Miről szól az Élet?

2011. május 18. szerda Jand Világ

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

[Verset írni támadt kedvem.]

Ó, a tiszta ész, mellyel mindent meghatározunk!
Minden cél és szándék, minden változás: haladás.
Minden, ami nő: ellenünk van, vagy érettünk.
Gyomokat látunk és termést.

Percről percre élünk, játsszuk szerepünk.
Iskola, munka, nyugdíj: számunkra a rend.
De hol a perc értelme, hol a perc varázsa,
ha minden csak cél, és sohase az Út?

Mindent tudunk, vagy legalább
mindent tudni akarunk.
És hisszük: kitárul ez által a jövő.

Csak azt nem tudjuk:
az élő, érző ember
hol leli helyét e világban?

***

[További gondolattöredékeim készülő könyvemhez:]

Miről szól az Élet? Szavakat, azokat tudnánk sorolni sokat:

Boldogságkeresésről és önmegvalósításról.
Kötelességről és felelősségről.
Közösségről és együttműködésről.
Harcról, küzdelemről és versenyről.
Szeretetről, szerelemről és barátságról.
Munkáról, termelésről, fogyasztásról.
Családról és hazáról.
Sikerről, hírnévről és pénzről.
Tanulásról és tanításról.
Szórakozásról és élvezetekről.
Erkölcsről és lelkiismeretről.
Evésről, ivásról és szexről.
Istenről, spiritualitásról, megváltásról vagy megvilágosodásról.

Van-e bármi, ami mindezeket összekötheti, ami mind mögött megbújhat? Szerintem igen, csak ami mélyen van, azt nehéz szavakkal úgy kifejezni, hogy ne tűnjön semmitmondónak. De csak megpróbálom.

Az élet az Életről szól, annak minden szépségével és fájdalmával együtt. Két szó, amely mély értelmet is nyerhet: jelenlét és részvétel. Élő emberekként minden pillanatban jelen vagyunk a világban, és részt veszünk a világban. Ez az érzés, ez a tudat az a talaj, amin minden felsorolt fogalom egymás mellett nőhet és virágozhat.

De mit hagyunk ma virágozni? Ahogy ma leginkább a földet „művelik”, az köszönőviszonyban sincs az ökológiával, sőt, kifejezetten ellenségnek tekinti a természetes ökológiát. Az egyetlen cél: kiteríteni a műtrágyát és vegyszereket, amelyek által lehetőleg szabványos, látványos, egyforma termést kapjunk. Mindent külön-külön maximalizálni vagy épp minimalizálni akarunk, céljaink szerint, a kapcsolatokkal meg nem törődünk. Kit érdekel, ha a rovarirtók által áttételesen irtjuk a madarakat, és így egyre több rovarirtó szükséges? Kit érdekel, ha a talaj kimerül, majd úgyis „visszapótoljuk” valahogy! Legalább lesz „piaca” a rovarirtóknak és műtrágyáknak (és a gyógyszereknek, nagyrészt ebből is következőleg).

Amint a földeken, úgy az emberi fejekben. Az iskolában átadott „tudás” nagy része egyfajta szellemi műtrágya, amit kiterítenek, majd aratnak róla. És kit érdekel, hogy milyen talajt hagy maga után? Ha elsekélyesedik a világban való részvétel mély tudata, egy ilyen talajon a felsorolásomban lévő szavak, fogalmak nem képesek virágzóan megférni egymás mellett. Nem leszünk igazán képesek meglelni a valódi helyüket, szerepüket és értelmüket az életünkben. Csak folyamatos küzdelemben állnak egymással. Vagy művirágok kerülnek a helyükre, amiket nem táplál igazi talaj.

***

Olyan világot alkotunk, amely lényegében lenézi a mindennapi kreativitást: ha valaki nem a szabvány terméket használja és a szabvány megoldást. Ha megragaszt, befoltoz, átalakít valamit. (Biztos nincs pénze újra! Hát milyen ember az ilyen?)

Mire jó egy kukacos alma? Mire jó egy törött cserép? Olyan világot alkotunk, amely azt a választ adja: semmire. Ugyanígy tekintünk a „törött” emberekre is: szemétre velük!

Leginkább olyan módokat teremtünk minden „ügy” elintézésére, amiben nincs helye az együttérzésnek vagy bölcsességnek. Csodálkozunk-e, hogy elsorvad, aminek nem adunk terepet?

Eljátsszuk, hogy a pénznek nevezett papírfecnik becserélhetőek mindenre, és a pénzből a több a jobb, tehát mindenből a több a jobb! Illetve: mindenből, amit meg lehet számolni, és el lehet adni. Csodálkozunk-e, hogy minden másból meg egyre kevesebbet láthatunk?

***

Egy vezető politikusunk egyik beszédében az „egész civilizációnk versenyképességének növelését” nevezte meg fő célként, szó szerint. De őszintén: ki a fenével kellene versenyeznie „egész civilizációnknak”? Az elszórtan még túlélő őslakosokkal? A még meg nem „hódított” természettel? Valami láthatatlan földönkívüli civilizációval?

Tudjuk-e hova rohanunk? Értjük is, amiről beszélünk? Szerintem nem igazán, mert nem ezt tanuljuk. Amit leginkább tanulunk, az mindössze ez: higgyünk abban, hogy értjük is, amiről beszélünk.

Az iskolai feleletek, dolgozatok, vizsgák során ez a fő követelmény: képes legyél hihetően előadni, hogy érted, amiről beszélsz (akármiről is legyen szó). Akkor is, ha a tananyag egy részét nem érted, vagy egyenesen baromságnak látod. Nem lehetünk őszinték, és ennek egy következményeként gyakran magunk felé se leszünk azok. Leginkább úgy lehet elhitetni valamit, ha magunk is elhisszük. Hogy egy gyerekben ez elkezdődjön kialakulni, talán elég csak néhányszor megtapasztalnia, hogy az őszinte „értetlenkedésért” többnyire csak megszégyenítés jár, tanáraitól, de más gyerekektől is, akik már jobban elsajátították ezt a „leckét”.

Egy ideig sokat cikkeztek arról újságok, hogy mi lenne, ha a dohányzást jobban megrendszabályoznák, kitiltanák minden kocsmából. Sok érv szólt úgy, hogy a tiltás hatására csökkenne a dohányáruk forgalma és a kocsmák látogatottsága, így rengeteg adókiesést és sok munkanélküliséget okozna, és ezt az egész gazdaság, így minden ember megszenvedné. Nem tudom, hányan vannak, akik azt mondanák minderre: álljon meg a menet! Ha a pénzgazdaság játékszabályai szerint abból, hogy kevesebb dohányt termesztenek, az következne, hogy mindenkinek rosszabb lesz, akkor valami nagyon bűzlik ezekkel a játékszabályokkal!

Ha így is látjuk, az nem jelenti azt, hogy kapásból képesnek kell éreznünk magunkat arra, hogy megdöntsük „a rendszert”. Csak azt jelenti, hogy fenntartjuk a jogot, hogy megérthessük a dolgokat a magunk módján is. Igenis erőt ad, ha ki tudjuk mondani: ami bolondság az bolondság! Nem számít, hogy milyen kacifántos elméletekbe is van csomagolva, ami bűzlik, az bűzlik!

***

A pénz rendkívül rossz mércéje a valódi hasznosságnak: egy tárgy vagy egy épület sokkal igazibb értéke abban rejlik, hogy milyen kapcsolatoknak és tevékenységeknek ad módot vagy keretet, és nem abban, hogy mennyi alapanyagot, munkaidőt, energiát használtak el hozzá, és azokhoz mi mennyi pénzt rendelünk.

A „fogyasztói társadalom” reklámjai körülvesznek minket, és mögöttes üzenete mindnek: ha nem vagy elégedetlen, ha nem vágysz állandóan többre, jobbra, nagyobbra, akkor nem vagy normális! Tessék, vásárolhatsz egy kis elégedettséget, de ne tartson sokáig, mert hát abban hol az üzlet? És üzlet nélkül mi lenne velünk?

A pénzrendszer egy „tökéletes” játékszabálynak bizonyult annak megszervezésében, hogy a világ megannyi „nyersanyagát” minél nagyobb tempóban termékekké és infrastruktúrává alakítsuk. Minél gyorsabban le kell cserélni egy eszközt, annál jobb a gazdaságnak. Minél több dohányt, gyógyszert, fegyvert állítanak elő, annál jobb a gazdaságnak. Ha valamiből „felesleg” van, néha jobban „megéri” elpusztítani, hogy „ne nyomja le az árakat”.

Ami bolondság, az bolondság. De mi kellene ahhoz, hogy értelmesen (bölcsebben és boldogabban) éljünk, egyénenként és társadalomként?

***

Ha nem figyelünk oda egymásra, igazán és őszintén, egymás gondolataira, érzéseire, életére, ha olyan kereteket és szerepeket teremtünk, amiben ez szinte alig lehetséges, akkor egy őrült és önpusztító társadalmat építünk. Szerintem ezt tényleg nem bonyolult felfogni. Csak ahogy ezt kimagyarázzuk: na, az a nagy gubanc.

Hozhatunk akármennyi új szabályt, előírást és törvényt. Összegyűjthetünk és terjeszthetünk akármennyi adatot társadalmi katasztrófákról, vagy a természet pusztításáról. Kitalálhatunk akármennyi új technológiát, módszert vagy tantervet. Koptathatjuk a szánk akármennyit erkölcsről és etikáról, meg morális válságról.

Valójában csak mossuk kezeinket, mossuk kezeinket állandóan. Nem is tudom, mi másban vagyunk még ilyen jók. (Bár arról van elképzelésem, mi mást tanulhatnánk.)

Hát, én jobban kedvelem a gordiuszi csomó típusú megoldást. Tudom, hogy elképesztő, mert „nem szabványos”. De valamikor ki kell mondani: francba az egésszel! Ideje elkezdeni Élni.

***

Ezt nagyon-nagyon komolyan és őszintén mondom: hiába fedeztem fel az irodalom, történelem, „testnevelés” valódi szerepét az életemben, néha még mindig rendesen oda kell figyelnem, hogy ne lépjen közbe a berögzült viszolygásom.

Azt kell mondanom magamnak: rendben van, hogy ezzel foglalkozom, és fontos dolgot tanulok akkor is, ha sohase fogok vizsgázni vagy felelni belőle. Rendben van fontos és hasznos tevékenységnek érezni ezt, akkor is, ha senki se felügyel. Rendben van, hogy leírom, amit úgy érzek, le kell írnom. Rendben van úgy csinálnom ezt, hogy szinte semmi közvetlen haszonra nem pályázok vele: se jegyre, se pénzre. Rendben van hinnem abban, hogy a szeretetem, amit kiöntök a világba rejtettebb utakon is visszatalál majd hozzám és azokhoz, akiket szeretek. Rendben van tényleg erre helyeznem az életem, nem csak üres szavakként hajtogatni ezt.

A mai domináns iskolai és társadalmi modelleknek szinte alapfeltevése az, hogy a gyerekek és az emberek alapjában véve egy életképtelen, lusta népség, így hát rugdosni kell őket állandóan, különben összedőlne a világ. Az a nagy tragédia, hogy az ilyen feltevések önigazoló körforgássá válhatnak.

Egyrészről a „rugdosás” elválaszt a jelenlét és a részvétel érzésétől. Hány alkalom van egy iskolában vagy munkahelyen, amikor az ember azt érezhetné, hogy teljes mértékben jelen tud lenni az adott pillanat számára, és hogy részt vesz valami fontosban, valami közösben, valami életigenlő dologban? Leginkább csak szerepeket tanulunk és eljátsszuk őket. Hogy alakulhat ki így egy, a világ és egymás szeretetén alapuló cselekvési vágy?

Másrészről, és erre még sok példát és történetet fogok hozni: az „emberi természet” egyik legfőbb tulajdonsága az, hogy mennyire mélyen szociális, az ember „tudattalanul” is a mélyen érzett elvárások felé húz. Az a kisgyermek, akire rákiabálnak: „Vigyázz, mert elesel!”, nem csak a szavakat hallja, hanem azt is, hogy a felnőtt azt várja tőle, hogy el fog esni. Az ösztönös szocialitás ebben az esetben úgy is megnyilvánulhat, hogy a gyermek az utóbbinak „engedelmeskedik”, beteljesíti a felnőtt által róla alkotott képét.

Messze a legtöbb „ügyetlenkedés” nem figyelemhiányból származik, hanem épp feszült, szorongó figyelemből. Egy ilyen helyzetben semmit se segít egy „figyelj már oda!” felszólítás, mert az leginkább csak még több feszültséget teremt. Hogyan szakadhattunk el ennyire a világban való jelenlét és részvétel érzésétől, hogy nem vagyunk képesek, nem vagyunk hajlandóak látni szavaink a másikra gyakorolt hatását?

Nem csak a kisgyerekekben, hanem a felnőttekben is működik ez a fajta szocialitás, hiába treníroz szinte minden embert arra a mai társadalom, hogy elfojtsa ezt, és helyette szavakban kapott, gyakran absztrakt elvárásokat teljesítsen, többé-kevésbé függetlenül attól, hogy milyen és mennyi értelmet képes mögötte felfedezni. Szerintem mindenkire hatnak tágabb társadalmunk mély elvárásai is, de ezek nem a fennen hangoztatott értékek, hanem az emberi természetről alkotott, kimondatlan, mögöttes alapfeltevések.

Még az őszinte érdeklődés és az őszinte szeretet is „tabuvá” (szégyenletessé, tudattalanul is kerültté) válhat egy olyan légkörben, amelyben a kimondatlan előfeltevések ezekkel ellentétesek. De ez megváltoztatható, hacsak tudtára ébredünk, hogy mit is lehetne várnunk egymástól, önmagunktól, és az Élettől.

emberiségpénzvilágnézet

4 hozzászólás to “Miről szól az Élet?”

  • Sipos Szilvi szerint:

    “Azt kell mondanom magamnak: rendben van, hogy ezzel foglalkozom, és fontos dolgot tanulok akkor is, ha sohase fogok vizsgázni vagy felelni belőle. Rendben van fontos és hasznos tevékenységnek érezni ezt, akkor is, ha senki se felügyel. Rendben van, hogy leírom, amit úgy érzek, le kell írnom. Rendben van úgy csinálnom ezt, hogy szinte semmi közvetlen haszonra nem pályázok vele: se jegyre, se pénzre. . Rendben van tényleg erre helyeznem az életem, nem csak üres szavakként hajtogatni ezt.”

    Igen, valóban mondogatnunk kell ezt magunknak:) és másoknak:)
    Igen, valóban kell hinni abban, hogy “a szeretetem, amit kiöntök a világba rejtettebb utakon is visszatalál majd hozzám és azokhoz, akiket szeretek”:) – hiszen, akik olvasnak, hozzászólnak, like-olnak, stb. megerősítik ezt a hitet!
    Igen, ez sokszor valóban nehéz, mert itt más a mérce, de talán egy sokkal fontosabb mérce:)
    Igen, nehéz az, hogy a gyerekeink más nézőpontokat is megtanuljanak és ezért még inkább van értelme ennek a hitnek és annak továbbadásának:)

  • Sárközi Andi szerint:

    Szívemből szól az egész cikk. Úgy találtam rá, hogy beírtam a keresőbe: miről szól az élet. Megerősítést kerestem, mert ma reggel az én agyamon is az suhant át, hogy az élet csupán magáról az Életről szól. A nagybetűs élet szempontjából teljesen mindegy, hogy boldog vagyok-e vagy sem, örülök vagy szenvedek. Én már régóta úgy próbálok élni, hogy figyelembe veszem a társadalmi játékszabályokat, de közben igyekszem követni a ‘kozmikus trendet’ is. Próbálok figyelni a bennem is munkálkodó életre. Néha megkérdezem: akkor most mit is vársz tőlem? Még valami:a jelenlét és részvétel fontosságát tényleg nem lehet eléggé hangsúlyozni. A dolgok csak így működnek, legyen szó gyerekneveléstől, munkáról vagy szerelemről. Ott kell lennünk a másik számára, különben hazugság az egész.

  • wiczushka szerint:

    Gratulálok!

    Az elveszett boldogság keresés közben jutottam el ide. Nem tudom, hogy a családodnak köszönhetően, vagy annak ellénére… de nagyon előremutatóak a gondolataid.

    Derűs napot!
    Vica

    • Jand szerint:

      Kedves Vica,

      köszönöm szépen! A bújtatott kérdésedre a válasz: családomnak sokkal-sokkal inkább _köszönhetően_. Persze kellett/kell hozzá egy adag “önfejűség” is, ami nem mindig egyszerű menet. 😛 Volt egy igencsak kiábrándult/depressziós időszak az életemben, akkor kezdtem el igazán újraértelmezni a dolgokat, de így már bőven túllendülhettem azon. 🙂 Hatalmas hálával tartozom a családomnak és barátaimnak, akik akkor is meghallgattak és támogattak. Igyekszem ezt az erőt azóta is tovább adni.

      Sok erőt és boldogságot!
      András


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.