Ez a cikk a február 9-én, a Szegedi Tudományegyetemen „Környezeti válság – fenntartható megoldások” című kurzuson tartott előadásom vázlatos leirata, de bárki másnak is érdekes lehet. Ezzel az órával kicsit eltévelyedtem, utána jutott csak igazán eszembe, hogy mi az a messze legfontosabb mondanivaló, amit kihagytam. Így ez még csak előkészítés.
A Nagy Felejtés
A középkori, főként a keresztény gondolatkör által uralt Európában, az volt az alapvető szemlélet, hogy az ember, Ádám és Évától származva, a paradicsomból való kiűzetés után földművelésbe kezdett, nehéz, verejtékes munkába. Kétféleképpen ítélték meg a „civilizálatlanul, barbár módon” élő népeket. Az egyik, hogy ők valahogy elfajzottak, elvadultak, eltértek az ember teremtett rendjétől és az isteni parancstól. A másik, hogy „ezek”: a négerek, indiánok, és Európa őslakosai, nem is emberek, Isten még a hatodik nap előtt teremtette őket a majmokkal és egyéb állatokkal együtt, ennek következtében nekik nincs lelkük, a megölésük egyáltalán nem bűn.
Ezek az elképzelések számunkra már furcsán és ijesztően hatnak. Mégis, amint a paleontológia és az evolúcióelmélet fölfedte az emberi faj sokmillió éves gyökereit, kultúránk alapvető szemléletében nem történt változás. Továbbra is azt gondoljuk, hogy a jelenlegi életmódunk az embernek való élet, a legfejlettebb, legteljesebb. Azt, hogy a civilizáció lerohanta a bolygót, annak bizonyítékának tekintjük, hogy ez a legerősebb kultúra, és ebből következően az egyetlen helyes út. Ez még egy ok arra, hogy a válságjeleket ne akarjuk felfogni, mert elképzelni se tudjuk, hogy lehetséges másfajta emberi élet.
A természeti népek legendáiban ezzel szemben gyakran az állatok testvéreinek tekintik magukat, vagy úgy tartják, hogy az elhunyt emberek lelkei állatok képében születnek újjá. Egy olyan ősidőkből származó kapcsolatot tartanak fenn a nem-emberi környezetükkel, amelyet tőlünk egy Nagy Felejtés (Quinn szavaival) elvett. Ez körülbelül tízezer évvel ezelőtt történhetett, amikor már az egész bolygót sokkal régebb óta lakták emberek. Egy nép kizökkenhetett az ősi tudásból, és a zavar, mely minden korábbinál erősebb agresszivitást eredményezett fokozatosan elterjedt a bolygón.
Ennek az egyik oka, hogy a népességet szabályozó korábbi kulturális tényezők elvesztésével túlszaporodtak, és újra és újra kinőtték a lakhelyüket. Túlhasználták az erőforrásaikat, túl sok fát kivágtak, és így mindig egyre újabb területeket kellett szerezniük. Ha az iraki tájra gondolsz, valószínűleg nem sűrű erdők jutnak az eszedbe, ahol a nap nem éri a talajt. Kultúránk első írásos mítosza szerint Gilgames kivágta az erdőket, hogy városokat építsen.
Haiti példája
Mostanság sokat szerepel a hírekben Haiti, az országot sújtó földrengés következtében. Amit azonban gyakran elhallgatnak az az, hogy miért lettek e természeti katasztrófa következményei ennyire súlyosak. A mostani katasztrófát megelőzte egy ökológiai katasztrófa. Haiti eredeti erdeinek már több mint 98%-át kivágták. Az így „szabaddá” vált földeket mezőgazdasági művelés alá vonták, azonban a talajt megtartó gyökerek hiányában az erózió oly mértékűvé vált, hogy a művelhető földek több mint fele már teljesen lecsupaszodott. Egy kép gyakran többet mond ezer szónál: az alábbi egy műholdfelvétel, ahol középen egy folyó kanyarog, ami egyben országhatár. Bal oldalt Haiti, jobb oldalt a Dominikai Köztársaság.
Míg sok helyt mindent újraépítettek egy természeti katasztrófa után: Haitiben már nincs miből. Ez tanulságul szolgálhatna egész kultúránk számára, mivel csupán 1950 óta megfeleződött az erdők területe globálisan, és már ekkor is töredéke volt az eredetinek. Mégse tudjuk megállítani további a pusztítást, ha nem értjük meg igazán, hogy mik ennek a gyökerei, és hogyan lehetne másképp. Egy kis kitérő következik, ami azonban egy fontos részlete a képnek.
Farkastörvények
A farkasok „hírhedtek” arról, hogy egymást pusztítják. Egy kutatás szerint az egyedek 14-65%-ával, területtől függően, fajtársa végez. (A forrásom többségében az angol wikipédia Gray Wolf szócikke, a magyar még tudományos szempontból is elmaradott.) A farkasok életmódjának vizsgálata mégis nagy tanulságokkal szolgálhat.
A farkasok gyakran falkákban élnek, ami lényegében egy nukleáris család, egy szülőpár a kölykeikkel. A közhit szerint azonban a falka egy erősen hierarchikus csoport, ahol egy domináns „alfa pár” uralkodik, és őket követik a „béta egyedek”, akik néha élet-halál harcot vívnak az alfa pozícióért. Azonban ezen megfigyelések alapja az egymással rokoni kapcsolatban nem álló, fogságban tartott csoportok viselkedése, amely nem terjeszthető ki a vadon élő falkákra. L. David Mech biológus szerint, aki évtizedeket töltött a vadon élő farkasok életmódjának vizsgálatával: „Egy farkast alfának hívni semmivel se megfelelőbb, mint egy emberi szülőt, vagy egy anyaszarvast hívni így. Bármely szülő domináns kapcsolatban áll fiatal utódaival, így az alfa szó nem ad semmi plusz információt”, és hogy a megfigyeléseket a fogságban lévő csoportdinamikára alapozni olyan, mintha „az emberi családok működésére vonnánk le következtetéseket csakis abból, hogy menekülttáborok lakóit tanulmányozzuk.”
Egy falka általában 2 és 20 közötti egyedből áll, az átlagos létszám 8. Egy falka átlagos territóriuma 200 km2, aminek 9%-át járják be egy nap alatt vadászat közben. Ennek a területnek van egy 35 km2-es magja, ahol az idejük 50%-át töltik. A territórium peremterületein több a zsákmány, azonban ide csak a legszükségesebb esetben merészkednek ki, hogy elkerüljék a más falkákkal való összecsapásokat. A területük határait vizeletükkel, székletükkel, szagmirigyeikkel jelölik ki, valamint üvöltésükkel tudatják a jelenlétüket.
A kölykök általában 1-4 évet töltenek szüleikkel, és ezután elindulnak párt keresni. A farkasok túlnyomó részt monogámok, és természetesen a szülőpáron kívül a falkában nem szaporodnak, és kivándorlásuk után se választanak párt a testvéreik közül. A szüleik legyőzésével a falka átvétele a fogságban tartott farkasoknál gyakori, ahol a kivándorlásra nincs lehetőségük, de a vadon élők között a „családon belüli erőszak” nem megfigyelhető (kivétel az epilepsziás kölykök, és a súlyosan sebesült felnőttek megölése). A kivándoroltak közül se talál mindenki párt, és az öreg farkasok is maradhatnak magányosan, miután párjuk meghalt és kölykeik elmentek. A magányos farkasok kerülik a feltűnést, a perifériákon vadásznak, és az üvöltésekre nem válaszolnak.
A farkasok leginkább nagy testű patásokra vadásznak, de nem válogatósak, kisebb állatokat, mint például nyulakat is elkapnak, valamint dögevők is. A közvetlen szükségletükön túli ölés ritka, bár túl népes zsákmánypopulációk és lábasjószágok (pl. birkanyáj) esetében előfordul. Táplálkozáskor általában a szülő pár kezd, mert nekik van a legtöbb erőre is szükségük, mivel ők vezetik a vadászatot. Azonban szűkös időkben is megosztják a táplálékot, ez a szülőknek is saját érdeke, mert a további vadászat sikeréhez fontos, hogy mindenkinek legyen elég energiája.
A farkasok erős territoriális viselkedéséből, és a nagy területből, amit egy család „kisajátít”, következik, hogy nem szaporodhatnak túl. Minden esetben, amikor egy ragadozó, parazita, vagy a tápláléklánc bármely résztvevője „túl sikeres”, azaz nincsenek olyan folyamatok, amelyek a populációjukat merevebb korlátok közt tartaná, túlfutás következik be, azaz a népesség megugrik, a zsákmányállat populációk vagy egyéb táplálék hozzáférhetősége kárára. Így végül a táplálékhiány miatt a populáció meredeken visszaesik, jóval az alá, amit egy stabilabb tápláléklánc folyamatosan fenn tudna tartani. Ez a „túl sikeres” faj kipusztulásához is vezethet, például az olyan paraziták esetén, akik egyetlen faj egyedein élősködnek.
Ez a jelenség azonban a „parazita” fogalmat is megkérdőjelezi. A szúnyogoknak is vannak élősködőik, fonálférgek, és milliméternél kisebb darázsfajok is. Valójában egy faj igazi „sikerét” az méri, hogy képes-e úgy beilleszkedni egy ökoszisztémába, hogy hosszú távú fennmaradása lehetséges legyen. Az „élősködők” gyakran a hordozó faj fennmaradását is segítik azáltal, hogy a túlfutást megakadályozzák, és biztosítják a szelekciót a gyengébb egyedek elpusztításával. Így a látszólagosan ellentétes „érdekek” mögött is gyakran közös „érdek” húzódik meg.
Egyes természetfilmeket látva, elgondolkodhatnánk, hogyan képesek a nagy testű állatfajok fennmaradni, amelyeknek több évre van szükségük az ivarérett állapot eléréséhez, hogyha folyton egymást aprítják. Egészen hasonló dolgon merenghetnénk, ha remeteként élve csak akciófilmekből tájékozódnánk az emberi társadalomról. Azonban a természetben olyan „törvények” uralkodnak, amelyeknek sokkal több ideje volt a kialakulásra, mint az emberi civilizáció törvényeinek, és mesterséges színfalaink között elveszve igazi lényegét nem érthetjük meg, csak az a része jön át belőle, ami a civilizált színjátékunkkal rezonál: kegyetlenség és erőszak, a véres, csattogó fogak, szűk önérdek és versengés.
A természeti népek életmódja gyakran sok tekintetben közelebb áll (vagy állt) a farkasokéhoz, mint a civilizációéhoz. A törzsek a saját szűkebb életterükön túl egy nagyobb tájat felügyeltek, védelmeztek. A szomszédos falvak között gyakran élénk cserekereskedelem folyt, amely egy nagy hálót alkotott, például Amerikában a kontinens belsejében is találtak tengeri kagylóból készült tárgyakat. Azonban a harcok sem voltak ritkák. Mégis, ezek az összecsapások, amelyeknek gyakran egy halálos áldozata se volt, a „hódítók” szemében puszta játszadozásnak tűnhettek. A különbséget nem nehéz megérteni: nem voltak katonáik, akiket abból a célból tartott volna el a társadalmuk, hogy embereket öljenek. Nem voltak „névtelen” emberek ezrei, akiket egy tábornok hideg megfontolással küldött volna a csatába. Minden fél tudta, hogy a komolyabb csetepaté mindkét oldalon fájdalmas veszteségeket okoz.
Evolúciós alkalmazkodás
A Nagy Felejtésen átesett civilizációnk és a természeti népek kultúrái közti legfontosabb különbség: az utóbbiak esetében olyan egymástól is nagyban különböző kultúrák ezreiről van szó, amelyek fajunk biológiai evolúciójával párhuzamosan fejlődtek, és az által lettek képesek a túlélésre, hogy megtalálták a helyüket egy nagyobb ökológiai rendben.
David Abram, aki saját bűvészmutatványos tudását is megosztva került közeli kapcsolatba Bali őslakos sámánjaival, sok érdekes kalandját leírja a Spell of the Sensuous (kb. Az érzékelők varázslata) című könyvében. Tőle most egy történetet idézek. Amikor egyszer a törzsbeli vendéglátója reggelire egy gyümölcsöstálat hozott neki, megfigyelte, hogy a tálcáján hat pálmalevélből készült kis hajócskán egy-egy rizskupacot is hordoz. Utána a nő elment, és később üres tálcával tért vissza. Másnap megkérdezte tőle, hogy kinek van a rizs, amire a nő azt válaszolta, hogy a ház szellemeinek. Aznap délután megtalálta a ház körül a kis levél-edénykéket, üresen. A következő reggel így a nő után lopózott, megnézte, ahogy lerakja a felajánlásait a ház körül hat helyre. Leguggolt az egyik rizskupachoz, és észrevette, hogy az egyik szem megmozdult. Aztán meglátta a kis fekete hangyákat, akik gyülekeztek, hogy elvigyék a rizsszemeket. Magában kuncogva tért vissza a házba, hogy ez a nő a ház szellemeinek ad felajánlást, de kicsiny hatlábú tolvajok viszik el azt. Ekkor hirtelen beléhasított a felismerés: lehet, hogy a nő pontosan tudja, mit csinál. A házban magtár volt, ahova, ha egy hangyaboly beköltözött volna, nagy problémát okozna. Azáltal, hogy a hangyák kaptak egy adag élelmet rendszeresen ugyanott, lekötötte őket, és kijelölte az emberi tér határait.
Számunkra egészen furcsának hathat az ötlet: a hangyákat etetni? Jó, legfeljebb méreggel! Azonban ez egy olyan módszer volt, amely könnyen lehet, hogy évezredes megerősítő tapasztalaton alapult. Lehet, hogy más hangyafajtákkal ugyanez nem működne. De ez egy, az ottani körülményekhez tökéletesen illeszkedő megoldás.
Ez még nem magyarázza meg, hogy miért lennének a hangyák a „ház szellemei”. Talán a nő csak az értetlenkedő fehér látogató számára misztifikálta túl a dolgot, mert úgy gondolta az igazi okot nem tudná megérteni? Ennél sokkal valószínűbb az, hogy az ő kultúrájukba e gyakorlat, és az élet minden más fontos dolga is, a puszta ok-okozati kapcsolatok megértésénél sokkal mélyebben beépült. Egy írást nem használó népnél, a szóban és utánzással továbbadott dolgok (mémek) úgy alakulnak, hogy azok minél jobban megjegyezhetőek és motiválóak legyenek. Így ezáltal, hogy a rizs felajánlása nem csak egy puszta szükséges kellemetlenség, hanem ajándék a ház szellemeinek, mélyebb tisztelettel, és élvezettel hajtható végre.
Abram számos további példát is leír, hogy a törzsi emberek a társaikkal és több-mint-emberi környezetükkel olyan érzékeny kapcsolatban álltak, amely által számunkra lényegében varázslatnak tűnő dolgokat hajthattak végre a legnagyobb természetességgel. Ezekről nem írok még azonnal, mert az érzékenységük forrásának igazi megértése nélkül szinte teljesen hihetetlenek lennének.
Daniel Quinn is beszámol a B történetében egy furcsa népről. Ők a gebusik, egy 450 fős törzs Új-Guineában. Nagyon barátságos vidám népnek tűnnek, azonban csak a törzs embereink kétharmada hal meg természetes halállal vagy balesetben. A maradék egyharmadot saját rokonaik ölik meg. Az ölés a férfiak dolga, és minden adott pillanatban a falu férfi lakóinak kétharmada már követett el gyilkosságot. Ezek azonban nem hirtelen dühből történnek, hanem rituális keretek közt.
A gebusik minden betegség okának azt tekintik, hogy valaki közülük egy „gonosz varázsló”, aki elátkozta az illetőt. Amikor valaki meghal, egy szeánszot tartanak, hogy a halott lelkét segítségül hívva megtalálják a „bűnöst”. Ha valakit megvádolnak, az illetőnek egy roppant nehéz főzőmutatványt kell elvégeznie: egy pálmamagokba forgatott halat úgy megsütnie tűzön, hogy a mag-bunda ne égjen le. Ennek sikerét úgy tekintik, hogy az illetőt a halott szelleme támogatta, tehát nem ő volt a vétkes. Ellenkező esetben azonban a „varázslót” gyakran helyben megölik, feldarabolják és lakomát csapnak belőle. Más esetekben a kannibalizmus nem jellemző a törzsre, egyedül a sült varázsló szerepel az étlapjukon. Mivel úgy tartják, hogy az emberek lelkei állatokba költöznek át, és a gonosz szellemek a vaddisznókba, így ezt nem is tekintik kannibalizmusnak, hiszen a sült varázsló már tulajdonképpen majdnem vaddisznó.
Ennek a furcsa és ijesztő szokásnak a hátterét, hogy ez milyen „célt” szolgálva keletkezhetett és maradhatott fenn, már sokkal nehezebb megérteni. Én sem állítom, hogy értem, hiszen nem látok a távoli múltba. Valahogy a gebusik mégis fennmaradtak, és nem ették meg egymást, vagy hagyták el a tagok a törzset attól való félelmükben, hogy bármikor belőlük is vacsora lehet. Mindezt ők az élet természetes részének tekintik.
Egy gondolatkísérletet találtam ki, amivel talán mégis közelebb juthatunk a rejtélyhez megoldásához. Képzeljük el, hogy mi lenne, ha a mi kultúránkban létezne egy olyan egyetemes törvény, hogy ha valaki kihív egy orosz rulett „párbajra” bárki mást, akkor a másik félnek is kötelező lenne részt vennie, vagy onnantól menekültként élhetne. (Az orosz rulett: egy golyó van egy revolver tárában, amit megpörgetnek. Pénzfeldobással eldöntik, hogy ki kezd, majd a két ember sorban a halántékához emeli a pisztolyt, és meghúzza a ravaszt. Így végül a két fél közül valaki meghal, 50-50% valószínűséggel.) Történhetne-e így olyan, mint ami például 1984-ben történt az indiai Bhopalban? Ekkor egy vegyi üzemből mérges gázok szabadultak ki, és egyes becslések szerint a környező falvakban 8000-en azonnal meghaltak, és később még 25000-en a mérgezéshez kapcsolódóan. Az áldozatok családjai a cégtől (Union Carbide, amelynek jogutódja a Dow Chemical Company) csak 2003-ban, majdnem két évtizedre rá kaptak „kárpótlást”, hosszú pereskedések után. Warren Anderson, az akkori vezérigazgató ellen ma is gyilkossági vád van Indiában, ahová Anderson többé nem szándékozik betenni a lábát.
Ha a kötelező orosz rulett párbaj törvény, sőt mélyen elfogadott szokás lenne az egész kultúránkban: történhetne-e olyan, hogy valaki tízezreket nyomorít meg akár közvetett módon is? Az áldozatok, akik tudják, hogy jelentősen megrövidült az életük, sorban állnának, hogy kihívhassák Andersont egy menet orosz rulettre. Ekkora mázlija senkinek se lehetne, hogy ilyet túléljen.
Talán egy ilyen törvény csírájában fojtaná el az erős hierarchiát és kizsákmányolást. Mindenki tudná, hogy ha egy embert a teljes kétségbeesésbe taszít, 50% eséllyel meghal. Ha többet, akkor még kevesebb reménye lehet. Talán a gebusiknál is volt hasonló szerepe a varázslóevésnek. Vagy talán a túlnépesedés elkerülésére szolgált egy furcsa válaszként. Pontosan nem lehet tudni.
A következő alkalommal ennél sokkal kevésbé bizarr, de mégis döbbenetes kulturális különbségeket vizsgálunk meg, amelyek a mai világban is rendkívül fontos tanulságokkal szolgálhatnak.
Források (linkek):
