A környezeti kétségbeesettség feldolgozása

2010. február 12. péntek Jand Általános

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

[Ez egy régebbi fordításom, amire hivatkoztam, ezért felrakom ide is. Én az első felét nagyon szeretem, a vége kicsit elvont, bár szintén fontos mondanivalót tartalmaz, csak kevés konkrét példával alátámasztva.]

Joanna Macy (1995, eredeti szöveg PDF formátumban)

A késő huszadik századig a történelem minden generációja azzal a hallgatólagos bizonyossággal élhetett, hogy lesznek következő generációk. Mindegyikük könnyen feltételezhette, hogy gyerekeik és unokáik ugyanazon Földön fognak járni, ugyanazon ég alatt. Minden személyes nehézség, kudarc és halál a folytonosságnak eme nagyobb bizonyosságába volt foglalva. Ezt a bizonyosságot mára elvesztettük, bármilyen politikát is követünk. E veszteség megméretlen és mérhetetlen, és napjaink kulcsfontosságú pszichológiai valósága.

E valóságra adott válaszreakciók rengeteg különböző érzéssel vegyülnek. Rémület a gondolattól, hogy mennyi szenvedés vár szeretteinkre és másokra. Düh, amiért ennyire elkerülhető és értelmetlen dolgok miatt érhet véget az emberiség története. Bűntudat, mert e társadalom tagjaiként e katasztrófa részeseinek érezzük magunkat, és kísért a gondolat, hogy el tudnánk kerülni. Mindenek fölött, gyász. Ennyire széleskörű és végleges veszteséggel szembenézni kimondhatatlan szomorúságot okoz.

Még ezek a szavak is – düh, félelem, gyász – kevesek ahhoz, hogy ezen kilátások által keltett érzéseket kifejezzék. Olyan érzelmeket idéznek, amelyek régóta ismerősek a fajunknak, mivel mindenki szembenézett a személyes halál elkerülhetetlenségével. De a most ránk támadó érzések nem azonosak az egyéni végtől való félelemmel. A forrásuk nem annyira a saját magunk iránti aggódás, mint a kollektív szenvedésünk érzékelése – az hogy mi történik másokkal, emberekkel és más fajokkal, milyen örökséget hagyunk magunk után a következő generációknak, és hogy mi lesz magával a bolygónkkal.

Amivel szembe kell néznünk az az együttérzés eredeti jelentéséhez hasonló: együtt szenvedés. Fájdalom, amit a nagyobb egésszel való kapcsolatunkban érzünk, aminek mi a részei vagyunk. Fájdalom a világért.

Senki sem mentes ettől a fájdalomtól, mint ahogy senki se tudna az űr vákuumában önellátóan létezni. Elválaszthatatlan az anyag, energia és információk áramlásától, amelyek átfolynak rajtunk és ezt az összefüggő, nyílt rendszert fenntartják. Nem vagyunk elzárva a világtól, hanem szerves részei vagyunk, mint sejtek egy nagyobb testben. Mikor ennek a testnek egy részét trauma éri – mások szenvedései, a bolygónk kifosztása, és a jövő generációk megnyomorítása – mi magunk is érezzük ezt a traumát. Ha a nagyobb rendszer megbetegszik, és ez történik most a kizsákmányolás és nukleáris technológiák korában, erős zavart érzünk félig tudatos szinten. Mint a fájdalom-impulzusok, amiket bármely beteg szervezet érez, ez is egy célt szolgál; minden fájdalom figyelmeztető jel.

Mégis elfojtjuk ezt a fájdalmat. Kirekesztjük magunkból, mert kínos, ijesztő, és főként mert nem értjük meg, és így rendellenesnek tekintjük, aberrációnak, az egyéni gyengeség jelének. Társadalmunk a közelgő apokalipszis érzete és ennek beismerésének félelme között ragadt. Ebben a „beragadt” állapotban a válaszreakcióink is akadályozottak és zavartak. Az eredmény három széleskörű pszichológiai stratégia: hitetlenség, tagadás, és dupla élet.

Hitetlenség

Bár életem nagyrészét leköti a környezeti mozgalmakban való részvétel, gyakran nehezen tudom megragadni a minket fenyegető veszélyek valóságát. A mérgek a levegőben, ételeinkben és vizünkben nehezen ízlelhetőek vagy kiszagolhatóak. Az egyre nagyobb területű erdőirtások és szemétlerakók nagyrészt el vannak fedve nyilvánosság elől. A nagy Ogallala víztározó kiürülése és az ózonréteg ritkulása fontos kérdések, de szinte megfoghatatlanul absztraktak. A dolgok, amelyek eltűnnek – békák, termőtalaj vagy madárének – sose annyira keltik fel az ember figyelmét, mint amelyek továbbra is előttünk vannak. És a láthatóbb változások, mint a szmogfelhő a város fölött, olajfoltok a tengerparton, annyira fokozatosan alakultak ki, hogy a látszólag a mindennapi élet részeivé váltak. Bár mindenütt jelen vannak, a legtöbb változás enyhe, nehézzé téve, hogy higgyünk a minket fenyegető krízis súlyosságában és azonnaliságában.

Tagadás

Az észlelés ezen nehézségei miatt a környezeti válság általában feltételezések és vita tárgyává válik, ez pedig könnyűvé teszi az átváltást a tagadásra. Ekkor menedéket találhatunk az elutasításban, elvetve az elképzeléseket, hogy a dolgok annyira rosszul állnának, mint ahogy a környezeti mozgalom jelentései és retorikája sugallják. Úgy tekinthetünk a radikálisabb környezetvédőkre mint egy újabb „érdekkörre”, akiknek végzetes próféciáit kigúnyolhatjuk, és a motivációjukat megkérdőjelezhetjük. A tagadást tovább erősítheti a tényezők nagy száma, amelyek összejátszanak a globális krízisben. A helyzet egy csomó területen romlik egyszerre: vízhiányok, mérgező hulladékok, mocsarak eltűnése, erdőtlenítés, üvegházhatás, és így tovább. Bár mindegyik kérdés önmagában is lényeges, de az összjátékuk az, ami leginkább fenyegeti a bioszféránkat, mivel felerősíthetik egymás hatásait. De pontosan ezek a rendszer-szintű kölcsönhatások azok, amelyeket nehéz megfigyelni, főleg egy olyan kultúrából nézve, aminek tagjai nincsenek felkészítve kapcsolatok meglátására.

Dupla élet

Így általában éljük az életünk, mintha semmi se változott volna, miközben tudjuk, hogy minden megváltozott. Ez az, amit Robert Lifton „dupla élet”-nek hívott. Egyrészről fenntartunk egy többé-kevésbé vidám szemléletet, hogy folytathassuk a dolgokat, ahogy eddig; reggel felkelünk és emlékezünk, hogy melyik cipő megy melyik lábra, elvisszük a gyerekeket iskolába, megjelenünk a találkozóinkon, felvidítjuk a barátaink. Mindeközben a háttérben van egy kialakulatlan tudatosság, hogy a világunk súlyosan megroggyanhat bármelyik pillanatban. Először az emberiség történetében megjelent ez a tudatosság, kimondhatatlan szorongással járva. Amíg ezen szorongással nem tudunk szembenézni, és beépíteni a hétköznapi tudatosságunkba, addig elnyomjuk; ezzel az elnyomással pedig energiát vesztünk, amire a cselekvéshez és tiszta gondolkodáshoz szükségünk lenne.

Sokunk átélt egy vészhelyzetet, ahol azonnal kellett reagálnia. Talán rohantunk eloltani egy tüzet, vagy elrántottunk valakit egy száguldó autó elől. Mindannyiunknak megvan a képessége, hogy mindent félbehagyva azonnal cselekedjünk. Ez a képesség jelen van bennünk a mostani vészhelyzetben is, annál is inkább, mivel nem vagyunk egyedül. Semmi külső hatóság nem némít el minket, semmi külső erő nem tart vissza, hogy teljes hatalmunkkal és bátorságunkkal reagáljunk a földi életet fenyegető veszélyekre. Bennünk van, ami elfojtja a reakcióink.

Mi vezet oda, hogy visszafojtjuk veszély-tudatunk, és oly sokunkat a hitetlenségbe, tagadásba, vagy dupla életbe süllyeszt? Én úgy gondolom, erre választ adni a környezeti politikai akciók lényegi része. Az elfojtás mély gyökereinek feltárása a pszichológia egyik segítsége lehet a környezetvédők munkájában.

Ez csak akkor fog megtörténni, ha a pszichológusok felébrednek arra, hogy milyen fontos szerepet tölt be a környezeti krízis a klienseik életében. De a pszichológia főárama individualista elfogultsága miatt arra lettünk kondicionálva, hogy lényegében különálló egyének vagyunk, agresszív ösztönök által vezérelve, versengve a helyünkért a világban. Ezen feltevések fényében a pszichoterapeuták a világ helyzete iránti érzelmi reakcióinkat diszfunkcionálisnak tekintik, és röviden elintézik. Eredményképpen kétségeink adódnak azzal az elképzeléssel szemben, hogy az általános jólét iránti törődésünk lehet olyan őszinte és erős, hogy fájdalmat okozzon. Feltételezve, hogy minden ösztönünk egó-generált, a terapeuták a bolygónk iránti fájdalomérzetet a valamilyen egyéni neurózis tünetének tekintik. Egyszer, amikor beszámoltam egy pszichoterapeutának az őserdők kiirtása iránt érzett dühömről, ő tájékoztatott róla, hogy a bulldózerek a libidómat reprezentálják, és a szorongásom a saját szexualitásomtól való félelmemből ered. Egy tanár írta nekem: „Még a terápia-csoportomban is abbahagytam a közeli mérgező hulladék-lerakóhellyel kapcsolatos félelmeim megemlítését. Mások mindig azt mondták rá: ’Mi elől futsz az életedben, hogy ilyen aggodalmakat teremtesz magadnak?’”

A legtöbb ember, akit arra kondicionáltak, hogy csak az azonnali jólétünkkel kapcsolatos érzelmeket vegye komolyan, furcsának találja az elképzelést, hogy a tágabb társadalom iránt is szenvedhetünk – és a bolygónk iránt – és hogy az ilyen szenvedés valós, megalapozott és egészséges.

A félelmek, amelyek rabságban tartanak

Az utóbbi jónéhány évben olyan munkacsoportokat vezetve, amelyek a kétségbeesésből megerősödést próbáltak kovácsolni, úgy találtam hasznos először felsorolnom a félelmeinket, amelyek rabságban tartanak minket, és gátolják a cselekvést. Itt van néhány ilyen:

Félelem a fájdalomtól

Kultúránk arra kondicionál minket, hogy a fájdalmat diszfunkcionálisnak tekintsük. Vannak tablettáink fejfájásra, hátfájásra, idegfájdalomra, premenstruális feszültségre – de nincs se tabletta, se kapszula a világ iránt érzett fájdalomra. Még egy erős ital se segít sokat. Amint Kevin McVeigh mondta a kétségbeesés-és-megerősödés csoportjaiban: „Ahelyett, hogy a túlélés lenne a fő probléma, a fenyegető lehetséges pusztulás által keltett érzések a legijesztőbbek. Mivel túl kellemetlennek tekintjük őket, inkább teljesen kikapcsoljuk. Ez a pszichés bénultság állapota.”

Engedélyezni magunknak, hogy rettegést érezzünk a világ helyzete iránt, nemcsak fájdalmas, de ijesztő is, mivel látszólag fenyegeti a helytállási képességünk. Attól félünk, hogy ha teljes mértékben átéreznénk a rettegésünk, akkor szétesnénk, elveszítenénk önuralmunk, vagy örökre ebben az érzésben ragadnánk.

Félelem, hogy morbidnak tűnünk

A jövőbe vetett derűlátó bizakodás az amerikai jellem fő tartozéka, és a nemzeti öntudat egy forrása. A reklámok és az ország politikai kampányai által nyújtott kép alapján a sikeres ember tele van optimizmussal. Egy ilyen kulturális környezetben a világunk iránti aggodalom és kétségbeesés érzései a kitartás, vagy akár az alkalmasság fenntartásának kudarcának tűnhetnek.

Félelem, hogy butának tűnünk

Kultúránk az alkalmasságot értékeli. Arra kondícionál minket, hogy azonnali megoldásokat várjunk. „Ne hozzon elém egy problémát, hacsak nincsen rá válasza”, mondta Lyndon Johnson a Vietnámi Háború alatt. Hasonlóan, manapság is csomóan úgy érzik, hogy nem szabad egy helyzetről panaszkodni, amíg nem találtak rá ki valamilyen „megoldást”. Például nehéz kifejezni a közeli atomerőmű radioaktív kibocsájtásaitól való félelmünket anélkül, hogy vitába ne keverednénk a társadalmunk energiaigényéről és hogy számonkérnék rajtunk, hogy mondjunk mi egy jobb megoldást az energiatermelésre. Ha nem tudunk, akkor pedig előállnak egy nagy adag ténnyel és adattal az alacsony szintű sugárzás biológiai hatásairól, és a nem-szennyező energiaforrások jelenlegi gazdasági életképességéről, és mi hülyének és frusztráltnak érezhetjük magunk, mintha aggodalmunk teljesen alaptalan lenne.

Így az emberek el vannak tántorítva attól, hogy kifejezzék ilyen aggodalmaikat, mert úgy érzik, hogy ehhez előbb két lábon járó adattárnak, és gyakorlott vitázónak kellene lenniük. A közös világunk iránti cselekvést sajnos oly gyakran összekeverik egy vita megnyerésével.

Félelem a bűntudattól

A világ iránti fájdalmunk elismerése megnyitja az utat a bűntudat érzése előtt is. Csak kevés emberben nincs ott a gyanú, hogy társadalomként – haszonelvűségünk, életmódunk és hatalomvágyunk által – egy katasztrófa cinkosai vagyunk. Hogyan vehetjük tudomásul az éhínségek, hajléktalanok és szennyezés elterjedését anélkül, hogy valamennyire bűnrészesnek éreznénk magunk?

Minden reggel a vastag és informatív New York Times megjelenéséhez hektárnyi erdő kiirtása szükséges, ugyanúgy, mint a papírkupacokhoz, amelyek az én tanári munkámhoz, írásaimhoz és kutatásaimhoz kellenek. Erős a gyanúm, hogy mind a trikó, amit viselek, és a számítógép, amit használok tengerentúli gyárakban készült, alulfizetett fiatal ázsiai nők által, akiket elrángattak falusi családjaiktól, hogy hosszú órákat dolgozzanak biztonsági szabályozások és környezeti védelem nélkül. Még az általam megtett „legszükségesebb” autóút is széndioxid kilóit és nehézfémeket juttat a máris túltelített légkörbe.

Nehéz úgy működni a társadalmunkban, hogy ne erősítenénk meg pont azokat az állapotokat, amelyet leszólunk, és az ebből keletkező bűntudat-érzés megnehezíti, hogy szembenézzünk ezen állapotokkal – és a hozzá kapcsolódó dühünkkel.

Félelem, hogy kellemetlenséget okozunk

A világ iránti fájdalmunk nem csak szégyenből és bűntudatból fojtjuk el, hanem tapintatosságból is. Gyakran vonakodunk kifejezni aggodalmaink mélységét, mivel nem akarjuk nyomasztani vagy megzavarni szeretteinket. Megpróbáljuk megvédeni őket a fájdalomtól, amit mi érzünk, és még a tudatától is, hogy mi ezt érezzük. Nem akarjuk, hogy idegeskedjenek se magukért, se miattunk. És így, részben irántuk való tapintatból, továbbra is fenntartjuk a „szokásos élet” színjátékát.

Szülőknek különösen súlyos lehet a fenyegetett világban való élet lelki terhe. A környezeti tudósok által elénktárt kilátásokat tekintve nem meglepő, ha gyermekeink jövőjére gondolva, lepusztult tájak, nélkülözés és járványok képei ugranak be. Mégis általában mélyre temetjük ezeket a képeket magunkban, a csend falai mögé lakatoljuk, hogy a jelen pillanatban gyermekeink gondtalanok lehessenek. Ez a teher még súlyosabb azoknak, akik úgy hiszik, hogy egy szülőnek mindenben bölcsnek, védelmezőnek és támogatónak kell lennie.

Ugyanilyen öncenzúrázás történik a gyerekekben, akik gyakran igencsak világosan látják, hogy mi is történik a világban. Látván, hogy a szüleiknek túl fájdalmas ezzel szembenézni, megtanulják nem kifejezni saját rettegésüket. Együttjátszanak a fantáziával, hogy jelenlegi életmódunk a végtelenségig folytatható.

Félelem, hogy kiprovokáljuk a katasztrófát

Van egy babona, miszerint a negatív gondolatok önbeteljesítőek. Ez egy része annak a főleg New Age körökben divatos elképzelésnek, amely szerint mi teremtjük a saját valóságunk. Sokszor mondták nekem, hogy „a katasztrófáról való beszéd csak még valószínűbbé teszi a bekövetkeztét”.

Valójában az ellenkezője közelebb áll az igazsághoz. Pszichoanalitikus elméletek és személyes tapasztalatok is azt mutatják, hogy pontosan az szokott a viselkedésünkben előtörni, amit visszafojtunk, és így kikerül a tudatos irányításunk alól. Mint Carl Jung megfigyelte, „Amikor egy belső helyzet nem válik tudatossá, akkor kívülről jövő sorsként hat.” Ironikus módon a jelenlegi helyzetünkben azokat, akik figyelmeztetnek a valószínű ökológiai holokausztra, gyakran bűntudattal terhelik, hogy elősegítik ezt a sorsot.

Félelem, hogy hazafiatlannak tűnünk

Sokunkban mélyen, az országos politikával szembeni kritikáinknál és csalódásainknál is mélyebben, ott van a hazaszeretet. Ez összefonódik a történelmünk és hőseink iránti büszkeséggel, a hálával azokért a dolgokért, amiket megnyertek nekünk. Főleg Amerikában, ami egy eléggé utópista elvárásokra épült ország, ez a hazaszeretet látszólag egy mély és szinte vallásos remény-érzetet követel meg – egy reményt, hogy a végzetünk az emberi álmok megvalósítása.

Az országunk jelenlegi helyzete és jövője miatti kétségbeesettség érzése nagyon amerikaiatlannak tűnik. Ha engedem, hogy felszínre törjenek ezek az érzések, akkor hiányzik belőlem az állampolgári hűség? Ha kifejezem őket, akkor kihívom a végzetet? Gyengítem a nemzeti akaratunk? Egy krízsishelyzetben sokan inkább elnémítanák a félelmeink és kétségeink, minthogy megsértsék az Amerikai Álomba vetett hitet.

Félelem a vallásos kételkedéstől

Amikor a haldokló Föld képei átjutnak belső védelmeinken, sok vallásos ember ragaszkodik hozzá, hogy „Isten nem fogja megengedni, hogy ez megtörténjen”. Egyszerűen ezekkel a dolgokkal való foglalkozás is látszólag kihívja a szerető és mindenható istenségbe és magába a teremtés jóságába vetett hitünk. A katasztrófák egyre növekvő valószínűsége miatti kétségbeesettség érzései az elégtelen hit jelei lennének?

A történelem folyamán az emberi szenvedések mindig is próbára tették az isteni rendben való hitünket. A kérdéskör neve teodícia: hogyan lehet összeegyeztetni a gonosz létezését egy jóságos és hatalmas Isten létezésével. Ez a kérdés újra és újra visszavezetett egy alapvető igazsághoz, amely jelen van minden nagy vallási hagyományban: egy mély és szent erő van mindannyiunkban, hogy kinyissuk magunk az emberiség igényei és szenvedései iránt. Ezt az erőt – a szeretet, együttérzés és szolgálat hatalmas forrását – hirdetik a zsidó vallás zsoltárai és prófétái, Krisztus keresztje, a Buddhista igaz út, az Iszlám szívében való testvériség. Mégis általában megfeledkezünk róla, hogy ezen hagyományok arra hívnak minket, hogy befogadjuk a világ fájdalmait önmagunkba. Talán azt feltételezve, hogy az Istenünk túl törékeny és túl korlátolt ahhoz, hogy elbánjon ezzel a fájdalommal, bizonytalanul abban, hogy Isten megkeres-e minket egy ilyen sötétség közepén, habozunk megtapasztalni ezeket az érzéseket, nehogy összetörjön a hitünk vagy kevésnek mutatkozzék.

Félelem, hogy túl érzelmesnek tűnünk

Sokunk visszakozik, hogy kifejezze mély aggodalmát a világ iránt, hogy ne gondolják róla, hogy túlságosan az érzelmei irányítják.

A domináns nyugati fehér-férfi kultúra évszázadokig egy kettősséget teremtett az értelem és az érzelmek között. Feltételezve, hogy a valóság csak „objektív” módon érthető meg, nagyobb értéket tulajdonított az értelem elemző működésének, mint az érzések, érzetek és megérzések „szubjektív” világának. Sokan közülünk, akiknek az értelem érzelmektől való különállóságát tanították, nem vesszük figyelembe a világ helyzetére adott legmélyebb válaszreakcióinkat. Kihaló fajok iránti gyász? A milliónyi éhező rettenete? Félelem a sugárzó szennyezésektől? Ezek „csak” érzések, melyeket gyakran elvetünk magunkban és másokban, mint túlzásokat.

Adva a különböző módokat, ahogy a nemeket a társadalmunk szocializálja, a férfiak többet szenvednek a túl érzelmesnek tűnés félelmétől, mint a nők. A férfiak érzelemkinyilvánításai oda vezethetnek, hogy instabilnak tekintik őket, főleg munkahelyi szituációkban. De nők is megtapasztalják ezt a félelmet. Ők is gyakran visszatartják a világgal szembeni aggodalmukat és fájdalmukat, nehogy lenézően kezeljék őket „tipikus női nyavalygásuk” miatt.

Félelem a tehetetlenség érzésétől

Egy gyakori válasz, amit az emberek a savas esők, éhezések, vagy egyéb baljós fejlemények említésére adnak: „Nem gondolkozom róla, mert úgyse tudok semmit kezdeni vele.”

Logikailag ez egy non sequitur: összekeveri az elgondolhatót a megtehetővel. Amikor valamely folyamatokat túl hatalmasnak látunk ahhoz, hogy tudatosan elgondolkodjunk rajta vagy komolyan beszélgessünk róla, kétszeresen is áldozatokká tesszük magunk, mind gondolkodásban, mind cselekvésben gátoltak leszünk.

A fájdalmas információval szembeni ellenállás azon az alapon, hogy nem tudunk „semmit kezdeni vele” kevésbé származik a tényleges tehetetlenségből – a valódi lehetőségeink hiányából, hogy változtassunk a dolgokon – mint a tehetetlenség érzésével szembeni félelemből. A mintaszerű éntudat, amely a nyugati kultúrát uralja: „Én vagyok a saját sorsom mestere és saját lelkem kormányosa”. Ez vonakodóvá tesz minket, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzunk, amelyek emlékeztetnek minket arra, hogy valójában nincs teljes uralmunk az életünk felett. Úgy érezzük, valahogy felelősek kellene lennünk a létezésünkért és érzelmeinkért, meg kell legyen mindenre a válaszunk. Így a figyelmünk körét beszűkítjük azokra a területekre, ahol úgy érezhetjük, el is tudjuk ezt érni.

Ez a fajta elfojtás hatalmas vámot szed az energiáinkból. Jelentős érzelmi veszteséget eredményez, mintha elvágtak volna egy ideget. Amint Barry Childers mondta: „A tudatosságunk beszűkítésével immunizáljuk magunk a helyzetünk követeléseivel szemben.” Ez az elérzéketlenedés az életünk más területeit is érinti – a szerelmek és veszteségek kevésbé intenzívek, az égbolt kevésbé színes – mert ha nem engedjük magunknak, hogy érezzük ezt a fájdalmat, mást se sokat fogunk. „Az elme azzal fizet a világ helyzetével szembeni elérzéketlenedéséért,” figyelte meg Robert Murphy, „hogy feladja a képességét az örömre és rugalmasságra.”

Ezt a hiányállapotot, ami legjobb esetben is egy letompított emberi reakció a világunkra, hívta Robert Lifton „pszichés bénultság”-nak a hiroshimai túlélőkről szóló tanulmányában. Miután eredetileg arra használta a kifejezést, hogy a masszív pusztulás szemtanúira gyakorolt pszichológiai hatást leírja, később kijelentette, hogy a jelenség ma már mindannyiunkra érvényes, amint szembe kell nézünk azzal, hogy hatalmas erők pusztítják a világunk.

A kétségbeesésen való áttörés

Sürgős szükségünk van rá, hogy jobb módokat találjunk ezen félelmek és elfojtások kezelésére. Fenn tudjuk tartani az ökológiai holokauszt kilátásainak tudatosságát anélkül, hogy megbénítana minket a félelem vagy a gyász? El tudjuk-e fogadni világ iránti fájdalmunk oly módon, ami megerősíti létezésünk és felszabadítja energiáinkat a cselekvésre?

Ezek a kérdések akkor bukkantak fel bennem, amikor civilszervezetekben az atomerőművekből származó radioaktív szennyezések megállításáért dolgoztam. Minél többet tudtam meg a probléma méretéről és a biológiai következményekről, annál nagyobbra nőtt a kétségbeesésem – egy olyan kétségbeesés, amit nagyon nehezen tudtam kifejezni a családomnak és közösségemnek. Úgy éreztem magam, mint egy egyedi és névtelen betegség egyedüli áldozata. Később megtudtam, hogy messze nem voltam egyedül, más emberek más módokon hordozták magukban a bolygónk és az emberek iránti fájdalmukat.

1978 augusztusán a Notre Dame Egyetemen egy egyhetes szemináriumon elnököltem a bolygónk túlélésének kérdésköréről. Egyetemi professzorok és adminisztrátorok készültek cikkekkel, melyek témái a vízhiánytól a nukleáris technológiák környezeti hatásáig terjedtek. Amint összegyűltünk, időt szakítottam rá, hogy elismerjem, hogy a téma amivel foglalkozunk különbözik minden mástól, mivel mindannyiunkat erősen személyes módon is megérintett. Javasoltam, hogy azzal mutatkozzunk be, hogy elmesélünk egy esetet, vagy egy módot, ahogy ez bekövetkezett. A rövid bemutatkozók hatásosak voltak, mivel a jelenlévők levetették a professzionális stílusukat, hogy egyszerűen és mélyen fejezzék ki, hogy mit látnak és éreznek történni a világgal, a gyerekeikkel, megfogalmazták félelmeiket és ellenérzéseiket. Ez a rövid megosztás megváltoztatta a szemináriumot. Megváltoztatta a módot, ahogy egymáshoz és a témához viszonyultunk, energiát és kölcsönös törődést szabadított fel. Az ülések időn túl folytatódtak, tele voltak jókedvvel és gyakran születtek tervek a jövőre nézve. Egyfajta varázslat történt. Késő este egy csoportban beszélgettünk, és egy név született erre a varázslatra: a „kétségbeesettség feldolgozása.”

Amint a gyász felfolgozása egy olyan folyamat, ahol az ember felszabadítja a lebénított energiáit azáltal, hogy elismeri és meggyászolja szerettének elvesztését, hasonlóan szükségünk van rá, hogy felszabadítsuk a fenyegetett bolygónkkal és fajunk lehetséges végzetével szembeni érzéseink. Amíg ezt nem tesszük meg, a kreatív válaszra való erőnk meg lesz bénítva.

A „kétségbeesettség feldolgozását” nem csak egy szófordulatnak tekintettük, ténylegesen magyarázatot kerestünk arra, mi is történt. Tudtuk, hogy köze van ahhoz, hogy a hajlandóak voltunk elismerni és átélni a fájdalmat, és a világunkért való fájdalom, az egy szerettünk elvesztése miatti fájdalomhoz hasonlóan a törődésünk mértékét jelzi. Tudtuk azt is, hogy a közös utazás a sötétségbe megváltoztatott minket, egyfajta módon összekötött, és felszabadított a színjátékok és versengés hatásai alól. Valami a szerelemhez hasonló dolog történt, valami olyan kémia, ami által kevésbé éreztük magunk egyedül, és bátrabban nézünk szembe az előttünk álló kihívásokkal.

Ez az alkalom a kétségbeesettség feldolgozásának csoportos módjaiban későbbi fejleményekhez vezetett, és sok országban elterjesztettük ezt, amit eredetileg „kétségbeesettség és megerősödés munkacsoport”-oknak neveztünk. Az 1980as évek folyamán ezek úgy lettek ismertek, mint „Mélyökológiai munkacsoportok”, mivel segítették az embereket, hogy tisztábban lássák nem csak a fenyegető ökológiai kríziseket, hanem az élet dinamikus szövedékét is, amelynek mindannyian részesei vagyunk. Arne Naess, a norvég filozófus, akitől a Mélyökológia kifejezés származik, olyan közösségi terápiák kifejlesztésére hívott fel, amelyek segítik begyógyítani társadalmunk kapcsolatát a Földdel. Ezek a munkacsoportok tehát tekinthetőek „közösségi terápiának” is.

A kétségbeesettség feldolgozása sok néven és sok formában elterjedt, beleértve a népszerű rituálékat, mint a Minden Lény Tanácsa, ahol a közös gyászolás kulcsszerepet tölt be. Túllépve a menekülésen és a bénultságon, ez a pszichológiai és spirituális munka kiélesíti a tudatosságunk a kollektív helyzetünk iránt. Egyidőben hazavezet minket a Föld élő testéhez való közös tartozásunk érzetéhez, mivel pont a világ iránti fájdalmunk átélésével eleveníthetőek fel ezek a kapcsolatok és lehetőségek.

Mikor egyre több kollégával együtt dolgoztam ezen munkacsoportok megtervezésében, azok az évek alatt szerzett tapasztalatomat hasznosítottam, amikor a spirituális növekedés és a társadalmi változások összefüggéseit kutattam, meditációs technikákkal is megerősítve az embereket, hogy a béke és igazság képviselői lehessenek. Mégis a munkacsoportok maguk többet tanítottak nekem, mint gondoltam volna. Az emberek ezrei, akikkel altemplokban, közösségi központokban és tantermekben dolgoztam együtt sok olyan módon fedték fel előttem az emberi szív erejét, nagyságát és szépségét, amit nem is sejtettem volna. Megmutatták, hogy a világunkért való fájdalom mindannyiunkat megérint, és e fájdalom gyökere a gondoskodás. Megmutatták, hogy a látható publikus apátiánkat valójában csak e fájdalom átélése és kifejezése iránti félelem okozza, és amint elismerjük és osztozunk benne, megerősít minket.

A megerősödés öt alapelve

Amint a munkacsoportokban szerzett tanulságaimon és a fájdalom és erő közti kapcsolatokon merengtem, öt alapelvet találtam, a kétségbeesettség feldolgozásának segítéséhez és a szükséges feltételezéseinek megfogalmazására.

A világunk iránti fájdalom érzése természetes és egészséges

A széleskörű szenvedéssel és a globális katasztrófa fenyegetésével szemben az aggodalmas reakciók – félelem, düh, gyász, és bűntudat – normálisak. Az emberiességünk mércéjét jelentik. És ezek az érzések valószínűleg azok, amelyek leginkább közösek bennünk. Csak amiatt, hogy most élünk ezen a bolygón, sokkal jobban ismerjük ezeket az érzéseket, mint a nagyszüleink, vagy ez előttük lévő generációk ismerhették. Együtt vagyunk ebben a gyászban. És ez a gyász a világunkért nem redukálható valamilyen egyéni betegség tünetére. Ezt a személyes gyászaink, frusztrációink, és neurózisaink felett érezzük. Nem érezni ezt a morális elsorvadás jele, de ez csak elméleti, mivel még nem találkoztam senkivel, aki immunis lett volna erre a fájdalomra.

A fájdalom csak akkor morbid, ha tagadjuk

Amikor letagadjuk a világért való fájdalmunk, pontosan akkor válik diszfunkcionálissá. Tudjuk, hogy mit tesz velünk, ha elfojtjuk, milyen árat fizetünk az izoláció és tehetetlenség érzései által keltett bénultsággal. Ugyanez gyűlöletet és gyanakvást is okoz, ami elválaszt minket, mivel az elfojtott kétségbeesés bűnbakokat keres, és így dühünkben társadalmunk más tagjai ellen fordulunk. Befelé fordítva pedig depresszióhoz és önpusztításhoz vezet, a drogfüggőségtől az öngyilkosságig terjedően. Attól félünk, hogy ha tudatosan elismernénk a kétségbeesésünk, akkor beleragadnánk és cselekvésképtelenné válnánk. De a kétségbeesés, mint bármely más érzelem, dinamikus – amint megtapasztaljuk, átfolyik rajtunk. Csak az érzés tagadása az, ami egyhelyben tartja.

Az információ önmagában nem elég

A világ iránt érzett fájdalom kezeléséhez többre van szükségünk, mint további adatokra az állapotáról. A rémisztő információk a radioaktív szennyezés hatásairól vagy a környezeti pusztulásról csak még mélyebbre visznek minket a tagadásba és a kilátástalanság érzetébe, amíg nem tudjuk feldolgozni a válaszreakciókat, amiket keltenek bennünk. Fel kell dolgoznunk az információt pszichológiai és érzelmi szinten is, hogy értelmi szinten teljes választ adhassunk. Máris tudjuk, hogy veszélyben vagyunk. A lényegi kérdés az: fel tudjuk-e szabadítani magunk, hogy cselekedjünk?

Az elfojtott érzések felszabadítása energiát ad, és tisztítja az elmét

Ezt úgy hívják, hogy katarzis. Az elfojtás testileg, szellemileg és érzelmileg is költséges, kimeríti a testet, tompítja az elmét és az érzelmi reakciókat. Amikor az elfojtott dolgok felszínre kerülnek és kiengedjük őket, energia is felszabadul, az élet tisztább fókuszba kerül. A művészet, rituálék, és a játék mindig is katarktikus szerepet töltöttek be történelmünk során – mint ahogy manapság a pszichoterápia is teszi. E folyamat által a kognitív rendszer helyére rakja a tapasztalatokat, és egyesítve őket nagyobb irányításhoz és szabadsághoz jut.

A világ iránti fájdalmunk felszabadítása a visszakapcsol minket az élet nagyobb hálójába

Amikor a felszabadított érzés a világ iránti fájdalmunk, akkor katarzis történik, de mellette még valami ennél is több. Ez azért van, mert e fájdalom egy olyan törődésből ered, amely túllép a saját különálló énünkön, a saját személyes igényeinken és vágyainkon. Ez az egymáshoz való kapcsolódásunk bizonyítéka. Tehát ha engedjük magunknak megélni ezt a fájdalmat, és átkelni rajta, akkor a forrásával is találkozunk, és megérintjük az életeink alatti rejtett hálózatot. Ami ekkor történik, az még a katarzisnál is több.

Fontos a különbségtétel. A kétségbeesettség feldolgozását csak katarzisnak bemutatni azt sejtetné, hogy miután szembenéztünk és osztoztunk válaszreakcióinkon a tömegek szenvedésével és a veszélyekkel szemben, utána a világfájdalomtól megtisztulva sétálhatnánk el. De ez lehetetlen és alkalmatlan is, mivel minden nap hírei új okot hoznak a gyászra. Felismervén a képességünket, hogy szenvedjünk a világunkkal, a létezés szélesebb dimenziói nyílnak meg előttünk. Ezekben a dimenziókban is ott van a fájdalom, de még sokkal több is. Van ott csodálat, öröm, amit a közös összetartozásunkhoz való visszatérés okoz – és van ott egy újfajta erő.

Hogy ennek okát megértsük, és hogy mi ez az újfajta erő, meg kell vizsgálnunk a munkánk elméleti alapjait. Az előbb felsorolt alapelvek a legősibb és legújabb meglátásokból származnak a valóság természetére vonatkozóan, és egy olyan világnézetben gyökereznek, amely elengedhetetlen a kétségbeesés feldolgozásának megértésében.

A természeti rendszerek élő hálója

Mi az, ami lehetővé teszi, hogy fájdalmat érezzünk a világ iránt? És mit fedezünk fel, amint átkelünk ezen a fájdalmon? Mindkét kérdésre ugyanaz a válasz: összefüggőség az élettel és minden más lénnyel. Ez az az élő háló, amelyből az egyéni, különálló létünk megszületett, és amivel össze vagyunk fonódva. Az életünk a bőrünkön túl terjed, erős egymásrautaltságban vagyunk a világ többi részével.

A jelenlegi tudomány egyik legnagyobb eredménye talán, hogy minden élő rendszer ezen egymásrautaltságának új felfedezését tette. A századunkig a klasszikus nyugati tudomány arra a feltételezésre épült, hogy a világot azzal lehet megérteni és irányítani, ha részekre szedjük. A világot egyre kisebb részekre osztva, a klasszikus nyugati tudomány elválasztotta az elmét az anyagtól, a szerveket a testtől, növényeket az ökoszisztémáktól, és külön megvizsgált minden részt. Ez a mechanisztikus hozzáállás néhány kérdést nyitva hagyott – például hogy milyen kapcsolatokba lépnek egymással ezek a részek, hogy fenntartsák az életet és fejlődjenek?

Az ilyen kérdések miatt évszázadunk tudósai a biológusokkal kezdve módosították a perspektívájukat. Elkezdtek egészeket vizsgálni részek helyett, folyamatokat anyagok helyett. Azt fedezték fel, hogy ezek az egészek – legyenek bár sejtek, testek, ökoszisztémák, vagy maga a bolygó – nem csak egy rakás különálló rész, hanem dinamikus, bonyolultan szerveződő és kiegyensúlyozott rendszer, összefüggő és egymásrautalt minden mozdulatában, működésében és energiacseréjében. Minden darab egy nagyobb mintázat része, egy olyan mintázaté, amely felismerhető alapelvek szerint kapcsolódik és fejlődik. Ezen alapelvek megfogalmazása alkotja az „általános rendszerelmélet” tudományterületét.

Ludwig von Bertalanffy, az általános rendszerelmélet atyja egy „látásmódnak” nevezte ezt. És bár csomó további elmélet született a konkrét részterületekre és jelenségekre vonatkozóan, a rendszerelmélet lényege ugyanaz maradt – egy látásmód, amit sokan korunk legnagyobb és legmesszebbre ható gondolati forradalmának neveztek. Az antropológus Gregory Bateson szerint „a legnagyobb harapás a Tudás Fájáról kétezer év óta.” Mára a rendszerelmélet elterjedt minden tudományterületen a fizikától a pszichológiáig, és megfordította a lencsét, amelyen keresztül a valóságot szemléljük. Ahelyett, hogy rendszertelen különálló dolgokat látnánk, tudatosodtak bennünk az őket összekapcsoló áramlatok – az energia, anyag és információ áramlatai – és az életformákat ezen áramlatok mintáiként szemléljük.

Ezen áramlatok által fenntartva a nyílt rendszerek fejlődnek komplexitásban és környezetük iránti reakciókészségben. Egymással való kölcsönhatásaikban olyan kapcsolatok formálódnak, amelyek a környezetet magát is megváltoztatják. Minden rendszer, legyen az egy sejt, egy fa, vagy egy elme, olyan, mint egy transzformátor, megváltoztatja a dolgokat, amelyek áthaladnak rajta. Az anyag és energia áramlatai fizikai testeket hoznak létre, az információ áramlatai elméket. Mindkét fajta áramlat olyan egymásra utaltságokat hoz létre, amely minden létezőt belefon a tágabb ökológiába, az élet hálójába.

A valóság régi mechanisztikus látásmódja kettősségeket hozott létre, elkülönítve az anyagokat a folyamatoktól, az ént a másoktól, a gondolatokat az érzésektől. De a nyílt rendszerek összekapcsolódó kölcsönhatásait szemlélve ezek a kettősségek nem állnak fenn többé. Ami eddig különálló önfenntartó egységnek tűnt, most oly egymásrautaltnak tűnik, hogy a határait csak önkényes alapon lehet meghúzni. Ami eddig egy „másik” volt, ugyanúgy tekinthető az adott szervezet egy kiterjesztésének, mint egy másik sejt egy nagyobb testben. Amit úgy tanultunk, hogy mellőzzünk, mint „csak” érzelmeket, olyan válaszreakciók a környezetünkből származó ingerekre, amelyek semmivel kevésbé nem érvénytelenebbek, mint a racionális konstrukcióink. Az érzések és szemléletünk ugyanúgy meghatározzák egy „másikhoz” való viszonyunk, mindkettő egy módja a világunk megismerésének.

Mint nyílt rendszerek, magunk fonjuk világunk, bár minden egyéni tudat csak egy kis részét világítja meg ennek az egésznek, egy kicsiny ívet az érzések és tudás nagyobb hurkaiból. Ahogy a tudatosságunk nő, úgy nő a szövevény is. Úgy tűnhet, hogy egy nagyobb tudatosságra ébredés részei vagyunk. Az élet hálója a mi bölcsőnk, és arra hív minket, hogy fonjuk még tovább.

Pozitív szétbomlás

Hogyan lehetséges, hogy átérezve a fájdalmat visszaemlékezhetünk a kollektív testünkre? Hogyan tehet a világ iránti fájdalom újra egésszé minket?

A növekedés és átalakulás folyamatai sohasem fájdalommentesek. Az eddigi túlhaladott létezési módok, régi feltételezések és régi védelmek feladását követelik meg. Amint a tudomány és a vallás is megerősíti, ez az elengedés jelenthet egy sötétségen való áthaladást.

Az élő rendszer önmagát átrendezve tanul, alkalmazkodik, és fejlődik. Ez általában akkor következik be, amikor a környezetre adott eddigi válaszreakciók többé már nem működnek. A túléléshez fel kell adnia az eddigi szabályait és látásmódjait, amelyek által eddigi tapasztalatait értelmezte. László Ervin ezt a nyílt rendszerek felfedező önátrendeződéseként magyarázza, a pszichiáter Kazimierz Dabrowski pedig hasonlóan gondolkodva „pozitív szétbomlásnak” nevezi.

Ez a folyamat igencsak kellemetlen lehet. Amint egy sebként megnyílunk a világ fájdalmai iránt, új érzetek és zavarok jelennek meg. Az önbizalomtól és reménytől megfosztva tényleg úgy érezhetjük, hogy mi, és az egész világ is „szétesőben van”. Néhányunkat tomboláshoz vezet, mások a kétségbeeséstől durvává válhatnak. Ez amiatt van, mert a rendszer (azaz mindannyiunk) olyan anomáliákat tapasztal a környezetből, amelyek nem felelnek meg az eddigi szabályainak és látásmódjainak. Hogy túléljen, a rendszernek meg kell változnia.

A fájdalomérzetünk aziránt, ami a világban történik a nyílt rendszerként való fejlettségünk mércéje. Ez nem csak a rendszerelmélet, hanem a vallás perspektívájából is igaz. Hány misztikus beszélt a spirituális utazásuk során megtapasztalt „lélek hosszú éjszakájáról”? Elég bátorsággal ahhoz, hogy elengedjék megszokott bizonyosságaikat, engedték, hogy a régi meggyőződéseik és konformitásuk semmivé oszoljon és meztelenül néztek szembe az ismeretlennel. Engedték, hogy olyan folyamatok, amelyeket az elméjük nem tud felfogni, dolgozhassanak általuk. Ebből a sötétségből születik az új élet.

Amint a világ iránti fájdalmunk a minden élettel való összefüggőségünkben gyökerezik, ugyanígy az erőnk is. De az a hatalom, amely a hálóban működik, a nyílt rendszerekben és általuk, igencsak különbözik a szokásos hatalom-felfogásunktól.

A hatalom régi fogalma, amihez a legtöbben szocializálódtunk, egy adott világnézetből ered. E világnézet szerint a valóság különálló létezőkből áll: kövekből, növényekből, atomokból, emberekből. A hatalom így tehát csak ezen különálló létezők tulajdona lehet, amit az jelez, hogy mennyire képesek löködni a többieket. A hatalmat egyenlőnek tekintjük az uralommal. Nézd meg egy szótárban, a legtöbb esetben úgy van definiálva, hogy más embereket rá tudsz venni a saját akaratodra: a „hatalom” mindig „hatalom valami fölött”. Egy ilyen világnézet szerint a hatalom mindig zérus-összegű játszma: „Minél többed van, annál kevesebb van nekem” vagy „Ha te nyersz, akkor én veszítek”. Ez táplálja azt az elképzelést, hogy a hatalom sérthetetlenséggel jár. Ahhoz, hogy erős legyél, hogy ne löködjenek, védelem, páncélzat és merevség szükséges, hogy ne legyenek képesek befolyásolni, vagy megváltoztatni téged.

A rendszerelmélet perspektívájából a hatalom ezen patriarchális fogalma mind pontatlan és működésképtelen, mivel az élet folyamatai lényegében önrendezőek. A hatalom tehát, ami a változások előidézésének képessége, jobban és megbízhatóbban működik alulról felfelé szerveződve, mint felülről lefelé. Nem hatalom valami fölött, hanem hatalom valamivel együtt, ez az, amit a rendszerelméleti tudósok „szinergiának” neveznek.

Az élő rendszerek rugalmassága és intelligenciája nem a környezettől való elzárkózástól, és védőfalak felhúzásától fejlődik, hanem az anyag-energia és információ áramlatai iránti még szélesebb kitárulkozásból. Ezen kölcsönhatások által növekednek az élő szervezetek, egybeolvadva és különválva. A hatalom itt távol áll a sérthetetlenségtől, hanem pont az ellenkezőjét igényli – nyíltságot, sebezhetőséget és a változásra való készenlétet. Valójában ez az evolúció iránya. Amint az életformák fejlődnek intelligenciában, levetik páncéljaikat, és a környezettel való kölcsönhatások egyre tágabb módjai felé nyitnak. Érzékeny, sebezhető kiszögelléseket növesztenek – füleket, orrot, szemeket, ajkakat, nyelvet, ujjbegyeket – hogy jobban érezhessenek és jobban reagálhassanak, hogy jobban kapcsolódjanak a hálóhoz, és jobban fonhassák tovább.

Csodálkozhatunk, hogy a régifajta hatalom-felfogásunk, amint használatát látjuk körülöttünk és felettünk, miért tűnik annyira hatékonynak. Sokan, akik használják, megkapják, amit akartak: pénzt, hírnevet, uralmat mások élete felett, de mindezt csak magukra és a tágabb rendszerre nézve is jelentős költséggel érik el. Az uralom erős védelmeket kíván meg, ami, mint egy páncélzat, beszűkíti látáskörünk és mozgási lehetőségeink. Csökkentve a rugalmasságunk és reakciókészségünk elvág minket az életben való teljesebb részvételtől. A „hatalom valami fölött” diszfunkcionális a nagyobb rendszerre nézve, mivel gátolja a diverzitást és a visszacsatolási folyamatokat, megakadályozza a rendszer önrendeződését, elősegítve az egyformaságot és az entrópiát.

A hatalom mint folyamat

Mint nyílt rendszerek, amelyek függenek a nagyobb, fejlődő rendszerektől, nyitottnak kell maradnunk az információ tágabb áramlásai iránt, még akkor is, amikor bizonyos információk kedvezőtlennek tűnnek az önérdekünkkel szemben, ahogy a nagyobb egész igényeit, és ezen belül más lények igényeit a miénkkel összemérhetőként kezeljük. Csak ekkor kezdhetünk el együtt gondolkodni és cselekedni. Ehhez egy „határtalan szívre” van szükségünk. Úgy gondolom ezt birtokoljuk, nyílt rendszerként való természetünkből adódóan. Ha tudunk együtt gyászolni mások gyászával, akkor ugyanezzel a nyíltsággal erőt találhatunk az ő erejükben, összeadódik az egyéni bátorságunk, elhatározottságunk és kitartásunk.

Hogyan működik ez a hatalom egy folyamatként az életünkben – a „hatalom valamivel együtt”, és nem a „hatalom valami fölött”? Nem birtokoljuk. Nem használjuk fegyverként. Nem tudjuk megmérni mennyiségét vagy méretét. Nem tudjuk szomszédaink kárára növelni. Ez a hatalom olyan mint egy történés, és általunk történik.

Tapasztaljuk, amikor olyan kapcsolatokban veszünk részt, amelyek értéket teremtenek. Vannak ilyen kapcsolataink a szeretteinkkel és más emberekkel, Istennel, zenével, művészettel és irodalommal, a magokkal, amiket elvetünk, vagy az anyagokkal, amiket formázunk. Ezek a kölcsönös együttműködések olyan dolgokat teremtenek, amelyek azelőtt nem léteztek, és minden résztvevő fél képességeit növeli a jólétre. A „hatalom valamivel együtt” figyelmes nyitottságot jelent a közvetlen fizikai és szellemi környezet iránt, és éberséget saját magunk és mások válaszreakcióira. Ez az a képesség, hogy olyan módokon cselekedjünk, amivel növeljük az egyének tudatos részvételét az életben.

Ez a fajta hatalom egy partnerrel, házastárssal vagy gyerekkel való kapcsolatban lehet a legismerősebb. Ahogy segítesz nekik, hogy fejlődjön a saját erejük és képességeik, a saját jóléted érzete is növekszik. Ez a hatalom, amely mások hatalmát is erősíti, nem belőled származik, de részese voltál a kibontakozásának. Te vagy a közvetítő, a bába, a kertész.

Felismerheted ezt a hatalmat abból a mértékből, amennyivel segíti az életben való tudatos részvételt. Valakit megfosztani a jogaitól az az erőszak cselekedete, nem a hatalomé. Nem csak az adott személy életerejét csökkenti, hanem a nagyobb rendszerét is, amelynek mindannyian részesei vagyunk, amely így meg lett fosztva az ő részvételétől és képességeitől. Tehát e hatalom gyakorlásának folyamata megköveteli, hogy leleplezzünk és elvessünk minden gyakorlatot, amely gátolják saját magunk, vagy mások részvételét az életben.

A hatalom ezen együttműködő fogalma arra hív minket, hogy fejlesszük képességünk a gondozásra és az empátiára, ezek nagyon fontos tanulnivalók azok számára, akiket a versengésre szocializáltak, ők főleg a társadalmunkban lévő férfiak. De ugyanígy ez a hatalom-felfogás kihívást jelent azok számára is, akiket a szolgálatra kondicionáltak, és akiknek a társadalom a passzívabb gondozó szerepet adott. Itt most természetesen a nőkről beszélek. Számukra a „hatalom valamivel együtt” az öntudatosságot jelentheti, a felelősségvállalást a visszajelzésben, és teljesebb részvételt a helyi politikában.

A világ iránti fájdalmunk átélésével kinyithatjuk magunk a hatalomnak. Ez a hatalom nemcsak a miénk, hanem mindenki máshoz is tartozik. A fajunk evolúciójával is összefügg. Része egy általános felébredésnek, váltásnak a társadalmi tudatosság egy új szintje felé.

Láthatjuk, hogy a globális válságok egy tudatosságbeli váltás felé ösztökélnek minket. Szembesítve minket fajunk halandóságával, felfedik a saját magunkat különálló és versengő lényeknek tekintő látásmóddal járó öngyilkos tendenciákat. Adva bolygónk törékenységét és véges erőforrásait, adva az igényeinket az rugalmasságra és osztozkodásra, együtt kell gondolkoznunk egy egységes, kölcsönös módon a régi töredezett és versengő módok helyett – és sokan már elkezdtük ezt. Amint ráhangolódunk az összefüggőségünk tudatára, a saját magunk és mások iránti felelősség megkülönböztethetetlenné válik, mivel minden gondolat és cselekedet ugyanannyira hat a cselekvőre, mint az alanyra.

Hova fér be ebbe a képbe a kétségbeesés? Miért annyira fontos a világ iránt érzett fájdalmunk? Azért, mert ezek az érzelmi válaszok az összefüggőségünk jelei. Az érzéseink a társadalmi és globális problémák iránt egy ajtót nyitnak a rendszerszerű társadalmi tudatossághoz. Egy másik hasonlatot használva, olyanok, mint egy „fantom végtag”. Amint egy amputált érez fájdalmakat az elvesztett végtagban, bizonyos értelemben mi is tapasztalunk fájdalmat a hajléktalanok, vagy a vadászott bálnák iránt, egy olyan fájdalmat, amely egy tőlünk elválasztott testrészből ered – egy nagyobb test részéből, mint amit eddig a magunkénak gondoltunk, és amelyet nem a bőrünk határol.

A tudás rendszerszerű áramlatai között, amelyek behálózzák a világunk, mindegyikünk lehet egy katalizátor vagy egy „billenőpont”, ahonnan a viselkedés új formái elterjedhetnek. Annyi különböző módon lehet érzékenynek lenni a válaszadásra, mint ahányféle adottságunk van. Egyesek számára ez lehet a kutatás és beszélgetések, mások számára a színház vagy egy hivatali feladatkör, megint másoknak a polgári engedetlenség. De adottságaink különbözőségei gazdagon összefonódnak amint felismerjük a nagyobb hálót, amiben cselekszünk. Ebből a hálóból eredünk, és egyidőben feléje haladunk. Mi tesszük tudatossá.

emberiségJoanna Macyökopszichológia

One Response to “A környezeti kétségbeesettség feldolgozása”

  • Birtalan Balázs szerint:

    Most olvastam el ezt a cikket, és nagyon örülök neki. Az erőszakmentes kommunikáció zsargonját használva azt mondanám: megoldást ugyan nem kaptam belőle a saját félelmeimre, empátiát azonban igen. Teljes mértékben ráismertem számos saját érzésemre, és nagyon jó volt megélni, hogy nem vagyok egyedül. A hasonló tapasztalatok már-már egyfajta virtuális törzshöz való tartozás érzetét keltik bennem.

    Köszönöm, András, hogy lefordítottad és közreadtad.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.