóban elkövetett súlyos bűnöket is, azonban egymáshoz közelebb kerülve ők is rengeteget tudtak tanulni. A második könyv záró bekezdéseivel zárok én is:

– Csak elgondolkodtam… – mondta. – Azon töprengtem, hogy vajon nem kínozták és bántalmazták-e Chalmert is gyerekkorában… Próbálom megérteni, hogy mit szenvedhetett el, és ez talán magyarázatot adhat arra a dühre és vad kegyetlenségre, amivel ellenem fordult.

Ahogy mentünk vissza a kocsihoz, azt mondta:

– Mi van, ha Milligan nagyapa kegyetlenkedett vele, és ha a nagyapával is ugyanezt tette az apja? Mi van, ha ez a durva erőszak generációkon át visszavezethető, és Chalmeren át eljutott hozzám…?

– És mindez mit jelent? – kérdeztem.

– Megértettem, hogy a bántalmazás szüli a bántalmazót. Ez ugyan nem mentség, de talán ezért van az, hogy nekem ilyen sokat kellett szenvednem. Talán az kellett, hogy kemény büntetést kapjak mindazért, amit azzal a három nővel tettem, és túléljem, hogy végre megérthessem, és hagyjam, hogy ennek itt most velem vége szakadjon. Most döbbentem rá, hogy azok a nők egész életükben szenvedni fognak azért, amit velük tettem. Borzasztóan sajnálom. Mi van, ha miattam folytatják a kört, és kisgyerekeket fognak bántalmazni? Ó, istenem, add, hogy megtalálják a szívükben a megbocsátást, és hozzám hasonlóan ők is meggyógyuljanak.

A megfeketedett fákra nézett.

– Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy először nekem kell megbocsátanom Chalmernek. Meg akarom keresni a sírját, hogy megbizonyosodjam róla, csakugyan halott, de nem fogom meggyalázni. Megmondom neki, hogy megbocsátottam, így aztán az ő lelke is megbocsáthat annak, bárki is volt, aki gyerekkorában bántotta, és talán a megbocsátás ily módon visszajut a múltba, hogy megváltozhasson a jövő. Egyszer abba kell hagyni, véget vetni annak, hogy az emberek egymást bántsák. (Daniel Keyes: Billy Milligan háborúi. Fordította Somló Ágnes.)

ajánló, Keyes, pszichológia