Mekkora bajban vagyunk, és miért nem cselekszünk?

2010. február 6. szombat Jand Világ

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

Ez a cikk a február 2-án, a Szegedi Tudományegyetemen „Környezeti válság – fenntartható megoldások” című kurzuson tartott előadásom vázlatos leirata, de bárki másnak is érdekes lehet.

Ha még nem olvastad, kezdetnek ajánlom a bevezető levelemet (link).

A kurzusról és mémekről

Ahhoz, hogy a felmerülő összes kérdésben a lehető legnagyobb pontossággal és hitelességgel szólhassak, sok tárgyban kéne szakértőnek lennem: hogy egyszerre legyek biológus, kémikus, fizikus, éghajlattudós, antropológus, pszichológus, szociológus, és valamennyire matematikus is. Matematikus vagyok, legalábbis erről van diplomám és foglalkozom is vele. Mégis, úgy gondolom, nem mennénk túl sokra vele, ha egy igazi modern polihisztor megírná a legteljesebb cikket arról, hogyan lehetne megoldani az emberiség problémáit, amit aztán a Földön összesen, mondjuk, csak hárman értenének meg. Amire igazán szükségünk van az az, hogy erős mémek szülessenek, amelyek sok emberben képesek elültetni egy szemléletváltás magjait.

A mém szó Richard Dawkins által született, a mimézis (utánzás) és a gén szavakból (angolul: meme), amikor arról írt, hogy lehetnek a génen kívül más alapegységek is, amelyekre egy hasonló szelekciós folyamat hat. Természetesen teljes párhuzam nincs, mégis a „mém” szó és fogalom is egy sikeres mém lett: elterjedt, mert egy olyan jelenséget ír le, amellyel gyakran találkozunk. Aki az elmúlt években eleget böngészgette a netet, az például valószínűleg akaratlanul is tudja, hogy mi az a lolcat (link) vagy a RickRoll (link). De nem csak ilyen hülyeségekre kell gondolni, egész kultúránk építőkövei mémek: viselkedésminták, gondolatok, szövegek és dallamok, és minden, amit tanulunk, utánzunk. Homérosz eposzai: több, mint kétezer éves mémek. Eközben Homéroszról magáról nem tudunk sokat, az eredeti ógörög szöveg vizsgálatai arra mutatnak, hogy az több évszázados szóbeli mesélés során csiszolódott, és nem tudjuk, hogy így hívták volna-e az eredeti költőt, aki elindította a láncot, vagy azt, aki leírta, vagy maga a név is mitikus. A művek mégis élnek: leszármazottai a megannyi fordítás és feldolgozás. Erős mémeknek bizonyultak, amelyet oly sok generáció továbbadott.

A kurzussal a célom az, hogy olyan mémeket adjak át, amelyek lecsiszolásában ti is segédkezhettek, és remélhetőleg lesznek olyanok, amelyeket elég érdekesnek és fontosnak találtok, hogy továbbadásában aktívan részt vegyetek. A tárgyunk fontossága és jellege miatt nem tartanám célravezetőnek, ha az általam elmesélt dolgokat csak egy kis dobozkában tárolnátok a fejetekben, hogy aztán egy vizsgát letudva elsüllyedhessenek. Így a „vizsgát” is ehhez igazítjuk: egy visszajelzést szeretnék kapni arról, hogy számotokra melyek voltak az igazán emlékezetes momentumok, és hogyan hatottak rátok. Ezt megtehetitek írásban a félév vége fele otthoni „dolgozatként”, vagy szóban is. Ennél könnyebbet talán már tényleg nem találhatnék ki, hiszen ha őszintén kifejted, miért nem érdekelt az egész, azt is ötössel jutalmazom. Csupán azoknak nem ígérek semmit, akik úgy jelennek meg, hogy még azt se tudják, milyen könnyen szerezhettek volna jegyet, ha bármennyit is utánaérdeklődtek volna.

Lényegében etikátlannak tartanám, ha csak válságokról beszélnék, de a megoldásokhoz vezető lehetséges utakról nem. És haszontalannak is, mert ez olyan lenne, mintha újra és újra bedobálnálak titeket a mélyvízbe, de úszni nem tanítanék. Ekkor vagy kivergődtök és elmenekültök, és utána könnyen lehet, hogy messziről elkerülnétek a medencét, vagy magatoktól, de sok szenvedéssel megtanulnátok úszni, vagy megfulladtok. Most mégis kemény témákkal kezdek, hogy lássátok, mekkora is az a feladat, amelynek megoldásától a jegyetek ugyan nem függ, de az életetek igen.

Olajcsúcs

M. King Hubbert geológus 1956-ban írta meg a cikkét arról, hogy az egyes olajmezők kitermelési sebessége egy haranggörbe grafikont rajzol ki, és összeadódva az egész USA olajtermelése is azt fog, ami 1970 körül éri el a csúcsát. Ezt sokan kritizálták, de igazán híres akkor lett, amikor 1970 után beigazolódott a becslése. Az alábbi ábrán a kék vonal Hubbert előrejelzése, a piros függőleges szaggatott vonal a cikk születését jelzi, a fekete pontok meg a tényleges kitermelési adatokat mutatják.

Az egész világ „olajcsúcsát” ekkor Hubbert 1995-re becsülte, amely dátum végül az időközi technológiai változások, és az USA csúcsa után a globális kitermelés ideiglenes visszaesése miatt kitolódott, de rengeteg jel mutat arra, hogy 2005-ben elértük a platót, ahonnan már azóta a lejtőre kerültünk. Mégis sokan mondják, hogy még odébb van a csúcs. Hogy miért ilyen bizonytalan ez, annak több oka is van. Az egyik, hogy az OPEC-tagországok éves engedélyezett kitermelési kvótája a bejelentett olajkészletük százalékában van meghatározva, de rajtuk túlmenőleg is, több, mint 70 ország él azzal a gyakorlattal, hogy évek óta nem csökkenti a készleteik bejelentett méretét. Ebből is következik, hogy az igazi készletbecsléseket államtitokként kezelik. Továbbá például Szaúd-Arábiában könnyen lehet, hogy népfelkelés törne ki, ha a lakosság ráeszmélne arra, hogy az ország elérte az olajcsúcsát, és a reményeik, hogy az olajból származó gazdagságból valami „leszivárog” majd a szegényebb rétegekbe is (és nem csak a szennyezés), alaptalanok.

Ha a jelenlegi bejelentett készletek valósak lennének, a mai kitermelés (és felhasználás) szintentartásával 40 évre lennének elegendőek. Azonban ahhoz, hogy megértsük, hogy miért nem lehet a kitermelés sebességét az utolsó cseppig fokozni, vagy akárcsak a mai szinten tartani, szintén több tényezőt kell figyelembe vennünk. Az első az, hogy rég leáldozott annak a kora, amikor megfúrnak egy kutat, és spriccel az olaj, ahogyan a Dallasban láthattuk. 1930-ban egy hordó olaj energiáját felhasználva a kútépítéshez, átlagosan 100-at nyertek vissza. Azonban az olajrétegekben csökkenő nyomás miatt egyre több energiát kell befektetni a pumpálásba is. Valamint a kijövő anyag egyre sűrűbb, és így feldolgozása is energiaigényesebb. 1970-ben már 1 hordó olaj energiájával átlagosan csak 25-öt nyerhettek. És hamarosan elérhetjük azt a szintet, ahol 1-1 ez az arány.

Sok helyen ezt máris túlléptük. Kanada és Venezuela olajhomok lelőhelyei erre jó példát adnak: 2 tonna olajhomok feldolgozásából keletkezik egy hordó nyersolaj (ami 1/8 tonna). Ez máris több energiát igényel, mint amennyit utána az olaj tárol, mégis megéri gazdaságilag, mert a feldolgozás elektromos energia és földgáz segítségével zajlik, és az olaj a könnyű szállíthatósága, tárolhatósága, és rengeteg felhasználási területe miatt többet ér, mint az azonos energiaértékű földgáz. Teljesen azonos a helyzet a biodízellel is: több energiát igényel a mezőgazdasági termelése és feldolgozása, mint amennyit a folyékony végtermék tárol. A napelemmel a legfőbb probléma: pusztán napenergiából nem lehet napelemet készíteni. És a szükséges ritkafémek (pl. tellúr) készletei a jelenlegi kitermelés mellett szintén kb. 40 évre lennének elegendőek. Semmilyen „alternatív energiánk” nincs, aminek az infrastruktúrája akár csak közel ki lenne épülve annyira, hogy az olajat akár csak energetikai szempontból zökkenőmentesen pótolni tudná, és további fosszilis energiafelhasználás nélkül is önmagában megállhatna a lábán.

De az olaj és földgáz származékainak felhasználási módjai messze túlmutatnak az energiatermelésen. A legfontosabbat vizsgáljuk meg ezek közül: az élelmiszertermelést.

Népesség és talajkimerülés

Sok humánökológus szerint az emberiség már 1850-ben is túlnépesedett volt, tehát már az a népességszám se lett volna akármeddig fenntartható, mert véges erőforrásokon, és megújuló erőforrások túlhasználatán alapult. Ekkor körülbelül 1,2 milliárd ember élt. Thomas Malthus 1798-ban fogalmazta meg híres tanulmányában, hogy a népesség exponenciális növekedése előbb-utóbb korlátokba ütközik. Ő sokkal hamarabbra gondolta ezt a korlátot, mert még nem láthatta, hogy az új energiaforrások és technológiák mit tesznek lehetővé. Ma körülbelül 6,8 milliárd ember él. Ezt a szintet az által érhettük el, hogy ma már joggal mondhatnánk: olajat eszünk. És nem csak azért, mert műanyag is van az ételeinkben, bár az is igaz. Hanem mert a fosszilis energiahordozók és származékok mélyen beépültek az energiatermelésünkbe. Egy amerikai farmer a huszadik század elején egy kalória fosszilis energiát használt egy kalória élelmiszer előállítására. Ma ugyanez az arány több, mint 10 kalória fosszilis energia 1 kalória élelmiszerre, és nem csak Amerikára, hanem a népesség több, mint felére fennáll.

A rovarirtók, gyomirtók, műtrágyák, valamint az erdőirtások, és hatalmas vízhasználat által az élelmiszer mennyiségét megsokszoroztuk. Azonban eközben egyfajta „hamis könyveléssel” a tőkénk felélését állítottuk be jövedelemként. Egy ilyen tőke a talajban, a humuszban lévő szén, amelynek globális mennyiségét az elmúlt 150 évben sok becslés szerint megfeleztük, a műtrágya csak a nitrogént pótolta, és az erdőirtások utáni erózióval magát a talajréteget is sok helyen elvesztettük. Mindezek következtében könnyen lehet, hogy a Földünk a jelenlegi állapotában a fosszilis energiahasználat és kizsákmányoló mezőgazdasági módszerek nélkül félmilliárd embert se lenne képes eltartani. És ide néhány évtizeden belül eljuthatunk.

Itt már igazán „jó megoldás” nincs, azt sajnos már szinte biztosan lekéstük. A kérdés csak az, hogy zuhanásunk vége az emberiség kihalása lesz, vagy találunk egy módot egy simább landolásra. Ha minél hamarabb belátjuk, hogy nagyon nagyot kell változtatnunk, talán lesz, ahol az utolsó adag olaj energiáját arra használják, hogy feltörik az utakat és parkolókat. A Föld létfenntartó képességének lényegében minden tényezője hanyatlik: az erdők fogyatkoznak, az óceánok élővilága pusztul, a klímaváltozás következményei megjósolhatatlanok, a biodiverzitás (a fajok száma és változatossága) csökken, a talaj és édesvíz készletei kimerülőben, és az emberek egyre többen vannak, és egyre több az éhező. Mindezen problémákra természetesen születnek megoldási javaslatok, azonban ezek általában csak részproblémákra koncentrálnak, és a többi, vele összefüggő kérdés megoldódását, vagy tovább nem romlását veszik alapul. A tudományos javaslatok is azonban csak gyengített formában kerülnek terítékre, mert a gazdaság és politika keretein belül kivitelezhetőnek tartott szintre állítják be. És még a meghozott megállapodások is csak töredék mértékben valósulnak meg. De ez így már csak a töredék töredékének a töredéke, és messze kevesek gyakran már ahhoz is, hogy a további pusztulás sebességét lassítsák, nemhogy megállítsák.

Joggal kérdezhetjük, ha ez az egész annyira létfontosságú, miért nincs róla szinte semmi közbeszéd? Annyira bizonyos lenne mindenki az ellenkezőjében, hogy autóink (ál-)kényelmét örökké élvezhetjük? Én ezt nem így tapasztalom, ezért most egy kis pszichológia következik.

Miért dugjuk homokba a fejünk?

Talán hallottatok már a következő kísérletről. (Mert vicces, ezáltal egy sikeres mém lehet.) A résztvevőknek egy videót mutattak, amin emberek egymásnak passzolgattak egy kosárlabdát, és megkérték őket, hogy számolják, hány átadás történik, és jutalmat is ígértek. A videón az emberek kavarogtak, a labda hol eltűnt, hol megjelent. A pontos számot persze nem találta el mindenki, de a legtöbben közel jártak. Sokak számára azonban az igazán meglepő kérdés ezután következett: megkérdezték tőle, hogy „látta-e a gorillát?”. Az elképedt tekintetekre válaszként levetítették nekik újból a filmecskét, ahol egy gorillajelmezbe bújt ember táncolt be a képbe, a kép közepén, a labdapasszolgatók között még kicsit riszálta is magát, majd ugyanígy távozott.

A tanulságot mindjárt levonjuk, de előbb még egy kísérlet. Ehhez olyan embereket is kerestek, akiket zavart a meztelen testek képi ábrázolása. Egy diavetítést mutattak nekik. A legtöbb kép teljesen ártalmatlan jelenet volt, de volt közte olyan is, ami egy újságot olvasó férfit ábrázolt, de az előtérben egy meztelen női mell sziluettje rajzolódott ki. Néhány másik képen a háttérben voltak meztelen emberek. A képek levetítése után megkérdezték az alanyokat, hogy láttak-e valami érdekeset vagy kivetnivalót. A kevésbé prűd résztvevők általában emlékeztek a mellre, a többiek közül azonban sokan nem. Az igazán érdekes rész ez: a képek nézegetése közben az emberek szemmozgását kamerával rögzítették. Akik nem emlékeztek a mellre, azok általában oda se néztek. De nyilvánvaló, hogy ha ennyien el tudták kerülni, hogy olyat lássanak, amit nem kívánnak, akkor valahol a perifériális látásukkal mégis észlelték azt, és az agyuk egy szeglete „tudta”, hogy hova nem szabad nézni, de ez nem vált tudatossá.

A két példa tanulsága: könnyen nem látunk meg valamit, ha egyéb dolgok nagyon lekötnek, vagy nagyon nem akarjuk látni. A mai világunkban egyre több hang mondja: „csak azt hisszük, hogy repülünk, de valójában zuhanunk!”. Ez az üzenet mégis elveszik a reklámok, és egész kultúránk százszoros erővel harsogott üzenete mögött: „repülni jó!”. Itt vannak az autóink, tévéink, számítógépeink. Az Intel tudósai videókon mutogatják a legújabb csipeket, és a laborban minden tiszta és rendezett, sehol egy nehézfém-mérgezésben meghalt ember vagy állat, vagy szemétlerakó. Valahol talán tudjuk, hogy ez az egész nem annyira tiszta és rendezett, de eljátsszuk azt a gyerekes játékot, hogy ahova nem nézünk, az nem is létezik.

Ha valakit mégis elér a kétség, hogy túl sok mindent söpörtünk a szőnyeg alá, és ez vissza fog ütni, az első reflex gyakran: „ez nem lehet!”. Nem lehet ennyire súlyos a helyzet, nem lehet, hogy ennyire elképzelhetetlen változások elé nézünk. A zsidóüldözések kezdeteikor nagyon kevesen merték kimondani, hogy ez akár népirtáshoz is vezethet. Társaik lehurrogták őket, hogy ilyen nem történhet meg Európa szívében, ekkora borzalom egyáltalán nem történhet meg! Még a nácik se lehetnek ilyen gonoszak, és az Istenük biztos megvédi őket. Amikor egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a megkülönböztetés nem áll meg a sárga csillagok viselésében, sok zsidó bűntudatot érzett. Ha ennyire utálják őket, akkor biztos jó okuk van rá, és Istennek is oka van őket büntetni. Ez a bűntudat azonban kizárta azt, hogy hatásos ellenállást kezdhessenek.

Daniel Quinn leírja, hogy mi történik egy békával, akit folyamatosan melegített vízbe tesznek. Ha a víz túl forró, azonnal kiugrik. De mivel a béka hidegvérű, a környezete hőmérsékletét abszolút módon nem érzékeli, csak saját testhőmérsékletéhez viszonyítva. Ha a víz szép lassan melegszik körülötte, mindig csak egy kis kellemes melegséget érez, míg végül megfő. (Hacsak nem szedik ki időben.) Hasonlóan érzéketlenek vagyunk mi emberek a fokozatosan gyülekező vészjelekre.

Filmekben is egyre gyakrabban találkozunk a jövő kellemetlen vízióival, de ezek általában drámaian eltúlzottak (vagy legalábbis annak tűnnek). Ha a kép már szinte „lemászik” a mozivászonról, mint amit a 3D-s technológia lehetővé tesz, a fejekbe az esetek túlnyomó többségében mégse jut el a gondolat, hogy a jövőnk nagyon máshogy is alakulhat, mint amiben hinni szeretnénk. Én úgy érzem, a Mátrixos példával nem túloztam, mert ez a gondolat tényleg olyan erejű lehet, mint amikor Neo bevette a piros kapszulát. Ha engeditek kibontakozni, a teljes világképeteket átformálhatja, és ez rengeteg, eddig elképzelhetetlen lehetőség előtt is megnyitja az utat.

Persze valamennyire tudjuk, hogy gond van, és keressük is a megoldásokat. Ez azonban leginkább egyfajta alkudozás, nem akarunk szembenézni vele, hogy az életmódunk a gyökereitől fogva fenntarthatatlan, hogy a jelen „fejlődésünk” minden önreklámja ellenére könnyen lehet, hogy egy zsákutca. Így csak apró foltozgatásokat végzünk a rogyadozó épületen, remélve, hogy a szelektív hulladékgyűjtés és társai által minden megoldható. Valamint annyi vágyunk kötődik az ipari civilizáció folytatódásához: bennem is egyrészről él a vágy, hogy megnézhessem a Harry Potter utolsó fejezetét a moziban, vagy megjelenjen a Starcraft 2 számítógépes játék. Azonban felismerem, hogy ezek a vágyaim messze nem a legmélyebbek, és valójában a legigazibb: egy igazi közösség részének lenni, nem csak emberi társaim közt, hanem egy táj minden lakója közt. Ez szerintem egy mindannyiunknak egy mély emberi ösztönünk, csak oly gyakran betemeti a domináns kultúra által belénkdumált rengeteg áligény, hogy fel se tudjuk fogni, hogy igazából mit is jelenthetne.

Én úgy tapasztalom, sok ember eljutott oda, hogy belátja, hogy a jelenlegi életmódunkkal az emberiség önmaga fennmaradását veszélyezteti. Ez azonban még kevés, hogy igazi változáshoz és változtatni akaráshoz vezessen. Gyakran inkább egyfajta nihilizmust eredményez: ha úgyis kipusztulunk, akkor nem számít igazán semmi sem. Továbbá 5 milliárd év múlva úgyis felfúvódik a Nap, és lakhatatlanná válik a bolygó. Mégis, ez a fajta beletörődés a jelenlegi helyzetünkben olyasmi, mintha egy rablógyilkos törne be a házadba, és épp a gyermeked szobája felé tart, de te csak legyintesz: „úgyis meghalt volna valamikor”. Elfedi előlünk, hogy mi az amit tehetnénk.

Ehhez kapcsolódik egyfajta sorsszerűség gondolata is: az ember természeténél fogva pusztító, nem tehetünk arról, ami történik és nem is tudjuk megállítani. Azonban ebben rejlik egyfajta rasszizmus is, miszerint ha az őslakos népek nem tették tönkre a környezetüket, ezen logika szerint csak azért lehetett, mert buták voltak. Ebben megerősíthet az, ha kitöltetnénk velük egy intelligenciatesztet, valószínűleg elég alacsony pontokat érnének el. Azonban ezt a tesztet a civilizáció emberei írták, és ha ők csinálnának tesztet nekünk, mi is igencsak leszerepelnénk.

Az eddig felvázolt pszichológiai folyamatok nem véletlenül tükrözik Elisabeth Kübler-Ross modelljét, ami a populáris pszichológiában úgy híresült el, mint a „gyász öt fokozata”. Ez azonban eredetileg olyan emberek érzelmi reakcióinak megfigyelésén alapult, akiket orvosok tájékoztattak halálos betegségükről. Tehát nem annyira a gyász, mint a saját közelgő elmúlással való szembenézés lépcsőfokai, amelyek az egyes emberekben nem mindig ebben a sorrendben, és különböző sebességgel játszódnak le:

1.  Tagadás: „Pedig jól érzem magam. Ez nem lehet!”
2.  Düh: „Miért pont én? Ez nem igazságos!”
3.  Alkudozás: „Csak még a gyermekeim ballagását akarom látni.”
4.  Depresszió: „Meg fogok halni… akkor mi értelme van bárminek is?”
5.  Elfogadás: „Nem tudom elkerülni az elkerülhetetlent. Akkor inkább felkészülök, és a legteljesebb módon élem meg utolsó hónapjaimat.”

A Kübler-Ross modell természetesen onnan indul, hogy a beteget tájékoztatják a kilátásairól. Így hogy a párhuzam teljes legyen, a lista elé tehetném:

0.  Elkerülés: „Nem megyek el kivizsgálásra, úgysincs semmi bajom, ha meg mégis, nem akarok tudni róla.”

Azonban, amivel nekünk szembe kell néznünk, az nem az emberiség elkerülhetetlen pusztulása, és még inkább nem a bolygóé. Aminek én halálos diagnózisát adom, az csak a domináns kultúra, az ipari civilizáció. Az életmódé, amelyről azt hisszük, hogy ez az igazán embernek való, ez a normális. De valójában az emberiség egész történetében csak egy egészen új fejlemény, ami vakvágányra futott. Csak mi látjuk torzítva ezt a képet, akiket úgy tanítottak, hogy az emberiség történetének túlnyomó, és legfontosabb része a civilizáció története. Ez nem így van, és ez nagyon jó hír, de ezt már részletesebben majd a következő alkalommal fejtem ki.

Források (linkek):

Life After the Oil Crash
A termőtalaj előbb elfogyhat, mint az olaj
Miért nem vagyunk kapcsolatban a valósággal?
A környezeti kétségbeesettség feldolgozása
Ahogy Ég a Világ – képregény

civilizációkurzusolajcsúcspszichológia

5 hozzászólás to “Mekkora bajban vagyunk, és miért nem cselekszünk?”

  • Sz. Zsani szerint:

    Szia!

    Elolvastam. Azt kell mondjam, hogy így leírva sokkal összeszedettebb lett, mint ahogy kedden elmondtad. Valahogy letisztult lett, és jobban átláthatóak az összefüggések. Szerintem a következőt előre kellene megírnod.

    Üdv: Zsani

  • Miklos szerint:

    Szia András!

    Érdekes volt ez a rész. Sajnos nem tudok járni az órádra, remélem a továbbiakat is leírod.

    Üdv,
    Miklós

  • Felici szerint:

    Üdv, sztocha gyakod reklámja + kíváncsiságom miatt jöttem el ide, elolvastam a két legújabb bejegyzést, és úgy érzem, mondasz valamit. Kár, hogy nem látom hogy bármi történhetne is…
    Viszont ijesztő, hogy az én öregkoromra már könnyen lehet, hogy minden más lesz…

  • Jand szerint:

    Kicsit haboztam, hogy megvágjam-e a hozzászólásodat, hogy ne legyen benne, hogy sztochasztika gyakorlaton is „reklámoztam magam”, mégha az egyetlen percre is korlátozódott, mert lehet, hogy nem „szabályos”.
    A mondanivalómnak azonban lesz folytatása, amivel megpróbálom a teljesen természetes ijedtséget mélyebb megértésre és cselekvő energiára változtatni.

  • Felici szerint:

    Még hivatlosan el sem kezdődött az óra, mikor megemlítetted. 🙂


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.