Fák a dzsungelben

2010. május 22. szombat Jand Világ

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

[Részlet Robert Wolff: Original Wisdom című könyvéből, fordítás általam]

Egy kormányzati hivatalnok mondta nekem, ideges hangon:

– Amikor a következő alkalommal meglátogatja azokat az embereket [az őslakosokat], derítse ki, hogy miért olyan makacsak!

Elmagyarázta, hogy Malajziának van egy Területfejlesztési Terve, amely növelné a produktivitást, a bevételt, a bruttó nemzeti összterméket, és nagy hasznára válna az országnak. A terv szerint sokezer hektárnyi érintetlen dzsungelt vágnának ki minden évben, hogy gumifákat ültessenek – Malajzia vagyona akkoriban főleg a gumiból és az ónból származott. A kormány ismétlődően felkereste az őslakosokat, akik az adott területeken éltek, és felajánlotta nekik, hogy fizetést kapnak a gumifák megcsapolásáért, amikor a fák beérnek ehhez. Elmagyarázták az őslakosoknak, hogy a kormány kivágná a dzsungelt, gumifákat ültetne a helyébe, és két évig gondozná a fákat a gyomok irtásával (arzént használva). Ekkorra a fák eléggé megnőnek már a kitermeléshez, és az őslakosoknak csak annyi lenne a dolga, hogy megcsapolják a fákat, begyűjtik a kaucsukot, beviszik egy gyűjtőpontba, és meggazdagodnak belőle.

A természetes gumi a gumifa nedve. Sekély átlós bevágásokat tesznek a fa kérgén, és a nedv (a kaucsuk) lecsurog a bevágásokon, és összegyűlik egy kis edényben. Minden nap begyűjtik a kaucsukot, ami addigra kicsit megkeményedett. Szükség van valamennyi feldolgozásra a gumi előállításához, bár vegyszerekkel a végtermék minősége javítható. Kell némi ismeret a fák megcsapolásához, de nem sok. A vágások nem lehetnek túl mélyek (ebbe belehalhat a fa), és az adott napi vágás olyan közel kell, hogy legyen a tegnapihoz, amennyire csak lehetséges, hogy a növekvő fa kérgének minden hüvelyknyi része hasznosítva legyen.

Ez egy kockázatmentes ajánlatnak tűnt a kormányzati hivatalnok számára, és nem értette, hogy miért mindig csak mosolyognak rajta az őslakosok, majd megköszönik és visszautasítják. Azon tűnődött, hogy hátha én meg tudnám győzni őket, hogy az ő érdeküket szolgálná, ha részt vennének a tervben.

Azt mondtam, megpróbálom.

***

Amikor a következő alkalommal meglátogattam egy őslakos települést, és körben ültünk kora este, elmondtam nekik, hogy mit mondott nekem a hivatalnok a területfejlesztési tervről, és a szerepről, amit ők, a Sng’oi játszhatnának benne. Hogy mit gondoltak erről?

Mint általában, hosszú csend következett. Az emberek láthatóan elgondolkodtak, de senki sem szólalt meg. Felmerült bennem, hogy talán nem értik a kérdést. Megismételtem:

– A kormány kivágja a fákat, hogy gumifákat ültessen. Azt kérdezik, hogy meg akarjátok-e tanulni, hogyan kell a fákat megcsapolni, hogy pénzt keressetek. Semmit nem kell tennetek két évig, amíg a fák meg nem nőnek eléggé. És aztán is csak annyi a dolgotok, hogy bevagdossátok a fákat, – néhány ember erre bólogatott, hogy láttak már ilyet, és tudják, hogyan kell csinálni – összegyűjtitek a gumit, leadjátok a kormánynak, és ők jól fizetnek érte.

Újabb hosszú csend.

Végül egy ember megszólalt. Mint általában, az egész csoport nevében beszélt. Azt mondta, hogy hallottak már erről a más településekben élőktől, akiket a kormányzati emberek felkerestek, hogy elmagyarázzák ezt nekik. Egy kis habozás érződött a hangján, majd folytatta:

– Amikor kivágják az erdőt, és csak egyféle fát ültetnek, akkor már csak az az egy fa él meg ott. És ez után a talaj halott.

Mind bólogattak, hogy ez így van.

Nem voltam benne biztos, hogy jól megértettem, de ez volt minden, amit mondtak erről. Mosolyogtak, de nem válaszoltak semmi további kérdésemre.

***

Benn a városban én is feltettem néhány kérdést magamnak. A gumifa átlagéletkora negyven év, amint egy gumifaültető mondta nekem. A fák első generációja után, nos, igen, szerinte magára hagyják a területet. De ő arra gondolt, hogy talán lehetne újabb gumifákat ültetni, egy kis műtrágya használatával, vagy valamivel. Nem volt teljesen tisztában a jövővel – túlságosan lekötötte az, hogy minél több gumit nyerjen a fákból az alatt a negyven év alatt, amíg nőnek. Neki a negyven év több mint elég idő lenne arra, hogy összegyűjtse a kis vagyonát, nyugdíjba vonuljon, és elfeledhesse ezt az egészet.

Visszamentem abba a hivatalba, ahol megkértek rá, hogy magyarázzam el a tervet az őslakosoknak. Amikor megadtam nekik a rövidke és egészen egyszerű választ amit a Sng’oiktól kaptam, nem nagyon hatotta meg a szobában tartózkodó hivatalnokokat. Az arcuk egyértelműen elárulta, hogy úgy érezték, ez csak egy tipikus őslakos kifogás, és nem egy igazi válasz.

A szoba végében egy angol ember telefonált, de kicsit később csatlakozott hozzánk. Elismételtem, hogy az őslakosok, akiket én megkérdeztem, csak ennyit mondtak: „amikor kivágod a fákat, és csak egyféle fát növesztesz, egy generáció után a talaj halott.”

Izgatottá vált, megragadta a karom, és kérte, hogy menjek vele.

Beültünk a terepjárójába, és rövid úton eljutottunk egy mezőgazdasági kutatóállomáshoz, közvetlenül Kuala Lumpur mellett. Az út közben elmesélte, hogy kiválasztottak egy kis területet a dzsungelben, egy hektárt, ezt kötéllel körülvették, és egy rácsot alkottak a fák megjelölésével. Most épp összeszámlálják az összes növényt, ami ott nő.

Amikor megérkeztünk, megmutatta nekem a százszor száz méteres területet, amiben vonalak jelölték ki a kisebb négyzeteket. Aztán bevitt egy kis kunyhóba, ahol a papírokat tartották. Befejezték a fák megszámlálását, mondta, és most már a cserjéket, bokrokat, kúszónövényeket számlálják. És ezután jön csak a munka még nehezebb része, mondta, amikor összeszámlálják a mohákat, zuzmót, és egyéb apró növényeket.

– És, – fejezte be egyértelmű sajnálattal a hangjában – a talaj organizmusainak vizsgálatát még csak elkezdeni se tudjuk.

Nem emlékszem a pontos számra, de volt, mondjuk, háromszáz fa. Aztán hozzátette:

– A legelképesztőbb dolog ebben a sok fában az, hogy alig van olyan faj, aminek egynél több egyede lenne jelen.

A fák az adott területen majdnem mind különbözőek voltak. Legfeljebb kettő, nagy ritkán három azonos fajta.

Leültetett, egy kiselőadást tervezett tartani nekem. Elmagyarázta, hogy mivel a dzsungel annyira burjánzónak tűnik, annyira gazdag növényekben, amik mind különbözőek, hogy a legtöbb ember azt hiszi, hogy a talaj az annyira gazdag, hogy ezt a sokféleséget el tudja tartani.

– Nem így van – mondta. A hangja visszhangzott a kicsiny kunyhóban. – Nem a talaj, hanem a sokféleség maga, ami ezt a burjánzást lehetővé teszi. Amit egy növény felvesz a talajból, – magyarázta ismétlődően mindig más szavakkal – egy másik visszaadja a talajba. Nem a talaj az, ami ezt a lenyűgöző sokféleséget teremti – hanem a levegő és a nedvesség. Ez a meleg időjárás, szélsőségek nélkül, az állandó magas páratartalom, ezek teszik mindezt lehetővé.

Visszaült a székébe, a térdünk majdnem összeért a kis helyiségben.

– És ami a gumifát illeti, hogy csak egy generációig növeszthető… természetesen igazuk van a barátaidnak. Tökéletesen igazuk. Negyven év után a talaj annyira kimerül, hogy már fű se nő rajta. Persze túlzok, fű még a beton réseiben is nő, de érted, mire célzok. Úgy negyven év után, az a talaj halott.

***

Elkezdtem egy kicsivel többet megérteni az emberekről, akik egy teljesen más módon látják a világot. Negyven év hosszú idő. Kétlem, hogy a Sng’oik átlagéletkora sokkal több lenne, mint negyven év. A visszautasításukat egy olyan dologra alapozták, ami már nem érinti őket az életükben. Az őslakosokat nyilvánvalóan nem érdekelte a meggazdagodás, de mélyen törődtek a világukkal. Nem tudták elképzelni, hogy részt vennének egy olyan tervben, ami megöli a talajt.

A negyven évre lévő jövő túl hosszú idő a legtöbb nyugati embernek, hogy belegondoljon. Olyan cégeket vezetünk, amelyek a következő negyedévre tekintenek előre, és kormányokat, akik egy évre. Némely országnak van terve a jövőre, de nem jut eszembe egy se, Kínán kívül, ahol valaha lett volna tízéves terv. Leggyakrabban egy országnak három vagy ötéves terve van. A nyugatiak megragadnák az alkalmat, hogy pénzt keressenek negyven évig. Ezután, nos, úgyis jön majd valami más. Negyven év alatt jó keresettel összegyűjthetünk annyi pénzt, hogy utána élhetünk a kamatokon. Nehezen elképzelhető számunkra, hogy visszautasítanánk egy ilyen lehetőséget.

A Sng’oik viszont nem mentek túl sokra a pénzzel. Nem volt rá szükségük, alig mentek valahova, ahol el tudták volna költeni, és alig volt valami, amit meg akartak volna venni. Nem, ez a földről szólt. Talán nem érezték úgy, hogy a föld az övék, de az volt az ő világuk. Nem vennének részt a föld elpusztításában. Ők részei voltak a dzsungelnek. Ugyanúgy nem tudnák elképzelni az erdő elpusztítását, mint saját bőrük lenyúzását.

Néha viccelődtek az embereken, akik úgy érezték, hogy birtokolhatják a földet. Egy gyermek mondta nekem: „Hogyan lehet valakinek földje? Mi vagyunk a földé. [vagy: földdel]”

***

Később, sokkal később, egy másik hivatalnok, aki a Területfejlesztési Terven dolgozott félrehívott, és megkérdezte, hogy mit tudnék neki mondani erről az őrült elképzelésről, hogy az őslakosok nem birtokolják a földet. Végül is azt mondták, hogy fákat birtokolnak!

Úgy tűnt, a kormány elkezdte a dzsungel kivágását valahol, és azt mondták nekik, hogy egy adott fa egy őslakoshoz tartozik. A hivatalnok nem gondolta, hogy az ember, aki ezt mondta, maga birtokolta volna a fát, de az illető nyilvánvalóan úgy tűnt, hogy meg akarta védeni a fát, mert tudta, hogy az tartozik valakihez.

A hivatalnok arra volt kíváncsi, hogy hagyják meg azt a fát, és csak körülötte vágjanak? Meghagyják azt az egy fát, hogy körbevegye a gumifaültetvény? Hajlandóak lennének ezt megtenni, de valaki mondja meg nekik gyorsan, hogy mely fákat hagyják meg.

Elmagyaráztam, amennyire csak képes voltam, amit tudtam a fák és az emberek összetartozásáról. Ez nem egészen birtoklás, mondtam.

A hivatalnok nagyon türelmetlenné vált:

– Nos az, vagy nem az? Ha valami hozzád tartozik, azt birtoklod.

Megpróbáltam elmondani neki, hogy ez olyan mint az ő neve – őhozzá tartozik, de nem tudja eladni.

Ez nem tűnt valami értelmes dolognak a hivatalnok számára. Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy tovább beszéljen velem. Amint elsétált, visszanézett, és azt mondta a válla felett:

– Mondja meg a barátainak, hogy ha kivágnánk egy rohadt fájukat, kártérítést fizetünk nekik. De ezt nekik kell kérniük. Nincs arra időnk, hogy kérdezősködjünk.

emberiség

2 hozzászólás to “Fák a dzsungelben”


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.