Jand blag"Nem az egészség mércéje jól alkalmazkodni egy mélyen beteg társadalomhoz" – J. Khrisnamurti

[Részlet Robert Wolff: Original Wisdom című könyvéből, fordítás általam]

Egy kormányzati hivatalnok mondta nekem, ideges hangon:

– Amikor a következő alkalommal meglátogatja azokat az embereket [az őslakosokat], derítse ki, hogy miért olyan makacsak!

Elmagyarázta, hogy Malajziának van egy Területfejlesztési Terve, amely növelné a produktivitást, a bevételt, a bruttó nemzeti összterméket, és nagy hasznára válna az országnak. A terv szerint sokezer hektárnyi érintetlen dzsungelt vágnának ki minden évben, hogy gumifákat ültessenek – Malajzia vagyona akkoriban főleg a gumiból és az ónból származott. A kormány ismétlődően felkereste az őslakosokat, akik az adott területeken éltek, és felajánlotta nekik, hogy fizetést kapnak a gumifák megcsapolásáért, amikor a fák beérnek ehhez. Elmagyarázták az őslakosoknak, hogy a kormány kivágná a dzsungelt, gumifákat ültetne a helyébe, és két évig gondozná a fákat a gyomok irtásával (arzént használva). Ekkorra a fák eléggé megnőnek már a kitermeléshez, és az őslakosoknak csak annyi lenne a dolga, hogy megcsapolják a fákat, begyűjtik a kaucsukot, beviszik egy gyűjtőpontba, és meggazdagodnak belőle.

A természetes gumi a gumifa nedve. Sekély átlós bevágásokat tesznek a fa kérgén, és a nedv (a kaucsuk) lecsurog a bevágásokon, és összegyűlik egy kis edényben. Minden nap begyűjtik a kaucsukot, ami addigra kicsit megkeményedett. Szükség van valamennyi feldolgozásra a gumi előállításához, bár vegyszerekkel a végtermék minősége javítható. Kell némi ismeret a fák megcsapolásához, de nem sok. A vágások nem lehetnek túl mélyek (ebbe belehalhat a fa), és az adott napi vágás olyan közel kell, hogy legyen a tegnapihoz, amennyire csak lehetséges, hogy a növekvő fa kérgének minden hüvelyknyi része hasznosítva legyen.

Ez egy kockázatmentes ajánlatnak tűnt a kormányzati hivatalnok számára, és nem értette, hogy miért mindig csak mosolyognak rajta az őslakosok, majd megköszönik és visszautasítják. Azon tűnődött, hogy hátha én meg tudnám győzni őket, hogy az ő érdeküket szolgálná, ha részt vennének a tervben.

Azt mondtam, megpróbálom.

***

Amikor a következő alkalommal meglátogattam egy őslakos települést, és körben ültünk kora este, elmondtam nekik, hogy mit mondott nekem a hivatalnok a területfejlesztési tervről, és a szerepről, amit ők, a Sng’oi játszhatnának benne. Hogy mit gondoltak erről?

Mint általában, hosszú csend következett. Az emberek láthatóan elgondolkodtak, de senki sem szólalt meg. Felmerült bennem, hogy talán nem értik a kérdést. Megismételtem:

– A kormány kivágja a fákat, hogy gumifákat ültessen. Azt kérdezik, hogy meg akarjátok-e tanulni, hogyan kell a fákat megcsapolni, hogy pénzt keressetek. Semmit nem kell tennetek két évig, amíg a fák meg nem nőnek eléggé. És aztán is csak annyi a dolgotok, hogy bevagdossátok a fákat, – néhány ember erre bólogatott, hogy láttak már ilyet, és tudják, hogyan kell csinálni – összegyűjtitek a gumit, leadjátok a kormánynak, és ők jól fizetnek érte.

Újabb hosszú csend.

Végül egy ember megszólalt. Mint általában, az egész csoport nevében beszélt. Azt mondta, hogy hallottak már erről a más településekben élőktől, akiket a kormányzati emberek felkerestek, hogy elmagyarázzák ezt nekik. Egy kis habozás érződött a hangján, majd folytatta:

– Amikor kivágják az erdőt, és csak egyféle fát ültetnek, akkor már csak az az egy fa él meg ott. És ez után a talaj halott.

Mind bólogattak, hogy ez így van.

Nem voltam benne biztos, hogy jól megértettem, de ez volt minden, amit mondtak erről. Mosolyogtak, de nem válaszoltak semmi további kérdésemre.

***

Benn a városban én is feltettem néhány kérdést magamnak. A gumifa átlagéletkora negyven év, amint egy gumifaültető mondta nekem. A fák első generációja után, nos, igen, szerinte magára hagyják a területet. De ő arra gondolt, hogy talán lehetne újabb gumifákat ültetni, egy kis műtrágya használatával, vagy valamivel. Nem volt teljesen tisztában a jövővel – túlságosan lekötötte az, hogy minél több gumit nyerjen a fákból az alatt a negyven év alatt, amíg nőnek. Neki a negyven év több mint elég idő lenne arra, hogy összegyűjtse a kis vagyonát, nyugdíjba vonuljon, és elfeledhesse ezt az egészet.

Visszamentem abba a hivatalba, ahol megkértek rá, hogy magyarázzam el a tervet az őslakosoknak. Amikor megadtam nekik a rövidke és egészen egyszerű választ amit a Sng’oiktól kaptam, nem nagyon hatotta meg a szobában tartózkodó hivatalnokokat. Az arcuk egyértelműen elárulta, hogy úgy érezték, ez csak egy tipikus őslakos kifogás, és nem egy igazi válasz.

A szoba végében egy angol ember telefonált, de kicsit később csatlakozott hozzánk. Elismételtem, hogy az őslakosok, akiket én megkérdeztem, csak ennyit mondtak: „amikor kivágod a fákat, és csak egyféle fát növesztesz, egy generáció után a talaj halott.”

Izgatottá vált, megragadta a karom, és kérte, hogy menjek vele.

Beültünk a terepjárójába, és rövid úton eljutottunk egy mezőgazdasági kutatóállomáshoz, közvetlenül Kuala Lumpur mellett. Az út közben elmesélte, hogy kiválasztottak egy kis területet a dzsungelben, egy hektárt, ezt kötéllel körülvették, és egy rácsot alkottak a fák megjelölésével. Most épp összeszámlálják az összes növényt, ami ott nő.

Amikor megérkeztünk, megmutatta nekem a százszor száz méteres területet, amiben vonalak jelölték ki a kisebb négyzeteket. Aztán bevitt egy kis kunyhóba, ahol a papírokat tartották. Befejezték a fák megszámlálását, mondta, és most már a cserjéket, bokrokat, kúszónövényeket számlálják. És ezután jön csak a munka még nehezebb része, mondta, amikor összeszámlálják a mohákat, zuzmót, és egyéb apró növényeket.

– És, – fejezte be egyértelmű sajnálattal a hangjában – a talaj organizmusainak vizsgálatát még csak elkezdeni se tudjuk.

Nem emlékszem a pontos számra, de volt, mondjuk, háromszáz fa. Aztán hozzátette:

– A legelképesztőbb dolog ebben a sok fában az, hogy alig van olyan faj, aminek egynél több egyede lenne jelen.

A fák az adott területen majdnem mind különbözőek voltak. Legfeljebb kettő, nagy ritkán három azonos fajta.

Leültetett, egy kiselőadást tervezett tartani nekem. Elmagyarázta, hogy mivel a dzsungel annyira burjánzónak tűnik, annyira gazdag növényekben, amik mind különbözőek, hogy a legtöbb ember azt hiszi, hogy a talaj az annyira gazdag, hogy ezt a sokféleséget el tudja tartani.

– Nem így van – mondta. A hangja visszhangzott a kicsiny kunyhóban. – Nem a talaj, hanem a sokféleség maga, ami ezt a burjánzást lehetővé teszi. Amit egy növény felvesz a talajból, – magyarázta ismétlődően mindig más szavakkal – egy másik visszaadja a talajba. Nem a talaj az, ami ezt a lenyűgöző sokféleséget teremti – hanem a levegő és a nedvesség. Ez a meleg időjárás, szélsőségek nélkül, az állandó magas páratartalom, ezek teszik mindezt lehetővé.

Visszaült a székébe, a térdünk majdnem összeért a kis helyiségben.

– És ami a gumifát illeti, hogy csak egy generációig növeszthető… természetesen igazuk van a barátaidnak. Tökéletesen igazuk. Negyven év után a talaj annyira kimerül, hogy már fű se nő rajta. Persze túlzok, fű még a beton réseiben is nő, de érted, mire célzok. Úgy negyven év után, az a talaj halott.

***

Elkezdtem egy kicsivel többet megérteni az emberekről, akik egy teljesen más módon látják a világot. Negyven év hosszú idő. Kétlem, hogy a Sng’oik átlagéletkora sokkal több lenne, mint negyven év. A visszautasításukat egy olyan dologra alapozták, ami már nem érinti őket az életükben. Az őslakosokat nyilvánvalóan nem érdekelte a meggazdagodás, de mélyen törődtek a világukkal. Nem tudták elképzelni, hogy részt vennének egy olyan tervben, ami megöli a talajt.

A negyven évre lévő jövő túl hosszú idő a legtöbb nyugati embernek, hogy belegondoljon. Olyan cégeket vezetünk, amelyek a következő negyedévre tekintenek előre, és kormányokat, akik egy évre. Némely országnak van terve a jövőre, de nem jut eszembe egy se, Kínán kívül, ahol valaha lett volna tízéves terv. Leggyakrabban egy országnak három vagy ötéves terve van. A nyugatiak megragadnák az alkalmat, hogy pénzt keressenek negyven évig. Ezután, nos, úgyis jön majd valami más. Negyven év alatt jó keresettel összegyűjthetünk annyi pénzt, hogy utána élhetünk a kamatokon. Nehezen elképzelhető számunkra, hogy visszautasítanánk egy ilyen lehetőséget.

A Sng’oik viszont nem mentek túl sokra a pénzzel. Nem volt rá szükségük, alig mentek valahova, ahol el tudták volna költeni, és alig volt valami, amit meg akartak volna venni. Nem, ez a földről szólt. Talán nem érezték úgy, hogy a föld az övék, de az volt az ő világuk. Nem vennének részt a föld elpusztításában. Ők részei voltak a dzsungelnek. Ugyanúgy nem tudnák elképzelni az erdő elpusztítását, mint saját bőrük lenyúzását.

Néha viccelődtek az embereken, akik úgy érezték, hogy birtokolhatják a földet. Egy gyermek mondta nekem: „Hogyan lehet valakinek földje? Mi vagyunk a földé. [vagy: földdel]”

***

Később, sokkal később, egy másik hivatalnok, aki a Területfejlesztési Terven dolgozott félrehívott, és megkérdezte, hogy mit tudnék neki mondani erről az őrült elképzelésről, hogy az őslakosok nem birtokolják a földet. Végül is azt mondták, hogy fákat birtokolnak!

Úgy tűnt, a kormány elkezdte a dzsungel kivágását valahol, és azt mondták nekik, hogy egy adott fa egy őslakoshoz tartozik. A hivatalnok nem gondolta, hogy az ember, aki ezt mondta, maga birtokolta volna a fát, de az illető nyilvánvalóan úgy tűnt, hogy meg akarta védeni a fát, mert tudta, hogy az tartozik valakihez.

A hivatalnok arra volt kíváncsi, hogy hagyják meg azt a fát, és csak körülötte vágjanak? Meghagyják azt az egy fát, hogy körbevegye a gumifaültetvény? Hajlandóak lennének ezt megtenni, de valaki mondja meg nekik gyorsan, hogy mely fákat hagyják meg.

Elmagyaráztam, amennyire csak képes voltam, amit tudtam a fák és az emberek összetartozásáról. Ez nem egészen birtoklás, mondtam.

A hivatalnok nagyon türelmetlenné vált:

– Nos az, vagy nem az? Ha valami hozzád tartozik, azt birtoklod.

Megpróbáltam elmondani neki, hogy ez olyan mint az ő neve – őhozzá tartozik, de nem tudja eladni.

Ez nem tűnt valami értelmes dolognak a hivatalnok számára. Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy tovább beszéljen velem. Amint elsétált, visszanézett, és azt mondta a válla felett:

– Mondja meg a barátainak, hogy ha kivágnánk egy rohadt fájukat, kártérítést fizetünk nekik. De ezt nekik kell kérniük. Nincs arra időnk, hogy kérdezősködjünk.

Az utóbbi hónapban több könyvet elolvastam, pszichológia és ökofilozófia előadásokon voltam, valamint tanyasi összejöveteleken és városi szervezkedéseken. Saját könyvem ötletét nem vetettem el, sőt, letisztult bennem, hogy miért, hogyan, és miről szeretnék írni. A miért is nagyon fontos kérdés, hogy minél tudatosabban üljek le dolgozni rajta.

Holnap azonban még elutazom Pestre, egy tájkímélő helyi gazdaság témájú konferenciára. Most úgy gondoltam, megosztom néhány válaszlevelem részleteit, amiket a „környezeti válság” kurzusomra kapott házidolgozatokra reagálva írtam. Magukról az esszékről még nem érdeklődtem meg senkitől se, hogy megoszthatom-e őket, pedig jónéhány nagyon megérdemelné, hogy többek is olvassák. Remélem, hogy az szerzők közül néhányan majd megosztják műveiket saját oldalaikon!

Ezek így most csak röviden kifejtett gondolattöredékek, ömlesztve, és nem foglalkoztam sokat a letisztázásukkal. Az utalások az esszék tartalmára szerintem kibogozhatóak azok ismerete nélkül is. Remélem, találtok bennük érdekes morzsákat, és szívesen várom a kéréseket, hogy mit fejtsek ki bővebben!

***

Újraéleszteni kapcsolatainkat egymással, és a tágabb fizikai és természeti világgal: ez a nagy feladat, amelyben a túráknak tényleg fontos szerepe lehet. Bár én úgy tapasztaltam magamon is, és ökopszichológiával foglalkozók cikkeit olvasva egyaránt, hogy néhány nap az igazi lelki változás, egy tartós katarzis eléréséhez még kevés. Körülbelül két hét az az idő, amikor messze a legtöbb ember megtapasztal egy igazi kizökkenést, a városi agymosás addigra annyira elgyengül, hogy hirtelen kikapcsol. Sokan, akik hosszabb kimozdulásokat szerveznek, arról számolnak be, hogy két hét után sokakból előtör egy elfojtott sírás, de ezzel együtt végre igazán, először fellélegeznek és felszabadulnak.

A résztvevő kisfilmje:

***

A fő kérdés az, hogy lehetséges-e ilyen sokrétű korlátozást bevezetni, és ellenőrizni. A véleményem szerint a jelenlegi pénzügyi rendszerben nem, hisz mit csinálnának a gazdagok a pénzükkel, ha nem költhetnék, és semmit sem adna a szegényeknek, akik eleve nem vehetik meg ezeket a dolgokat. Persze lehet próbálkozni egy elméletben fenntartható „öko-kommunizmus” kitalálásával, de nehéz látni, hogyan ne lehetne visszaélni bármilyen ilyesmi rendszerrel.

Az igazi probléma ott van, hogy túl hosszú láncon jutunk hozzá szinte mindenhez. Így könnyen felépülhetett az, hogy a világ egyik fele kizsákmányolhatja a másikat. De ezen hosszú láncokat az olajhozam meredek esése úgyis rövidebbre kell, hogy vágja. Képzelj el egy világot, amiben minden élelmiszered, ruhád, és egyéb használati tárgyad sokkal közelebbről kell, hogy származzon, mert a hatalmas energiaigényű hosszú láncolatok nem tarthatóak többé. Szinte minden, amit „fogyasztasz”, legfeljebb három-négy hosszú ismeretségi láncon jut el hozzád. Ez még mindig több, mint ha mindenki ökofalvakban, önfenntartó közösségben élne, mert ez azt jelentené, hogy mindenkit személyesen ismersz, aki előállít valamit neked, és mégis sokkal rövidebb, mint a mai láncolatok. Így nem létezhetnének munkásnyúzdák, pusztító bányászat és ipar, mert ezek következményei ott lennének szinte a szemünk előtt, nem messzire elrejtve és elhallgatva.

Az ellenőrzéshez egy hosszú láncolatú rendszerben egyfajta öko-rendőrség kellene, amely minden példából tanulva könnyen korrumpálható lenne. Egy rövid-láncú világban azonban mindenkinek jól felfogott önérdeke lenne nem tönkretennie a saját barátja barátjának barátját, és a közös tájat.

A mai társadalomban az emberi munka mindössze 5%-a tényleges fizikai léthez szükséges javak előállítása: élelmiszerek, ruházat, épületek… A maradék 95% lényegében csak a környezetünk és az emberi elmék teleszemetelését jelenti, felesleges cuccokkal, reklámokkal. És emiatt már alig van időnk egymásra, elfeledjük, hogyan nyújthatna több örömet a közös létezés, mint a még több holmi hajkurászása.

Szerintem elsősorban erre kell ráébrednünk. És közösségi kertekkel, ahonnan egészséges ételt szerezhetünk, és a közös valódi munka örömét is megtapasztalhatjuk, mély beszélgetésekkel és egymás támogatásával rájövünk, hogy tényleg mennyire őrülten cselekedtünk eddig.

Tanulnunk kell a Húsvét-szigetekiek bukásából. Ők kivágták az utolsó fáikat is, hogy szobrokat állíthassanak, miközben a hal volt a fő táplálékuk, és a halászathoz hajókra volt szükségük. A vezetők talán azt gondolták, hogy nem állíthatják le a szoborfaragtatást, mivel azzal bevallanák, hogy tévútra vitték a népüket, akik így fellázadnának ellenük. Így inkább az utolsó napig fenntartották az eddigi rendet. Számunkra azonban érdekesebb az, hogy mit gondolhattak a favágók és kőfaragók. Talán azt, hogy ha feladnák eddigi munkájukat, „miből élnének meg”? Halásznak nem állhatnak, mert nincs több üres hajó, meg egyébként se ahhoz értenek. Ha meg nem dolgoznak, nem kapnak enni. Így vágták tovább a fákat, a saját végzetükre.

Ha minél többen megértenénk, hogy az igazi kérdés az, hogy miből fogunk élni, a valós értelemben, és nem az, hogy miből fogunk „megélni”, talán kiderülne, az egymás közti együttműködés megszervezése nem csak attól függhet, hogy pénznek nevezett papírdarabokat tologatunk. Szerintem csak így van esélyünk a túlélésre, és egy boldogabb és józanabb életre.

***

Az olvasás nem létszükséglet a teljes emberi létezéshez, és nincs a génjeinkbe kódolva. Az orális kultúrákban a generációról generációra átadott tudásanyag egy sokkal élőbb szövedéket alkotott, hasznossága és valódi érdekessége alapján nagyon jól leszűrődött és lecsiszolódott. Az olvasás agyterülete „megszállással” alakul ki, az adott agyterület a természeti népeknél a nyomolvasásban, és megannyi növény és állat apró különbségeinek felismerésében segít sokat. Úgy is mondhatnánk, ők a természetet olvassák, könyvek helyett.

Bár ez számomra is inkább csak evolúciós pszichológiai érdeklődésem miatt érdekes, mert akárhogy alakul a mai társadalmunk, el nem tudom képzelni, hogy a sok évezredes törzsi népek szájhagyományaihoz akárcsak közelannyira lecsiszolódott, a természeti világ megértését segítő tudásanyag alakuljon ki. Más utat járunk, a könyvekben élő tudás útját, amely viszont szintén hatalmas erőt is rejt, de megannyi veszélyt is. Úgy gondolom jó pontosabban értenünk, hogy mit vesztettünk, az olvasással, de azt is, hogy pontosan mit nyertünk, hogy felelősségteljesen tudjuk használni „újfajta” tudásfelhalmozó képességünk.

Még egy pici adalék: a gyerekek között vannak, akiknek az írásban-olvasásban gondot jelent a b és a d betű megkülönböztetése, amint a jobb és balt is keverik. A jobb-bal megkülönböztetést a mozgás rengeteget segíti, úgy mint megannyi más agyfunkció megfelelő kialakulását is. És főként nem az edzés típusú mozgás, hanem az apró és lassú, egyensúlyérzéket és koncentrációt kívánó fajta. A jóga és a keleti küzdősportok sok ága ehhez évezredes jól lecsiszolódott módszereket adnak. Egyszer meghallgattam egy diszlexiás gyerekekkel is foglalkozó neuropszichológus előadását, aki mindenkinek ezeket javasolja, mert működnek.

Szóval sokat lehetne még tanulniuk az iskoláinknak is.

***

Köszönöm az írásodat, hogy megfogalmaztad a helyzet, a jelenlegi domináns szemlélet tényleg eléggé felfoghatatlan abszurditását. Úgy gondolom ennek a megértése, átélése, és fokozatos feldolgozása sokkal többet képes változtatni egy ember szemléletén, mint egyetlen konkrét körülhatárolt probléma megoldásán és okain gondolkodni. Valójában ezek nem is körülhatárolható problémák, mégis a legtöbb alkalommal a klímaváltozásról, energiaválságról, gazdasági válságról, különböző társadalmi problémákról leginkább olyanokat olvasok, hogy így vagy úgy megoldhatnánk őket, hogy ezek külön-külön olyan bukkanók, amelyekre az értelmesen gondolkodó és cselekvő társadalmunk megadhatja majd a válaszokat. Eleinte kétségbeejtő lehet belegondolni, hogy talán ezek a problémák egyfajta kollektív őrültségnek csak tünetei.

Számomra mégis pont ez a gondolat erőt is nyújt. Olyan katartikus felébredésre ad lehetőséget, amely nem történhetne meg, ha csak egyetlen problémával néznénk szembe. Akkor könnyedén továbbra is csak a szőnyeg alá söpörhetnénk a válságjeleket. Most is ezt teszik legtöbben, de ez már szerintem nem sokáig tartható.

Figyelmes takarékosságoddal is nagyon jó példát teremthetsz, és akár apró beszélgetésekkel is segíthetsz az ébresztésben. De számomra is elég szomorú néha, hogy édesanyámmal se tudtam megértetni igazán. Ő azt mondja, mindenki úgyis meghal egyszer, minek ilyesmin aggódni? A világ nem véletlenül olyan, amilyen, okai vannak, tehát hiába hibáztatnék bárkit, nem lehet megváltoztatni. (Én egyébként nagyon figyelek arra, hogy sose hibáztassak senkit, csak egy gondolkodásmódot.) Ő nem hisz abban, hogy a Húsvét-szigetekiek példájából, vagy a természeti népek életmódjából tanulhatnánk valamit, mivel a mai világról is annyi hazugságot írnak, miért pont az ne lenne hazugság, amit a múltról gondolnak? Az indiánok pedig biztos drogoztatják a csecsemőiket, azért nyugodtak. Ő egyébként közgazdász doktorit végzett. Persze most kiemeltem néhány ellenvetését, de sok ilyesmit kaptam tőle.

Mégse keseredem el, mert úgy vélem, az idő nekünk dolgozik. A fizikus, akire az írásod elején utaltál, Hetesi Zsolt, a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács tagja, akinek a becslései szerint öt éven belül elkezdődhet a világ olajtermelésének évi 4-5%-os zuhanása. Ez tíz éven belül már komoly áramkimaradásokat, a légiközlekedés ellehetetlenülését, és hatalmas benzinárakat okozhat. A gázzal hasonló a helyzet, ráadásul a mostani gázcsőrendszer egy visszaeső nyomáson már nem működne megfelelően, a csőrendszer visszaméretezése pedig hatalmas energia lenne ismét.

A felébredés el fog jönni, hogy ez mekkora szenvedést von maga után, azt az is erősen befolyásolja, hogy mennyi magot vetünk el addig az emberek fejében, hogy a kétségbeesést megértésbe, és utána összefogásba fordíthassuk. Nagy feladat, mindenki megtalálhatja benne a helyét.

Sok erőt és boldogságot kívánok! Mert az értelmes létezés boldoggá tesz, mégha nehéz is gyakran.