A psziché és a bioszféra

2011. május 30. hétfő Jand Világ

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

[Theodore Roszak: The Voice of the Earth – An Exploration of Ecopsychology, 1992, részlet a könyv 2. fejezetéből, fordítás általam]

Előzmény: A Természettelenített Környezet

[Roszak a CFC-kről, az ózonréteget károsító hajtógázokról írt, ezt most kihagyom.]

Mégis, ez csak egyetlen aprócska termék megannyi másik közül, amelyeknek az újdonság varázsán kívül nem sok egyéb új haszna van. Szinte levonhatnánk a következtetést, hogy hiányzik belőlünk mint fajból valami szükséges ösztönszerű reflex, amivel az ilyen méretű problémákra reagálhatnánk. Helyette rossz kifogásokat találunk, hogy folytathassuk pusztító szokásaink. Azt mondjuk, munkahelyek forognak kockán… befektetéseket kell figyelembe venni… a kényelmünket, amit nem mernénk feláldozni. Lehetséges, hogy a túlélő ösztöneink kizárólag csak a sokkal nyilvánvalóbb, közvetlenebb, és helyi vészhelyzetekre vonatkoznának? Mit mondanánk arra az emberre, aki nem tudja elhatározni magát, hogy meneküljön egy égő épületből, csak mert nem találja a hitelkártyáit? Egy globális krízissel szembenézve, elveszünk egy csomó hasonlóan kicsinyes figyelemelterelés között.

Egy olyan pszichológiai elmélet, amely nem képes megbirkózni egy ilyen fokú irracionalitással, az egészen bizonyosan mélyen elégtelen. Egy kultúra, amely hatalmas mértékben képes megsebezni a bolygó kapcsolatrendszereit, ami eltartja őt, és mégis töretlenül halad tovább ezen az úton, az őrült, egy olyan halálos kényszerbetegségben, amely a saját fajtánkon túl kihat a körülöttünk lévő nyers ártatlanságra is. Azon vagyunk, ügyesen racionalizált módokon, hogy egy olyan monokultúrás világtársadalmat toljunk előre, amelyben bármi csak akkor tud túlélni, ha a városi-ipari civilizáció szolgájává válik. A bolygó biológiai sokféleségének ilyen kimerítése egészen bizonyosan veszélyes ökológiailag, és könnyen felérhet egy népirtással. [Emberek is belehalhatnak, sokan.] De még e rettentő kilátások előtt is, a bioszféra pusztítása megfoszt bennünket a dolgok szépségének és nagyszerűségének felismerésétől. És így a pusztításaink ugyanannyira lesújtanak ránk is, mint a növény vagy állatfajokra, akiket kiirtunk; mivel a bolygó természetesen túl fog élni, minden bizonnyal az élet új kalandjait fogja még teremteni hosszú korokon át. De minket olyan módokon tesz kisebbé a pusztító érzéketlenségünk, amelyek megtörik az élvezetre, növekedésre, teremtésre való képességeinket. Azáltal, hogy ennyire agresszívan és mesterien válunk „emberré”, elveszítjük alapvető emberségünk.

A kérdés, amit felvetünk, egyszerre etikai és pszichológiai, egy olyan vita, amely egymásnak feszíti az egyre inkább gyötrődő környezeti tudósokat a sokkal nagyobb számú megingathatatlanul optimista vállalkozóval. E vita alatt mély kérdések rejlenek arról, hogy mit is tekintünk „valósnak”, és mit fogunk fel „jónak”.

[Megint ugrok, Roszak arról ír, ahogy a „gazdasági érdekek” mindig ütőkártyát jelentenek a „környezettel” szemben, és hogy a pénzügyi tanácsadók számára a „valós világ” más, mint a környezeti tudósok számára. Az előbbiek leginkább nem zavartatnák magukat olyan „apróságokkal”, mint a fizikai-biológiai világ állapota, arra hivatkozva, hogy az úgysem érdekel senkit, nem lehetne megértetni az emberekkel.]

A szűk látókörre kalibrált logikussága az ilyen fajta gondolkodásnak egy paranoid emberre emlékeztet, aki pontról pontra jogi szabatossággal képes kifejteni a látásmódját. Mindegyik pont tökéletes értelmet nyer megkérdőjelezetlen feltevéseinek apró világában; de a kirajzolódó minta a teljességében nézve őrült. Ezt hívta Lewis Mumford „őrült racionalitásnak”; és ez sehol másutt nem nyilvánul meg nagyobb mértékben, mint a nem-emberi világgal való kapcsolatainkban, amelyből a mi emberi világunk kinőtt.

Az Egzisztencialista pszichiátria kiemelkedő alakjai közt van Viktor Frankl, aki képes volt a legextrémebb „határhelyzeteket” is bevonni az életművébe a személyes tapasztalatai által. A Holokauszt egy túlélőjeként, Frankl megtapasztalta az emberi természet mélységeit és magasságait, fogolyként a Náci Németország haláltáboraiban. Azzal az elhatározással tért vissza a világba, hogy beépítse azt a poklot, amin keresztül ment, a korának pszichiátriai elméleteibe. Bár tisztelte elődei munkáját, szinte gúnyosan tekintett szakmájának kényelmes burzsoá gyökereire.

Hála Istennek, Sigmund Freud nem tapasztalta meg a koncentrációs táborokat belülről. Az ő páciensei a Viktoriánus kultúra stílusában készült puha kanapén feküdtek, nem Auschwitz mocskában. Ott… az emberek lelepleződtek, mind a disznók és a szentek.

Nagyban Frankl-nak köszönhetően, a haláltáborok és a háború borzalmai összességükben arra kényszerítették a komoly pszichiátriát, hogy átalakítsa az emberi természetről való megértését. Ez a feladat roppant kínos volt; de elkerülni annak érdekében, hogy folytathassák a szokásos terapeuta üzletmenetet, gyávaság lett volna. Frankl kitartott amellett, hogy vannak olyan jellemzői a rémületnek és a kétségbeesésnek, amivel szembe kell nézni. „Legyünk tehát éberek – kettős értelemben: Auschwitz óta tudjuk, mire képes az ember. És Hirosima óta tudjuk, mekkora a tét.”

A psziché felfedezésében most belefutunk egy másik mérföldkőbe, ami az eddigi leghatalmasabb. Akkor kell vele szembenéznünk, amikor a technológiai hatalmunk elérheti globális csúcspontját. Ami Auschwitz volt az emberi raboknak – egy tökéletesen racionalizált, hatékonyan megszervezett mészárszék – a városi-ipari rendszerünk egyre inkább azzá válik az egész bioszféra számára, és magunk számára is, mint elválaszthatatlan részei ennek a környezetnek. A pszichiátriai elméletek dimenzióinak, és velük együtt a megértésünknek a minden emberi, nem-emberi és emberfeletti dolgokkal való kapcsolatainkról, fel kell nőnie oda, hogy magába foglalja az egész bolygó életterét. Mivel megint, meghunyászkodni e kihívás elől gyávaság lenne.

[Saját kiegészítésem: természetesen ez a feladat roppant nehéz, mert szembe kell néznünk azzal, hogy valójában nem munkahelyre, pénzre, és egyre több „termékre” van szükségünk – mindezeknek csakis az önmagába forduló, nárcisztikus civilizációnk teremt értelmet –, hanem egy sokkal tágabb keretben értelmes és működő Életre. Tudom, hogy elég reménytelennek tűnhet… de túl nagy a tét.]

ökopszichológiapszichológiaRoszak

One Response to “A psziché és a bioszféra”

  • Almaleves szerint:

    “…valójában nem munkahelyre, pénzre, és egyre több „termékre” van szükségünk…” – akkor vajon akkor mire?
    Verbálisan nem ezt hirdeti a civilizációnk, hanem ezeket: szeretet, béke, emberi kapcsolatok, hagyományok, értékek, stb.
    Ehelyett állandó háborúk, konzumidiotizmus, szeméthegyek jellemzik.

    Azért nagyon veszélyes mindez, mert egy szélsőségesen alkalmazkodó kultúráról van szó. Mindig ahhoz idomul, ami éppen az aktuálisan fellépő igény.
    Küzd a dohányzás ellen, csodálatos jövőképeket vetít elénk és csupa efféle, egy átlagosan romantikus beállítódottságú ember által abszolút helyeselhető ideákba csomagolja a mérgét.

    és mi a kiút? lerombolni, eltakarítani, felépíteni
    Hogy ezt mennyire kell fizikai értelemben venni, az egy más kérdés.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.