Vita vagy együttgondolkodás

2011. április 29. péntek Jand Közösség

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

Egy egyszerű szituáció: ketten egy közös tervükről beszélgetnek. Mindkettőjükben van valamennyi félelem és valamennyi remény a tervvel kapcsolatban, ám egyikükben egy kicsit több a félelem, másikukban kicsit több a remény. Külön-külön tehát máshogy döntenének, de együtt kell dönteniük. Egy ilyen beszélgetés könnyen képes vitába fordulni, ahol egyikük a terv előnyeit, másikuk a hátrányait ecseteli. És miközben egyikük egyre jobban beleéli magát, másikuk egyre inkább csak a problémákat látja.

Ha valaki egy magányos döntést hoz, akkor nagy hasznára válhat, ha érzelmileg is elköteleződik a döntése mellett, és így nem csak fél szívvel kezd valami új dologba, vagy épp lezárja magában, hogy kihagy egy lehetőséget, és így később nem bánkódik rajta immár teljesen feleslegesen. Azonban, ha két ember ugyanezt a dolgot közösen csinálja, csak ellentétes irányban, akkor az sokkal több gondot teremt, mint hasznot. Még akkor is, ha végül az egyik fél „beadja a derekát”, mégha szeretetből és bizalomból is teszi. Ekkor az egyik fél szükségszerűen valamilyen mértékben a kapcsolat fenntartása érdekében fogadja el a döntést. Mégha a döntés később jónak is bizonyul, egy érzelmi szálka megmaradhat a „behódoló” félben. Egy szereteten és bizalmon alapuló kapcsolat elbír valamennyi ilyen terhet, de nem akármennyit. Ha a felek nem ismernek módokat egy igazibb együttgondolkodásra, akkor ezek a terhek csak halmozódhatnak, és a viták által keltett gondok csak később bukkannak elő. És akkor talán már egyikük se érti, miért lett köztük „hirtelen” ennyi feszültség.

Néhány tipp tehát az együttgondolkodáshoz: (és mint mindig, ezeket is tovább lehet gondolni)

  • Egymás meghallgatása. Bármennyire nyilvánvalónak tűnhet, hogy ez alapja az egésznek, ha egy vita kezd kialakulni, egyre nehezebbé válhat. A felek elbeszélnek egymás mellett, mindkettőjüket lekötik a saját gondolataik és érzelmeik. Egy jó kiindulópont lehet tehát egy kis gyakorlat: előbb az egyikük beszél öt percet, és a másik figyelmesen hallgat, majd váltanak. Eleinte ez a gyakorlat mindkét félnek szokatlan lehet. Lehet, hogy akiből addig csak ömlött a szó, ahogy megkapja a másik teljes, mély figyelmét, zavarba jön. Ugyanígy a figyelőnek sincs könnyű dolga, ha állandóan azon jár még az agya, hogyan szólna közbe. Neki meg kell tanulnia ideiglenesen elcsendesíteni saját gondolatait és érzéseit, és csak a másikra koncentrálni. Azonban ezek a szokatlan érzések csak azt jelentik, hogy van mit szokni, van mit tanulni és gyakorolni. Ha sose gyakoroljuk az őszinte, nyílt beszédet és figyelmet, és nem ismerjük fel, hogy lehetne gyakorolni, akkor gyakran csak azt fogjuk tapasztalni, hogy zűrösen alakulnak a kapcsolataink, amiért hibáztathatjuk önmagunk vagy a másikat, de ez persze semmit se segít.
  • Érvek és ellenérvek összegyűjtése. Nem feltétlenül kell ezeket két oszlopba leírni, de bonyolultabb esetekben hasznos lehet. A lényeg inkább az, hogy lássuk: nem kell kapásból egymásnak ugrasztani a két oldalt. Van idejük körüljárniuk saját elképzeléseiket minden oldalról és megismerni a másikét. És sok esetben talán kiderül, hogy bár a félelmek közösek, a reményekből összerakva sokkal több lett, amihez az is hozzátesz, ha úgy érzik, hogy biztos jól meg tudják majd beszélni a felmerülő gondokat a jövőben is. Vagy épp az ellenérvek közös átgondolása hozza azt, hogy egyetértve lemondanak a tervről. A kétoszlopos lista használata esetén jó, ha egyértelmű mindkettőjüknek, hogy nem az a játékszabály, hogy amelyik lista hosszabb lesz, szükségszerűen az az oldal „nyer”. Egy ilyen kimondatlan játékszabály megint csak vitához és versengéshez vezethet. A lista csak emlékeztető, az egyes pontok valódi súlyát az határozza meg, amit és ahogy elmondanak egymásnak. Ebben torzít az írás: a hangsúlyt és a beszéd mögött kitárulkozó érzéseket nem tükrözi.
  • Az érvek mögötti tapasztalatok, történetek, gondolatok, érzések feltérképezése. Hasznos lehet elmondani, hogy az egyes érvünk vagy ellenérvünk mögött korábbi személyes tapasztalat, mástól hallott történet, vagy általánosabb gondolat vagy érzés húzódik meg. Azonban ez nem jelenti azt, hogy bármelyik kategória előnyt élvezhetne a többivel szemben. A túlzásba vitt módon az absztrakt logikára koncentráló társadalmunkban az érzelmek lebecsülése önmagunkban és másokban egy gyakori hiba. Ha valaki azt mondja „én attól félek, hogy…”, akkor azt haszontalan vitatnunk. Elmondhatjuk, hogy mi ugyanattól nem félünk, és hogy ennek szerintünk mi az oka, de emellett el kell ismernünk, hogy a másik félelmének ugyanígy van valahol oka, még akkor is, ha nem tudja egyszerűen kifejezni, mert nem egyetlen tapasztalatból leszűrt dolog. Ha a másik félelmét nem ismerjük el, azzal burkolt módon őt magát is semmibe vesszük, és romboljuk a bizalmát, ami által őszintén képes kifejezni magát nekünk. Valamint az érvek „forrásának” feltérképezése azt is segít tisztábban látni, hogy mi adódik a saját véleményünkből, és mi a társadalom/környezetünk elvárásaiból.
  • Emberek vagyunk, nem valami szellemi szuperlények. Sok helyen lehet találkozni azzal, hogy az érvényesülés receptje: légy következetes, határozott és öntudatos! Így talán félünk ebből engedni, és még bizalmas keretek közt se merjük kimutatni, hogy vannak ellentmondásos érzéseink, gondolataink és vágyaink. De ha nem teremtünk rá lehetőséget, hogy megismerjük a másik őszinte gondolatait, és tisztába kerüljünk a saját érzéseinkkel, akkor könnyedén belefutunk olyan csapdákba, amelyek abból adódnak, hogy nem ismerjük igazán magunkat és a másikat úgy, mint hús-vér emberi lényt, csak mint elképzelések és fantáziák kusza hálóját. Ha fennakadunk azon, hogy a másik szabadon változtathatja a véleményét, például így: „tegnap még nem ezt mondtad, mi történt?”, akkor tulajdonképpen egy természetellenes következetességet erőltetünk. És ha ezt gondoljuk normálisnak, akkor nem engedjük meg magunknak, hogy egyszer csak megváltoztassuk a véleményünk, mert „mit fog szólni hozzá a másik”? Valójában ugyanattól a lekezeléstől tartunk, amit mi osztanánk ki fordított helyzetben, tehát ez ismét csak egy kivetítés. Az együttgondolkodás akkor működik, ha képesek vagyunk következetlenek és határozatlanok is lenni, ha az őszinteség ezt követeli meg. Ettől még persze bőven lesz lehetőség az életben, amikor határozottak és magabiztosak lehetünk, de így ráadásképp lesznek valódi szövetségeseink is. Az viszont igaz, hogy így sokkal kevésbé erőltetjük ezt olyan dolgokban, amelyekben valójában zavarodottak vagyunk, csak ezt esetleg magunk elől is titkoljuk. Ez nem gond, mert ez a fajta magabiztosság is nagyon gyakran visszaüt rejtett módokon.
  • Engedd magad meglepni, még önmagad által is. Egy őszinte beszélgetés nagyon jó terep a spontaneitás gyakorlására. Túl gyakran saját magunkban is ketrecbe zárjuk a gondolatokat és érzéseket, és bekorlátozzuk a viselkedésünket azáltal, hogy csak azokra a dolgokra figyelünk, amiket meg tudunk magyarázni. Azonban az életben rengeteg borzalmat meg lehet „magyarázni” (vagy inkább kimagyarázni), miközben az őszinte szeretet spontán kifejezésének semmi szüksége nem lenne magyarázatra, mégis sokan azt is igazolandó dolognak érzik. Nemrég egy táborban javasoltam egy csoportos programot, amire végül senki se jelentkezett. Egy barátom utána odajött hozzám, hogy tudja, hogy milyen nehéz, ha az ember ötlete, amit tervezgetett, figyelmen kívül marad. Kérdezte, hogy jól vagyok-e. Azt válaszoltam, hogy én magam is egy kicsit meg vagyok lepve, hiszen én is azt gondoltam, hogy majd biztos meg leszek bántódva, és ezt valahogy fel kell majd dolgoznom. És néhány éve tényleg egészen biztosan így éreztem volna. De most semmi bántódást nem éreztem, így nem is volt mit feldolgoznom. Teljesen elégedett voltam a helyzettel, hogy mások még az enyémnél is vonzóbb programot találtak ki. Ismét: ez engem is meglepett, de nem akadtam fel ezen. Talán azért is jutottam el ide, mert engedem meglepni magam magam által. Az a fajta „önismeret”, ami csak abból áll, hogy „én ilyen meg olyan vagyok, erre vagyok képes, arra meg nem”, inkább egy magunknak készített csapda, mint a valódi lehetőségeink ismerete. És aki magára ilyen csapdákat húz, az általában másra is, és ez leginkább nem túl jó senkinek se. Ezért fontos: lehet tanulni a spontaneitást, ami által ezek a csapdáink feloldódnak.
  • Az elvárásaink ne a végeredményre, hanem a folyamatra vonatkozzanak. Egy elmérgesedő vitában mindig egy bizonyos szinten „elvárjuk”, hogy a másik megváltoztassa a véleményét, de másrészről általában nem igazán hiszünk abban, hogy ez be is következik, tehát „nem várjuk el” ugyanezt. Így egyfajta lehetetlen helyzetet teremtünk a másik számára: ha behódol az érveinknek, akkor megaláztatva érezheti magát, hogy rámutattunk a „butaságára”, ha pedig kitart saját véleménye mellett, azzal azt érezheti, hogy ő bánt meg minket. Sehogy nem felelhet meg egyszerre mindkét kimondatlan elvárásunknak. Azonban a véleményváltoztatás nem jelenti azt, hogy vagy korábban vagy most „buták” lennénk. Csak azt, hogy tanulunk és változunk, hiszen gondolkodunk, hiszen élőlények vagyunk. Ahhoz, hogy ezt érezhessük és éreztethessük, a legtöbbet az segít, ha az elvárásaink nem arra vonatkoznak, hogy pontosan milyen döntést is hozunk közösen, hanem pusztán arra, hogy közösen jó döntést hozunk, jobbat, mint külön-külön. Egy beszélgetésnek még akkor se csak kétféle „végeredménye” lehet, ha egy igen-nem kérdésben kell dönteni. Sok esetben még a tényleges döntésnél is fontosabb lehet az, hogy milyen gondolatokat és érzéseket hagyott bennünk a beszélgetés, és ezek által hogyan viszonyulunk a másikhoz. És ha nem két lehetőség közül kell végül választanunk, hanem sokkal összetettebb közös döntésről beszélgetünk, akkor se megfelelő alap az, ha pusztán csak kompromisszumot keresünk. A kompromisszum leginkább ezt jelenti: olyan döntés, ami mindkét félnek valamivel kevesebb elégedettséget okoz, mint a külön kitalált elképzelése. Ez még mindig nem együttgondolkodás, csak alkudozás. Ha ilyet játszunk, azzal kimondatlanul azt fejezzük ki, hogy „igaz, hogy nyűg vagyunk egymás hátán, de elviseljük egymást”. Sajnos sokan játszanak ilyet, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobb megoldás.
  • A keretek tisztázása. Talán még mindig furcsának tűnhet, hogy mi értelme arról beszélgetni, hogyan beszélgetünk, miért nem egyszerűbb, ha minden megy a „maga módján”? Azonban a beszélgetés ebben az esetben is egy mintát követhet, de egy olyan mintát, amit leginkább tudattalanul sajátítottunk el, és így nem ismerjük fel, hogy ez egy minta, amin lehetne változtatni is. Filmekből is leginkább csak élénk vitákra látunk példát. Hiszen ha a szereplők józanul meg tudnák beszélni egymással a dolgokat, akkor hol lenne a dráma? Talán a nézők is elégedetlenkednének egy ilyen jelenettel, leginkább csak azt gondolnánk, „ez nem így működik, ez nem életszerű”, ahelyett, hogy „nicsak, ez így is működhet”. Ez lenne a bajunk, hogy unalmasnak vélnénk egy józan és mély beszélgetést? Hát erre ismét csak az a megoldás: ki kell próbálni, hogy rájöjjünk, nem unalmas. Sokkal unalmasabb és idegesítőbb ugyanazt a vitát százszor eljátszani különféle köntösben. Bőven lehet izgalmat találnunk az életben anélkül is, hogy a hozzánk közel állókat nyúznánk. A keretek tisztázása azt is jelenti, hogy az aktuális témától nem térnek el a felek túlságosan, csak ha egyiküknek sincs már további mondanivalója a dologról. Valamennyire persze el lehet térni, hiszen bármilyen asszociációnk is van, az a fejünkben kapcsolódik a témához, bár a másik számára talán nem lesz azonnal nyilvánvaló a kapcsolat. Nem tudunk belebújni egymás fejébe, de közös terepet igenis teremthetünk. Valamint a beszélgetés időtartamának egyeztetése is hasznos, hogy mindketten érezhessék: van idő komolyan elmélyedni, nem kell tartani attól, hogy a másiknak el kell rohannia. De ezt se kell mereven kezelni, ha a döntés nem sürgős, el lehet napolni a beszélgetést, lehetőleg egy olyan helyzetben, amikor már egyik félnek sincs nagy közlésigénye.

Jogos a kérdés: de mi van az olyan vitás helyzetekben, ahol nem lehet könnyedén megbeszélni a kereteket? Mi van, ha egy csoportnak kell közösen eldöntenie valamit? Ezekre mind a tanácsom: ne akarjunk azonnal a mélyvízbe ugrani. Aki a nyílt önkifejezést és a figyelmes hallgatást bizalmas páros helyzetekben gyakorolja, annak garantálom, hogy más helyzetekben is hasznára válik. De nem igazán azáltal, hogy „recepteket” tud egy beszélgetéshez, hanem amiatt, hogy „ösztönösen” jobban ráérez saját és a másik mögöttes érzelmeire és gondolataira, még akkor is, ha a másik csak kerülgeti az igazi témát, és nehezen tud nyíltan beszélni arról, ami igazán nyomja a szívét. Nem csak okosabb társalgóvá válik, aki tud „jó dolgokat mondani”, hanem bölcsebbé is: jó dolgot, jó időben, jó módon mond.

Pontosan ugyanígy, a gyakorlatok kipróbálása nem jelenti azt, hogy onnantól minden apró-cseprő ügyet ilyen „formális” keretek közt kellene megbeszélni. Csak egy új minta lesz az eszköztárunkban, amit előszedhetünk, ha szükség van rá. A kis dolgokban pedig könnyedén szót érthetünk mindenféle cifrázás nélkül is, mivel így nem lesz állandóan a levegőben egy rakat kimondatlan neheztelés.

Sok mély és tartalmas együttgondolkodást kívánok mindenkinek!

pszichológia

2 hozzászólás to “Vita vagy együttgondolkodás”

  • JSBach szerint:

    Sok jó dolgot mond a témáról az erőszakmentes kommunikáció (EMK) elmélete.

    Lásd pl. Birtalan Balázs pszichológiai blogját:
    http://sorskonyvnelkul.blog.hu/tags/emk

    • Jand szerint:

      Hello, állandó olvasója vagyok Balázs blogjainak. 🙂
      Csak most nem akartam semmi elméletszagú dolgot belevenni, meg zsiráfokat emlegetni. Amivel persze nincs semmi bajom, nagyszerű és játékos terminológia, de én fontosnak tartom a hasznos alapgondolatokat minél sokfélébb és egyszerűbb módokon rendszeresen újrafogalmazni. Ne egy elméletből következzenek a hasznos szemléletek, hanem fordítva.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.