Még nem ért véget a történelem I.

2011. július 22. péntek Jand Világ

A nagy birodalmak mindig mérsékelt vagy száraz meleg éghajlat alatt születtek. Hogy miért? Mert ott alapvető fontosságú az élelmiszer-felhalmozás megszervezése télire vagy a szárazabb időszakra, és van akkora többlet is belőle, hogy egy hierarchikus, centralizált társadalmat eltarthasson. Hideg égövben a környezet eltartóképessége miatt kisebb a népsűrűség, így nem alakulhattak ki letelepedett, centralizált társadalmak. Forró, párás éghajlaton az élelmiszer-felhalmozás csak erőpazarlás, nincs rá szükség a környezet állandó termékenysége miatt, és felesleges is, mivel az ennivaló gyorsan megromlik.

Ezek a környezeti tényezők évezredeken át alakították egész népek, kultúrák habitusát. Hidegebb vagy szárazabb helyeken a rövidebb termésidőszakban keményen és gyorsan dolgozó, és általánosságban a jövőre irányuló gondolkodásmódokat támogató kultúrák alakultak ki (és mellette a múltba is tekintők, mivel a jövőre vonatkozó elképzeléseket csak a múlt tapasztalataira lehet építeni: ha látod mi lett azokkal, akik nem terveztek előre, akkor láthatod mi lesz az ilyenekkel), míg melegebb és csapadékosabb tájak felé haladva egyre inkább lassabb életritmusú, többnyire a jelenre figyelő embereket találhatunk. Illetve talán így nézhetett ki a kép pár száz éve, de a gyarmatosítás, majd az ipari fejlődés mindezt alaposan megkavarta.

Először a gyarmatosítók, mivel szép szóval nem sikerült elmagyarázniuk, hogy „gyorsabban és a jövőre figyelve kellene élnetek” (ez eleve lehetetlen volt, mivel ez nem egy oda illő elképzelés), erőszakkal láttak neki ezeket a „lusta, ambíció nélküli” népeket a saját elképzeléseik szerint formálni, és természetesen messze túlnyomóan a saját hasznukra (a helyi emberek és a helyi ökológia kárára). Alapvetően eltérő környezetben fejlődött kultúrák évezredes tapasztalatokon alapuló szemlélete ütközött itt: az egyik számára elsődlegesen a föld tartja el az embert, a másik számára elsődlegesen az emberi munka. A telepesek a „munkamániájukkal” az új terepen alaposan megszenvedtek: olyan mezőgazdasági módszereket próbáltak bevetni, ami az adott éghajlaton nem működött. (És az az igazság, még ma se működik: az esőerdők kivágásával nyert mezőgazdasági területek túl gyorsan erodálódnak.) A kemény munkát persze nem a gyarmatosítás megszervezői végezték: az afrikai rabszolgák mellett rengeteg európait is vittek Amerikába, akik nem tudták kifizetni a hajóutat, így a megérkezésük után azt „le kellett dolgozniuk”, csak épp olyan feltételek közt, hogy legtöbbjük sose szabadult, illetve a többségük egy éven belül belehalt. Az események erőszakos menetét hajthatta egy mélyen megbúvó irigység és bosszúvágy is: szerintem nem valami nagy csoda, hogy „nehezebb” éghajlaton tudott elterjedni az az elképzelés, hogy „mi ki lettünk űzve a Paradicsomból”, onnan, ahol a föld eltartott minket és verejtékes munka nélkül is lehetett élni. És így könnyű azt gondolni, hogy akkor persze a kényelmesen élő afrikai bennszülöttek ki lettek űzve, csak ők olyan bugyuták, hogy még nem tudnak róla. Akkor mi majd teszünk róla, hogy megtudják, minden lehetséges módon!

Yehoshua ben Yosef (közismertebb nevén: Jézus Krisztus) számomra egyértelműen egy lassabb, a jelenre figyelő, a föld ajándékaiból élő, nem felhalmozó kultúra szemléletét próbálta átadni a népének, persze a saját népe nyelvét és fogalmait használva. Én úgy látom, ez a próbálkozás lényegében teljes kudarcot vallott: hiába ismételgetik a szavait, ha az adott kultúra évezredek alatt felhalmozott ökológiai és társadalmi tapasztalataiból összeállt életszemléletében azok lényegében értelmezhetetlenek. Így a szavak többnyire megmaradtak rituálénak, és olyan egyházak épültek rá, amelyek munka- és felhalmozás-központúak, és túlnyomó mértékben a múltba és a jövőbe tekintenek. Ez abszolút elkerülhetetlen volt: egy mérsékelt égövben élő, Yehoshua szavait tényleg komolyan vevő társadalom lényegében öngyilkosságot követne el. Télen hiába imádkoznának a mindennapi kenyerükért, ha korábban „nem aggodalmaskodtak a jövő felől”.

Azonban nem minden mérsékelt égövi kultúra alakult ugyanúgy. A közös jellemzőjük csak az, hogy kimondva vagy kimondatlanul megjelent valamilyen formában a „tőke” elve, és a távolabbi jövőbe tekintés. Az észak-amerikai Indián „nemzetek” az európaitól gyökeresen eltérő kultúrában éltek. Széleskörű elv volt a hetedik generáció érdekeit is figyelembe venni a fontosabb döntéseknél. Ez mai szemmel nézve egy elképesztő időtávlat, arról szól, hogy tartsd észben: még a halálod után született emberek halála után is élni fognak itt emberek. Több elemzés is született arról, hogy a hódítás előtti Észak-Amerika elképesztő természeti gazdagsága (lazacoktól nyüzsgő folyók, százmilliós bölénycsordák, egész eget besötétítő vándorgalamb-rajok, gyümölcsfákkal teli erdők), nem az embertől független fejlemények voltak, hanem egy több mint tízezer éve a kontinensen élő, „ökológiai tőkében” gondolkodó társadalom (még ha nekik nem is volt ilyen szavuk) fejleménye. A lényeg, hogy valahol tudták: ami jó a bölényeknek, az jó az embereknek, ha nem is azonnal, akkor hét generáció múlva, ahogy ők is a hét generációval előttük élőknek köszönhetik a természet gazdagságát. Rengeteg mondájuk szólt az állatokkal és a tágabb természettel való érdekközösségről. Nem csak azzal a céllal szórták a gyümölcsmagokat, hogy majd ők leszüretelik, hanem a gyümölcsöket megeszi majd valaki (ember vagy nem ember), és az jó lesz.

Európában az utóbbi párezer évben olyan kultúrák terjedtek el, amelyeknél a „tőke” elsősorban nem ökológiai, hanem hatalmi jellegű: hadseregek, törvények, bürokrácia, gazdaság, technológia, infrastruktúra. (Európát 40 ezer éve, az utolsó jégkorszak óta egészen biztosan lakták anatómiailag modern emberek. Csak róluk keveset tudunk, mert nem hoztak létre kiterjedt tárgyi kultúrát, így számunkra ők „történelem előttiek”. Számunkra a történelem egyenlő a hatalmi struktúrájú, erőszakosan terjeszkedő civilizációk történelmével. Így minden más nép lényegében érdektelen, akik „megérdemelték”, hogy kipusztítsa vagy beolvassza őket egy „fejlettebb kultúra”.) A kereszténység jövőbe tekintése is más jellegű volt, mint az indiánoké: nem arról szólt, hogy milyen tájat hagyunk magunk után, hanem hogy milyen társadalmat. Az „emberiség érdekeit” eszerint az szolgálja, ha a jövő társadalmában is mindig tudják: a Föld csak egy átmeneti élőhelye az embernek, valamikor úgyis eljön a végítélet, és akkor majd Isten megjutalmazza azokat, akik engedelmesen elszenvedték és ledolgozták „Isten által elrendelt büntetésüket”.

A hatalmi tőke számára az ökológiai tőke egyértelmű fenyegetés. Az amerikai telepesek gyorsan neki is láttak irtani a bölényeket és galambokat, felszántani a mezőket, kivágni az erdőket és persze irtani az indiánokat. De nem is annyira egy népet akartak kiirtani, mint egy életmódot. Már az első gyarmatosító települések határát is fegyveres őrök védték, de akkor még egyáltalán nem a visszaharcoló indiánok ellen (és később se ez volt a fő ok), hanem a szökni próbálók miatt. Aki nem indián, de „felcsapna indiánnak”, és beljebb vándorolna a hatalmas kontinensen, oda, ahol még nincs európai mintájú hatalmi szerveződés, azt ugyanúgy meg kellett ölni. Illetve mégse ugyanúgy: nem csak „csendben” lemészárolni, hanem elrettentő célzattal nyilvánosan kivégezni.

Buffalo Bill onnan kapta a becenevét, hogy több mint 4000 bölényt ölt le 8 hónap alatt. És bölényvadász versenyeket nyert. Ez a mészárlás nem csak a növekvő New York lakosainak éhségét szolgálta, hanem nyilvánosan kihirdetve az indiánok éheztetését, az indián életmód ellehetetlenítését is. Ez nem csak egy belemagyarázás, egyértelműen leírták sokan, hogy nem lehet civilizációt létrehozni ott, ahol szabadon lehet találni ennivalót. Ezt a „civilizációépítő lelkesedést” a vallási ideológia erősen támogatta: egy gazdagon burjánzó természeti világ túl nagy „földi csábítás” ahhoz, hogy „rendes istenfélő emberek” lehessünk. Meg egyébként is, kit érdekel „néhány” bölény? A bölényeknek nincs lelkük.

Azt talán láthatjuk, hogy a hatalom-központú kultúrák erőszakosabbak, így a hódításban hatalmas előnnyel indultak, de hogy a hosszú távú életképesség terén is jól teljesítenének, miután nincs mit tovább hódítani, arra szerintem bizony nincs semmi garancia. Még akkor se, ha megvizsgálunk még egy hatalmas kulturális átalakulást, amit az „ipari forradalom”, és a fosszilis energiák felhasználása hozott. Mert azt nehéz elkülöníteni, hogy mennyiben „fejlődtünk”, és mennyiben csak egyre gyorsabb tempóval éltünk fel véges természeti tőkéket, ha a kultúránk e kettőt rutinszerűen egybemossa.

[Folytatása következik, amiben a mai rettentően felgyorsult, és a „technológiai bőség” áhítatában csak a jelenre vagy legfeljebb a rövid távú jövőre figyelni képes kultúráról írok. És arról, hogy még nem ért véget a történelem.]

civilizáció, emberiség, világnézet