Emberek, disznók, kultúrák

2011. július 13. szerda Jand Világ

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

[Részletek Paul Kinsnorth: One No, Many Yeses című könyvéből, 2003, fordítás általam]

„Ha a hegyeket és a természetet bántják, az anyánknak fáj. A hegy, amit mi az anyánknak tekintünk, szent. Ott laknak a halottaink lelkei. Ezt a helyet mi szentként őrizzük, és ősi ceremóniáinkban imádjuk.” – Tom Beanal, Amungme törzsi vezető

„A hegyek országában miért ne lehetne feláldozni egyet a fejlődés nevében?” – szóvivő, PT Freeport, Indonézia

Két vékony, nappirított, hat láb magas angol vezet idegesen egy csapat harci festésű, vidáman kurjongató, öt láb magas törzsi embert, át egy nádból font boltív alatt, az úttalan falu közepére Új-Guinea magasföldjén. Az őket minden irányból körülvevő hegyeket érintetlen esőerdő borítja, és szaggatott felhők csipkézik. Előttük kocog két kifestett férfi, csontokkal az orraikban, megszáradt fehér sárból álló mintákkal a sovány törzsükön, szarvascsőrű és paradicsommadarak tollaival a gubancos fekete hajukban. Táncukban tízet lépnek előre, majd ötöt hátra, keményfából készült lándzsáikat rituálisan lendítik. Mindkét oldalon két idős nő táncol, csupasz mellel, hasonlóan kifestve. Csak fűszoknyát viselnek, lóbálják csípőiket, és botokkal döfködnek az ég felé.

A kurjantások és füttyentések felerősödnek, ahogy a két fehér ember eléri az őket köszönteni összegyűlt falu vezetőinek félkörét. Megállnak, és a harcosok mögöttük egyként ülnek le. Ők ketten viszont állva maradnak, kényelmetlenül a sütő napfényben, és próbálnak megtiszteltnek kinézni.

Az egyik férfi a félkörben elkezd lassan, keservesen sírni. Ez egy erőltetett szippantással indul, majd egy körülölelő üvöltő hanggá erősödik, a könnyek szabadon folynak. Hamarosan körülbelül harminc férfi és fiú vele sírnak: egy hömpölygő zokogás és jajveszékelés, amit megszakít néhány szó a jellegzetes magasföldi nyelvükön. A hang áthatja a füveket, a harmatos páfrányokat és az alacsony, kör alakú nádtetős kunyhókat, amelyek körülveszik őket minden irányból.

Három perccel később a sírás véget ér, a szemek szárazak, és mi hivatalosan is vendégül vagyunk látva és megtisztelve ebben a kis távoli Lani faluban, kétnapi járásnyira a legközelebbi úttól. Megható volt, oly módon, ahogy még egyikünk se hatódott meg sose.

– Húha – mondom a szájam sarkából Steve-nek. – Ez… fura volt.

– Még nem fejezték be – válaszol szintén suttogva.

És tényleg. Galile, a barátunk, idegenvezetőnk és tolmácsunk közénk lép. A falusiak a kapuk felől érkező másik embercsoport irányába indulnak, akik íjat, nyilakat és lándzsákat hordoznak – és négy élő disznót farudakra kötözve, nyolc hajlékony törzstag vállain átvetve.

– Most, – szólal meg Galile – ölnöd kell disznót.

– Kinek, nekem?

– Mindketten ölnötök kell disznót. Íjjal és nyíllal.

– Francba, Galile – mondom. – Én nem tudok disznót ölni.

– Ez a szokás. Hogy üdvözöljünk titeket a törzsünkben.

– De én vegetáriánus vagyok. Egyébként is, mellélőnék.

Galile Steve felé fordul, aki mellettem állva hasonlóan kényelmetlenül érzi magát.

– Azt hiszem én is célt tévesztenék – mondja. – Tényleg szükséges ez?

– Oké – mondja Galile – ők ölik a disznót. De nekünk meg kell ennünk. És most figyeljetek!

Két disznóhordozó megközelít minket a vergődő terhükkel.

– Át kell venned a rudat – tájékoztat minket Galile.

Steve és én küszködünk a rúddal és a rettentően boldogtalan disznóval, de felvesszük a vállunkra az előírás szerint. Aztán Galile jelzésére mindketten együtt kántáljuk: „Wa, wa, wa, wa, wa, wa…” – a magasföldi törzsek közös szavát, ami egyszerre jelent köszönetet és üdvözlést. A százas tömeg vad tapsolásba és egy újabb kör fütyülésbe és különös állathangok hallatásába kezd. Mostanra már tényleg megtisztelve érzem magam.

Ekkor egy öregember, aki csak egy kotekát visel – ez egy termesztett tök, amit a magasföldi férfiak pénisztokként viselnek – letérdel előttünk, és négy nyilat szúr közönyösen a szerencsétlen disznók szívébe. Vagy egy percig hevesen rángatóznak, majd mozdulatlanná válnak.

Egy falusi öreg nyikorgó csontokkal kilép a tömegből, és Lani nyelven köszönt minket, miközben a disznókat vidáman eltalicskázzák a sarokba, ahol a nők földkemencéket építenek.

– Most – fordítja Galile – azt mondja, hogy ti már a Lani család és a Lani törzs tagja vagytok. Ez már a ti falutok is, és bármikor építeni akartok itt egy házat, a föld a tiétek. Bárhol a dzsungelben építhettek házat, és élhettek ott a törzsetekkel.

Mindenki vigyorog, mi is.

– De először – mondja Galile – fel kell szabadulnunk.

[A könyvfejezet in medias res módon indult, a pápuaiak helyzetét átfogóbban bemutató részt egyelőre átugrom, a fejezet vége visszatér a felvezetett kalandhoz.]

A következő napon elbúcsúzunk Demmak barátainktól és felülünk egy Timikát elhagyó repülőre. Már csak kevesebb, mint egy hetem van az országban, és Galile el akar vinni Steve-et és engem a belsejébe – hogy lássuk az „igazi Pápuát.” El fog minket vinni a hegyi falujába – az igazi otthonába. Ez egy felejthetetlen élménynek kínálkozik.

Galile faluja a távoli, erdős magasföldeken van, kétnapi járásra a legközelebbi úttól. Családtagok és barátok kötelékében vágunk neki az erdőnek. Lankás, erdős dombokat mászunk meg, szarvascsőrűek és néha paradicsommadarak hangjai kíséretében. Széles, sekély folyókon gázolunk át, tövisek szaggatják meg ruháinkat, és levetkőzve megmerítkezünk a kristálytiszta hegyi tavakban, mikor a hőség túl magasra tör. Megállunk hintázni a lecsüngő indákon, és üvöltünk, mint Tarzan, imádkozva, hogy le ne szakadjanak. Hatalmas fák mellett baktatunk, a törzsük, mint egy katedrális oszlopai, az ágaik könyörögve emelkednek a sziklás szurdokok magasságai felé.

Szúnyogokat csapkodunk, és reménykedő piócákat szedegetünk le a csizmánkról tízpercenként (a mezítláb járó pápuaiak machetékkel nyesegetik le őket a lábukról). Kapunk édesburgonyát a nőktől, akik elhaladnak mellettünk az apró dzsungel-ösvényeken, meghajolva a megrakott fonott zsákjaik alatt. Hatalmas, ködbe burkolózott szürke és zöld hegycsúcsok bukkannak fel előttünk az erdő lombjainak réseiben – Új-Guinea gerince, amely messze elnyújtózkodik a látatlan óceán irányába. Tücskök, kabócák, békák és madarak kórusa hívogat minket célunk felé.

Éjszakára megállunk a széles zöld völgyben kanyargó folyó melletti néhány honay-nál [kunyhó], és a következő napon a faluból érkező férfiak vezetnek minket a célunkig. Íjakat, nyilakat és lándzsákat viselnek a vállaikon. Általuk termesztett dohánylevelekkel, édesburgonyával – erom, ahogy a magasföldiek hívják – és forralt vízzel tartják fenn jókedélyünket. Amikor a lombok réseihez érkezünk, a férfiak felsorakoznak, és énekelnek a hegyeknek, a fáknak, és a lelkeknek, akik őket lakják. Az ünnepség és imádat ősi kórusa egybeolvad a hegyi szelekkel. Galile Steve-re és rám néz, szélesen vigyorogva a tiszta levegőben.

– Ez az, amiért küzdünk! – mondja.

Galile faluját estefele érjük el. Előre figyelmeztetett, hogy egy üdvözlő ceremóniával fogadnak majd minket – és tényleg. Utána, amikor a disznók már sülnek a földkemencében, Galile és én a néhány honay övezte tisztás közepén ücsörgünk, és nézzük, amint az alkony utolsó fényei behúzódnak a sötét erdőkbe, és csodálattal bámuljuk a hatalmas telihold körüli szivárványos gyűrűt. Az eget csillagok pettyezik látóhatártól látóhatárig. Sose láttam még ehhez foghatót.

Végül megérkezik a disznó. Galile apjának honay-jában ücsörögve, a gőzölgő hús banánleveleken kiterítve a padlóra, Galile és én eszünk és beszélgetünk. Galile merengő hangulatban van, amint elrágódik egy disznócsonton. Egyetlen gyertya lángja sejteti a négy embert, akik a honay-ban vannak. Nekem gondjaim vannak a disznó kevésbé ízletes részeivel, de Galilének nincs ilyen problémája.

– Tudni akarom, Paul, – mondja, a velőt szürcsölgetve egy combcsontból – hogy mit gondolsz erről. A kultúránk, azt hiszem, különleges, és nekünk harcolnunk kell érte. Te is így látod? Szerintem a miénk nagyon különbözik más kultúráktól, de még nem voltam Pápuán kívül. Szerintem nekünk meg kell tartanunk a miénket.

– Szerintem is meg kell tartanotok.

– A pápuai kultúra nagyon különbözik az angoltól? – kérdezi.

– Nos, igen, így is mondhatnánk. Tudod, Galile, szerintem a legfontosabb dolog mindnyájatok számára az, hogy igazi képet kapjatok arról, milyen is a Nyugat. A dolgok, amiket a filmeken láthattok – valójában nem úgy élünk. Meg kell ismernetek a történet mindkét oldalát, mielőtt eldönthetnétek, hogyan működjön az országotok.

– Ezt hogy érted?

– Nos, úgy, hogy tudnotok kell, hogy milyen árat kell fizetnetek érte. Mindennek van ára. Egy csomó dologhoz hozzájutnátok, ha úgy próbálnátok élni, mint mi, de egy csomót elveszítenétek abból, ami most van nektek. Nem megy egyszerre a kettő. Figyelj: például körülbelül hétmillió munkanélküli van Amerikában.

– Húúú – a szemei elkerekednek.

– És körülbelül kétmillióan otthontalanok.

– Otthontalanok? Ezt hogy érted? Hol alszanak?

– Az utcákon alszanak. És ételmaradékokat esznek a kukákból.

Galilének elakad a szava. Elvesztette érdeklődését a disznóhús iránt, ez jelzi a téma súlyosságát.

– De én azt hittem, hogy Amerikában és Angliában mindenki gazdag! Mindenkinek van kocsija, munkája, nagy háza, sok pénze…

– Nos, nem így van. És figyelj, van tovább: alig juthatsz földhöz. Én nem tudok megvenni egy házat ott, ahol élek.

– De az én családomnak három háza van.

– Ha egy akkora házat akarnék venni Angliában, mint ami nektek van, tippeld meg, mennyibe kerülne nekem!

– Mennyibe?

Azt kívántam, bárcsak lenne nálam egy számológép.

– Talán úgy hárommilliárd rúpiába.

Galile majdnem beleájul a tűzbe. Egy fogatlan öregember ücsörög velünk szemben, átvigyorog a lángokon és meglegyintgeti felénk a feltekert dohányát, jelezve, hogy fogalma sincs, miről beszélünk, de így is élvezettel hallgatja.

– Paul – mondja Galile, nagyon komoly hangon – én tudni akarom, miért éltek ti így.

– Egyszerűen csak így vannak a dolgok. Van egy rakás dolgunk, amit egy csomó pápuai minden bizonnyal akarna. De vannak dolgok, amiben szerencsések vagytok, hogy nálatok nincs. De ha úgy akartok élni, mint mi, akkor biztos jut nektek ezekből is, és ez sok mindent megváltoztatna. Ez egy valamit-valamiért dolog, azt hiszem.

– Mi van még nálatok? – kérdezi elhaló hangon, mintha nem lenne biztos benne, hogy tényleg tudni akarja.

Így hát mesélek neki idősotthonokról és rehabilitációs klinikákról, Prozacról és nyomortelepekről, autósztrádákról és klímaváltozásról, génmódosításról és szemétlerakókról. Úgy néz rám, mintha csak ugratnám. Kezdem kegyetlennek érezni magam. De el kell még mondanom neki egy utolsó dolgot.

– Akarsz tudni még valamit?

Galile láthatóan megacélozza magát.

– A mi disznóink gyárakban élnek.

Gyárakban?

Ez a gyilkos ütés. Ha Galile egy széken ült volna, és nem a fűvel beszórt padlón, ezen a ponton biztos lefordult volna róla.

– Miért? – kérdezi elképedve.

– Mert ezt kívánja a gazdasági logika. Olcsóbb így őket megvenni. A csirkék és kacsák szintén.

Meredt csend következik, amit csak kintről a csontokat rágcsáló falusi kutyák elégedett szürcsölése tör meg.

– Na, most már forog velem a világ – mondja Galile lassan. – Nekünk ezekből semmit nem mondtak el. – Ránéz a maradék disznóhúsra, de ez agya máshol jár.

– Értem – mondja.

Hat hetet töltöttem Nyugat-Pápuában, és egy csomó olyan emberrel találkoztam, mint Galile: tágra nyílt szemű és lelkű, rosszul informált a modern világról, és bár minden oka meglenne az ellenkezőjére, ösztönösen bízik az idegenekben. A pápuaiak egy furcsamód gyönyörű nép: a szárnyaik alá vesznek téged kevés, vagy semmi bemutatás után: meghívnak, hogy ücsörögj a házaikban, és melletted ülnek csendesen, vigyorogva bele a világba és semmi különöset nem csinálva. Az idő, munka, cél, élet és társadalom fogalmairól való felfogásuk annyira különbözik a modern világétól, hogy néha már nehezen tűrhető. A naivitás, vagy még inkább: ártatlanság az, ami azzá teszi őket, akik. De az ártatlanságot nem szabad összekeverni a tehetetlenséggel. Ami hiányzik belőlük alattomosságban, azt bőven bepótolják kitartásban. És amíg nem lesznek szabadok, sose fogják feladni. Ez egy másik nemzeti jellemző, amivel találkoztam mindenütt, akárhova mentem: egy csendes, de ádáz megrögzöttség a felszabadulás iránt. Kérdezz meg egy pápuait, hogy mikor lesznek szabadok, és nem fog tudni válaszolni, de kérdezd meg, hogy szabadok lesznek-e, és a válasz mindig ugyanaz. Az OPM kőkori fegyverei ellenére, az indonézek brutális elnyomása ellenére, a világ figyelmetlensége ellenére e leginkább figyelmen kívül hagyott küzdelem iránt, mégis ez ad nekem  reményt. „Pápua a következő Kelet-Timor” mondta nekem Amunggur többször is. Azt hiszem, igaza lehet, szerintem a pápuaiak szabadok lesznek, és amikor így lesz, akkor többet fognak akarni, mint a saját nemzetállamukat a tágabb világtól kapott kép szerint formálni. A saját, pápuai jövőjüket fogják akarni, a saját értékeikre építve, elvetve a csomó szenvedést, amit a globalizáció máris okozott nekik, a saját útjukat követni, az általuk megfogalmazott „fejlődést” felfedezni. Azt a Pápuát fogják akarni, amit mindannyian napról napra életben tartanak a fejükben és szívükben. El fog jönni az idejük.

Kingsnorth

One Response to “Emberek, disznók, kultúrák”

  • Almaleves szerint:

    Pontosan ebben reménykedek én is. Szabad leszek egyszer és végletesen naiv. Igaz az én otthonomban már nincsenek efféle szépségek, nekem ez nem adatik meg. Viszont kisebb a fájdalom is, amit az miatt érezhetnék, hogy valami gyönyörűség elveszett. Én már az iparosított konzervjelenbe születtem, amiket jelentéktelen és megtűrt természet-foltok tarkítanak.

    Egy dolog azonban vigasztal, csak a legelvetemültebb és legarrogánsabb ember képzelheti azt, hogy sikerülhet elpusztítani ezt a bolygót.

    A tökruhás embereknek drukkolok és innen kívánok sok erőt a harcukhoz.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.