Ki vagy te?

2011. május 9. hétfő Jand Világ

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

Ez egy régi fordításom, ami itt a blagon még nem szerepelt, bár máshol megosztottam. Fordítok egy újabb fejezetet is ebből a könyvből, így elővettem ezt is, és kicsit javítgattam rajta.

[Részlet Derrick Jensen: Walking on Water című könyvéből, 2003]

Semmi mást nem akartam, csak megpróbálni összhangban élni az igaz énemből jövő tanácsokkal. Miért volt ez oly rettentő nehéz?

– Herman Hesse

~

Valójában csak egyetlen kérdés van az életben, egyetlen lecke. Ezt suttogja folyton nekünk mindig minden. Minden éjjel rákérdez a Hold, amint a csillagok is. Ezt kérdezik a cédrusfák ágainak puha végein csüngő esőcseppek, és az orrod hajlatában vagy szád szélénél összegyűlt könnycseppjeid. Békák, virágok, kövek, műanyagdarabkák, mind ezt kérdezgetik egymástól, maguktól és tőled. A kérdés: Ki vagy te? A lecke: Megszületünk, kicsírázunk, kikelünk vagy összeállunk, leesünk az égből, élünk majd meghalunk vagy elkopunk vagy eltörünk vagy feloldódunk egy folyóban, tóban, tengerben, hullámokként, amik elindulnak kifele, hogy végül megtörjenek a túlsó parton. És addig, közben, mit fogsz tenni? Hogyan fogod megtalálni, hogy ki vagy, és hogyan leszel az? Ki vagy te, és mihez kezdesz ezzel?

Ha a modern ipari oktatás – és bővebben az ipari civilizáció – az „egyén alárendelődését” követeli meg, azaz az életteli emberi lények átalakítását „automatákká”, azaz szófogadó munkaerővé, akkor a legforradalmibb dolog, amit tehetünk, ha a szívünket követjük, és megvalósítjuk, kik is vagyunk igazán. És égető szükségünk van forradalmakra, minden szinten és minden módon, a legszemélyesebbtől a legglobálisabbig, a kis kanyartól a teljes fordulatig. Jelenleg öljük a bolygót, öljük egymást, és öljük magunkat.

És mégis, a szomszédaink – a kolibrik, szitakötők, áfonyabokrok, a földrengés által keltett roppanás, ami felébreszt az ágyadban – felteszik a kérdést, hogy ki vagy, és ki vagy mindegyikükhöz és magadhoz való viszonyodban?

Jelenlegi rendszerünk elválaszt minket a saját szívünktől és testünktől, a szomszédjainktól, a világba beágyazódott emberi és állati életektől, és még a legalapvetőbb józan észtől is. (Mennyire okos dolog elpusztítani saját élőhelyünk? Ki volt az a zseni, aki kitalálta saját ételeink, vizünk és levegőnk megmérgezését?) Néha e rendszer védelmezői azt mondják, hogy saját szívünket követni nem elég jó morális iránytű, mivel Hitler is a szívét követte, amikor megpróbálta meghódítani a világot, és megszabadítani azoktól, akiket érdemtelennek ítélt. De Hitler semmivel se jobban követte a saját szívét, mint bárki közülünk, aki vakon közreműködik egy olyan kultúrában, ami végrehajtja azt, amire Hitler vágyott, de maga nem tudta bevégezni. Az igazság az – amint rámutattam máshol, kimerítően –, hogy csak szívünk és elménk és testünk legszörnyűbb erőszaktétele által leszünk betörve a rendszerbe, ami által a kicsavart és megrongyolt pszichénk valamely szeglete számára ésszerűnek tűnhet egy olyan életmód fenntartása, amely kizsákmányoláson, nyomorba taszításon, és minden és mindenki utunkba kerülő elpusztításán alapszik.

Ezen keretek közt, a kérdés, amelyet az egész világ szegez neked minden pillanatban, egyúttal a legveszélyesebb kérdés is: Ki vagy te? Ki vagy te, igazán? A díszruháid és traumáid alatt, amelyek betöltik és meghatározzák életünk, ki vagy te, és mit akarsz tenni azzal az oly rövidke élettel, amit kaptál? Csak úgy tudunk a jelenlegi pusztító a módon élni, ha elhárítjuk ezt a kérdést, betanítjuk magunk és másokat, hogy elkerüljék, kényszerítünk másokat, hogy ne tehessék fel nekünk, vagy megpróbáljuk elpusztítani azokat, akik felteszik.

Amint látjuk.

~

A kurzus első hetének vége közeledik, és van egy kérdésem.

– Ha hirtelen kapnál több pénzt, mint amennyit csak el tudsz képzelni, mondjuk egymillió dollárt, maradnál az iskolában?

– Én sokkal többet is el tudnék képzelni egymilliónál – szólal meg valaki.

– Oké, hármat.

– Többet.

– Ne légy mohó. Tehát a kérdés: maradnál az iskolában?

– Hülye lennék!

Valaki más megkérdezi, mit szívtam. Senki az osztályból nem maradna az iskolában. Már évek óta felteszem ezt a kérdést, de talán csak öt vagy hat diák mondta összesen, hogy maradna.

Arról beszélgetünk, hogy mit tennének helyette. Sokan utaznának. Néhányan otthon maradnának és TV-t néznének. Néhányan jól kitalált partikat szerveznének. Sokan biztosítanák, hogy a szüleiknek, gyermekeiknek és barátaiknak soha ne kelljen belépniük bérrabszolgának. Sokan vennének a szüleiknek egy házat. Néhányan – főként az idősebb, visszatérő diákok – azt mondják, hogy az iskola elhagyásán kívül nem változtatnának sokat az életükön.

– Állást szereznél, vagy megtartanád a jelenlegit?

Nevetnek. Senki se válaszol igennel.

– Oké, együk fel, hogy megkapod az összes pénzt, majd a következő nap elmész az orvoshoz a rendszeres kivizsgálásra. Kiderül, hogy a rettegett Love Story betegséged van, ami azt jelenti, hogy már csak egy éved hátra, de minden tünet nélkül – ráadásul közben végig remekül nézel ki – de az idő leteltével hirtelen meghalsz. Mit tennél?

– Kérnék egy másodvéleményt.

Nevetek.

– Ugyanaz, mint az első.

Gondolkoznak.

– Maradnál az iskolában?

Persze, hogy nem.

– Ha csak korlátos időd lenne élni – és persze ez a helyzet – szereznél állást?

Persze, hogy nem. Ismét, sokan utaznának. Sokan időt töltenének a családjukkal. Többen is azt mondják, rengeteget szexelnének. Egy nő azt mondja, szülne egy gyereket. Mások úgy gondolják, hogy mivel a gyerek gyorsan árva lenne, így nem az ő érdekében cselekedne, de mások támogatják a döntését. Néhányan megtanulnának ejtőernyőzni (és a 366. napon elhagynák az ejtőernyőt). Valaki azt mondja, hogy az utolsó nap belesétálna egy repülőgép (mozgó) propellerébe, csak hogy drámai vége legyen. Néhányan kórházakban töltenék az évet, gyógyszert kutatva.

Amikor a válaszok elkezdenek ritkulni, egy diák megfontoltan megkérdezi:

– Mi célból játsszuk itt órán ezt a játékot?

Egy kicsit elgondolkodom, majd megvonom a vállam.

– Hogy jól érezzük magunk.

Úgy néz ki, ezt elfogadja. Valaki más megkérdezi, hogy én mit tennék másként, ha a pénzt megkapnám, de a betegséget nem.

– Abszolút semmit.

– Semmit?

– Talán többször mennék étterembe, gyenge szakács vagyok. És ha lenne elég pénzem, vennék földet, és félreraknám, hogy felgyógyulhasson.

Egy nő félénken felemeli a kezét. Ránézek és bólintok. Halkan mondja:

– Nem gondolod, hogy vehetnél egy új dzsekit, ami passzol is?

Valaki más:

– És valamit csinálhatnál azokkal a pólókkal is. Hol vásárolsz, a Value Village-ben?

– Nos, hát…

Sokan egyetértenek, hogy ha ők nyernék a pénzt, és nem én, akkor is vennének nekem divatosabb ruhákat. Ezt nagyban részletezik. Amikor végre megfelelően berendezték a ruhatáramat, valaki megkérdi:

– És mit tennél, ha csak egy éved lenne élni?

– Szünet nélkül írnék. Van bennem egy adag könyv, és nem akarok úgy meghalni, hogy néhányuk ott is marad.

– Tennél bármi különlegeset az utolsó napon?

– Igen – mondom. – Magamra csatolnék elég robbanószert, és elmennék a legközelebbi duzzasztógátig. Ez a legkevesebb, amit tehetnék a folyóért és a lazacokért.

~

Nemrég egy beszédemen egy nő megkérdezte, hogy mit mondhat a tizenöt éves fiának, aki, bár nagyon szerető (vagy talán épp mivel nagyon szerető), utálja az iskolát, a pénzgazdaságot, a kultúrát. Az anya nem akarta azt mondani neki, hogy szerezzen állást, és nehezen tudta meggyőzni magát, hogy azt mondhassa neki, hogy maradjon az iskolában. Az agyam elkezdett pörögni, majd akadozni. Nem sikerült semmi értelmesebbet mondanom annál, hogy „ez egy nehéz helyzet. A gyermekeinknek felelősségtudatot akarunk tanítani, de a kultúránk definíciója szerint a felelősség iskolába járást és álláskeresést jelent. Rabszolgalétet. Ezen korlátok közé szorítva hogyan lehet felelősséget tanítani? Nem tudom.”

Vettem egy lélegzetet, és mielőtt folytathattam volna, egy másik nő a közönségből, régi barátom, Carolyn Raffensperger, nagyszerű aktivista és gondolkodó, megkérdezte, hogy megpróbálhat-e válaszolni. Bólintottam, és ő ezt mondta:

– Az egyik legfontosabb dolog, amit tehetünk, hogy segítsük a fiatalokat megtalálni a saját útjukat valami önmaguknál nagyobb dolog szolgálatához. Általában az egyetlen ok, ami miatt a fiatalok főiskolára vagy egyetemre mennek – Wes Jackson szavaival az egyetlen valódi kínált szak – a felfelé irányuló társadalmi mobilitás. De nem tanítjuk meg gyermekeinknek, hogy egy magunknál nagyobb dolog szolgálata sokkal-sokkal nagyobb valószínűséggel vezet boldog és kielégítő élethez, és egy valódi értelemben gazdagabb környezethez.

A nő erősen figyelt, amint mindenki más a teremben. Carolyn folytatta:

– Minden ezzel a kérdéssel kezdődik: „Mi a legnagyobb és legfontosabb probléma, amelyet megoldhatok az adottságaimmal és képességeimmel?” Akárcsak egy kezdetleges választ formálni erre a kérdésre, elindíthat a megfelelő – és élvezetes – úton.

Ez elgondolkoztatott azon, amit az ókori görög filozófusok egyike az élet értelmének nevezett: az eudaimonián. Gyakran boldogságnak fordítják, de szerintem pontosabb lenne az összeillőség: mennyire illenek a cselekedeteid a képességeidhez, ahhoz, aki vagy. Az én értelmezésem szerint valahogy így képzelhették: miután meghalunk, száz élethossznyi időn keresztül úgy bánnak velünk, ahogy mi bántunk másokkal itt a Földön, és ezután visszakerülünk az újjászületésre várók közé. Amikor ránk kerül a sor, eldönthetjük, kik lesznek szüleink, és mik lesznek az adottságaink és céljaink. Pont mielőtt visszatérnénk az élet ezen oldalára, megiszunk valamit, amitől elfelejtünk mindent. És íme, itt vagyunk. Az lesz a feladatunk e világban, hogy visszaemlékezzünk az adottságainkra és céljainkra, és kibontakoztassuk azokat az őrszellemek, daimónok segítségével. Innen jön az eudaimonia, ami szó szerint azt jelenti, hogy „jó őrszellemme van”.

Carolyn folytatta:

– Miután lediplomáztam, nem tudtam, mi mást kezdhetnék az életemmel, így úgy döntöttem, elmegyek jogok tanulni. Tehát lényegében még feljebb törni a társadalmi ranglétrán. Elmentem megírni az LSAT tesztet és, totál legalul végeztem. Ez valószínűleg szerencsés is volt, mert ha átmentem volna, tökéletes alanya lettem volna az ügyvédes vicceknek. De később volt egy olyan érzésem, hogy el kéne végeznem a jogi egyetemet, hogy természetvédelemmel foglalkozhassak. Ezúttal a felső 3 százalékban végeztem. Ugyanaz az ember voltam, de most ez volt a helyes dolog a számomra. Megvolt a megfelelő motivációm. Ha valaki tudja, hogy mi az a probléma, amit meg tud oldani a képességeivel, amelyek egyediek az egész világban, gyakran azt is tudja, hogy mit kell tennie.

~

Megkértek, hogy tartsak egy beszédet egy bentlakásos fiúiskola nyolcadiktól tizenkettedikes diákjainak. Féltem tőle, még jobban, mint a börtönbeli óráktól. Elmondtam ezt a fiúknak, és meg is magyaráztam: amikor én felsős és középiskolás voltam, és iskolai rendezvényeken való részvételre kényszerítettek, a nagyterem hátuljába ültem, és zsebre tett kézzel mutattam be annak, aki épp beszélt, szinte elvi alapon. Megkértem őket, hogy mutassák a kezüket. Megtették és nevettek.

Hosszan kínlódtam rajta, hogy mit mondjak nekik – hogyan tudnám megvalósítani az írás és beszéd első szabályát [ne untasd az olvasót, illetve hallgatót], és főleg hogy milyen ajándékot adhatnék, ami tisztességes az idejükért cserébe –, végül úgy döntöttem, mint általában szoktam: a legjobb, ha egyszerűen csak az igazat mondom. Elmondtam nekik, hogy arról fogok beszélni, hogy miket kívánok, amit bárcsak elmondott volna nekem valaki, amikor én voltam olyan idős, mint most ők.

– Azt hiszem az első dolog, amit bárcsak valaki elmondott volna nekem az, hogy rendben van utálni az iskolát, hogy igazán őrült dolog elvárni, hogy az ember mozdulatlanul üljön, és úgy tegyen, mintha érdekelődne, miközben halálra untatják őket; és még őrültebb dolog elvárni, hogy szeressék is ezt.

A fiúk felfigyeltek. Amint a tanárok is, bár azt hiszem más okból.

– Az egyetlen dolog, ami segített átvészelni az iskolát, az az álmodozás volt. Az egész nyolcadik osztályt az ütődobozban töltöttem, a World Series hetedik játékában. Ketten kiestek, utolsó ütés, futók az első és második bázison, a pontállás 0-2. A dobó egy csavart labdát indít, és BAM! Átrepül a bal pályaszegély felett. Oké, ezzel eltelt tizenöt másodperc. Ismét a World Series hetedik játéka. Ketten kiestek, utolsó ütés… A kilencedik osztályban az NBA bajnokságot nyertem meg újra és újra, egy forgó ugrással a csengőszónál. (Talán hallottatok rólam.) A tizedikben egy ujjbeggyel elkapott labda volt a végzónában, amivel megnyertem a Super Bowlt. A hoki szintjére sose süllyedtem. – (Néhány éve megfeledkeztem róla, hol is vagyok, és elmondtam ezt a viccet Wisconsinban, egy buddhista központban. Szerintem nem mondhatod, hogy igazán éltél, amíg nem kergetett végig az utcán egy rakat pacifista hokiütőket lengetve.) – A foci után a lényegre tértem, és a középiskolás utolsó éveimet és a teljes egyetemet arról fantáziálva töltöttem, hogy plasztikbombát rakok a tanárok asztala alá, valamint azoké alá, akik elkövették a legmegbocsáthatatlanabb bűnt mind közül, és kérdeztek valamit, amikor már csak kevesebb, mint három perc volt hátra az órából.

A fiúk tapsoltak. Az arcukról ítélve néhány tanár pedig maga is némi plasztikbombára vágyott.

– A következő, amit bárcsak elmondott volna valaki az, hogy a dolgok javulni fognak, főleg ha a saját kezedbe veszed az életed. A középiskolai bizonyítványom átvételekor a búcsúbeszédet tartó diák azt mondta, hogy egykor majd úgy fogunk visszatekinteni ezekre a napokra, mint az életünk legszebb napjaira. Az első dolog, ami eszembe ugrott: bumm, ezer darabra szakad szét a színpad, de következőre pedig az, hogy ha tényleg ez a legjobb, ami csak elérhető, akkor akár meg is ölhetném magam itt és most. De a dolgok javulnak. Az általános iskola szar volt. A középiskola szar volt. Az egyetem szar volt. A húszas éveim nehezek voltak, majdnem annyira, mint az iskola, mivel ennyi időbe telt, hogy magamhoz térjek a korábbi iskoláztatásomtól, és elkezdjek bízni a saját szememben és eszemben. Hogy megtanítsam magam, hogyan gondolkodjak, és hogyan legyek a világban. De a harmincasok jók voltak, mivel akkorra már volt elképzelésem, hogy ki is vagyok valójában, és elkezdtem eszerint élni. És egyelőre a negyvenes éveim remekül telnek. (Kösz szépen Derrick, épp most ítéltél minket legalább tizenöt évnyi további pokolra.) Tehát ne adjátok fel! A dolgok javulnak. Amennyire tudjuk, csak egy életetek van, és nincs szinte semmi más, ami jobban megérné, hogy harcoljatok érte, mint hogy rájöjjetek, mit is akartok ti – és nem amit mondtak nektek a tanáraitok vagy szüleitek vagy lelkészek vagy hirdetők vagy toborzótisztek vagy emberek, akik könyveket írnak, aztán idejönnek erre a színpadra beszélni, hogy beszámoljanak az iskola felrobbantásáról szóló tizenéves fantáziáikról, hanem amit ti akartok – és utána követni azt, akkor is, ha a Föld messzi sarkaira és az életetek végéig is vezet.

– A harmadik dolog, amit bárcsak tanácsolt volna valaki az, hogy ne legyek már olyan gyáva, menjek oda és hívjam randira az illetőt.

Az arckifejezésükön láttam, hogy ez egy olyan tanács, aminek hasznát vehetik.

Elmeséltem nekik, hogy az utolsó dolog, amit az anyám mondott, amikor felszálltam a Kaliforniába tartó repülőre a középiskola utolsó éve előtti nyáron, az volt, hogy „Győződj meg róla, hogy elmúlt tizennyolc”. És elmondtam nekik, hogy nem épp ez volt a lehető legjobb dolog, amit mondhatott egy nagyon félénk, önbizalom-hiányos fiatalembernek, aki még sose volt egyetlen randin se (ez a leírás mellesleg majdnem az összes barátomra is illett). Van még valami, amit jó lett volna elmondani nekik, de nem tudtam, mert csak később sikerült szavakba öntenem, ez pedig az, hogy jobban megbántam a gyávaságból, mint a vakmerőségből adódó hibáimat, a nem megtett dolgokat, mint a megtett dolgokat. Nem azt bántam meg, ha a szívemet követtem egy intim kapcsolatba való belépésnél vagy kilépésnél, nem számított, mennyire fájt is, hanem ha a félelmeim miatt nem léptem be vagy ki, amikor kellett volna. Azt bántam meg, amikor a félelem elválasztott a szívemtől. Jó lett volna elmondani nekik, hogy ez nem csak a nőkkel van így, hanem mindennel az életben.

Meséltem nekik a magasugrásról. Bár mindig is szerettem a magasugrást, túlságosan féltem versenyben ugrani, másodikos középiskolás koromig. Az évben az edző rám talált, amint a pályán próbálkoztam, és meggyőzött, hogy versenyezzek. Végül megdöntöttem az iskolarekordot, és megnyertem a helyi bajnokságot, de aztán végeztem az iskolával, és kifutottam az időből. Mivel túl félénk voltam időben elkezdeni a versenyszerű ugrást, sose tudom megtudni – mondtam nekik – milyen jó lehettem volna. Megesküdtem, hogy nem engedem, hogy ugyanez történjen az életemmel: amikor kifutok az időből, szeretném úgy érezni, hogy megtettem, amit akartam, és amit tudtam.

Ehhez még hozzátettem:

– Néha úgy gondolom, hogy a gyávaság ugyanúgy pusztítja a bolygót, mint a kapzsiság, militarizmus és gyűlölet; most úgy látom ezeket, mind egyazon probléma különböző oldalait. A hatalmon lévők nem követhetnének el rutinszerű atrocitásokat, ha mi, többiek nem lennénk behódolásra nevelve. A bolygót ölik, és amikor eljön az én időm meghalni, nem akarok úgy visszatekinteni, hogy bárcsak többet tettem volna, radikálisabb, harciasabb lettem volna a védelmében. Úgy akarom élni az életem, hogy igazán számítson, hogy érezzem, hogy élek, hogy érezzem, hogy valódi.

Vettem egy lélegzetet.

– És bocsánatot akarok kérni tőletek, amint az én generációm előtti generációnak is bocsánatot kellett volna kérnie tőlem, amiért ilyen roncs világot hagyunk rátok. Az én generációm olyan társadalmi mintákat és szerkezeteket, életmódokat és gondolkodásmódokat, és olyan anyagi környezetet hagy rátok, amelyek ölik a bolygót. Elszúrtuk, csúnyán, és ti fogtok megszenvedni miatta. Annyira sajnálom.

– Ez elvezet a következő dologig, amit bárcsak hallottam volna valakitől. Ez évekig tartó kínlódástól mentett volna meg. Nem ti vagytok őrültek, a kultúra őrült. Ha őrültségnek látod, hogy a kultúránk szisztematikusan vágja tönkre a bolygó ökológiai infrastruktúráját, mégis kevesebb figyelmet szentelünk erre, mint a profi sportokra (Hajrá Mariners!), ez azért van, mert tényleg őrültség. Ha érzéketlennek látod, hogy a kultúránk a pénzt és a gazdasági termelékenységet többre értékeli az emberi és nem-emberi életeknél, ez azért van, mert tényleg érzéketlen. Ha őrültségnek látod, hogy a legtöbb ember az ébren töltött idejének javát olyan munkákat végezve tölti, amit inkább nem csinálna, ez azért van, mert tényleg őrültség. Semmi baj nincs veled, ha ilyen gondolataid vannak. Sőt, azt jelentik, hogy még élsz.

– Továbbá bárcsak elmondta volna nekem valaki, akár ezerszer, ha ennyi kellett volna, hogy meg is halljam, hogy rendben van boldognak lenni, rendben van pont úgy élni az életed, ahogy szeretnéd. Rendben van, ha nem szerzel állást. Rendben van, ha soha nem szerzel állást. Rendben van megtalálni, hogy mi tesz boldoggá, és megküzdeni érte. Annak szentelni az életed, hogy felfedezd, ki is vagy te.

Az idő lejárt. A fiúk kiáltozni kezdtek. Többen is előrerohantak a színpadhoz (láttam, hogy némelyik tanár is ezen gondolkozott, bár ismét úgy sejtem más okokból). Egy magas vékony fiú lelkesen kérdezte:

– Ez mind azt jelenti, hogy sose kell megtennünk semmit, amit nem akarunk? Eszerint minden könnyű lesz?

– Nagyon nehéz lesz. Milliónyi hibát fogsz véteni, és mindegyikért meg is fizetsz majd, így vagy úgy. Ez az egyetlen mód a tanuláshoz, legalábbis az egyetlen mód, ahogy én tanulni tudok. De a nehézségek a te nehézségeid lesznek, és nem olyanok, amiket mások raktak rád saját indítékaik miatt, vagy akár minden ok nélkül. És ez, hogy te magad vállalod őket, felelős vagy irántuk, mindent megváltoztat.

életiskolaJensen

2 hozzászólás to “Ki vagy te?”


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.