Gondolatok kedvenc mesémhez

2011. május 23. hétfő Jand Világ

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem:

– Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

– Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

– De amikor olyan szépen énekel – mondtam neki.

Pácegresi legyintett.

– Álnok ének az – mondta. – Így csalja tőrbe az áldozatait.

Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! – gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy megölöm.

– Ez az egyetlen lehetőség – helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

– Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm – ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét – mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt.

Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban…

De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp – dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:

– Mit vétettem én neked, ember fia?

– Megölhetsz – mondtam neki –, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca.

– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen.

Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.

Térdre estem előtte.

– Nem érdemlem én ezt – mondtam neki –, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott.

Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

– Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd meg, hogy őrizzelek – mondtam neki.

Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.

Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.

***

Ez a mese máig könnyekre fakaszt…

Pedig ez a legerőszakosabb mese, amit ismerek: mert hát lehet annál nagyobb erőszak, mint egy Tündér hat fejét levágni? És ez a mese mégsem az erőszakról szól.

Számomra a mese „legrettenetesebb” pillanata az, amikor a Tündér magához szorítja a főhőst, és tündöklően rámosolyog. Mert akkor a főhősnek csak két lehetősége van: vagy beleőrül a bűntudatba és megöli magát, vagy feladja magát – egész korábbi életét, gondolatait, dühét – és átadja magát a Tündérnek.

***

Talán csupán a kényelmünk érdekében pusztítjuk a Természetet? Vagy csak azért, mert nem tudjuk eléggé, mit is teszünk? Hát, mindkettőről beszélnek már jó ideje, és nem látom sok eredményét.

Minden pusztítás és erőszak legfőbb okának azt látom, ha „csúfnak” gondolja magát valaki: bűnösnek, bolondnak, érdemtelennek. Elfedheti ezt bármilyen álcával: aki pusztít, az legbelül mégis csúfnak érzi csak magát.

Nehéz ebből kimozdulni. Mert meglátni, hogy gyönyörűek vagyunk, az hatalmas kín. Akkor szinte inkább meghalnánk. Mert akkor szembe kell néznünk azzal, hogy eddig minden nap levágtuk a Szépség, az Élet, a Természet egy-egy fejét.

Ha csúfnak és érdemtelennek gondoljuk magunk, nem leszünk képesek igazi ajándékokat tiszta szívvel elfogadni. Ekkor csak azt tudjuk a sajátunknak érezni, amit levágunk magunknak, amit minél inkább mi erőszakoltunk ki. Ha csúfnak gondoljuk magunk, nyugalmat nem lelhetünk. Így hát, bimm-bumm, csörtetünk. És mit nekünk füvek, fák, ég és föld!

Hány fejét kell még levágnunk a Természetnek, hogy meglássuk, hogy amit ad, az ajándék? Mert előbb-utóbb biztos meglátjuk, mivel a sivatag közepén egy kút: az ajándék. A csapból folyó vizet nem látjuk annak.

***

A mese főhőse kétszer is megadta magát: előbb Pácegresinek, és csak később a Tündérnek.

Pácegresinek azért adta meg magát, mert ő irányt adott a dühének. Sajnos ez is egy nagy erő, de a mesében a gyengébbiknek bizonyult.

A Zongorista című film végén a német tiszt egy zsidót könnyedén megölt volna, de egy Zenészt nem tudott. De csak azért tehette ezt, mert egyedül volt. Katonái előtt talán ő lőtt volna először. Az a tiszt is megadta magát „Pácegresinek”, de legalább magányában képes volt elszakadni tőle.

Még most is inkább hiszünk Pácegresinek: akinek aranya van, de nem zenél. Hiszen a Szépség testőrévé válni, és elfogadni az ajándékait, az milyen munka? Hogy lehet abból „megélni”?

***

Ha ajándékba kaphatnád valamelyiket, a tömör arany „furulya” és a fafurulya közül te melyiket választanád?

Ha a fafurulyát választanád, azt mondaná rá szinte az egész társadalmunk, hogy: hát te hülye vagy? Az aranyból annyi fafurulyát vehettél volna magadnak, amennyit csak akarsz!

De az így vásárolt furulya sose az a furulya lenne, amit szeretetből kapsz. Aranyat adtál cserébe, ami igazából neked nem kell, csak becserélni, és akinek adod, annak se kell, csak becserélni. Ezt értéknek nevezzük, pedig a legnagyobb érték mindig az, amit nem lehet becserélni. Persze egy arany ékszer is, például egy jegygyűrű, így értékké válhat, de ennek semmi köze sincs az „árához”.

Lehet a vásárolt furulya szépen faragott, és lehet, hogy tökéletesen szól, de nem éreznéd azt a bizsergést, amit az adna, ha a szeretetből kapott, legdrágább furulyádat emeled ajkaidhoz, mégha az egy kicsit görbe is és hamis. Lehet, hogy aranyat kapnál a vásárolt furulyán való játékodért cserébe, de szeretetet nehezen.

Bár az még valószínűbb, hogy Pácegresivé válsz, és sose vásárolsz belőle furulyát.

Melyiket választanád?

***

Ha a fafurulyát választanád, azt ajánlom: tartsd titokban. Nem a furulyát: azt használd eljátszani vele szíved zenéjét, de a választásodat. Senkinek se kell tudnia, hogy mi számodra az érték, elég, ha látják eredményét.

Ha világgá kürtölöd, hogy mi volt a választási lehetőséged, csak irigyek lesznek rád és megutálnak. „Hát, én bizony az aranyat választottam volna, azzal jót is többet lehet tenni” – mondja majd mindenki. De mi jót tehetsz valójában az arannyal? Még ha el is osztogatod, azzal csak fenntartod azt a játékot, amiben az arany fontosabb, mint a Szeretet.

Régebben a Pácegresik megölették azt, aki leleplezte volna ezt a játékot, és ezzel leleplezte volna őket Pácegresi mivoltukban. Mert ha az emberek tényleg rájönnek erre, akkor hiába van akármennyi aranyuk, nem szolgálná őket senki. Manapság már nincs szükségük ezt parancsba adni, a Tündéreket és pártolóikat állandóan „lefejezi” Pácegresi milliónyi szolgája.

Csak már nem szó szerint: ma, ha valaki nem az „aranyért” dolgozik, és nem öl Tündért parancsra, azt már jóval ritkábban öletik meg, mert az túl feltűnő lenne. Inkább csak semmibe vesszük őket, mert ha a Pácegresik bűvkörében élünk, akkor hát minek is figyeljünk arra oda, akinek nincs aranya? Például, ha valaki „elveszti” a lakását: kit érdekel?! Ha nem megfelelően játszotta a játékot, akkor nincs joga lakásra és kész.

Bár lehet, hogy azt meséljük be magunknak, hogy segíteni szeretnénk a hajléktalanokon, valójában leginkább azt szeretnénk, hogy minél nyomorultabbak legyenek. Hiszen akkor könnyedén elsétálhatunk mellettük, és egy percre se kell elgondolkoznunk azon, hogy talán valami nincs rendben társadalmi játékszabályainkkal. Ha ő egy nyomorult, hát ezt érdemli.

De ha boldog, ha elégedett: na, az az igazán nagy baj! Akkor őrajta „nem is lehet segíteni”, legalábbis úgy nem, ahogy mi szeretnénk. És ha nem tudunk a megmentő szerepében tetszelegni, akkor hogyan lássuk őket? Ha valami elgondolkoztat arról, hogy hogyan is látjuk az embereket, az ijesztő. Akkor inkább ezt a kérdést tesszük fel: hát honnan van joga annak, aki nem dolgozik úgy, mint mi, nem szolgálja Pácegresit, hogy boldog legyen, hogy egyáltalán éljen?

Sokan hirdetik azt, hogy egy Természet-közeli életmód, amiben nem irtjuk folyamatosan a bolygónkról az életet, az hatalmas lemondással járna. Pedig egyáltalán nem az a lényeg, hogy miről kell lemondanunk, inkább azt lehetne észrevennünk: miről mondtunk le eddig és miért?

De mikor van arra időnk, hogy sétáljunk a Természetben vagy meghallgassunk egy boldog hajléktalant? Hogy ne csak egy nagy rohanás közepette, hanem tényleg ott legyünk? Észre tudjuk-e venni, milyen ajándékot adnának nekünk?

De ehhez bátorság kell, mert nincs rettentőbb, mint egy megsebzett, megtört egyfejű Tündér, aki megölelne.

***

Nem a mese főhőse utálta a Tündért, ő csak megadta magát Pácegresinek. Pácegresi bárkit elküldött volna, hogy megölje a Tündért, de ő maga nem ment volna. Pácegresi utálta a Tündért, mert félt tőle. Talán érezte, hogyha a Tündér rajta is végrehajtaná a varázslatát, akkor ő eldobná az aranyfurulyáját. Ő ezt persze átoknak gondolta.

Ezért tud a főhős beállni testőrnek. Rájön, hogy bár az ő keze fogta a kardot, mégse igazán ő volt, aki levágta a fejeket, hiszen Pácegresi a távolból is fogta őt. Rájön, hogyha a Tündér mellé áll, akkor ő már egy új ember, ő már nem az, aki fejeket vágott. És rájön, hogy aki a Tündér mellett áll, az nem még csúfabbnak tűnik a Szépség ragyogása mellett. Aki a Tündér mellett áll, az gyönyörű.

[Megnyugtatásul azoknak, akik ismernek: nem tervezem hajléktalanná válni. De semmivel nem érzem magamat csúfabbnak, ha melléjük állok, vagy bárki mellé.]

Folytatás: Fontosság vagy fontoskodás

aranyéletLázár Ervinmesevilágnézet

4 hozzászólás to “Gondolatok kedvenc mesémhez”

  • Nóri szerint:

    Kedves András!

    Szeretném megköszönni, hogy írsz. A szívemből szólsz, és remélem, hogy sokunk szívéből.

    Szeretettel:
    Nóri

  • JSBach szerint:

    Én ott döbbentem rá, hogy a hajléktalanok boldogok is lehetnek, amikor kissrácként zeneiskolába igyekeztem, és a kezemben lévő hegedűtokot látva megkérdezte tőlem egy hajléktalan:
    – Mi a C-dúr párhuzamos mollja?
    – A-moll – mondtam.
    – Helyes, művész úr – mondta vigyorogva.

    Addig tökéletesen abban a hiszemben voltam, hogy a hajléktalanok buta, tudatlan biodroidok, azért vannak az utcán…

  • Tibor szerint:

    Én is nagyon köszönöm ezt az elemzést. Mindig is nagyon tetszett Lázár Ervin ezen meséje, talán tudat alatt éreztem, de nem állt össze ilyen jól ez a kép, mint ahogy leírtad.

  • Janifly szerint:

    Kedves András és a hozzászólók!

    Mit tegyünk, ha már halljuk a szívdobogást, de a kard mégis a kezünkben van? Tényleg képtelenség letennünk? Félek kevés lesz pár generációt várni erre.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.