Csoportgondol

2013. szeptember 26. csütörtök Jand KözösségVilág

! Ez a bejegyzés 2 évnél régebbi. Tartalmával nem feltétlenül értek egészében egyet, és előfordulhat, hogy további hozzászólásokra nem válaszolok.

[Heidi M. Ravven: The Self Beyond Itself, részlet, fordítás általam]

Irving L. Janis a mára híressé vált 1972-es könyvében (Groupthink: Psychological Studies of Policy Decisions and Fiascoes — Csoportgondol: Döntéshozatal és fiaskók pszichológiai tanulmányai) az USA történelmének néhány csúfos bukását járta körül. Esettanulmányai közt szeperepel a Disznó-öbölbeli invázió, a Vietnámi háború eszkalációja, a Watergate-botrány, és amellett érvelt, hogy ezek mind a csoportgondol számlájára írhatók. [Magyar fordításban csoportgondolkodásként is előfordul, azonban így a szó elveszti az orwelli konnotációját. És mivel a fogalom egy negatív jelenségre utal, ezért helyesebbnek érzem a disszonáns hangzású kifejezést. — ford. megj.] A csoportgondol kifejezés arra a folyamatra utal, amely során egy csoport vezetői a csoport általános működési dinamikáját a lojális egyetértés felé terelik, és kizárják a kételkedő és ellentmondó vélemények hangoztatását. Janis elemzi a csoportgondol eseteit, és megpróbálja leszűrni belőle azt, amit ő úgy hív, hogy a „egyetértés-kereső viselkedés jellemző mintái”, ami által a csoport többi tagjának az elismerésének elnyerése fontosabbá válik, mint az adott megoldandó problémák. A történelmi tanulságok alapján arra jutott, hogy felismerhető egy tiszta és ismétlődő pszichológiai minta, ami a kognitív torzulásokat és a korrupciót eredményezi a kritikus gondolkodás elfojtása által. Janis rámutatott, hogy azokban a csoportokban, ahol a csoportgondol megjelenik, a legfőbb közös érték a csoport iránti lojalitás. A lojalitás válik szemléletben és gyakorlatban is a legfőbb morális értékké. Ez Janis szerint egyfajta lágyszívűséget teremt a csoport más tagjai felé, de egyszerre egy extrém keménységet a kívülállók irányában. A csoporton belül ez „lágyszívű” gondolkodáshoz is vezet, míg kifelé kíméletlenséghez, dehumanizáló definíciókhoz, erőteljes katonai megoldásokhoz és vérengzéshez is vezethet. Mindeközben a csoporton belül közös a meggyőződés, hogy olyan nagyszerű emberek, mint a csoporttagok sose követnének el embertelen és immorális cselekedeteket. Továbbá az egyhangúságra való törekvés egy valóságtól elrugaszkodott optimizmust táplál a csoport döntéseinek kimenetelével kapcsolatban, valamint figyelmetlenséget és szlogenekben gondolkodást a kívülállók gyenge és immorális jelleméről. Minél erősebb az esprit de corps, Janis szerint annál valószínűbb a csoportgondol kialakulása, és akár a kívülállók vagy más csoportok ellen elkövetett embertelen cselekedetek. Janis a csoportgondol nyolc fő jellemzőjét nevezte meg, melyeket három fő típusba sorolt:

Első típus: A csoport erejének és moralitásának túlbecsülése

1. A sebezthetetlenség illúziója… ami extrém kockázatvállaláshoz vezethet

2. Megkérdőjelezhetetlen hit a csoport inherens moralitásában, ami arra készteti a tagokat, hogy figyelmen kívül hagyják döntéseik etikai és morális következményeit.

Második típus: Zárt gondolkodás

3. Közös erőfeszítések a racionalizálásra, és a figelmeztető jelzések félremagyarázására… hogy elejét vegyék annak, hogy a tagok megkérdőjelezhessék a meggyőződéseiket

4. Ellenséges vezetők sztereotipizált ábrázolása, ami szerint annyira gonoszok, hogy ez eleve kizárja a valódi párbeszédet

Harmadik típus: Egyhangúságra törekvés

5. A látszólagos csoport-egyetértéstől való eltévelyedések öncenzúrázása

6. A közös megegyezés illúziója… (amely részben az öncenzúrázásból és abból a hamis feltételezésből adódik, hogy a hallgatás egyben beleegyezést is jelent)

7. Közvetlen nyomás minden olyan csoporttagra, aki erős érveket hoz fel a csoport bármelyik sztereotípiája, illúziója, elköteleződése ellenében, amely tisztává teszi, hogy az ilyen fajta gondolatok megfogalmazása ellentétes a csoport tagjaitól elvárt lojalitással.

8. Önjelölt elmeőrök felbukkanása — olyan tagok, akik megvédik a csoportot [és főleg a vezetőjét] minden ellentétes információtól, amely veszélyt jelent a csoport döntéseivel és moralitásával kapcsolatos közös önelégültségre.

Mind a nyolc tünet egyértelműen illik a náci esetre, de Irak inváziójára is, amely e könyv írása közben még mindig folyik.

Természetesen a csoportgondol problémája nem csak kormányok döntéshozásában jelenhet meg, hanem minden csoportban a nagyvállalatoktól a családokig. Ezek közül bármelyikben Janis szerint lehetséges a beavatkozás az előidéző strukturális jellemzőkbe és szituációs tényezőkbe a katasztrofális következmények megelőzése érdekében. A csoportgondol kontextusában minden egyes ember úgy dönt, hogy az ő aggodalma és kételyei nem fontosak és úgyse számítanak. De úgy is szerveződhetnek csoportok, ami támogatja a különvéleményeket és a szólásszabadágot, sőt a kereteken kívüli gondolkodást is. A megszégyenüléstől való félelmet csökkentheti egy elfogadó attitűd a tagok iránt, ami nem függ a lojális egyetértéstől vagy megkérdőjelezetlen tekintélyen vagy a csoporton kívüliek megtagadásán. Janis azt javasolja, hogy a közepes erősségű kohézió (szemben az extrém összetartással és nagyon laza kapcsolattartással) képes a legjobban korlátozni a csoportgondol veszélyeit. Ez azért lehetséges, mert ekkor jelen van egy elfogadó hozzáállás a csoporttársak iránt, de nem olyan szintű, ami extrém lojalitást és konformitást eredményezne; se nem esik a másik végletbe, ami a tagokat nyugtalanná teszi, mivel az elfogadottságuk annyira feltételes és minimális, hogy könnyen kieshetnek a csoportból. [A gyenge kohézióra példa lehet a divatkövetés, vagy rajongói/szurkolói táborok. — ford. megj.] Más strukturális jellemzők, amelyek elősegítik a csoportgondol kialakulását, így kerülendők: az elszigetelődés, az elfogulatlan vizsgálódás hagyományának hiánya, az pártatlan információforrásoktól való elzártság, és a csoport tagjai háttereinek egyfélesége. Az eltérő vélemények bátorítása akár formalizált és intézményes keretek között is rendszeresíthető. Továbbá olyan gyakorlatokat is be lehet vezetni, amelyek segítik a csoportot ellenállni a morális felsőbbrendűség érzésének, hogy magukat jónak és másokat butának és rossznak állítanak be. A stresszes idők természetesen ronhatnak ezeken a tendenciákon.

Mindezek ellenére, egy olyan csoportban, amely máris behódolt annak a fajta korlátlan és kritikátlan hatalomnak, amit a csoportgondol létrehoz, aligha üdvözölnék azokat a változásokat, amelyek korlátoznák őket ebben a fajta működésben. Számomra úgy tűnik, hogy ha egy társadalom, csoport, intézmény vagy vállalat belső kultúrájában a csoportgondol tendenciája fellép, akkor csak egy katasztrófa vagy hatalmas bukás, vagy a tagok és főként a vezetők körüli nagy botrány szükséges ahhoz, hogy a tagok hajlandóak legyenek megfontolni azokat a fajta demokratizáló, szabadság-, ellentvélemény- és sokféleség-erősítő strukturális és gyakorlati változásokat, amiket Janis ajánl. A csoportgondol egy jellemző példa a morális ítélőképesség korrupciójára. És csak körül kell néznünk magunk körül, hogy lássuk, ez mennyire a szabály és nem a kivétel. Az érdek nélküli, független morális értékelése másoknak, tetteknek, és politikai döntéseknek — szabad döntéshozatal — egy utópikus ideál, és így aligha egy megbízható és stabil alap, amire egy társadalmat, vagy bármelyik alkotó intézményét lehet építeni. [John Rawls víziója (A Theory of Justice, 1971) egy olyan civil társadalom, amelyben az emberek független egyéni szabad döntéseket hoznak, és ezen racionális döntések gyűjtése alkotja a kormányzás alapját. De ez egy álomvilág — ilyesmire már sokkal korábban Spinoza is rámutatott a politikai műveiben.] Amint Rosh és Nisbett megfogalmazták,

Az emberek aktívan hirdetik hiedelmeiket és társadalmi elképzeléseiket és nem szívesen tolerálják az ezzel való ellenkezést. Ebből követezik, hogy kultúrák, amelyek számára sokkal több forog kockán mint a pszichológusok által vizsgált informális csoportokban, sokkal fanatikusabban tartják kordában a tagok hitét és értékeit. Ez a fő oka annak, hogy a kultúrák ennyire élesen és szinte mindenben képesek különbözni egymástól… Az izoláció a kulcs a kulturális normák stabilitásához.

Mivel nem tudunk arra támaszkodni, hogy az emberek függetlenek (és racionálisak) legyenek pusztán az emberi természet jellemzőjeként (mint általában ez tévesen feltételezve van), és saját maguknak gondolkodjanak és cselekedjenek, az etikára való legjobb reményünk a pluralizmus és demokratikus struktúrák és eljárások támogatásában rejlik, olyan mechanizmusokat létrehozva, amelyek elősegítik a különbözőségeket, és megvédik a különböző nézőponttal rendelkező kisebbségi csoportokat, és biztonságot nyújtanak a vészharangozók és kiszivárogtatók számára. Továbbá a kutatásokból az is nyilvánvalónak látszik, hogy létfontosságú, hogy a társadalom különböző csoportjai (etnikai, vallási, valamint régió, korosztály, stb. szerinti) kapcsolatba képjenek egymással és ne izoláltan, védett burkokban létezzenek, amely által nem nyújtanak egymás számára kihívást. Továbbá közös feladatokban is kell osztozniuk, amelyek összehozzák őket, ahelyett, hogy a kíméletlen versengés vagy kölcsönös antipátia és elutasítás uralkodna el. A pluralizmus nem csak arról szól, hogy mindenkit békén hagynak magában; hanem aktívan összehozni az embereket közös célok érdekében, de olyan módokon, amelyek bátorítják a különbözőségeket, de nem is magasztalják fel azokat. Janis tanácsokat ad arra, hogyan lehet ezt megvalósítani döntéshozó csoportokban, de ezek közül pár ötlet nyilván ennél általánosabban is hasznosítható. Janis munkájából is az következhet, hogy a beavatkozási pont az etika számára nem az egy (mitikus) szabad akarat által hozott (jó és rossz közti) döntés, hanem a szituációk kognitív interpretációjának folyamata. És még ennek az intellektuális beavatkozásnak is saját társadalmi és szituácionális lendülete van; nem csupán kitervezetten, akarattal lehet létrehozni, hanem társadalmi és csoportszintű struktúrák, és személyes szinten pedig a tág értelemben vett tanulás valamint a figyelmes önelemzés és önreflexió szükséges hozzá, és a vágy egy filozófiai tanulmányozása, mint Spinoza Etikájában. Szóval Spinozának talán mégiscsak igaza volt abban, hogy végső soron minden erény egy mélyebb intellektuális erényt igényel és azon alapul, ami pedig a nyíltság és őszinteség ami a független gondolkodást lehetővé teszi. De ennek a hiányában, jobb esetben olyan társadalmi és politikai intézményeknek, amelyek pártolják a különbözőségeket, és az emberi egyén és mások viszonyának egy humánus vízióját hirdetik, kell betölteniük ezt a szerepet.

filozófiaJanispszichológiaRavven


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Powered by WordPress and NatureFox.