Fontosság vagy fontoskodás

2011. május 25. szerda Jand Személyes

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

Előzmény: Gondolatok kedvenc mesémhez

Janifly hozzászólására reagálok:

Kedves András és a hozzászólók!

Mit tegyünk, ha már halljuk a szívdobogást, de a kard mégis a kezünkben van? Tényleg képtelenség letennünk? Félek kevés lesz pár generációt várni erre.

Fontos dologra kérdeztél rá. A Tündér ölelését megszokni egy embernek évekbe telhet. Nekem biztosan évekbe telt. Korábban menekültem onnan, ahol megölelnek, ahol azt érezhetném, hogy elismernek egyszerűen azért, mert ott vagyok. Mert akkor hirtelen már én is más vagyok, nem az, akit megszoktam. Így tényleg leginkább csak hadakoztam tovább.

Következő kérdés az, hogy mitől is félek igazán? Mert nem attól, hogy pár generációt „kell még várni”. Nem attól félek igazán, hogy nem hallják meg, miről beszélek, nem értik, miről írok. Attól félek igazán, hogy meghallják és megértik, mert akkor felfordulna a világ. Az én világom egészen biztosan: nem létezhetnék úgy, ahogy eddig.

Úgy érzem, a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy ezzel szembenézzek, és mégis tegyem, amit fontosnak érzek. Én mindig azt az írásomat tartom legfontosabbnak, amin épp dolgozom. Ez más szavakkal ugyanaz, mint hogy mindig azt írom, amit épp a legfontosabbnak tartok. És szeretném, ha az olvasóim mindig azt az írásomat tartanák legfontosabbnak, amit éppen olvasnak, de nem akarom ezt senkire se ráerőszakolni. Ha nem ezt érzik épp a legfontosabbnak, akkor ne ezt olvassák, vagy ne olvassanak.

Számomra az egyetlen igazi lelkigyakorlat: tenni, amit fontosnak érzek az adott pillanatban. Ez nagyban különbözik attól, mintha azt tenném, amiről azt hiszem, hogy fontosnak „kellene” éreznem. Az utóbbi csak fontoskodás, amivel becsaphatjuk önmagunkat és másokat, de végső soron sose vezet sok jóra, bár rövidtávon sok kibúvót nyújt, így ez tűnhet a könnyebb útnak.

Sokan mondják azt, hogy az ember imádkozzon és imádkozzon, mégha az imáját nem is igazán érzi át, mert előbb-utóbb az mégis őszintévé válik. Én nem mondom azt, hogy ez soha senkinél nem működhet, de abban egészen biztos vagyok, hogy nekem nem igazán működik. Szerintem tisztább út az őszinteségből kiindulni, és úgy rálelni fokozatosan az „imára”. Azért az idézőjel, mert ez az „ima” nem csak az lehet, hogy az ember összekulcsolt kézzel mormol valamit, hanem a gondolatai, tettei és élete.

A másik nagy nyavalya a cinizmus, de ez szerintem csak az érem másik oldala. Én hiszek abban, hogy aki nem fontoskodik és ezáltal képes felismerni a fontoskodást, az nem lesz cinikus. Hiszen könnyű kiábrándulni az erkölcsi szónoklatokból, a fontoskodva felépített álcákból. Roppant könnyű elveszteni a hitet a nem átérzett imákban. És ha egy fontoskodó környezet veszi körül az embert, akkor ezt a hitevesztést önmaga elől is titkolja. Ezután pedig jótékonykodhat is akármennyit, attól még cinikus marad.

Viszont szerintem az önmagunk előtti őszinteségből nem lehet kiábrándulni, mert az mindig tartogat valami meglepetést. Mégha nem is mindig kellemeset, hiszen amit az ember lát, az nem mindig szép. De az is a valóság egy darabkája, amit meg lehet ismerni, amivel valamilyen kapcsolatba lehet lépni.

A Tündér nem fél magához ölelni azt, aki neki hat fejét levágta.

Bennem van félelem, tehát nem én vagyok a Tündér. De van bátorságom mellé állni.

[Gyakran megkérdik tőlem, milyen vallású vagyok. Erre leginkább azt mondom: semmilyen. Minden vallásban látom a Szépséget, de azt is, hogy az emberek rákennek egy csomó baromságot is. És gyakran ők is ölik a Tündért. Az igazi Szeretet az egyházak jelenlegi formájukban való létét is „fenyegetné”, így nem csoda, ha félnek tőle. Én nem azt mondom senkinek, hogy ne féljen, csak azt, hogy legyünk őszinték, ha félünk, és akkor lehetséges a bátorság.]

világnézet

4 hozzászólás to “Fontosság vagy fontoskodás”

  • JSBach szerint:

    A társadalomban tapasztalható sokféle lelki zavar egyik oka is ez lehet, hogy az emberek nem azt teszik, amit igazán fontosnak vélnének, hanem azt, amit a társadalom és a szülők rájuk kényszerítenek.

    Engem például (persze kimondatlanul) Nobel-díjas tudósnak neveltek. Az évek során az internalizált beteg értékrend miatt sikerült egy jó kis pánikbetegséget kifejlesztenem. Óriási erejű katarzis volt számomra idén tavasszal rájönni, hogy a tudományos elismertség nem minden, sőt, szinte semmi.

    Számomra jelenleg az a legnagyobb érték (más szóval: legfontosabb), hogy van ez a világ, amiben mászkálhatok és felfedezhetem és létezhetek benne.

    Most egy hosszú út elején vagyok, de remélem, jobb irányba megyek, mint eddig.

  • Janifly szerint:

    “Most egy hosszú út elején vagyok, de remélem, jobb irányba megyek, mint eddig.”
    Erre egy épp András által feliratozott filmrészlet jutott az eszembe:
    “Évek alatt elkezdtem lerázni azonosulásomat a domináns kultúrával.
    Hogy újra egy a Földön járó élőlénynek érezzem magam.
    Még nem értem ennek végére, nagy kihívás, de mégis a legjobb dolog,amibe valaha belevágtam.”

    • Jand szerint:

      Amikor a filmben ezt a mondatot lefordítottam, éreztem, hogy valami fontos dologról szól, de még nem éreztem igazán, hogy mit is jelent. Most már tudom, hogy valami egészen elképesztő dolgot, a tapasztalás és Létezés csodálatosan színes módját. Ha egy a Földön járó élőlénynek érzem magam, akkor mindenre „új szemekkel” csodálkozhatok rá. Olyan, mintha sokáig nem is láttam volna igazán a körülöttem lévő világot, mert mindenre rögtön elképzeléseket és gondolatokat húzott az agyam, amelyek mint egy fátyol befedték a közvetlen tapasztalataimat. Erről még írni fogok. 🙂

  • Árpi szerint:

    Óriási, óriási írások. Köszönöm Nektek! Élményé varázsoltatok egy hosszú sorban állást. Sokáig nem értettem, miért élveztem annyira nagyon a kerékpártúrázást, hát itt írtátok le: új, tiszta szemmel láttam a világot.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.