Az emberi történelem legnagyobb baklövése

2010. június 12. szombat Jand Világ

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

[Jared Diamond: The worst mistake in the history of the human race, 1987 Discover Magazine, fordítás általam. Nem a legfrissebb írás és messze nem teljes, de a lényege szerintem nem avult el. A cikk bővített változata, talán az enyémnél jobb fordításban megtalálható a szerző „A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása” című könyvének 10. fejezeteként: A mezőgazdaság kétélű fegyvere. Typotex Kiadó, 2002, 2009. Ha Szendi Gábor oldaláról jutottál el hozzám, itt neked szólok: Üdvözlet]

A tudománynak köszönhetően az ember beképzelt önképe jelentős változásokon esett át. A csillagászat megtanította nekünk, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, hanem csak egyetlen az égitestek milliárdjai közül. A biológia megtanította nekünk, hogy nem Isten különleges figyelme teremtett minket, hanem milliónyi fajjal együtt fejlődtünk ki. Most a régészet megdönt egy másik szent hitet: hogy az emberi történelem az elmúlt évszázadokban a töretlen fejlődés meséje. Főként, új felfedezések arra engednek következtetni, hogy a mezőgazdaság kialakulása, ami gyakran úgy van beállítva, mint a legfontosabb lépés a jobb emberi élet felé, sok értelemben valójában egy katasztrófa, amiből azóta se kászálódtunk ki. A mezőgazdasággal együtt jelentek meg a hatalmas társadalmi és nemi egyenlőtlenségek, járványok és zsarnokságok, amelyek átokként ülnek rajtunk.

Elsőre, az ezen revizionista értelmezés elleni érvek egy huszadik századi amerikaiak szemében megcáfolhatatlannak tűnhetnek. Majdnem minden téren jobban élünk, mint középkor emberei, akiknek könnyebb volt, mint a barlanglakóknak, akiknek könnyebb volt, mint emberszabású őseinknek. Bőséges és változatos élelmünk van, a legjobb eszközeink és tárgyi javaink, és közel a leghosszabb és legegészségesebb életünk a történelemben. Legtöbbünk biztonságban van az éhezéstől és ragadozóktól. Az energiát olajból és gépek által nyerjük, nem saját verítékünkkel. Melyik neo-luddita cserélné el ezt az életet egy középkori parasztéra, egy barlanglakóéra, egy távoli ősünkére?

A történelmünk túlnyomó részében vadászatból és gyűjtögetéssel tartottuk el magunk: és vadon élő állatokra vadásztunk, vadon növő növényeket keresgéltünk. Ez egy olyan élet, amire a filozófusok gyakran úgy tekintettek, hogy kellemetlen, kegyetlen és rövid. Mivel nem termelnek élelmet és keveset tárolnak, (e nézet szerint) nincs nyugalom a küzdelem elől, ami minden nap újrakezdődik, hogy élelmet találjanak és elkerüljék az éhezést. Akkor szabadultunk meg csak ettől a nyomortól, amikor 10000 évvel ezelőtt a világ különböző tájain az emberek elkezdtek háziasítani növényeket és állatokat. A mezőgazdaság forradalma fokozatosan terjeszkedett, amíg mára szinte egyeduralkodó, és csak kevés vadászó-gyűjtögető törzs élt túl.

A progresszivista világnézet szerint, amiben én is nevelkedtem, az a kérdés, hogy „Miért vette át a mezőgazdaságot majdnem minden vadászó-gyűjtögető ősünk?” értelmetlen. Persze, hogy átvették, mivel a mezőgazdaság egy hatékony mód arra, hogy több élelemhez jussanak, kevesebb munkával. Az ültetvények sokkal több terményt adnak egy adott területen, mint a vadon növő gyökerek és bogyók. Csak képzelj el egy csoport vadembert, kimerülten a diók keresgélésében és vadállatok üldözésében, akik először látnak egy gyümölcsöskertet, vagy egy legelő birkanyájat. Vajon hány ezredmásodperc alatt látnák át a mezőgazdaság előnyeit?

A progresszivista irányzat gyakran odáig is elmegy, hogy a mezőgazdaságnak tulajdonítja a művészet elképesztő virágzását, ami az elmúlt évezredekben bekövetkezett. Mivel a termények tárolhatóak, mivel kevesebb erőt igényel a begyűjtés egy kertből, mint a vadonban keresgélni, a mezőgazdaság annyi szabadidőt adott nekünk, amennyi a vadászó-gyűjtögetőknek sose volt. Így a mezőgazdaság tette lehetővé a Parthenon felépülését, és a b-moll mise megkomponálását.

Bár a progresszivista érvelés lehengerlőnek tűnik, valójában nehezen bizonyítható. Hogyan mutatnád be, hogy 10000 évvel ezelőtt az emberek jól jártak, amikor felhagytak a vadászattal és gyűjtögetéssel a földművelés érdekében? Egészen a közelmúltig, a régészek csak indirekt kutatásokat folytathattak, amelyek eredményei (meglepő módon) nem támasztották alá a progresszivista nézetet. Egy példa ilyen indirekt kutatásra: A huszadik századi vadászó-gyűjtögetőknek tényleg rosszabbul megy a sora, mint a földművelőknek? Szétszórva a világban az úgynevezett primitív népek néhány csoportja, mint a kalahári busmanok, máig így élnek. Mint kiderült, ezeknek az embereknek bőven van szabadidejük, sokat alszanak, és kevesebbet dolgoznak, mint földművelő szomszédaik. Például, az élelemszerzésre szánt idő csak átlagosan 19-20 óra hetente az egyik busman csoportban és 14 óra vagy kevesebb a tanzániai hadza nomád népnél. Egy busman, amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem tanulták el a környező törzsektől a földművelést, így válaszolt: „Miért tennénk, amikor oly sok mongongo dió van a világban?”

Amíg a földművelők a magas szénhidráttartalmú növényekre koncentrálnak, mint a rizs és a burgonya, a fennmaradó vadászó-gyűjtögetők táplálékában előforduló vadon növő bogyók és a hús, a fehérjéknek és egyéb tápanyagoknak sokkal kiegyensúlyozottabb forrása. Egy kutatás szerint a busmanok átlagos napi elfogyasztott tápláléka (egy olyan hónapban, amikor bőségesen volt) 2140 kalória volt és 93g fehérje, amely jelentősen nagyobb, mint az ő testméreteik alapján szokásos ajánlott napi mennyiségek. Szinte elképzelhetetlen, hogy a busmanok körében, akik körülbelül hetvenötféle vadon elő növényt fogyasztanak, olyan éhínség legyen, mint amit ír földművesek százezrei és családjaik megtapasztaltak az 1840-es krumpliválság nagy éhínsége során.

Tehát legalább a máig túlélő vadászó-gyűjtögetők életéről már tudjuk, hogy nem kellemetlen és kegyetlen, annak ellenére, hogy a földművelők már csak a világ legkopárabb tájaira szorították ki őket. De a modern vadászó-gyűjtögető társadalmak, amelyek évezredek óta egymás mellett léteznek a földművelőkkel, nem sokat mond számunkra a mezőgazdasági forradalom előtti helyzetről. A progresszivista állítás tényleg a régmúltról tesz kijelentést: hogy a primitív népek fejlődtek azáltal, hogy a gyűjtögetésről a földművelésre álltak át. A régészek be tudják datálni ezt a váltást a vadon élő növények és állatok maradványainak a háziasítottaktól való megkülönböztésével a történelem előtti „szemétlerakókban”.

Hogyan lehet levezetni a régmúlt embeker egészségét a hulladékaikból, és így direkt módon tesztelni a progresszivista nézetet? Ez a kérdés csak az elmúlt években nyert választ, részint a paleopatológia újonnan kifejlődött módszerei által, amely a betegségek nyomait kutatja az ősi emberek maradványaiban.

Néhány szerencsés esetben a paleopatológusnak majdnem annyi alapanyaga van a kutatásához, mint a mai patológusoknak. Például a régészek a chilei sivatagokban jól mummifikálódott testeket találtak, akiknek a haláluk kori egészségi állapota meghatározható boncolással. És régóta halott indiánok ürüléke Nevada száraz barlangjaiban megfelelően tartósnak bizonyult, hogy a bélférgek és egyéb paraziták jelenléte vizsgálható legyen.

Általában az egyetlen vizsgálat alá kerülő emberi maradványok csak csontvázak, de ezek is lehetővé teszik meglepően sok következtetés levonását. Például a csontváz elárulja a tulajdonosának nemét, súlyát, és közelítőleges korát. Abban a néhány esetben, ahol sok csontvázat találnak egyszerre, olyan halandósági táblákat lehet alkotni, amelyet ma a biztosítótársaságok használnak, hogy kiszámolják a várható élettartamot, és a halál kockázatát bármely adott életkorban. A paleopatológusok a növekedés sebességét is meg tudják állapítani a különböző korú emberek csontjainak hosszából, és megvizsgálhatják a fogakat a zománc hiányosságai szempontjából (amelyek a gyermekkori alultápláltság jelei), és felismerik a nyomokat, amelyeket az olyan betegségek, mint a vérszegénység, tuberkulózis, lepra és egyebek a csonton hagynak.

Egy direkt példája annak, amit a paleopatológusok a csontvázakból tanulhattak, a testmagasságban bekövetkező történelmi változások. Görög- és Törökországi csontvázak vizsgálata ezt mutatta, hogy a vadászó-gyűjtögetők átlagos testmagassága a jégkorszak végének korában tekintélyes 180cm volt a férfiaknál és 168cm a nőknél. A mezőgazdaságra való átállással a magasságok zuhanni kezdtek, és i.e. 3000-re elérték mélypontjukat, ami 161cm volt a férfiaknál és 152cm a nőknél. A klasszikus időkre a magasságok lassacskán újra emelkedtek, de a mai görögök és törökök még mindig nem nyerték vissza régmúlt őseik átlagmagasságát.

Egy másik példája a paleopatológia működésének az indián csontvázak vizsgálata az Illinois és Ohio folyók völgyeinek sírhalmaiban. A Dickson-buckáknál, amely a Spoon és Illinois folyók összefutása közelében található, a régészek vagy 800 csontvázat tártak fel, amelyek képet festenek az egészségbeli változásokról, amikor a vadászó-gyűjtögető kultúrát felváltotta az intenzív kukoricatermelés az i.sz. 1150-es években. A George Armelagos és kollégái által írt tanulmányok, majd a Massachusettsi Egyetem vizsgálatai azt mutatják, hogy a korai földművesek kemény árat fizettek az újfajta életmódjukért. A korábbi vadászó-gyűjtögetőkhöz képest a földműveseknél 50%-al emelkedett a félretápláltság miatti fogszuvasodás, négyszeresére a vashiányos vérszegénység (amely a csontokban a porotic hyperostosis nevű állapotot, egyfajta csontritkulást eredményez), háromszorosára az olyan csontsérülések, amelyek fertőző betegségek nyomai, és emelkedtek a gerinc degeneratív állapotai, valószínűleg a sok kemény fizikai munka nyomán. „A születéskor várható élettartam a mezőgazdaság előtti társadalmakban körülbelül huszonhat év volt,” mondta Armelagos, „de a mezőgazdaságot használóknál tizenkilenc év. Tehát a félretáplálkozás és a fertőző betegségek komolyan veszélyeztették a fennmaradásukat.”

A bizonyítékok alapján a Dickson-halmok indiánjai, mint sok más primitív nép, nem szabad választásból, hanem szükségből kezdte el a földművelést, hogy elláthassák növekvő létszámukat. „Nem hiszem, hogy a vadászó-gyűjtögetők földművelésbe kezdtek volna, amíg nem volt rá feltétlen szükségük, de amikor átálltak, akkor a minőséget cserélték fel a mennyiségre” mondta Mark Cohen a plattsburghi New York Állami Egyetem munkatársa, aki Armelagos társszerzője az egyik nagy hatású könyvnek a témakörben, Paleopatológia a Mezőgazdaság Kezdeteinél (Paleopathology at the Origins of Agriculture) címmel. „Amikor először hoztam elő ezt az érvet tíz évvel ezelőtt, nem sokan értettek velem egyet. Mára ez egy elismert, bár vitatott része a témának.”

Legalább három területe van az okoknak, amely megmagyarázza, hogy a mezőgazdaság rossz volt az egészségnek. Először is, a vadászó-gyűjtögetők sokkal vegyesebb étrenden éltek, míg a korai mezőgazdászok a táplálékuk javát néhányféle, keményítőben gazdag haszonnövényből nyerték. A földművelők így olcsó kalóriákat szereztek a gyenge tápanyag árán. (Manapság mindössze három magas szénhidráttartalmú növény – a búza, rizs és kukorica – adja az emberi faj által elfogyasztott táplálék kalóriájának jelentős részét, és mégis, mindegyik szegény egyes létfontosságú vitaminokban és aminosavakban.) Másodszor, mivel kevés féle haszonnövénytől függtek, a földművesekre az éhezés várt, ha valamelyik terménnyel probléma adódott. Végül, a puszta tény, hogy a mezőgazdaság arra késztette az embereket, hogy népes társadalmakban gyülekezzenek, amelyek nagyrésze kereskedett más népes társaadalmakkal, erősen növelte a fertőzések és paraziták terjedésének lehetőségeit. (Néhány régész szerint csak ez a tömeges letelepedés, és nem a mezőgazdaság az, ami a betegségeket okozta, de ez egy tyúk és tojás érv, mivel a tömeges letelepedés igényli a mezőgazdaságot és viszont.) Nem tudtak ott kitörni járványok, ahol a népesség szétszórtan élt, kis csoportokban, akik rendszeresen vándoroltak. A tuberkulózisnak és a hasmenéses betegségeknek ki kellett várniuk a földművelés felemelkedését, a kanyarónak és a bubópestisnek a nagy városok megjelenését.

A félretápláltságon, éhezésen és járványokon kívül a földművelés még egy átkot szabadított az emberiségre: a mély társadalmi rétegződést. A vadászó-gyűjtögetőknek semmi vagy alig volt tárolt élelme, nem volt központosított az élelemforrás, mint egy kert vagy marhacsorda: a vadon élő növényeket és állatokat napról napra keresték meg. Így nem lehettek királyaik, vagy társadalmi paraziták osztálya, akik dagadtra nőttek a másoktól elvett élelemből. Csak egy földművelő társadalomban létezhet egy egészséges, nem termelő elit osztály a betegségek által sújtott tömegek felett. A görög Mükéné sírjaiból i.e. 1500 körülről előkerült csontvázak azt mutatják, hogy a nemesek jobb táplálékot élvezhettek, mint a köznép, mivel a királyi csontvázak 5-8cm-el magasabbak voltak és jobb fogazatuk volt (átlagban 1 lyukas vagy hiányzó fog 6 helyett). Az i.sz. 1000 körüli chilei múmiák közt az elitet nem csak az ékszereik és arany hajcsatjaik jelölik ki, hanem a betegségek általi negyedannyi csontsérülés.

Hasonló kontrasztok léteznek a tápláltságban és egészségben ma is. A gazdag országok mint az USA lakói számára nevetségesnek tűnhet a vadászat és gyűjtögetés előnyeit ecsetelnünk. De az amerikaiak az elitet jelentik, akik függenek az olajtól és nyersanyagoktól, amiket általában sokkal gyengébb átlagos egészségi és tápláltsági országokból kell importálni. Ha valaki választhatna aközött, hogy földművelő legyen Etiópiában, vagy egy busman gyűjtögető a Kalahári-sivatagban, szerinted melyik lenne a jobb választás?

A földművelés ezen túl elősegítette a nemek közti egyenlőtlenséget is. Felszabadulva a szükség alól, hogy cipeljék a csecsemőiket a nomád létből adódóan, és nyomás alatt, hogy több dolgos kezet szolgáltassanak a földek számára, a földművelő nőknek sokkal több terhességük volt, mint a vadászó-gyűjtögető társaiknak – és ebből eredő nagyobb nyomás az egészségi állapotukra. A chilei múmiák közt például több nő csontjai mutatta a fertőző betegségek nyomait, mint a férfiaké.

A nők a mezőgazdász társadalmakban gyakran teherhordókká váltak. A mai új-guineai földművelő társadalmakban gyakran látni nőket, akik hatalmas kupac zöldség és tüzifa alatt roskadoznak, amíg a férfiak szabad kézzel járnak. Egyszer, amikor ott jártam egy madármegfigyelő úton, fizetséget ajánlottam néhány falusinak, hogy vigyék fel a cuccaimat a leszállópályáról a hegyen lévő táborba. A legnehezebb tárgy egy 50kg-os zsák rizs volt, amit egy rúdra erősítettem, és négy férfit jelöltem ki, hogy vigyék közösen. Amikor végül utolértem a falusiakat, a férfiak könnyű súlyokat vittek, és egyetlen nő, aki kevesebbet nyomott, mint a zsák rizs, ami alatt görnyedezett, egy a homlokával tartott kötéllel tartotta meg a súlyt a hátán.

Arról az állításról pedig, hogy a mezőgazdaság a művészet virágzását eredményezte azáltal, hogy szabadidőt adott, a mai vadászó-gyűjtögetőknek legalább háromszor annyi szabadidejük van, mint a mezőgazdászoknak. Az egész hangúly a szabadidőn mint a kritikus faktor elhibázottnak tűnik. A gorilláknak bőven lenne szabadidejük megépíteni saját Parthenonjukat, ha akarnák. Bár a mezőgazdaság utáni technológiai fejlődések lehetővé tettek újfajta művészeti formákat, és a tartósabb műalkotások létrejöttét, 15000 évvel ezelőtt a vadászó-gyűjtögetők már alkottak nagyszerű festményeket és szobrokat, és a múlt században is alkottak az olyan vadászó-gyűjtögető törzsek, mint az inuitok és az északnyugati indiánok.

Tehát a mezőgazdaság megjelenésével az elit jobb helyzetbe került, de a legtöbb ember rosszabba. Ahelyett, hogy lenyelnénk a progresszivista érveket, hogy egyszerűen azért választottuk a mezőgazdaságot, mert az jó volt nekünk, fel kell tennünk a kérdést, hogy miért estünk a csapdájába, a hátrányai ellenére.

Egy lehetséges válasz lényege „az erősebb igaza”. A földművelés sokkal több ember tudott eltartani, mint a vadászat, bár gyengébb életminőségen. (A vadászó-gyűjtögetők átlagos népsűrűsége 25km2-en általában alig több mint 1 ember, míg a földművelőknél ennek százszorosa.) Részben ez azért van, mert egy teljes egészében ehető növényekkel beültetett terület sokkal több szájat tud etetni, mint egy erdő szétszórt ehető növényekkel. Részben azért is, mert egy nomád vadászó-gyűjtögető nő kénytelen négy-öt évet tartani két szülés közt, hosszú szoptatás és egyéb módszerek által, mivel az anyának hordoznia kell a gyermekét, amíg nem elég idős ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a felnőttekkel. Mivel a földművelő nőknek nincs ez a szükségük, képesek, és gyakran meg is teszik, hogy kétévente szülnek.

Ahogy a vadászó-gyűjtögetők népsűrűsége lassan emelkedett a jégkorszak végével, a csoportoknak választaniuk kellett a között, hogy több szájat etetnek azzal, hogy a mezőgazdaság felé mozdulnak el, vagy módokat találnak a szaporulatuk korlátozására. Néhány csoport az előbbi megoldást választotta, nem belátva a földműveléssel járó átkok sorát, és vonzotta őket a múló bőség amit addig élvezhettek, amíg a népességnövekedésük nem érte el a megnövelt élelemtermelés új korlátait. Ezek a csoportok számbeli fölényre tettek szert, és így elhajtották vagy megölték azokat, akik vadászó-gyűjtögetők maradtak, mivel száz alultáplált földművelő még mindig le tud győzni egyetlen egészséges vadászt. Nem az történt tehát, hogy a vadászó-gyűjtögetők feladták volna az életmódjukat, hanem azokat, akik elég értelmesnek bizonyultak ahhoz, hogy ne adják fel, kiszorították minden területről, kivéve azokról, amiket a földművelők nem akartak.

Ezen a ponton hasznos felidézni a gyakori vádat a régészet ellen, miszerint az csak egy luxus, mivel a régmúlttal foglalkozva nem szolgáltat tanulságokat a jelennek. A régészek a földművelés felemelkedését tanulmányozva rátaláltak a döntő lépésre, ahol elkövettük az emberi történelem legnagyobb baklövését. Arra kényszerülve, hogy válasszunk a népesség korlátozása és az élelemtermelés növekedése közt, az utóbbit választottuk, és éhínségek, háborúk és zsarnokságok lettek a sorsunk.

A vadászó-gyűjtögetők a legsikeresebb és legtovább tartó életvitelt folytatták az emberiség történelme során. Ezzel szemben, még mindig küzdünk a bajokkal, amiket a mezőgazdaság ránk szabadított, és tisztázatlan, hogy ezeknek egyáltalán lehetséges-e megoldása. Tegyük fel, hogy egy régész, aki a távoli űrből érkezik közénk megpróbálná elmagyarázni az emberiség történelmét űrlény társainak. Az ásatásai tanulságait egy 24 órás emberi időmérő szerkezeten ábrázolhatná, ahol minden óra 100000 év elmúlt időt jelképez. Ha az emberi faj éjfélkor született, akkor most az első napunk vége felé tartunk. Vadászó-gyűjtögetőkként éltünk majdnem az egész nap, hajnaltól délig és napnyugtáig. Végül este 11:54-kor áttértünk a mezőgazdaságra. Ahogy a második éjfélünk közeleg, az éhínség sújtotta parasztok helyzete végül eláraszt-e mindannyiunkat? Vagy valahogy végre rátalálunk-e igazán azokra a vonzó áldásokra, amiket a mezőgazdaság csillogó kirakata mögé képzelünk, de mindeddig elkerültek minket?

[Fontos: a cikk nem foglalkozik azzal, hogy a jelen helyzetünkre vonatkozó tényleges tanulságokat levonjon, nyitva hagyja a kérdést. A vadászó-gyűjtögető életmódra való gyors visszatérés az egész emberiség számára teljes fizikai lehetetlenség. A helyzetet jelentősen tovább bonyolítja, hogy az olaj – egy véges erőforrás – segítségével, egyéb elvileg megújuló forrásokat is, mint az édesvíz és a talaj, az újratermelődésüknél sokkal nagyobb tempóban használt fel a civilizáció. Következő készülő esszémben a haladás és az apokalipszis látszólag egymással szemben álló, de valójában mégis egymást kiegészítő mítoszai közti, általában megvizsgálatlan lehetőségeket próbálom kifejteni, hogy van más út a csodaváráson, kétségbeesésen vagy érdektelenségen kívül.]

Diamondemberiségmezőgazdaság

4 hozzászólás to “Az emberi történelem legnagyobb baklövése”

  • Ntbr szerint:

    Számomra az nem világos, hogy miért nem állt át az emberiség a mezőgazdaságra évezredeken át és végül miért állt át mégis, illetve miért pont akkor? Mi alakult akkor másként, ami ennyire megváltoztatta gondolkodásunkat?

    Továbbá ennek fényében érdemes azt is felvetni, hogy az olaj korszak végével a civilizáció jelenlegi formájában nagy valószínűséggel véget fog érni, sokan mégis a “vissza a földhöz” mozgalomban látják a kiutat. Pedig a cikk szerint az épp az a korszak, ahol már “elrontottuk” és ahonnan ide jutottunk.

    Vajon tényleg ennyire alapjaiban rossz lenne a mezőgazdálkodás? Nem lehet, hogy azt is lehet károsan és hasznosan, a természettel összhangban művelni? Nem gondolom, hogy a mezőgazdasággal együtt kell járnia a szegényes étrendnek és a monokultúrának. Lehet változatosan és kíméletesen művelni, úgy, hogy kihasználjuk a kölcsönhatásokból eredő előnyőket a befektetett munka minimalizálására (lásd a mai permakultúra irányzatokat). Szabadidő is marad 🙂

    Az minden esetre bizonyos, hogy a jelenlegi népesség méreteinek fényében, aligha működhet. Úgyhogy a népesség jelentős visszaesése elkerülhetetlen.

    • Jand szerint:

      A szerző “A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása” című könyvében fejtette ki a témát bővebben. A könyv egyik fejezetét ezen cikk kibővített változata adja. Én még nem olvastam, de beszereztem, és majd eljutok oda.
      Tehát már volt magyar fordítás, csak nem az eredeti cikké, és nem a neten, így azért nem dolgoztam rajta hiába.

  • Goldmann&Sachs szerint:

    Kedves Jand!
    Nagyon jó és érdekes írás. Élvezet volt olvasni. Ntbr-ben felmerült kérdésekre egy gondolat. A mezőgazdaságra való átállás egy folyamat volt. Nem egyik napról a másikra állt át az emberiség. Az viszont könnyen belátható, hogy a szegényesebb adottságokkal rendelkező vidékek lakóinak nagy csábítás lehetett a mezőgazdasággal megszerezhető biztosabbnak tűnő élelemforrás. Ráadásul nagyobb szaporulatból több harcos is kinevelhető, akik segítségével további területeket lehet elhódítani a szomszédoktól. Sajnos a mezőgazdaságnak van még egy óriási, közvetett hatása. Ez pedig a túlnépesedés. Ami – mint azt láthatjuk napjainkban – sokkal nagyobb problémát okozott az idő előrehaladtával. Főként ezért is fizikai lehetetlenség visszatérni a mezőgazdaság előtti állapotokhoz. Hacsak nem történik valami világméretű katasztrófa, amiben a kb. 6,5 milliárdból 6 odaveszne. Azért vannak kétségeim, hogy a túlélők ezt értékelnék!

  • Alexandra szerint:

    Ntbr kérdésére a válasz:
    Nagy valószínűséggel a klímaváltozás miatt állt át pont akkor.
    Ie. 18000-9500 között a klíma hideg és száraz volt, illetve nagyon változékony. Vannak olyan leletek, melyek azt bizonyítják, hogy ie. 10700 körül a mai Észak-Szíriában már megpróbálkoztak a rizs termesztésével, azonban a hirtelen hideg időszaknak köszönhetően ez a kísérlet elbukott. Ie. 9500 körül a klíma hirtelen megint melegebb és nedvesebb lett, sokkal stabilabb, mint korábban volt. Ez megfelelő és szükséges (de nem elegendő) feltételt jelentett a mezőgazdaság meghonosításához.

    Akit érdekel a téma bővebben, annak ajánlom figyelmébe Tom Standage: An Edible History of Humanity, 2009 című könyvét.
    Nemrég fejeztem be és nagyon érdekfeszítőnek tartom.


Hozzászólás a(z) Alexandra bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.