Levél

2011. december 7. szerda Jand Személyes

JSBach netnevű embertől kaptam egy e-mailt, kérdéseit nem csak személyes vonalon válaszoltam meg. Megosztom a levélváltásunk.

Szia!

Azt írod a bemutatkozásodban, hogy jelenleg öntevékeny “munkanélküli” vagy.

Azt szeretném kérdezni, hogy miből biztosítod magadnak az ételt, a ruhát és  a szállást?

Általában nem illik ilyet kérdezni, de szerintem a közös témánk (fenntartható élet) tükrében helyénvaló a kérdés.

Nagyon kíváncsi vagyok,  hogy te hogyan biztosítod magadnak az időt a “henyélésre” (vagyis a fontos dolgokra)…

Mindazonáltal, ha nem akarsz válaszolni, elfogadom azt is.

Köszönettel:

***

Kedves ***!

Feltett kérdésedre egyszerűek a válaszaim: kertvárosi, családi házban élek szüleimmel és nagymamámmal, van ruhatáram, bár ritkán vásárolok újat (édesanyám néha elégedetlenkedik emiatt, ő az életszemléletem bizonyos részeit puszta igénytelenségnek nevezi néha, de az ilyesmiket békésen kezelem, így összességében békésen élünk). Az ennivalónk a boltból, piacról, kertünkből, nagypapám tanyájáról vegyesen van (múlt hétvégén voltunk épp családi disznóvágáson). Pénznek nevezett számaim a bankszámlámon vannak, főként az egyetemi ösztöndíjamból, meg különféle apróbb dolgokból (programozás, korrepetálás, fordítás, előadástartás, verseny nyeremények, ajándékok).

Jelenleg állandó pénzkeresetem nincs, a magam módján tanulok és írok, és haladok vele. Sokkal többet írok, mint amennyi a blagomra felkerül, az csak a gyakran már többszörösen feldolgozott és szerkesztett része, sok témának újra és újra nekifutok, mindig kicsit más vonalak mentén, így sok a befejezetlen szövegem, ami viszont táptalaja a következő gondolataimnak, tehát nem tekintem elvesztegetett időnek. Jelenlegi fő projektem kiérlelni egy izgalmas és lényeglátó könyvet, nem összecsapni valamit.

Eddig a kérdésed szó szerinti megválaszolása. Ha nem baj, válaszolnék pár kimondatlan dologra is, amit a kérdésed mögött érzek. (Ez jóval hosszabb lesz. )

Kicsit kitérek arra, hogy miért illetlen a társadalmunkban ez a „miből biztosítod magadnak az ételt, a ruhát és a szállást” kérdés. Azért mert a mai társadalmi beszédformáinkban ez lényegében egyértelműen a „honnan szerzel pénzt” kérdés szinonimája. És ha erre nem szabványos válaszom van (munkahelyre járok), akkor egyfajta társadalmi kötelességtudatból, „nevelő szándékkal” lenézhetsz engem. Sőt, az általános társadalmi programozás úgy szól, hogy le kell nézned engem. Persze ennek sokféle járulékos színezete lehet. Például, ha azt válaszolom, hogy nagy vagyont örököltem, akkor egy adag irigykedéssel keverve nézhetsz le engem. Ha azt válaszolom, hogy kukázásból és utcán élek, de bizony elégedett és megbékélt vagyok, akkor meg undorral és szánalommal keverve nézhetsz le engem (mert ez könnyebb, mint elismerni, hogy a megelégedettség messze nem áll olyan szoros kapcsolatban az anyagi javakkal, mint ahogy általában állandóan feltételezzük, még akkor is, ha szavakban épp az ellenkezőjéről beszélünk).

Persze nem muszáj a programozást követned, választhatsz úgy is, hogy nem nézel le. De még akkor is bekapcsolhat az agyadban a „kultúra hangja”, ami azt mondja, hogy ez nincs rendjén. Ha ezt nem tudod kezelni, akkor szégyenkezhetsz magadban, vagy úgy érezheted, hogy úgyse tudsz meggyőzni engem, hogy valójában még mindig teljes értékű embernek tekintesz, mivel azt feltételezed, hogy én is a sablonok szerint gondolkodom.

Most szavakban kettőnk között példálóztam, de remélem érted, hogy valójában egy sokkal szélesebb körű jelenségre mutogatok. Ez egy fura társadalom-lélektani gubanc, valahogy így: jobb, ha én is sablonok szerint gondolkodom, mert mások úgyis sablonok szerint gondolkodnak és ítélkeznek, satöbbi, satöbbi. A „kényelmetlen kérdések” csak ennek a jelenségnek a gócai, amit megtanulunk inkább elkerülni.

Működik egy „kivétel erősíti a szabályt” jelenség: aki nem sablonokban gondolkozik, azt leginkább vagy őrültnek (neveletlennek, lázadónak, stb.), vagy zseninek (szentnek, művésznek, stb.) tekintik. A lényeg az, hogy őket kivételesnek tekinthessük, mert akkor ugyanúgy élhetünk ugyanazokkal a sablonokkal, mint addig, ahelyett, hogy tanulnánk valami újat az életről (ami gyakran kényelmetlen).

Az én értelmezésemben például Jézus is állandó szabálytörő volt: nem nézett fel azokra, akikre az akkori társadalmi programozás szerint „fel kellett nézni”, és nem nézte le azokat, akiket hasonlóan „le kellett nézni”. Ehelyett képes volt szemtől szembe nézni. Ellenpéldát akart mutatni, de sajnos csak egy kivétel lett: valaki, akire utólag felnézhetnek, és a civilizáció kultúrájában az emberek általában továbbra is csak le- és felnéztek másokra.

A gyarmatosítók egy hatalmas fegyverként használták ezt a fajta kereszténységet. Képzeld el, hogy érkezik a világodba egy új nép, akik iszonyatos horrort hoznak magukkal (például: kitépik a csecsemőd a kezedből és a kutyáiknak vetik, és röhögnek rajta, miközben te a lelki fájdalomtól eszedet veszted), és porba tipornák az egész népedet – mindeközben a szeretetről mondanak meséket, és azt ecsetelik, hogy mennyire felnéznek egy olyan emberre, aki nem nézett le senkit. Hát egy ilyen elképesztő mellébeszéléstől szerintem egy épeszű ember sírva kirohanna a világból. (Illetve pár indián meg is fogalmazta: A ti Jézusotok indián volt, de ti nem vagytok azok.) De a civilizáció kultúrájának egy fontos eleme, hogy ekkora abszurditásokra csak a vállunkat rándítsuk: ilyen az élet. Sok edzést kap minden felnövő gyermek erre viselkedésre. Pedig dehogy „ilyen az élet”, ez csak a kultúránk őrültsége. Hatalmas mértékben telített mellébeszélésekkel a társadalmunk és mindennapi életünk. A „fenntarthatóság” fogalmával sincs másképp.

Fő felfedezési területem a dualisztikus gondolkodáson, és az ebből fakadó életviteli mintákon való túllépés. Úgy érzem, a „fenntartható” szó is csatlakozott a „Szent Grál”-fogalmak listájához. Azaz úgy beszélünk, hogy kimondatlanul feltesszük a „fenntartható = jó” és a „nem fenntartható = nem jó” egyenleteket. De ettől még a „fenntartható” szó csak egy szó marad, amivel dobálózhatunk.

Egyfelől: semmi sem fenntartható! Semmi. Minden elmúlik egyszer, minden csak átmeneti. Mindig az átmenet milyensége a fontos, de ez egy rendkívül összetett dolog, sokat kell ízlelgetni, és sokat kell megfigyelni a világból, hogy egyre tisztább képet láthassunk, szerintem sose lehet abszolút mércékkel lefedni a dolgot.

Másfelől: a dualista gondolkodásmódból kell kitörni, mert ez „a nincs abszolút mérce” nagyon úgy hangozhat, mint a „semmi se számít”, ami pedig csak a másik véglet! Arany középút, józan ész, ilyesmik hasznosak inkább! Például: mi értelme úgy tenni, mintha az ipari civilizáció nem létezne? Szerintem nem sok. Most az a baj, hogy mértéket vesztve túl sokat csinálunk mindenből („magunkból” is ), mert gépszerűvé vált a legtöbb „termelés” és „munka”, ahelyett, hogy tanulgatnánk, hogyan lehet figyelmes életet élni. Csakis figyelmetlen emberek élnek gépszerű életet, de mivel fogalmunk sincs, hogy hogyan nézne ki egy figyelmes emberekből álló társadalom, így inkább elképzelni se merjük a dolgot. A mai iskolák például roppant figyelmetlenségre nevelnek azáltal, hogy a „figyelem” egyfajta definícióját ismerik csak el, ami leginkább csakis a szavakról szól. Sok ember például akár egy tárgyat, egy embert, egy saját élményét, vagy a világ rengeteg részét és jelenségét egyszerűen nem meri, nem tudja megfigyelni a saját szemével, hacsak valaki mástól nem kap készen egy véleményt, hogy az adott dologról hogyan lehet beszélni. Vagy annyira félnek attól, hogy a saját megfigyelésük esetleg „nem jó”, hogy inkább oda se néznek. Csak azt tekintik „látnivalónak”, amit valaki más látnivalónak nevez. Egy egészséges lelkű gyerek, és szerintem egy egészséges lelkű felnőtt se így működik! De az iskola és a civilizáció kultúrája sokakat erre tanít. És amikor a társadalmi figyelmetlenség nyilvánvaló őrültségekhez vezet, akkor az ideológia általában arról szól, hogy még jobban definiált leszűkített figyelemre van szükség, és még jobb figyelemirányítási módszerekre.

Sokan vagyunk emberek a földön. Nagy feladat áll előttünk. Reménytelen, ha mindent egyedül akarnánk csinálni. Én például nem aggódok olyan dolgok miatt, hogy mit fogok enni és hol fogok lakni egy vagy akárhány év múlva. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezekre a dolgokra ne tudnék figyelni.

Van egy furcsa mítosz a társadalmunkban, valami ilyesmi: aki erősen bízik az életben és önmagában, az biztos csak naplopó. Mert ha nem aggódik a holnap miatt, akkor biztos mindig csak henyél. Szerintem ez hülyeség. (Tudom, hogy idézőjelbe raktad a „henyélést”, de szeretek fogalmazgatni, erre gyúrok most, így hát remélem megérted, ha kifejtem a témát. ) Ezt a fajta egészséges önbizalmat fenntartani csak úgy lehet, ha hasznos dolgokat csinálok, egyébként önbecsapássá válik, és tényleg csak henyéléshez vezet. Ilyesmivel időről időre elvagyok egy darabig, de aztán mindig újra elegem lesz belőle. A henyélés hosszabb távon idegesítőbb és stresszesebb dolog, mint figyelni, haladni, tevékenykedni. És a szokványos mellébeszélések helyett másképp fogalmazni például fokozott éberséget igényel, semmi köze a henyéléshez.

Hova vezet az ember útja? Szerintem úgyse tudhatjuk, nem kell túlfantáziálni a dolgot. Én például talán valamikor egy önfenntartó kisközösség tagja leszek. Vagy talán író, mesemondó, zenész, filozófus – nem egyetlen foglalkozású, hanem egy színes életet élő ember, és bár nem magamnak termelem az élelmem, de szemtől szembe nézek másokkal. Adok-kapok: ez az élet alapja, minden emberi közösségben, és az emberinél jóval nagyobb életközösségben is. A mai társadalomnak sok figyelmetlen és zűrös mintája van ezekre a dolgokra, így hát lehet szebbeket alkotni, mindenféle síkon.

Mondhatod, hogy könnyű nekem, mert van családom, akik eltartanak, meg félretett pénzem. Látom, hogy ez „nem fenntartható”, azaz egykor majd máshogy lesz. Persze! De ettől még nem fogom azonnal kidobni mindezt, ha ezeket felhasználhatom ahhoz, hogy alkossak valami érdekeset és hasznosat. Például meséket arról, hogy nem kell olyan szélsőségekben gondolkozni: nem kell például elkezdeni kőkéseket készíteni, csak hogy gyakorlottak legyünk, ha „összedől a világ”. Nem fog csak úgy eltűnni az a rengeteg fém eszköz, ami ma van. Ilyen vagy olyan módokon valószínűleg csökkenni fog a Föld emberi lakossága, ha odafigyelünk, talán nem csak borzalmak közt lehetséges ez. És bőven van már tartós eszközünk mindenfélére. Pont az a baj, hogy rengeteg olyan gondolkodásmódot hordoz még a civilizáció a múltból, ami miatt „nem fér bele a rendszerbe”, hogy lassítsunk, és ne halmozzunk már annyi kacatot. Ezért jó a sörösdobozokból napkollektor, meg hasonló ötletek: arra tanítanak, hogy lehet mindig másképp is nézni a dolgokat, nem csak a „szabványos módon” (üres sörösdoboz = szemét). Csakhogy a jelenlegi „gazdasági logika” rémálma a figyelmes emberek.

Neked is csak ezt tudom röviden ajánlani: nyugodtan értékeld, és ne dobd el, amid van! Hozz ki valami jót és szépet mindenből: magadból, másokból, lehetőségekből, tehetségeidből, pénzből, tárgyakból, „szemétből”, akármiből. Néha azért nem veszi észre az ember, hogy mi jót tehetne, mert azt gondolná, hogy „ez így túl egyszerű”, mivel kulturálisan sokan arra vagyunk beállva, hogy ami fontos, az biztos bonyolult és nehéz, és biztos csak más képes rá, én nem. Roppant ellentmondásos és bolond egy kultúra az, amiben ha bármi miatt hirtelen sokan figyelmesebbek lennénk: kevesebb hülyeséget csinálnánk a világgal és egymással, és kevesebb hülyeségre vágynánk, akkor rengeteg-rengeteg munkahely megszűnne, és így egyre tarthatatlanabbá válnának az eddigi játékszabályaink. Ezt szerintem mélyen és kimondatlanul szinte mindenki érzi, ezért igyekszünk pontosan annyira lenni figyelmetlenek, amennyire „kell”. Valahol mélyen biztos tudjuk, hogy mire nem szabad odafigyelnünk, különben hogyan tudnánk ennyire mesterien nem odafigyelni rá? Vicces ügy.

Azt is viccesnek találom, hogy mennyi szófejtés megy arról, hogy „mi okozza a gazdasági válságot”. Az ilyenek általában tele vannak mindenféle pénzügyi fogalommal, és gyakran homályos vagy teljesen abszurd metaforákkal. Csak a legnyilvánvalóbb dolgot nem olvasom szinte sehol: attól, hogy szerte a világon eljátsszuk, hogy egy pénznek nevezett szimbólumra bármi becserélhető és visszacserélhető, attól ez még csak egy társadalmi játék. Ha például az esőerdőket sorra mind becseréljük számokra, akkor végső esetben kinyírhatunk ezzel a Földön minden oxigénalapú életet, de a számokat és papírokat nem tudjuk visszacserélni egy élhető bolygóra. Ez csak a szélsőséges példa, de kisebb léptékben is rengeteg-rengeteg abszurditást (és gyakran szenvedést, halált, stb.) szül ez a játék. Csak ezt már mind megszoktuk. Általában véve semmi bajom nincs a játékokkal, de ahogy ma a pénzjáték folyik, az olyan, mintha a veteményeskertben fociznánk. Ideje lenne a lábunk elé is nézni, nem csak a labdára és a kapura. Szerintem ez lenne a legjobb kiindulópont, csak szinte szégyellem én is leírni, valami ilyen mocorog bennem: „nem lehet, hogy ilyen egyszerű lenne a dolog nyitja, és erről mindenki hallgat, biztos csak én vagyok a hülye”. De ha én szégyellem ezt magamban, pedig gyakorlom, hogy kussoltassam magamban a társadalmi sablonok hangjait, akkor talán mások is visszarettennek valamiért ettől a gondolattól.

Mert hát akármennyire is nyilvánvaló lehet, hogy a pénz csak egy társadalmi játékszabály, közben az embereknek azt tanítják, hogy: ez a játék kötelező, társadalmi megítélésed és helyzeted és egész életed legfőbb mércéje, az emberek felnéznek arra, aki jól játssza, és lenézik, aki nem. Íme, ha ezt elhiszed, és elhiszed, hogy mindenki más ezt hiszi, akkor oda lyukadhat ki a társadalom, hogy mindenki óbégatva keresi, hogy „miért van válság”, és senkinek eszébe sem jut, hogy talán azért, mert irdatlan nagy hülyeségekkel vakítjuk egymást állandóan, és roppant figyelmetlenek vagyunk. Amikor még „nem volt válság”, ezek a hülyeségek persze kb. ugyanúgy folytak (az emberiség akkor is rohamosan pazarolta el a Földet), csak fokozatosan egyre inkább visszaütöttek a dolgok.

De ha elmegyek a pékségbe kenyeret venni, mosolyogva fizetek, és nem fogok ott filozofálni, ugyanígy ha kapok valahonnan vagy valakitől pénzt, elfogadom. Így vagyok a bürokráciával is: nyugodtan próbálom intézni a hivatalos ügyeimet, minek keressem feleslegesen a bajt és a nehézségeket? Akkor nyugodtan írni is kevésbé tudnék.

Köszönöm a leveled, ezeket a témákat újra és újra fogalmazgatom és szerkesztgetem jelenleg, és rengeteg rétegét látom a dolgoknak, ezért futott meg ennyire a válaszlevelem.

Üdv,

JAndrás