A Természettelenített Környezet

2011. május 27. péntek Jand Világ

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

[Theodore Roszak: The Voice of the Earth – An Exploration of Ecopsychology, 1992, részlet a könyv 2. fejezetéből, fordítás általam]

Bár ritkán tárgyalják ezt a szakirodalomban, Freud reményvesztett életszemlélete máig kísérti a fősodrú pszichiátriai gondolkodás nagyobb iskoláit. Ez egyfajta negatív szellem, amely kimondatlanul mindig ott lebeg a háttérben: a kozmosz egy olyan képe, amely túl idegen ahhoz, hogy tudatunkba engedhessük. Az út, amit a modern pszichiátria választott, hogy levágja magát a tágabb természetről, és a pszichét egy tisztán személyes és társadalmi hivatkozási rendszerben egyengesse, Freud bátor, de sikertelen kísérletéből következik, hogy találjon egy emberileg elfogadható kapcsolatot a belső és külső világok között.

Ezt a kudarcot főleg az Egzisztencialista Terápia iskoláján belül egy különleges pátosz lengi körül, ami az egyik legelszántabb erőfeszítést tette arra, hogy átdolgozza a Freudi ortodoxiát. A Daseinanalyse, ami jelentősen támaszkodik a német egzisztencializmusra és fenomenológiára, azt tűzi ki célul, hogy felfedezze a páciens valódi világát, „a világot, amelyben ő él és mozog, és az ő lényét adja”. A legempatikusabb értelmezésben ez azt jelenti, Rollo May szavaival, hogy a terapeutának „az emberi lényt nem statikus anyagok, mechanizmusok és mintázatok gyűjteményének kell látnia, hanem mint felbukkanó és létrejövő, azaz létezőnek”. Ebben a vállalkozásban, hogy felleljék a páciens élő, közvetlen valóságát, az Egzisztencialisták vigyáznak, hogy ne felejtsék ki a környezetet (die Umwelt) az elméleti apparátusukból. De az ő értelmezésük szerinti „környezet” szomorú dolgokat árul el. Az Umwelt csak egyike a három „világnak”, amiben a psziché rejtezik; és általában gyorsan átlépnek a társadalmi világ (Mitwelt) és főként a személyes világ (Eigenwelt) felé. Az Umwelt-re csupán úgy tekintenek, mint a közvetlen fenyegetést nyújtó fizikai szükségletek összességére. May szavaival:

biológiai igények, hajtóerők, ösztönök  – a világ, amely akkor is létezne… ha az embernek nem lenne öntudata. Ez a természeti törvények és természeti ciklusok világa: alvás és ébrenlét, születés és halál, vágy és megkönnyebbülés, a biológiai determinizmus véges világa, az ’adott világ’, amelyhez mindegyikünknek valamilyen módon alkalmazkodnia kell.

Ezt mind, mondják, Freud a megfelelő módon kezelte. Az Egzisztencialisták számára Freudon túllépni nem azt jelenti, hogy átértelmezzék a természet-szemléletét, hanem csak az analízis új rétegeit építik a tetejére. Az Umwelt-et tehát csak futólag kell megemlíteni, amint gyorsan haladhatnak a „pszichoterápia elméletének felfedezésre váró új határai felé”. És mi is az? Az Eigenwelt, „a szelf önmagával való kapcsolata”. Ez egy kizárólagosan emberi terep, ahol elválasztjuk magunk az objektív természettől és föléje állunk. Ez a valódi „világ”, ellentétben azzal, ami csupán „környezet”. Ludwig Binswanger szavaival: „Az állatnak, mivel nincs én-te-mi-tudata… nincs semmilyen világa… Az állatnak a természet kegyelméből van környezete, és nem a szabadság kegyelméből, ami által meghaladhatná a szituációját.”

Amit ő leír, az nem más, mint az a természettelenített környezet, amint elvárhatjuk, hogy a városi terapeuta és a kliensei ismerik: egy üres, jellegtelen, némileg idegesítő háttere a „valódi életnek”, ami személyes és társadalmi. Rollo May szerint „a terápia célja az, hogy a páciens a létezését valósként tapasztalja meg.” Dicséretes cél. De az Egzisztencialisták ez alatt azt értik, hogy befelé forduljon, el a környezettől. „A neurotikus túl sokat foglalkozik az Umwelt-tel, és túl keveset az Eigenwelt-tel.” Az Umwelt-et, ami az összes élőlény közös világa, kevéssé érdekesnek tekinti. Másfelől az Eigenwelt meg tele van egy csomó érdekes emberi aggodalommal, pontosan azokkal a traumákkal, amelyek miatt az emberek pszichiáterhez mennek. Az Eigenwelt határainak feltérképezése közben, mint Freud előttük, az Egzisztencialisták készek meglátásokat kölcsönözni az irodalomból és a filozófiából. De a tekintélyek, akiket tisztelnek – Nietzsche, Marcel, Tillich, Sartre, Camus – egytől egyig a modern Nyugati ember különös szorongásának (angst) specialistái. Az összes meglátásuk ellenére, ők csak jól artikulált tünetei egy neurotikus kultúrának, az orvossága helyett. Még közülük a vallásosok is – mint Kierkegaard – a modern tudományok halott és idegen világképének támogatásából indulnak ki, majd ennek a gyötrelmes premisszáitól igyekeznek elmozdulni. Nem a természet által dolgoznak, hanem megpróbálnak felülemelkedni rajta a „hit ugrásával”. A természet egy börtön, amiből ki kell törni, hogy megkereshessünk egy Istent, ami valami teljesen más.

Elismerem, sokat lehet tanulni az elidegenedett helyzetünk ennyire tehetséges és szókimondó áldozatainak munkáiból. De a fő tanulság, amit a terápia levonhatna ebből, az egy olyan kérdés, amit ezek az érzékeny, de intenzíven városiasodott elmék sose tennének fel. Mi a forrása ennek az „episztemológiai magánynak”, ami a modern életet jellemzi? Lehetséges, hogy az ökológiai figyelmetlenségünk? Míg a kliensek a terápiájukban megjelenő keresést lehet, hogy mint patologikusan elkülönült egók kezdik, ez az elszegényedett, lényegében negatív felfogása a környezetnek, amit az Umwelt-ben foglalnak össze, segíthet-e abban bármit, hogy begyógyítsuk ezt az állapotot?

Mary Midgley, keresve a finom és szövevényes kapcsolatot a kulturális örökségünkben „állat és ember” között, azt találta, hogy a fizikai és biológiai világok elvetése egy „igazán szörnyű dolog az Egzisztencializmusban”. Ez a filozófia úgy érvel,

mintha a világ csak halott anyagot (tárgyakat) tartalmazna egyfelől, és teljességgel racionális, művelt, felnőtt emberi lényeket másfelől – mintha nem létezne más életforma. Az elhagyatottságnak az a benyomása, amivel az Egzisztencialisták rendelkeznek, egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem az Isten eltávolításából ered, hanem a bioszféra – a növények, állatok és gyermekek – gőgös lenézéséből. Az Élet pár városi szobára szűkül; nem csoda, ha abszurddá válik.

Hasonlóan, a Tárgykapcsolat-elméletben, amely Freud egyik fő újragondolása, a „környezet” fogalma gyakran megjelenik. De ha figyelmesebben megnézzük, kiderül, hogy ez a társadalmi környezet, amely állítólag a születés után azonnal átveszi az irányítást. Jay Greenberg szavaival: „A külső világ, amelyhez az embernek alkalmazkodnia kell, megkérdőjelezhetetlenül egy társadalmi világ.” Konkrétabban, a társadalmi környezet az anya, aki, ha megfelelő a szerepére, ő lesz az „elősegítő környezet” a harmonikus gyermeki fejlődéshez. Egyetlen anyától sem elvárható, hogy tökéletes legyen, csak az, hogy „elég jó”. De akár tökéletes, akár épp csak megfelelő, az anya szerepe a szocializálás. Neki kell előhívnia a baba zökkenőmentes szeparációját és egyéniesedését. E folyamatban történik a nemi és egyéb szerepek tanítása, és végül egy újabb okleveles városi-ipari személyiség lesz beavatva a kultúránkba, készen arra, hogy karriert csináljon, családot neveljen, éljen azzal, amit a piac kínál, és összességében továbbvigye az ökológiai figyelmetlenségnek ugyanazt az állapotát, mint előtte a szülei is tették.

Hogy egy utolsó példát vegyek: amikor még a késő huszadik századi, vakmerően újító Humanisztikus Pszichológia felé is fordulunk, ugyanazokat a kulturális korlátozásokat láthatjuk munkálkodni, amelyek a fizikai környezetet a nem-entitás állapotába süllyesztik. Például Abraham Maslow úttörő munkájában a „humanizmus” meghunyászkodó és defenzív módon nyilvánul meg; ugyanúgy a lemondás légköre lengi körül, mint az egyetemeinken a Bölcsészetet. Ott az irodalom, filozófia, történelem, néha a művészetek tanulmányozása úgy élnek túl, mint gettósított tudásformák, amelyek szigorúan le vannak választva a természettudományokról. A Bölcsészet foglalkozik azokkal a dolgokkal, amelyek kizárólagosan az emberi elmékben történnek, tisztán szubjektív alapon. A teljes külső világ a tudósokra van hagyva. Hasonlóan, a „fejlődés” és az „önmegvalósítás”, amelyekkel a Humanisztikus Pszichológia kitüntetetten foglalkozik, nem áll semmi kapcsolatban az elmén kívüli valós világgal. Csak privát ügyei egy magányos pszichének.

A pszichológiának Maslow szerint megvan a „saját felségterülete”. A „psziché azon részeivel foglalkozik, amelyek nem a külső világ tükröződései, vagy ahhoz való hozzáidomulásai”. De természetesen az egyetlen „külső világ”, amire Maslow gondolt, az a társadalmi kapcsolatok világa. Így, azokra reagálva, akik szerinte túlságosan a másikra irányuló dolgokra helyezték a hangsúlyt – az interperszonális pszichiáterek, mint Harry Stack Sullivan – Maslow egyre messzebb és messzebb ment az „autonóm szelf vagy tiszta psziché” bajnokaként. Így válik ő egy szomorú, de tanulságos példájává, hogy mi történik egy ambiciózus pszichiátriai elmélettel, ha nincs meg benne a környezeti dimenzió.

Maslow ideálja a „környezet túllépése” volt, tisztán társadalmi értelemben. Ennek ellenére egy bizonyos ponton visszakozott, mert úgy hitte, hogy a küldetését az „önszabályozó psziché” felé egy kicsit túl messzire vitte az elkülönülés irányába. Bevallva, hogy ez „paradoxnak” tűnhet, azt javasolta, hogy a kutatás a „valós Én” iránt, felnőhet az újra-csatlakozás egy formájáig. De mivel az akadémia és a klinika embere volt, Maslow nem tudott elképzelni semmit a társadalmi világon kívül, és a legnagyobb beismerése az volt, hogy lehetségesnek vélte „a testvériség érzését minden más emberi lény felé”. Eddig mehet tehát a Humanisztikus Pszichológia, nem tovább.

A pszichiátria ezen iskolái egy egészséges lázadásból születtek a Behavioristák és Freudisták lélektelen redukcionizmusa és mechanisztikussága ellen; de a lázadás azzal zárul, hogy bezárja magát egy egzisztenciális vákuumba. Hiába keresnénk Maslow vagy az Egzisztencialista terapeuták munkáiban akármilyen szemléletét a nem-emberi környezetnek. Nincs benne olyan; azt feladták a „kemény tudományok” felé. Cél, értelem és érték máshonnan tehát már nem jöhet, így csak az emberi szíven belül improvizálható.

***

A Freud utániak, akik a pszichiátria egy tágabb társadalmi kontextusát keresték, jogosan érezhették, hogy az elmét fel kell szabadítani a klasszikus pszichoterápia megkötései alól. Az iránti vágyukban, hogy egy releváns és hasznos terápiát alkossanak, hasonló joggal elfordultak attól az úttól, amit Freud az élvezet-elv mögött felvázolt. Úgy tűnt, ő nem talált semmit az univerzum külső sötétségében, aminek bármi gyakorlati terápiás haszna lenne.

Amit a követői nem vettek figyelembe, a városi kultúrának az a dinamizmusa, amely egyre nagyobb túlkapásokat követ el a bolygó felé. Ha figyelembe vennék, olyan kérdések merülnének fel az emberi és természeti világok kapcsolatáról, amelyet nem lehetne többé megkerülni. Akkor létfontosságúvá válna, hogy a családnak és társadalomnak egy ökológiai kontextust adjunk. A beteg lelkek tényleg lehetnek beteg családok és egy beteg társadalom gyümölcsei; de a következő lépésként, mi legyen a társadalom mint egész betegségének a mérőeszköze? Bár sok kritériumot ki lehetne jelölni, van egy, ami biztos a többi fölött helyezkedne el: egy olyan faj, amely elpusztítja a saját életterét hamis értékek hajszolásában, és makacsul figyelmen kívül hagyja, mit is tesz, az „őrült”, ha bármilyen jelentést is tulajdonítunk e szónak.

Egy ilyen környezeti hivatkozási keretben megtalálhatnánk a kezdetét annak a magasabb épelméjűségnek, amit a Radikálterapeuták menedékként használhatnának az elnyomó társadalmi tekintély elől. A tudományosított pszichiátriai intézmény, amivel hadilábon állnak, végül is ugyanabban a természet-szemléletben gyökerezik, ami áthatja az ipari társadalmak hivatalos politikáját. Ezt a felismerést követhetné a tartósság egy olyan pszichológiája, amely túllép a mai hagyományos felfogáson és tünékeny értékrenden. Freud késői éveinek két bátor kutatási iránya – az épelméjűség transzkulturális mércéjének keresése, és a vágya, hogy egyesítse a mentálisat és a fizikait – találkoznak az ökológiai keretben.

Folytatás: A psziché és a bioszféra

ökopszichológiapszichológiaRoszak

5 hozzászólás to “A Természettelenített Környezet”

  • JSBach szerint:

    Éppen most olvasom Karl Jaspers egzisztencialista filozófus “Bevezetés a filozófiába” című könyvét. Jaspers a filozófia legfőbb forrásának és céljának az (emberek közti) __kommunikációt__ jelöli meg.

    Hosszasan tárgyalja a sztoikus, elszigetelődő filozófia ürességét, de a kínált megoldásban (az __emberek__ közti kommunikációban) még mindig ott van a nemtársadalmi környezettől való elszigetelődés, a természeti környezet semmibevétele.

    Ráadásul a kommunikáció szó önmagában is tartalmaz valamiféle elszigetelődést. A kommunikációban kommunikáló egyéniségek vannak, köztük a csatorna, a kód, a zaj; és több kilométer távolságban van csak valahol a valóság, amiről beszélnek. Mondjuk lehet, hogy csak azért érzem ezt így, mert túlságosan is beleégtek a memóriámba a nyelvtankönyv vonatkozó ábrájának vastag vonalai.

    Én a filozófia legfőbb forrásául és céljául a “környezetben való integrált létezést” tenném meg. Persze ezt csak a filozófia egy bizonyos részére lehet ráhúzni. Pl. az angolszász típusú analitikus filozófia (melyhez tartozik többek közt a matematika filozófiája) valami mást akar és egészen más indítékokkal bír, mint a jelen esetben tárgyalt kontinentális filozófia.

    • Jand szerint:

      Köszi, hogy nem direkt módon, de felhívtad a figyelmemet, hogy az egzisztencializmus magyarul nem x-szel van. 🙂 Ilyen apróságok mellett gyakran elmegyek, ha egy menetben fordítok. Javítottam.

  • Első! 🙂

    Nagyon jó! Erről még nem gondolkodtam/hallottam!
    Köszi András!

  • Birtalan Balázs szerint:

    Érdekes és fontos gondolatok. Bennem persze rögtön az a kérdés merült fel, hogy a mindennapi terápiás gyakorlatban vajon hogy lehet ezt aprópénzre váltani. Mert amikor megkeres valaki azzal, hogy belefáradt a házassági játszmáiba, vagy hogy idegrohamot kap amiatt, hogy huszonéves létére a szülei még mindig gyerekként kezeli, vagy hogy nem tud kiállni magáért a környezetében, vagy hogy erekciós problémája van, vagy hogy nem mer közeledni egy potenciális partnerhez – szóval ezekben a helyzetekben nehezen tudom elképzelni, hogy az ökoedukációnak valóban releváns szerepe lehet. Még akkor is, ha én magam belül tudom (tudni vélem), hogy a merevedési zavar mögött valójában szorongás van, amely – részben legalábbis – egzisztenciális szintű, ami pedig visszavezethető tízezer évvel korábbra, a mezőgazdasági forradalomra.

    Persze bizonyos emberek terápiájában elkövetkezhet olyan szakasz, amikor nem jajveszékelve, hanem valós, mély érteni akarásból fölteszik a “Mi az élet értelme?” jellegű kérdéseket. Ebben az esetben már adekvátnak gondolom, hogy a terapeuta ne csupán az intrapszichés kiteljesedés irányába kalauzolja a kliensét, hanem segítsen neki legalábbis új irányba mutató kérdéseket találni (ha a válaszokat nem is adja a szájába).

    • Jand szerint:

      Szerintem is elsősorban a legfontosabb terepet adni az érzéseknek. Két esetet azért leírok Roszaktól, bár szintén negatív példák, megint inkább csak arra világítanak rá, hogy mit nem szabadna tenni.

      Hallott olyan esetről, amikor a páciens beszámolt arról, hogy sajnálja, hogy a gyermekkori kedvenc fáját már kivágták. És a pszichológus azonnal arra terelte át a témát, hogy hogyan érez a házasságával kapcsolatban. Mintha minden érzésnek csakis az emberközi kapcsolatokban lehetne gyökere. Így teljes mértékben elutasította azt a terepet, hogy milyen kapcsolatban állt azzal a fával, és annak megvizsgálását, hogy most milyen kapcsolatba léphetne egy fával. Mert ez a mai társadalmunk szemében egy „őrült” dolog.

      Az másik az, hogy egy konferencia után megkereste egy újságíró a New York Times-tól, hogy érdekes ez az ökopszichológia, de tud-e kutatásokat felmutatni? Mert az persze nem volt neki elég, hogy ezernyi költő és tájképfestő munkájában kifejeződött a természettel való kapcsolat. Hogy rengetegen megtapasztalták, hogy hegyek mély társaságában az emberi világ nyűglődései új perspektívába kerülhetnek. Ő számokra volt kíváncsi, és Roszak keresett is neki számokat. Különböző cikkeket arról, hogy a természetben való vezetett túrázás hogyan hat főleg a „problémás” gyerekek lelkivilágára.

      Fura ez a „valóságérzet”, amiben bármilyen tapasztalat elvethető, ha nem szól róla elég „objektív tudományos cikk”. Épp ma kaptam el a rádióból egy rövid részletet, amiben egy pszichológiai kutatásról számoltak be, amiben „kiderült”, hogy a vásárlás boldogságérzetet teremt. Jó, a heroinista is boldog, ha megkapja következő adagját – gondoltam magamban. Valójában ez a beszámoló erről szólt: tessék, szabad boldognak lenned, ha vásárolsz! Ez egy „tudományosan leellenőrzött” tapasztalat. Kimondatlanul meg ott van, hogy jaj nekünk, ha nem jól működik „a gazdaság”, mert akkor esélyünk sincs erre a boldogságra!

      A terápia arról szól, hogy valaki akar valamit, de az egyenes úton mindig csak falakba rohan. Tehát ki kell tekinteni egy tágabb világba. Felfedezni a saját tapasztalatot. Itt szerintem a terapeuta dolga nem az, hogy vezessen, „ökoedukációval” vagy bármivel. Csak mellé állni, és ezzel egy kis plusz bátorságot adni ahhoz, hogy egyáltalán nem „bűnös” vagy „őrült” dolog kitekinteni a beléivódott „valóságérzet” keretein kívülre is.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.