Szia!

Azt írod a bemutatkozásodban, hogy jelenleg öntevékeny “munkanélküli” vagy.

Azt szeretném kérdezni, hogy miből biztosítod magadnak az ételt, a ruhát és  a szállást?

Általában nem illik ilyet kérdezni, de szerintem a közös témánk (fenntartható élet) tükrében helyénvaló a kérdés.

Nagyon kíváncsi vagyok,  hogy te hogyan biztosítod magadnak az időt a “henyélésre” (vagyis a fontos dolgokra)…

Mindazonáltal, ha nem akarsz válaszolni, elfogadom azt is.

Köszönettel:

***

Kedves ***!

Feltett kérdésedre egyszerűek a válaszaim: kertvárosi, családi házban élek szüleimmel és nagymamámmal, van ruhatáram, bár ritkán vásárolok újat (édesanyám néha elégedetlenkedik emiatt, ő az életszemléletem bizonyos részeit puszta igénytelenségnek nevezi néha, de az ilyesmiket békésen kezelem, így összességében békésen élünk). Az ennivalónk a boltból, piacról, kertünkből, nagypapám tanyájáról vegyesen van (múlt hétvégén voltunk épp családi disznóvágáson). Pénznek nevezett számaim a bankszámlámon vannak, főként az egyetemi ösztöndíjamból, meg különféle apróbb dolgokból (programozás, korrepetálás, fordítás, előadástartás, verseny nyeremények, ajándékok).

Jelenleg állandó pénzkeresetem nincs, a magam módján tanulok és írok, és haladok vele. Sokkal többet írok, mint amennyi a blagomra felkerül, az csak a gyakran már többszörösen feldolgozott és szerkesztett része, sok témának újra és újra nekifutok, mindig kicsit más vonalak mentén, így sok a befejezetlen szövegem, ami viszont táptalaja a következő gondolataimnak, tehát nem tekintem elvesztegetett időnek. Jelenlegi fő projektem kiérlelni egy izgalmas és lényeglátó könyvet, nem összecsapni valamit.

Eddig a kérdésed szó szerinti megválaszolása. Ha nem baj, válaszolnék pár kimondatlan dologra is, amit a kérdésed mögött érzek. (Ez jóval hosszabb lesz. )

Kicsit kitérek arra, hogy miért illetlen a társadalmunkban ez a „miből biztosítod magadnak az ételt, a ruhát és a szállást” kérdés. Azért mert a mai társadalmi beszédformáinkban ez lényegében egyértelműen a „honnan szerzel pénzt” kérdés szinonimája. És ha erre nem szabványos válaszom van (munkahelyre járok), akkor egyfajta társadalmi kötelességtudatból, „nevelő szándékkal” lenézhetsz engem. Sőt, az általános társadalmi programozás úgy szól, hogy le kell nézned engem. Persze ennek sokféle járulékos színezete lehet. Például, ha azt válaszolom, hogy nagy vagyont örököltem, akkor egy adag irigykedéssel keverve nézhetsz le engem. Ha azt válaszolom, hogy kukázásból és utcán élek, de bizony elégedett és megbékélt vagyok, akkor meg undorral és szánalommal keverve nézhetsz le engem (mert ez könnyebb, mint elismerni, hogy a megelégedettség messze nem áll olyan szoros kapcsolatban az anyagi javakkal, mint ahogy általában állandóan feltételezzük, még akkor is, ha szavakban épp az ellenkezőjéről beszélünk).

Persze nem muszáj a programozást követned, választhatsz úgy is, hogy nem nézel le. De még akkor is bekapcsolhat az agyadban a „kultúra hangja”, ami azt mondja, hogy ez nincs rendjén. Ha ezt nem tudod kezelni, akkor szégyenkezhetsz magadban, vagy úgy érezheted, hogy úgyse tudsz meggyőzni engem, hogy valójában még mindig teljes értékű embernek tekintesz, mivel azt feltételezed, hogy én is a sablonok szerint gondolkodom.

Most szavakban kettőnk között példálóztam, de remélem érted, hogy valójában egy sokkal szélesebb körű jelenségre mutogatok. Ez egy fura társadalom-lélektani gubanc, valahogy így: jobb, ha én is sablonok szerint gondolkodom, mert mások úgyis sablonok szerint gondolkodnak és ítélkeznek, satöbbi, satöbbi. A „kényelmetlen kérdések” csak ennek a jelenségnek a gócai, amit megtanulunk inkább elkerülni.

Működik egy „kivétel erősíti a szabályt” jelenség: aki nem sablonokban gondolkozik, azt leginkább vagy őrültnek (neveletlennek, lázadónak, stb.), vagy zseninek (szentnek, művésznek, stb.) tekintik. A lényeg az, hogy őket kivételesnek tekinthessük, mert akkor ugyanúgy élhetünk ugyanazokkal a sablonokkal, mint addig, ahelyett, hogy tanulnánk valami újat az életről (ami gyakran kényelmetlen).

Az én értelmezésemben például Jézus is állandó szabálytörő volt: nem nézett fel azokra, akikre az akkori társadalmi programozás szerint „fel kellett nézni”, és nem nézte le azokat, akiket hasonlóan „le kellett nézni”. Ehelyett képes volt szemtől szembe nézni. Ellenpéldát akart mutatni, de sajnos csak egy kivétel lett: valaki, akire utólag felnézhetnek, és a civilizáció kultúrájában az emberek általában továbbra is csak le- és felnéztek másokra.

A gyarmatosítók egy hatalmas fegyverként használták ezt a fajta kereszténységet. Képzeld el, hogy érkezik a világodba egy új nép, akik iszonyatos horrort hoznak magukkal (például: kitépik a csecsemőd a kezedből és a kutyáiknak vetik, és röhögnek rajta, miközben te a lelki fájdalomtól eszedet veszted), és porba tipornák az egész népedet – mindeközben a szeretetről mondanak meséket, és azt ecsetelik, hogy mennyire felnéznek egy olyan emberre, aki nem nézett le senkit. Hát egy ilyen elképesztő mellébeszéléstől szerintem egy épeszű ember sírva kirohanna a világból. (Illetve pár indián meg is fogalmazta: A ti Jézusotok indián volt, de ti nem vagytok azok.) De a civilizáció kultúrájának egy fontos eleme, hogy ekkora abszurditásokra csak a vállunkat rándítsuk: ilyen az élet. Sok edzést kap minden felnövő gyermek erre viselkedésre. Pedig dehogy „ilyen az élet”, ez csak a kultúránk őrültsége. Hatalmas mértékben telített mellébeszélésekkel a társadalmunk és mindennapi életünk. A „fenntarthatóság” fogalmával sincs másképp.

Fő felfedezési területem a dualisztikus gondolkodáson, és az ebből fakadó életviteli mintákon való túllépés. Úgy érzem, a „fenntartható” szó is csatlakozott a „Szent Grál”-fogalmak listájához. Azaz úgy beszélünk, hogy kimondatlanul feltesszük a „fenntartható = jó” és a „nem fenntartható = nem jó” egyenleteket. De ettől még a „fenntartható” szó csak egy szó marad, amivel dobálózhatunk.

Egyfelől: semmi sem fenntartható! Semmi. Minden elmúlik egyszer, minden csak átmeneti. Mindig az átmenet milyensége a fontos, de ez egy rendkívül összetett dolog, sokat kell ízlelgetni, és sokat kell megfigyelni a világból, hogy egyre tisztább képet láthassunk, szerintem sose lehet abszolút mércékkel lefedni a dolgot.

Másfelől: a dualista gondolkodásmódból kell kitörni, mert ez „a nincs abszolút mérce” nagyon úgy hangozhat, mint a „semmi se számít”, ami pedig csak a másik véglet! Arany középút, józan ész, ilyesmik hasznosak inkább! Például: mi értelme úgy tenni, mintha az ipari civilizáció nem létezne? Szerintem nem sok. Most az a baj, hogy mértéket vesztve túl sokat csinálunk mindenből („magunkból” is ), mert gépszerűvé vált a legtöbb „termelés” és „munka”, ahelyett, hogy tanulgatnánk, hogyan lehet figyelmes életet élni. Csakis figyelmetlen emberek élnek gépszerű életet, de mivel fogalmunk sincs, hogy hogyan nézne ki egy figyelmes emberekből álló társadalom, így inkább elképzelni se merjük a dolgot. A mai iskolák például roppant figyelmetlenségre nevelnek azáltal, hogy a „figyelem” egyfajta definícióját ismerik csak el, ami leginkább csakis a szavakról szól. Sok ember például akár egy tárgyat, egy embert, egy saját élményét, vagy a világ rengeteg részét és jelenségét egyszerűen nem meri, nem tudja megfigyelni a saját szemével, hacsak valaki mástól nem kap készen egy véleményt, hogy az adott dologról hogyan lehet beszélni. Vagy annyira félnek attól, hogy a saját megfigyelésük esetleg „nem jó”, hogy inkább oda se néznek. Csak azt tekintik „látnivalónak”, amit valaki más látnivalónak nevez. Egy egészséges lelkű gyerek, és szerintem egy egészséges lelkű felnőtt se így működik! De az iskola és a civilizáció kultúrája sokakat erre tanít. És amikor a társadalmi figyelmetlenség nyilvánvaló őrültségekhez vezet, akkor az ideológia általában arról szól, hogy még jobban definiált leszűkített figyelemre van szükség, és még jobb figyelemirányítási módszerekre.

Sokan vagyunk emberek a földön. Nagy feladat áll előttünk. Reménytelen, ha mindent egyedül akarnánk csinálni. Én például nem aggódok olyan dolgok miatt, hogy mit fogok enni és hol fogok lakni egy vagy akárhány év múlva. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezekre a dolgokra ne tudnék figyelni.

Van egy furcsa mítosz a társadalmunkban, valami ilyesmi: aki erősen bízik az életben és önmagában, az biztos csak naplopó. Mert ha nem aggódik a holnap miatt, akkor biztos mindig csak henyél. Szerintem ez hülyeség. (Tudom, hogy idézőjelbe raktad a „henyélést”, de szeretek fogalmazgatni, erre gyúrok most, így hát remélem megérted, ha kifejtem a témát. ) Ezt a fajta egészséges önbizalmat fenntartani csak úgy lehet, ha hasznos dolgokat csinálok, egyébként önbecsapássá válik, és tényleg csak henyéléshez vezet. Ilyesmivel időről időre elvagyok egy darabig, de aztán mindig újra elegem lesz belőle. A henyélés hosszabb távon idegesítőbb és stresszesebb dolog, mint figyelni, haladni, tevékenykedni. És a szokványos mellébeszélések helyett másképp fogalmazni például fokozott éberséget igényel, semmi köze a henyéléshez.

Hova vezet az ember útja? Szerintem úgyse tudhatjuk, nem kell túlfantáziálni a dolgot. Én például talán valamikor egy önfenntartó kisközösség tagja leszek. Vagy talán író, mesemondó, zenész, filozófus – nem egyetlen foglalkozású, hanem egy színes életet élő ember, és bár nem magamnak termelem az élelmem, de szemtől szembe nézek másokkal. Adok-kapok: ez az élet alapja, minden emberi közösségben, és az emberinél jóval nagyobb életközösségben is. A mai társadalomnak sok figyelmetlen és zűrös mintája van ezekre a dolgokra, így hát lehet szebbeket alkotni, mindenféle síkon.

Mondhatod, hogy könnyű nekem, mert van családom, akik eltartanak, meg félretett pénzem. Látom, hogy ez „nem fenntartható”, azaz egykor majd máshogy lesz. Persze! De ettől még nem fogom azonnal kidobni mindezt, ha ezeket felhasználhatom ahhoz, hogy alkossak valami érdekeset és hasznosat. Például meséket arról, hogy nem kell olyan szélsőségekben gondolkozni: nem kell például elkezdeni kőkéseket készíteni, csak hogy gyakorlottak legyünk, ha „összedől a világ”. Nem fog csak úgy eltűnni az a rengeteg fém eszköz, ami ma van. Ilyen vagy olyan módokon valószínűleg csökkenni fog a Föld emberi lakossága, ha odafigyelünk, talán nem csak borzalmak közt lehetséges ez. És bőven van már tartós eszközünk mindenfélére. Pont az a baj, hogy rengeteg olyan gondolkodásmódot hordoz még a civilizáció a múltból, ami miatt „nem fér bele a rendszerbe”, hogy lassítsunk, és ne halmozzunk már annyi kacatot. Ezért jó a sörösdobozokból napkollektor, meg hasonló ötletek: arra tanítanak, hogy lehet mindig másképp is nézni a dolgokat, nem csak a „szabványos módon” (üres sörösdoboz = szemét). Csakhogy a jelenlegi „gazdasági logika” rémálma a figyelmes emberek.

Neked is csak ezt tudom röviden ajánlani: nyugodtan értékeld, és ne dobd el, amid van! Hozz ki valami jót és szépet mindenből: magadból, másokból, lehetőségekből, tehetségeidből, pénzből, tárgyakból, „szemétből”, akármiből. Néha azért nem veszi észre az ember, hogy mi jót tehetne, mert azt gondolná, hogy „ez így túl egyszerű”, mivel kulturálisan sokan arra vagyunk beállva, hogy ami fontos, az biztos bonyolult és nehéz, és biztos csak más képes rá, én nem. Roppant ellentmondásos és bolond egy kultúra az, amiben ha bármi miatt hirtelen sokan figyelmesebbek lennénk: kevesebb hülyeséget csinálnánk a világgal és egymással, és kevesebb hülyeségre vágynánk, akkor rengeteg-rengeteg munkahely megszűnne, és így egyre tarthatatlanabbá válnának az eddigi játékszabályaink. Ezt szerintem mélyen és kimondatlanul szinte mindenki érzi, ezért igyekszünk pontosan annyira lenni figyelmetlenek, amennyire „kell”. Valahol mélyen biztos tudjuk, hogy mire nem szabad odafigyelnünk, különben hogyan tudnánk ennyire mesterien nem odafigyelni rá? Vicces ügy.

Azt is viccesnek találom, hogy mennyi szófejtés megy arról, hogy „mi okozza a gazdasági válságot”. Az ilyenek általában tele vannak mindenféle pénzügyi fogalommal, és gyakran homályos vagy teljesen abszurd metaforákkal. Csak a legnyilvánvalóbb dolgot nem olvasom szinte sehol: attól, hogy szerte a világon eljátsszuk, hogy egy pénznek nevezett szimbólumra bármi becserélhető és visszacserélhető, attól ez még csak egy társadalmi játék. Ha például az esőerdőket sorra mind becseréljük számokra, akkor végső esetben kinyírhatunk ezzel a Földön minden oxigénalapú életet, de a számokat és papírokat nem tudjuk visszacserélni egy élhető bolygóra. Ez csak a szélsőséges példa, de kisebb léptékben is rengeteg-rengeteg abszurditást (és gyakran szenvedést, halált, stb.) szül ez a játék. Csak ezt már mind megszoktuk. Általában véve semmi bajom nincs a játékokkal, de ahogy ma a pénzjáték folyik, az olyan, mintha a veteményeskertben fociznánk. Ideje lenne a lábunk elé is nézni, nem csak a labdára és a kapura. Szerintem ez lenne a legjobb kiindulópont, csak szinte szégyellem én is leírni, valami ilyen mocorog bennem: „nem lehet, hogy ilyen egyszerű lenne a dolog nyitja, és erről mindenki hallgat, biztos csak én vagyok a hülye”. De ha én szégyellem ezt magamban, pedig gyakorlom, hogy kussoltassam magamban a társadalmi sablonok hangjait, akkor talán mások is visszarettennek valamiért ettől a gondolattól.

Mert hát akármennyire is nyilvánvaló lehet, hogy a pénz csak egy társadalmi játékszabály, közben az embereknek azt tanítják, hogy: ez a játék kötelező, társadalmi megítélésed és helyzeted és egész életed legfőbb mércéje, az emberek felnéznek arra, aki jól játssza, és lenézik, aki nem. Íme, ha ezt elhiszed, és elhiszed, hogy mindenki más ezt hiszi, akkor oda lyukadhat ki a társadalom, hogy mindenki óbégatva keresi, hogy „miért van válság”, és senkinek eszébe sem jut, hogy talán azért, mert irdatlan nagy hülyeségekkel vakítjuk egymást állandóan, és roppant figyelmetlenek vagyunk. Amikor még „nem volt válság”, ezek a hülyeségek persze kb. ugyanúgy folytak (az emberiség akkor is rohamosan pazarolta el a Földet), csak fokozatosan egyre inkább visszaütöttek a dolgok.

De ha elmegyek a pékségbe kenyeret venni, mosolyogva fizetek, és nem fogok ott filozofálni, ugyanígy ha kapok valahonnan vagy valakitől pénzt, elfogadom. Így vagyok a bürokráciával is: nyugodtan próbálom intézni a hivatalos ügyeimet, minek keressem feleslegesen a bajt és a nehézségeket? Akkor nyugodtan írni is kevésbé tudnék.

Köszönöm a leveled, ezeket a témákat újra és újra fogalmazgatom és szerkesztgetem jelenleg, és rengeteg rétegét látom a dolgoknak, ezért futott meg ennyire a válaszlevelem.

Üdv,

JAndrás

Amit a valóságból tapasztalunk és a világról gondolunk, az sose „a Valóság” meg „a Világ”. Az csak az, amit a valóságból tapasztalunk és a világról gondolunk. Ilyen egyszerű.

Az is bolond persze, aki folyton csak ezen agyal. Félre kell ezt tenni, de azért nem árt, ha néha kéznél van. Ha túl messzire kallódik, akkor lelőjük a hírvivőt.

Azt mondanom se kell, hogy ez a hírvivőnek rossz. De könnyen lehet, hogy végül nekünk is.

***

Soha semmit nem láthatunk egyszerre minden oldalról.

Sok dolgot érdemes körbejárni és megszemlélni különböző oldalait.

De soha semmit nem láthatunk egyszerre minden oldalról, akármennyit járkálunk körülötte.

Felesleges állandóan járkálni körülötte.

Nem felesleges párszor körbejárni.

***

Ha valaki másokat győzköd: „Gyere ide, és nézd erről az oldalról!”, háromféle baja lehet belőle:

1. Odakiabálják neki: „Nem megyek, te rossz helyről nézed!” És szerzett egy ellenséget.
2. Odamennek mellé, és azt mondják neki: „Én ezt már láttam, te még itt tartasz?” És megalázva érzi magát.
3. Odamennek mellé, és vele együtt rajonganak. És szerzett egy rögeszmét.

Bölcsebb dolog nyugodtan sétálgatni és mosolyogni az egészen. Nem zavar, ha nem hiszel nekem, de az se, ha igen.

Ha nyugodtan sétálgatsz, legfeljebb „következetlennek” vagy „logikátlannak” néznek majd. De ezt könnyű megszokni. Sokkal könnyebb, mint hinnéd.

***

Az apáca Wu Jinchang megkérdezte Huineng hatodik pátriárkától:

– Sok éven át tanulmányoztam a Mahaparinirvána szútrát, sok részét mégse értem egészen. Kérlek, világosíts fel engem!

A pátriárka így válaszolt:

– Én nem tudok olvasni. Kérlek, olvasd fel nekem a jeleket, és talán képes leszek megmagyarázni a jelentésüket.

– Ha te még a jeleket sem ismered, hogyan lennél hát képes megérteni a jelentésüket?

– Az igazságnak semmi köze a szavakhoz. Az igazság olyan, mint a fénylő Hold az égen. A szavak pedig egy ujjhoz hasonlíthatók. Az ujj képes a Hold felé mutatni. Az ujj mégse a Hold maga. Ahhoz, hogy a Holdra nézzünk, az ujjon túlra szükséges nézni, nem igaz?

***

Platón leír pár betűt az előtte fekvő papírra. Ránéz, és megszólal: aletheia (igazság). Elmereng: Igen, de mi az az „Igazság”? Elérhető vajon? Birtokolható vajon?

Azt látja, hogy a legtöbb embert nem érdekli ez a kérdés. Kitalálja, hogy ők olyanok, mintha egy barlangban lennének leláncolva, és csak a falon futó árnyakat hinnék valóságnak, mert soha életükben mást nem láttak. Igen, ez jó magyarázat lesz. A legtöbb ember nem látja, hogy az igazi valóság a gondolatokban, az ideákban, a formákban rejlik. Na, én majd leírom nekik.

***

Platónt még sok Nyugati Filozófus (általában civilizált, írástudó, felnőtt fehérbőrű férfi) követte. És náluk volt az Írás, az Igazság, a Hatalom.

Aki őslakos, írástudatlan, gyermek vagy nő, annak definíció szerint nincs igaza, és vagy be kell törni, vagy meg kell ölni. Nehogy bárki az orra elé merjen nézni, és megkérdőjelezni az Ideákat.

***

A Nyugati Filozófus találkozik egy vándor törzzsel. Békésnek és kedvesnek tűnnek, így hát megkérdezi tőlük:

– Mi a nyugalom? Mi a türelem?

A törzs vénje előlép, és elmond pár mesét. A Nyugati Filozófus csóválja a fejét.

– Nem értitek? Én azt kérdeztem: mi az a „nyugalom”? Mi az a „türelem”?

Megkínálják egy kis ennivalóval, leültetik a tűz mellé, és mondanak neki még pár mesét. A Filozófus felpattan és elviharzik, dúlva-fúlva magában:

– Ezek tudatlanok, sehogy sem értik a kérdésem! De én voltam a bolond, hogy hihettem azt, hogy ezek tudhatnak bármit az olyan dolgokról, mint a „nyugalom” vagy a „türelem”! Pahh!

***

Két ember rendszeresen hangosan vitatkozik. Egy külső fültanú gondolatai:

Már megint mindketten azt hiszik, hogy valami roppant különleges dolog – a „saját igazságuk” – van a szavaikban, amit egymáshoz vágnak. Pedig beszélhetnek bármit össze-vissza, mindig ugyanaz a minta. Megint csak azt hiszik, hogy a „saját igazságuk” egy kalapács, amivel püfölni kell a másikat.

***

– Értem én, hogy „szeresd az ellenségeidet”.

– De én értem jobban!

– Akkor dögölj meg!

– Te dögölj meg!

***

A Nyugati Filozófusnak egy folyóparton pihenő kő leginkább semmit se jelent. Jelentése ugyanis csak a saját, emberi jeleinknek van. Minden másban jelentést látni csak képzelgés, belemagyarázás. Egy kő önmagában nem tartalmaz ideát, tehát érdektelen vagy legfeljebb az emberi esztétikai élmény vagy hasznosítás a célja. Egy kő nem beszél, nem kommunikál, nem érez.

Írástalan őslakosoknak szerte a világon, egy folyóparton pihenő kő mondani tud valamit. Elsősorban azt mondja: itt vagyok. A kő „önmagát jelenti”. A világ egy darabkáját, ami épp felfedi magát (az egyik oldalát). Ha valaki figyel a kövekre, kitanulhatja a kövek életét. Egy követ megnézve érezheti, honnan jöhetett, hogyan jöhetett. Egy kő nem csak az emberrel kommunikálhat, hanem mindennel, ami körülveszi: a széllel, az esővel, napfénnyel, mohával, bogarakkal. A világ bármely kis része is folyamatosan hat arra, ami körülveszi. Így egy kőnek is meg kell adni a tiszteletet, ha használni akarjuk, mert ilyet nem szabad figyelmetlenül tenni.

***

A fogyasztói kultúra:

Nincs kapcsolatunk azzal, hogy amit vásárlunk, az honnan jött és miből lett. „A boltból jött. Pénzből lett.”

Nincs kapcsolatunk azzal, hogy amit kukába dobunk, az hová megy. A fejünkből is kidobjuk, és ennyi.

Mit nekünk anyagi és élővilág, meg ilyen idegesítő apróságok! Mi tudjuk, mi a lényeg: a forma, az idea, a funkció.

***

Ha megkérdezünk valakit, hány emberi érzékszerv létezik, valószínűleg azt mondja: öt, és fel is tudja sorolni.

Tessék, pár további: egyensúly és gyorsulás (belsőfülben), testhelyzet (receptorok az ízületekben és izmokban), nemi szervek, belső állapotok érzékelése (szomjúság, éhség, fájdalom), valamint vannak receptorok a nyelőcsőben, tüdőben, gyomor- és bél- húgyhólyagfalon, satöbbi.

Azt hiszem, egyiket se kell szükséges magyaráznom. És azt se, hogy nélkülük meglehetősen életképtelenek lennénk.

Honnan hát az ötös válasz? Valaki kitalálta, és így foglalta szavakba. Ennyi. De ha ragaszkodsz az absztrakt „igazsághoz”, talán inkább keresgélnél valami jó kis magyarázatot az ötös lista „helyességére”.

Igazából nem tökmindegy? Az érzékszerveink nem attól léteznek, mert megnevezzük őket. Nem tűnnek el, ha nem vesszük őket sorba.

***

A szavaikat leíró Nyugati Filozófusoknak valami roppant fontos lett, hogy ne találjanak ellentmondást a műveikben, így ne nézzék őket mások hülyének. Így a fő figyelmüket a saját fejükön belül is leszűkítették csak azokra a szavakban megfogható dolgokra, amiket össze lehetett nyomni egyetlen „logikai rendbe”.

Egy Nyugati Filozófus képes ilyet írni: „Gondolkodom, tehát vagyok”.

Ó, szegény Descartes! Ha véletlenül leállna a gondolkodással (ami számára csak az állandó belső szófosást jelenti, nem a cselekvő megfigyelést és figyelmes cselekvést), eltűnne!

***

A Nyugati Filozófusok makacssága szülte az ősi ideát, ami még mindig erősen tartja magát a civilizáció kultúrájában: az embernek van valamilyen pontszerű lényege. Mintha egyetlen pontban tárolódna minden tudásunk és emlékünk, és onnan indulna ki minden lényeges cselekedetünk vagy viselkedésünk. Ez ugyanannyira igaz, mint az öt érzékszerv. Egy erős leegyszerűsítés. Agyunknak és testünknek kiterjedése, térfogata van. Nem pontok vagyunk.

De még mindig leginkább erre az ideára alapul az oktatás, az igazságszolgáltatás, és hétköznapi gondolkodásmódjaink jelentős része. Sok ember annyira begyakorolja ezt az ideát, hogy észre se veszi, hogy ezek csak szavak. Mások meg fizetnek egy pszichológusnak, csak hogy végre valaki ne tekintse annyira pontszerűnek őt.

***

A pénz mint „anyag”: A pénzügyeket gyakran nevezik anyaginak, és van ebben logika. A pénz főként egy folyadékhoz hasonlítható, mivel jól felosztható: lehet belőle kicsit vagy többet adni vagy kapni. És ha nem vigyázunk, könnyen elfolyik. Meg kell keresni, számolgatni kell vele, be kell osztani.

A pénz egy személytelenné tett ígéret. Nincs meghatározva, hogy pontosan mikor, kitől és mit, de azt ígéri, hogy valamikor, valakitől valamit kaphatsz cserébe. És látjuk, hogy ez jó dolog. Egyszerű, és úgy néz ki, működik.

***

A pénz mint jel: Bár a készpénznek nevezett színes papírdarabok és fémkorongok anyagiak, de nem ez a lényegük. Pénzzé csak egy olyan társadalmi játékszabály által válnak, amelyben többek lesznek, mint csupán papírdarabok és fémkorongok. A pénzt beválthatod, és mondjuk, egy papírdarab helyett egy adag fémkorongot kapsz, mégis elmondhatod, hogy ugyanannyi pénzed van. Vagy bankkártyával is fizethetsz, és akkor nem történik más, mint egy számítógépes rendszerben átíródik néhány szám. A pénz lényegében egy információ, egy jel, amely egy bizalmi játékrendszer aktuális állapotát írja le.

A pénz egy személytelenné tett ígéret. És bizony meglehetősen bolond mérce az, hogy ezekből az ígéretekből összesen mennyi van és mennyi forog. Mekkorákat ígérgetnek emberek, és absztrakt szervezetek egymásnak, mekkora ígéreteket látunk „természeti erőforrásokban” és technológiákban és bármiben: lényegében erről szólnak gazdasági mércéink.

Teljesen természetes, hogy az emberek az ígéretesebb irányok felé mennének mindig. De ha az ígéretességnek csak egyetlen (és meglehetősen öncélú) fő mércéje van, az bizony veszélyes.

Csomó probléma gyökerének ezt gondoljuk: kevés a pénz. De mi van akkor, ha a legnagyobb közös problémáink gyökere: túl sok a pénz? Hatalmas számok keringenek a világban – hatalmas fikciók, hatalmas vágyálmok – közben a bolygónk egyre lepusztultabb, és életünk egyre kevesebb részét rendezzük nem absztrakt módokon. Lassan az orrunk elé se látunk.

***

Íme, a „gazdaságot” háromféle módon lehet „pörgetni”:

1. Egyre gyorsabban és gyorsabban élünk fel véges erőforrásokat, egyre több dolgot tekintünk tulajdonnak – ezt nevezzük fejlődésnek. Tartós dolgokat létrehozni nem fér bele ebbe a képbe. Inkább rövidke ideig minket szolgáló termékek özönét teremtjük tartós és széleskörű károkozások árán – ezt nevezzük fejlettségnek.
2. A bizalmi hálóink egyre nagyobb részét helyezzük át egyetlen bizalmi játékba: a pénzrendszerbe. Önfenntartó közösségeket létrehozni nem fér bele ebbe a képbe. Inkább lesse mindenki a „világpiac kívánságait”, inkább legyen mindenki kiszolgáltatott, és így távolról is rángatható.
3. Egyre nagyobb absztrakciókat hozunk létre, azokban ígéretet látunk, és az ígéretnek számbeli értéket nyilvánítunk.

***

Egyfajta értelemben: Pénzből jóllakhatsz. Pénzből házat építhetsz.

Másfajta értelemben: Pénzből nem lakhatsz jól. A pénz nem ehető. Pénzből nem építhetsz házat. A pénz igen gyatra építőanyag.

***

A civilizáció kultúrája még mindig ugyanazt a játékot játssza: az idea mindig szent és csodálatos, ami csak anyagi vagy élő az mind tökéletlen. Annál „tisztább” valami, minél inkább csak ideákból, absztrakciókból áll.

A „civilizáció” mint absztrakció tökéletesen meglenne, csak ne lennének benne azok a fránya emberek! Hogy-hogy nem a civilizáció kultúrája menetrendszerűen háborúkat és népirtásokat, széleskörű éhezést és nyomort produkál. És a bűnbakok persze mindig ugyanazok, csak időről-időre más és más szavakba csomagolva: a „bűnös emberi természet” és a „kegyetlen földi Természet”.

És aki nem így gondolná, az idealizál.

Néha tényleg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

***

Egyszerű „gonoszság” sose teremthetne önmagában népirtásokat. Csak ha szövetségese az absztrakció: a könyörtelen szavak, az egységesítő sablonok, a bürokrácia.

Egyszerű „hülyeségből” vagy „kapzsiságból” az emberiség sose pusztíthatná el bolygója élővilágát. Csak ha absztrakttá válik a tevékenységünk. Tessék: a világot leginkább munkából pusztítjuk. És mellé megy a nyavalygás: „kevés a munka”!

Dehogy hirdetek én lustaságot! Irdatlan sok értelmes és bölcs teendő vár ránk a világban, mindenfelé! De ha sokan és sokáig várunk még arra, hogy ezeket a teendőket valaki majd „munkaként” csomagolva elénk rakja, abba bizony belepusztulhatunk. Sajnálom.

***

– Eljöhet az idő, hogy törvényt kell bontani azért, hogy jót tehessünk.

– A megbolondult Nietzsche beszél belőled! Azt gondolod, hogy jöttment filozófusként az írott rend fölé helyezkedhetsz? Nietzsche tanai ihlették Hitlert!

– Honnan veszed, hogy Nietzsche nem megakadályozni próbálta Hitlert, illetve inkább a „Hitler-jelenséget” az ilyesmi gondolataival? Ó, ne higgy a szavaknak, sose higgy!

***

Dehogy vagyok én „civilizáció-ellenes”! Mi a francot jelentene az? Hogy lenézzek mindenféle műveltséget, hogy törjek-zúzzak magam körül, vagy elmenjek egy lakatlan szigetre? Minek? A „civilizáció” csak egy szó, egy absztrakció.

Sőt, még „absztrakció-ellenes” se vagyok. A mesék is absztrakciók. Minden, amit írok, absztrakció.

A lényeg csupán ennyi: a világon a legtöbb emberi zűrt az okozza, ha előbb túlegyszerűsítjük, utána túlbonyolítjuk a dolgokat.

Hasznos az absztrakció, hasznos leegyszerűsíteni a rendkívül összetett világot. De jobb, ha nem vakít el teljesen minket.

***

– Nem hiszem, hogy az ipari civilizáció (egy absztrakt termelést végző absztrakt társadalom) fenntartható.

– Hogy mondhatsz ilyet!? De hát a Lehetőségek! Gondolj a Lehetőségekre!

– Tudom, szentségtörő vagyok. A Lehetőségek a modern kor istenei, amelyek oltárán feláldozzuk a Valóságot, a Jelent, a Jövőt.

– Akkor mi legyen, másszunk vissza a fára?

– Azt miért nem lehetne, hogy egyszerűen csak ne legyünk már ennyire bolondok és vakok? Tudom, hogy ekkor rengeteg ember „elvesztené a munkáját”, annyi idióta játékszert gyártunk most egymásnak. Tudom, hogy a mostani társadalmi működésben ez mennyi zűrrel járhat. Mégis, rengeteg illúziótól kell megszabadulnunk. És előbb-utóbb vagy megszabadulunk tőlük, vagy belepusztulunk. Zűrös is lesz, nehéz is lesz. Mindenkinek egy hatalmas tanulnivaló.

***

Az élet állandó tanulnivaló. Ne hibáztass se mást, se magad.

Még ha azon is kapod magad, hogy mást hibáztatsz, ne hibáztasd miatta magad, se mást.

Még ha azon is kapod magad, hogy hibáztatod magad, ne hibáztasd tovább magad emiatt, se mást.

Még ha más hibáztatja magát, ne hibáztasd miatta se őt, se mást, se magad.

Még ha más hibáztat, ne hibáztasd se őt, se mást, se magad.

Az élet állandó tanulnivaló. Neked is, másnak is.

Az egész emberiségnek is.

***

– De mi értelme van annak, hogy te csak mutogatsz az Útra?

– Nem csak mutogatok, én járkálok, bár néha megállok mutogatni. A szavaim: na, az csak mutogatás. De miért hiszed azt, hogy „én” a szavaim vagyok? Miért hiszed azt, hogy „te” a szavaid vagy?

***

Ne akard, hogy jósoljak. Nem vagyok jós. Csak azt tudom, hogy a félelem és az absztrakciók az emberekkel csúf dolgokat képesek végeztetni. És a kettő egymást erősítheti. Semmi nem félelmetesebb, mint hogy téged magad is akár teljes mértékben absztrakcióvá tesznek, ahelyett, hogy bárki szemében valaki lehetnél. És a civilizáció absztrakcióit a félelem szüli, az ideákkal és törvényekkel tartjuk távol magunk az ijesztővé vált hús-vér emberektől és csoportoktól és világtól.

Megtörni magadban ezt az ördögi kört: igazából nem tehetsz mást, de nem is kell. Sok ember csak egy középtávolságban lebegő ködöt figyel, és fél. Elsősorban csakis magadon segíthetsz, de bizony nem csak úgy, ha beraktározol pénzből, vagy akár aranyból, élelemből és fegyverből. Légy bátor: ne a ködöt figyeld meredten, inkább pillants többet az orrod és a lábad elé, és akkor félelem nélkül emelheted fel a fejed és messzebbre láthatsz.

De csodákra ne várj. Minek az? Aki csodákra vár, állandóan csalódik. Aki nem vár a csodára, annak minden pillanat csodálatos, úgy, ahogy van.

Ez csak egy elképzelés.

De nézd: ha elhitetjük (majdnem) mindenkivel, hogy ez működhet, hacsak közben fémkorongokat és papírfecniket adogatunk egymásnak, végül úgy tűnhet: igaz. És aki ezt kétségbe vonná, az veszélyes szentségtörő, mivel a dolog működésének a legfőbb nyitja épp a benne való hit.

Végül még a Föld élővilágát és az emberi faj létfeltételeit is egyre inkább becseréljük számokra, miközben azon rimánkodunk, hogy jaj, nehogy összedőljön a gazdaság, nehogy kiderüljön: ezeket a számokat talán mégse lehet visszacserélni bármire.

***

A világon a legtöbb emberi zűrt az okozza, ha előbb túlegyszerűsítjük, utána túlbonyolítjuk a dolgokat. A pénz egy példa.

Elvileg arra jó, hogy egyszerűbbé tegye a kereskedelmet. De egyetlen puszta alapötlet – legyenek a dolgok becserélhetőek számokra (amelynek persze valamilyen fizikai alakjuk, jelképük is van), majd a számok visszacserélhetőek dolgokra – egymagában a gyakorlathoz kevés. Így idővel a szabályrendszer egyre és egyre bonyolultabbá vált. És még olyan esetekre is kötelezővé vált, ahol valójában semmit sem egyszerűsít, sőt!

Végül nagyokosnak tekintjük, és tisztelettel övezzük azt, aki ezt a szabályrendszert átlátja, és képes jól profitálni belőle. Ha meg „dülöngél a gazdaság”, rájuk lehet kenni.

Könnyebb út bűnbakokat keresni, mert roppant ijesztő lehet a gondolat, hogy veszélyes túlegyszerűsítésekre alapul egész civilizációnk sok gondolatköre, és nagyon eltévelyedtünk így a falainkon kívüli valóságtól. Inkább gabalyítanánk csak mindig tovább a gordiuszi csomót, mert minden „normális ember” ezt teszi.

***

De jó dolgunk van, ha minden problémára ilyen gyorsan rávághatjuk a választ: nincs elég pénz, rossz helyre megy a pénz! Mindenki bólogat, és tódulnak az ötletek, hogyan lehetne jobb. Persze semmi se lesz jobb. Kicsit talán máshogy tologatjuk a dolgokat, de hogy-hogy nem, nagyrészt még mindig ugyanaz a probléma.

De jó dolgunk van, ha bátran hihetjük, hogy mindent egyetlen mércével lehet mérni! Meg lehet spórolni azt, hogy egy olyan társadalmat építgessünk, amiben értelmesen és bölcsen tudunk viszonyulni egymáshoz és a nem-emberi világhoz. Azt mondjuk: értsen mindenki a pénz nyelvén, és ez elég lesz.

***

– Te nem a valós világban élsz.

– Tudok én figyelni a szélre, a fákra, a kövekre, az emberekre, itt és most rád.

– Te csak ábrándozol! Ha ilyeneket mondasz a pénzről, akkor nem a valós világban élsz!

– Én a civilizáció furcsa idiotizmusát lélekben kívülről figyelem, ennyi az egész.

– De elfogadsz és költesz is pénzt! Nem osztogatod el mindened! Álszent vagy!

– Az előbb még az volt a baj, hogy nem istenítem a pénz fogalmát, most meg már az, hogy nem utasítom el teljesen?

***

Ezópusz régi meséjének egy változata egy erdélyi mesekönyvből:

A róka híres nyalánk-falánk, nemcsak galamb- és csirkesültre feni a fogát, hanem még az édes szőlőt is nagyon szereti. Egyszer egy kerítés mellett ballagott, és észrevette, hogy pompás, érett szőlőgerezdek csüngenek le róla.

– Ahá! – szólt – éppen jókor jöttem ide, mert nagyon éhes vagyok.

De amint a fürtökhöz akar nyúlni, látja, hogy igen magasan vannak. Ágaskodott, kapaszkodott feléjük, mert nagyon csábították a szép fürtök, de hiába. Hasztalan volt minden ágaskodás-kapaszkodás; hiába ugrott fel egészen a fürtökig, és tátogott nagyokat, mert az utolsó pillanatban mindig visszabukott. A sok hiábavaló erőlködés felmérgesítette a rókát, szidni kezdte a fürtöket, amelyek pedig őt nem bántották, és dühösen ezt mondta:

– Nekem bizony nem kell ez a savanyú szőlő! Könnyen le tudnám szedni, de még éretlen, és csak összehúzza az ember száját. Inkább hazamegyek, és valami jót falatozok otthon.

Akik azonban ezt hallották, csak kinevették, mert a nyalánk-falánk róka ezúttal jól megjárta.

– A komának savanyú a szőlő – mondották. – De ne higgyetek neki, mert őkelme nagy hazug.

***

Ha nem lenne félretett pénzem, akkor most megosztott gondolataimért talán a mesebeli rókának néznének. Ha van, akkor álszentnek. Értem én, csak leszarom.

***

Az emberek gyakran hajlamosak túlbecsülni a gondolatok és szemléletek terjedési sebességét a kultúrában. Ez két további túlkapást szül:

A nekik tetsző gondolatokat hevesen próbálják nyomatni, de így leginkább csak úgy érzik, mintha a falnak beszélnének. Talán jól is érzik! De a falat hibáztatják.

A nekik nem tetsző gondolatokat hevesen próbálják ellenezni, mintha az „őrt állásuk” nélkül azok rögtön teljesen megmérgeznék a kultúránk.

Ez sajnos jó nagy ordibáláshoz és csörömpöléshez tud vezetni.

***

Ha mindenki csak ordibál és csörömpöl körülötted, kezdj el énekelni. Talán páran lejjebb veszik a hangjukat. Meglepetésükben vagy meghatódottságukban – mindegy! Talán ennyi elég.

***

– Egy fecske nem csinál nyarat. Attól még valamikor megérkezik az első.

– Nem te vagy az első.

– Nem is mondtam ilyet.

– De még nincs nyár. Tehát nem is lesz! És a fecskéket lelövik!

– Majd jön másik.

Bölcsesség: bármikor, bármikor készen állsz leállni a magyarázkodással.

***

– Bumm! Jaj, fejjel nekimentem a falnak! Ugyan már, csak nem lehettem ennyire hülye! Biztos jó okom volt rá! Várj, megmagyarázom! […] Na látod! Bumm!

– Ne magyarázkodj annyit, se másnak, se magadnak! Eleinte szokatlan érzés lesz biztos, nem is érted majd talán, hogy mitől érzed magad olyan furcsán. Aztán rájössz: nem fáj a fejed!

***

Talán bölcsességről írok, de nem mondanám magam bölcs embernek. Bolond lennék! Még végül valaki jobban megbízna bennem a kelleténél. Aztán csalódna „bennem” – nem bennem, hanem a fantáziában, amit a fejében rólam kiépített.

Az írás meg csak írás. Ne higgy szavaimnak, láss magad!

***

Aki ragaszkodik ahhoz, hogy őt bizony nem lehet befolyásolni, mert ő szabad ember, az nem igazán szabad. Önmagát láncolja le. Állandóan kijelenti magában és másoknak: „engem bizony ez meg az tesz boldoggá, ez vagyok én, és kész”. Fontosabb neki, hogy állandóan bizonygassa másoknak a „szabadságát”, mint hogy tényleg szabadon érezze magát. Valójában fél a szabadságtól, fél attól, hogy ha mások „következetlenségen” kapnák őt, akkor bolondnak néznék, és így nem teljesítenék kellően a további kívánságait. Ezzel a fajta „boldogságkereséssel” az emberek sajnos nagy károkat képesek okozni maguknak, másoknak, bolygónk egész élővilágának.

Aki tényleg szabadon érzi magát, az szinte bármilyen élethelyzetben képes meglelni a boldogságát. De amiben mégse, még az se zavarja nagyon. Nem ragaszkodik a csomó aprósághoz, amelyet mások oly nagynak és fontosnak képesek fantáziálni. Ettől még nem lesz belőle állandóan meditáló szerzetes, de nem vesz magára semmilyen más sztereotípiát se. Kiélvezi az életet, mégis képes boldogan és könnyedén alkalmazkodó és adakozó is lenni, mert miért ne? Mások talán gyenge akaratúnak tartják, de nem látják, hogy az a fajta „akaratosság” amit oly nagyra tartanak, leginkább csak arra jó, hogy törjünk-zúzzunk magunk körül. Megint mások makacsnak nevezik, csak mert őt nem tudják úgy rángatni a kedvenc logikai-érzelmi módszereikkel, ahogy valaki mást. Egy szabad ember tisztában van azzal, hogy felesleges mások véleménye ellen küzdeni, bármiről is legyen szó.

***

A lelki szabadságnak semmi köze a politikaihoz. Lelkileg egy rabszolga is lehet szabad, és egy király rab. Felesleges összehasonlítgatni őket, hogy melyik a fontosabb. Más ügyek.

***

Készülj fel arra, és fogadd el, hogy ha valaki nem tud téged beskatulyázni a saját elképzelései szerint, az talán bolondnak néz. Vagy talán zseninek. Ez is lehet idegesítő, de csak ha felveszed.

***

– Kultúránk mániákus módon szeret mindent méregetni és összehasonlítgatni. Szerintem, ha ebből jócskán visszavennénk, jobban járnánk.

– Na igen, de akkor honnan tudnánk, hogy tényleg jobban járunk?

– Miért fontosabb, hogy „jobban” legyünk, mint hogy jól? Ez a világ legnagyobb bolondsága, sose vezethet el oda, hogy bármikor is tényleg elégedettek és jól legyünk.

– Te is pont arról beszélsz, hogy jobban is lehetnénk!

– Igen, és közben jól érzem magam, kösz szépen!

***

Sok ember egyszerűen nem hajlandó elhinni, hogy lehet higgadtan is kritizálni. Két doboz létezik az agyukban: a nyafogás és a bólogatás. Nem akarnak helyet csinálni egy harmadiknak, mert az roppant kényelmetlen.

***

A világon a legtöbb emberi zűrt az okozza, ha előbb túlegyszerűsítjük, utána túlbonyolítjuk a dolgokat.

Mondhatnád, hogy ez az állításom is túlegyszerűsítés. Persze, hogy az. Minden egyes kimondott vagy leírt mondat túlegyszerűsítés, hiszen az csak a valóság egy picinyke darabkája. Ezzel szerintem nincs is semmi gond. A zűrök ott kezdődnek, ha ragaszkodunk hozzá, hogy a túlegyszerűsítéseink minél nagyobb részben lefedjék a valóságot, így elkezdjük bonyolítani őket. Végül olyannyira meghamisítjuk a saját valóságunk, hogy bár „igazunk lesz” a saját burkunkban, a saját mércéink szerint, de ez bizony nem jár feltétlenül együtt se a boldogsággal, se a bölcsességgel, se a jósággal, se bármivel.

A világon a legtöbb emberi zűrt az okozza, ha fontosabbá válik, hogy igazunk legyen, annál, hogy szépen éljünk, vagy akár még annál is, hogy éljünk egyáltalán.