Hozzászólás: Az elveszett boldogság nyomában

Alexandra

Alexandra — Sun, 27 Jun 2010 12:52:21 +0000

Még tavaly olvastam el JL könyvét, amikor kisfiam alig 5 hónapos volt (most 15 hónapos). Időben ahhoz, hogy ennek (is) köszönhetően kisfiam “csak” 3 hónapot aludt nélkülünk, külön szobában. A könyv annyira tetszett és annyira megerősítette az ösztöneimet, hogy a férjemmel is elolvastattam. így megértette, mit miért csinálok.
Nem sokkal a könyv elolvasása után abbahagytam a kismamáknak szóló általános ajánlások olvasását is, mert rájöttem, tele vannak hülyeséggel. Szerencsés helyzetben vagyok abból a szempontból, hogy elég távol lakom ahhoz, hogy rokoni és baráti segítségek, így jelentős befolyásolásuk nélkül alakíthattam /alakíthatom ki anyai szerepemet.
Kisfiamat születése óta hordozom, babakocsiban szinte alig volt (még jó, hogy nem költöttünk rá egy fillért sem ). Együtt alszunk, csak a napközbeni alvása történik külön ágyban, de az is a mi szobánkban.
10 hetes kora óta gyakoroljuk a pelenkátlanságot (EC, vagyis elimination communication). Igaz, még nem szobatiszta, de sok sikerünk van a témában.
Az etetésre vonatkozó általános szabályokat sem tartottuk be: a BLF (baby-led-feeding) szerint hagytuk, hogy mindent megkóstoljon, amit akart (mértékkel, persze, alkoholt azért nem adunk a gyereknek, nehogy valaki félreértsen). Hogy ennek köszönhető-e, hogy most mindent megeszik, amit mi is és semmi gondunk az evésével, majd a következő gyereknél kiderül.
Mindenesetre ez is JL könyvének tudható be, hogy ezt az elvet kezdtem el követni, azzal a felkiáltással, hogy a dzsungelben sem adnak bébiételt a gyereknek és ott sem válogatják meg, hogy 6 hónaposan csak ezt ehet a gyerek, 7 hónaposan meg már azt.
A hordozásnak rengeteg előnye van. Szerintem ennek tudható be, hogy a kisfiam nagyon kigyensúlyozott, mosolygós, vidám gyerek. Most már nekem elég nehéz, 10 kg, de ha nyűgös, még mindig felveszem a hordozókendőt és ez használ.

Az egyetlen dolog, amit nehezen tartok megvalósíthatónak, illetve hiányolok az életünkből: a sok gyerek társasága. A jekánáknál, mivel közösségben élnek, a rengeteg gyerek együtt játszik napközben, ezért egy kisgyerek folyamatosan megkapja a figyelmet, amire szüksége van. Ha nem is az édesanyjától, valamelyik másik gyerektől vagy akárki mástól. A gyerekek nem is lesznek hisztisek, mert nincs szükségük a hisztire, mint figyelemfelhívó eszközre.
Szerintem egy gyerek 15 hónaposan még nem érett arra, hogy egész nap bölcsödében legyen, az anyjától távol (ezt csak szükségmegoldásnak tartom), ugyanakkor megnő az igénye más gyerekekkel való kapcsolatra, elsősorban IDŐSEBB gyerekek társaságára. A nagyobb gyerekek hihetetlenül ösztönző hatásúak egy kisgyerekre, főleg egy első szülöttre, akinek még az idősebb testvér kiváltsága sincs meg.

Összességében a könyvet nagyon jónak, elgondolkoztatónak tartom. Kiindulópontnak, hogy hogyan lehet alkalmazni a mai modern világunkban.

hanaura

hanaura — Sat, 01 May 2010 00:34:21 +0000

Kedves Jand!

Nem ismertem eddig az oldaladat/oldalaidat, egy barátom hívta el a figyelmemet erre a cikkre, nagyon hálás is vagyok neki!
Egyrészt az írás is tetszett, és nagy valószínűséggel a könyvet is beszerzem.
A cikkedet, természetesen pontos forrásmegjelöléssel utólagos engedelmeddel betettem a magam blogjába, amolyan háttéranyagként.
Egyébként Dél-Amerika sámán kultúrája, és annak is egy kis szegmense az oldalam fő profilja, de minden olyan dolgot igyekszek közzétenni, ami valahogyan köthető a “fő témához”, így az indiánokkal kapcsolatos írásokat is össze szoktam szedegetni, részben érdekesség gyanánt, részben pedig mert az indiánokhoz köthető kozmológia, ami mindennemű külső tettüknek a háttere, kvázi mozgatója, azt hiszem nagyjából, ha nem is azonos, de mindenképpen hasonló.
Szóval minden értékes anyag értékes anyag!:)

Még egyszer köszönöm ennek az igen tartalmas, és inspiráló cikkek a létrejöttét, természetesen, ha valami oknál fogva nem szeretnéd, hogy máshol (jelen esetben az én oldalamon) megjelenjen, kérlek jelezz, és leveszem.

Üdvözlettel:

-Hanaura

Léna

Léna — Sat, 24 Apr 2010 08:21:58 +0000

Anyagot gyűjtök a könyvemhez, és így találtam ide. Nagyon köszönöm az élményt, hogy olvashattam és a sok információt.

Szeretettel: Léna

Fárbás Mária

Fárbás Mária — Wed, 21 Apr 2010 16:07:07 +0000

Jól esett elolvasni is, 60 évesen van mire visszanéznem és nagyon sok “ösztönös” dolgot elmulasztottam — sajnálom! Bár tudnék annyi erőt és hozzáértést(?)magamban, hogy az “ösztönösségben” való tudást erősíthessem másokban is. Mai világunkban valóban az “ego”-ra igyekeznek bírni, “csak ami nekem jó”….szerintem ez egy baromi nagy csapda! Kár, hogy későn jönnek rá.
Bizton állíthatom nincs jobb érzés: “önzetlenség”, valahogy az ember lelke acélosodik, tudod: nem vársz viszonzást, fizetséget — mégis jó!
A legjobb érzés a világon: a babáddal lenni! Fura volt a hozzászólásokban ellenpéldákat olvasni az állatvilágból.. pl. oroszlánoknál, DE a “mama” ott is védi – akár az életével is – a kölykét!
Köszönöm és a reményt nem adom fel: lesznek kisebb közösségek, akikben lesz elég erő az “ösztönösséghez”, mert ez így, ahogy ma megy nem folytatható sokáig!
szeretettel, Mária

Melinda

Melinda — Thu, 15 Apr 2010 07:53:53 +0000

Nagyon koszonom az irasodat! Meghatott, elgondolkoztatott.
Kislanyunkkal nagyon sokaig aludtunk egyutt, pedig a szuleim mindig azt mondtak, hogy “ez nem egeszseges”. Most ,hogy olvastam errol is, nagyon boldog vagyok, hogy nem erdekelt a bunbanatra felszolito megjegyzesuk.
Tovabb fogom kuldeni az irasod, hogy masok is oruljenek.
Koszonom!!!