Szia!

Azt írod a bemutatkozásodban, hogy jelenleg öntevékeny “munkanélküli” vagy.

Azt szeretném kérdezni, hogy miből biztosítod magadnak az ételt, a ruhát és  a szállást?

Általában nem illik ilyet kérdezni, de szerintem a közös témánk (fenntartható élet) tükrében helyénvaló a kérdés.

Nagyon kíváncsi vagyok,  hogy te hogyan biztosítod magadnak az időt a “henyélésre” (vagyis a fontos dolgokra)…

Mindazonáltal, ha nem akarsz válaszolni, elfogadom azt is.

Köszönettel:

***

Kedves ***!

Feltett kérdésedre egyszerűek a válaszaim: kertvárosi, családi házban élek szüleimmel és nagymamámmal, van ruhatáram, bár ritkán vásárolok újat (édesanyám néha elégedetlenkedik emiatt, ő az életszemléletem bizonyos részeit puszta igénytelenségnek nevezi néha, de az ilyesmiket békésen kezelem, így összességében békésen élünk). Az ennivalónk a boltból, piacról, kertünkből, nagypapám tanyájáról vegyesen van (múlt hétvégén voltunk épp családi disznóvágáson). Pénznek nevezett számaim a bankszámlámon vannak, főként az egyetemi ösztöndíjamból, meg különféle apróbb dolgokból (programozás, korrepetálás, fordítás, előadástartás, verseny nyeremények, ajándékok).

Jelenleg állandó pénzkeresetem nincs, a magam módján tanulok és írok, és haladok vele. Sokkal többet írok, mint amennyi a blagomra felkerül, az csak a gyakran már többszörösen feldolgozott és szerkesztett része, sok témának újra és újra nekifutok, mindig kicsit más vonalak mentén, így sok a befejezetlen szövegem, ami viszont táptalaja a következő gondolataimnak, tehát nem tekintem elvesztegetett időnek. Jelenlegi fő projektem kiérlelni egy izgalmas és lényeglátó könyvet, nem összecsapni valamit.

Eddig a kérdésed szó szerinti megválaszolása. Ha nem baj, válaszolnék pár kimondatlan dologra is, amit a kérdésed mögött érzek. (Ez jóval hosszabb lesz. )

Kicsit kitérek arra, hogy miért illetlen a társadalmunkban ez a „miből biztosítod magadnak az ételt, a ruhát és a szállást” kérdés. Azért mert a mai társadalmi beszédformáinkban ez lényegében egyértelműen a „honnan szerzel pénzt” kérdés szinonimája. És ha erre nem szabványos válaszom van (munkahelyre járok), akkor egyfajta társadalmi kötelességtudatból, „nevelő szándékkal” lenézhetsz engem. Sőt, az általános társadalmi programozás úgy szól, hogy le kell nézned engem. Persze ennek sokféle járulékos színezete lehet. Például, ha azt válaszolom, hogy nagy vagyont örököltem, akkor egy adag irigykedéssel keverve nézhetsz le engem. Ha azt válaszolom, hogy kukázásból és utcán élek, de bizony elégedett és megbékélt vagyok, akkor meg undorral és szánalommal keverve nézhetsz le engem (mert ez könnyebb, mint elismerni, hogy a megelégedettség messze nem áll olyan szoros kapcsolatban az anyagi javakkal, mint ahogy általában állandóan feltételezzük, még akkor is, ha szavakban épp az ellenkezőjéről beszélünk).

Persze nem muszáj a programozást követned, választhatsz úgy is, hogy nem nézel le. De még akkor is bekapcsolhat az agyadban a „kultúra hangja”, ami azt mondja, hogy ez nincs rendjén. Ha ezt nem tudod kezelni, akkor szégyenkezhetsz magadban, vagy úgy érezheted, hogy úgyse tudsz meggyőzni engem, hogy valójában még mindig teljes értékű embernek tekintesz, mivel azt feltételezed, hogy én is a sablonok szerint gondolkodom.

Most szavakban kettőnk között példálóztam, de remélem érted, hogy valójában egy sokkal szélesebb körű jelenségre mutogatok. Ez egy fura társadalom-lélektani gubanc, valahogy így: jobb, ha én is sablonok szerint gondolkodom, mert mások úgyis sablonok szerint gondolkodnak és ítélkeznek, satöbbi, satöbbi. A „kényelmetlen kérdések” csak ennek a jelenségnek a gócai, amit megtanulunk inkább elkerülni.

Működik egy „kivétel erősíti a szabályt” jelenség: aki nem sablonokban gondolkozik, azt leginkább vagy őrültnek (neveletlennek, lázadónak, stb.), vagy zseninek (szentnek, művésznek, stb.) tekintik. A lényeg az, hogy őket kivételesnek tekinthessük, mert akkor ugyanúgy élhetünk ugyanazokkal a sablonokkal, mint addig, ahelyett, hogy tanulnánk valami újat az életről (ami gyakran kényelmetlen).

Az én értelmezésemben például Jézus is állandó szabálytörő volt: nem nézett fel azokra, akikre az akkori társadalmi programozás szerint „fel kellett nézni”, és nem nézte le azokat, akiket hasonlóan „le kellett nézni”. Ehelyett képes volt szemtől szembe nézni. Ellenpéldát akart mutatni, de sajnos csak egy kivétel lett: valaki, akire utólag felnézhetnek, és a civilizáció kultúrájában az emberek általában továbbra is csak le- és felnéztek másokra.

A gyarmatosítók egy hatalmas fegyverként használták ezt a fajta kereszténységet. Képzeld el, hogy érkezik a világodba egy új nép, akik iszonyatos horrort hoznak magukkal (például: kitépik a csecsemőd a kezedből és a kutyáiknak vetik, és röhögnek rajta, miközben te a lelki fájdalomtól eszedet veszted), és porba tipornák az egész népedet – mindeközben a szeretetről mondanak meséket, és azt ecsetelik, hogy mennyire felnéznek egy olyan emberre, aki nem nézett le senkit. Hát egy ilyen elképesztő mellébeszéléstől szerintem egy épeszű ember sírva kirohanna a világból. (Illetve pár indián meg is fogalmazta: A ti Jézusotok indián volt, de ti nem vagytok azok.) De a civilizáció kultúrájának egy fontos eleme, hogy ekkora abszurditásokra csak a vállunkat rándítsuk: ilyen az élet. Sok edzést kap minden felnövő gyermek erre viselkedésre. Pedig dehogy „ilyen az élet”, ez csak a kultúránk őrültsége. Hatalmas mértékben telített mellébeszélésekkel a társadalmunk és mindennapi életünk. A „fenntarthatóság” fogalmával sincs másképp.

Fő felfedezési területem a dualisztikus gondolkodáson, és az ebből fakadó életviteli mintákon való túllépés. Úgy érzem, a „fenntartható” szó is csatlakozott a „Szent Grál”-fogalmak listájához. Azaz úgy beszélünk, hogy kimondatlanul feltesszük a „fenntartható = jó” és a „nem fenntartható = nem jó” egyenleteket. De ettől még a „fenntartható” szó csak egy szó marad, amivel dobálózhatunk.

Egyfelől: semmi sem fenntartható! Semmi. Minden elmúlik egyszer, minden csak átmeneti. Mindig az átmenet milyensége a fontos, de ez egy rendkívül összetett dolog, sokat kell ízlelgetni, és sokat kell megfigyelni a világból, hogy egyre tisztább képet láthassunk, szerintem sose lehet abszolút mércékkel lefedni a dolgot.

Másfelől: a dualista gondolkodásmódból kell kitörni, mert ez „a nincs abszolút mérce” nagyon úgy hangozhat, mint a „semmi se számít”, ami pedig csak a másik véglet! Arany középút, józan ész, ilyesmik hasznosak inkább! Például: mi értelme úgy tenni, mintha az ipari civilizáció nem létezne? Szerintem nem sok. Most az a baj, hogy mértéket vesztve túl sokat csinálunk mindenből („magunkból” is ), mert gépszerűvé vált a legtöbb „termelés” és „munka”, ahelyett, hogy tanulgatnánk, hogyan lehet figyelmes életet élni. Csakis figyelmetlen emberek élnek gépszerű életet, de mivel fogalmunk sincs, hogy hogyan nézne ki egy figyelmes emberekből álló társadalom, így inkább elképzelni se merjük a dolgot. A mai iskolák például roppant figyelmetlenségre nevelnek azáltal, hogy a „figyelem” egyfajta definícióját ismerik csak el, ami leginkább csakis a szavakról szól. Sok ember például akár egy tárgyat, egy embert, egy saját élményét, vagy a világ rengeteg részét és jelenségét egyszerűen nem meri, nem tudja megfigyelni a saját szemével, hacsak valaki mástól nem kap készen egy véleményt, hogy az adott dologról hogyan lehet beszélni. Vagy annyira félnek attól, hogy a saját megfigyelésük esetleg „nem jó”, hogy inkább oda se néznek. Csak azt tekintik „látnivalónak”, amit valaki más látnivalónak nevez. Egy egészséges lelkű gyerek, és szerintem egy egészséges lelkű felnőtt se így működik! De az iskola és a civilizáció kultúrája sokakat erre tanít. És amikor a társadalmi figyelmetlenség nyilvánvaló őrültségekhez vezet, akkor az ideológia általában arról szól, hogy még jobban definiált leszűkített figyelemre van szükség, és még jobb figyelemirányítási módszerekre.

Sokan vagyunk emberek a földön. Nagy feladat áll előttünk. Reménytelen, ha mindent egyedül akarnánk csinálni. Én például nem aggódok olyan dolgok miatt, hogy mit fogok enni és hol fogok lakni egy vagy akárhány év múlva. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezekre a dolgokra ne tudnék figyelni.

Van egy furcsa mítosz a társadalmunkban, valami ilyesmi: aki erősen bízik az életben és önmagában, az biztos csak naplopó. Mert ha nem aggódik a holnap miatt, akkor biztos mindig csak henyél. Szerintem ez hülyeség. (Tudom, hogy idézőjelbe raktad a „henyélést”, de szeretek fogalmazgatni, erre gyúrok most, így hát remélem megérted, ha kifejtem a témát. ) Ezt a fajta egészséges önbizalmat fenntartani csak úgy lehet, ha hasznos dolgokat csinálok, egyébként önbecsapássá válik, és tényleg csak henyéléshez vezet. Ilyesmivel időről időre elvagyok egy darabig, de aztán mindig újra elegem lesz belőle. A henyélés hosszabb távon idegesítőbb és stresszesebb dolog, mint figyelni, haladni, tevékenykedni. És a szokványos mellébeszélések helyett másképp fogalmazni például fokozott éberséget igényel, semmi köze a henyéléshez.

Hova vezet az ember útja? Szerintem úgyse tudhatjuk, nem kell túlfantáziálni a dolgot. Én például talán valamikor egy önfenntartó kisközösség tagja leszek. Vagy talán író, mesemondó, zenész, filozófus – nem egyetlen foglalkozású, hanem egy színes életet élő ember, és bár nem magamnak termelem az élelmem, de szemtől szembe nézek másokkal. Adok-kapok: ez az élet alapja, minden emberi közösségben, és az emberinél jóval nagyobb életközösségben is. A mai társadalomnak sok figyelmetlen és zűrös mintája van ezekre a dolgokra, így hát lehet szebbeket alkotni, mindenféle síkon.

Mondhatod, hogy könnyű nekem, mert van családom, akik eltartanak, meg félretett pénzem. Látom, hogy ez „nem fenntartható”, azaz egykor majd máshogy lesz. Persze! De ettől még nem fogom azonnal kidobni mindezt, ha ezeket felhasználhatom ahhoz, hogy alkossak valami érdekeset és hasznosat. Például meséket arról, hogy nem kell olyan szélsőségekben gondolkozni: nem kell például elkezdeni kőkéseket készíteni, csak hogy gyakorlottak legyünk, ha „összedől a világ”. Nem fog csak úgy eltűnni az a rengeteg fém eszköz, ami ma van. Ilyen vagy olyan módokon valószínűleg csökkenni fog a Föld emberi lakossága, ha odafigyelünk, talán nem csak borzalmak közt lehetséges ez. És bőven van már tartós eszközünk mindenfélére. Pont az a baj, hogy rengeteg olyan gondolkodásmódot hordoz még a civilizáció a múltból, ami miatt „nem fér bele a rendszerbe”, hogy lassítsunk, és ne halmozzunk már annyi kacatot. Ezért jó a sörösdobozokból napkollektor, meg hasonló ötletek: arra tanítanak, hogy lehet mindig másképp is nézni a dolgokat, nem csak a „szabványos módon” (üres sörösdoboz = szemét). Csakhogy a jelenlegi „gazdasági logika” rémálma a figyelmes emberek.

Neked is csak ezt tudom röviden ajánlani: nyugodtan értékeld, és ne dobd el, amid van! Hozz ki valami jót és szépet mindenből: magadból, másokból, lehetőségekből, tehetségeidből, pénzből, tárgyakból, „szemétből”, akármiből. Néha azért nem veszi észre az ember, hogy mi jót tehetne, mert azt gondolná, hogy „ez így túl egyszerű”, mivel kulturálisan sokan arra vagyunk beállva, hogy ami fontos, az biztos bonyolult és nehéz, és biztos csak más képes rá, én nem. Roppant ellentmondásos és bolond egy kultúra az, amiben ha bármi miatt hirtelen sokan figyelmesebbek lennénk: kevesebb hülyeséget csinálnánk a világgal és egymással, és kevesebb hülyeségre vágynánk, akkor rengeteg-rengeteg munkahely megszűnne, és így egyre tarthatatlanabbá válnának az eddigi játékszabályaink. Ezt szerintem mélyen és kimondatlanul szinte mindenki érzi, ezért igyekszünk pontosan annyira lenni figyelmetlenek, amennyire „kell”. Valahol mélyen biztos tudjuk, hogy mire nem szabad odafigyelnünk, különben hogyan tudnánk ennyire mesterien nem odafigyelni rá? Vicces ügy.

Azt is viccesnek találom, hogy mennyi szófejtés megy arról, hogy „mi okozza a gazdasági válságot”. Az ilyenek általában tele vannak mindenféle pénzügyi fogalommal, és gyakran homályos vagy teljesen abszurd metaforákkal. Csak a legnyilvánvalóbb dolgot nem olvasom szinte sehol: attól, hogy szerte a világon eljátsszuk, hogy egy pénznek nevezett szimbólumra bármi becserélhető és visszacserélhető, attól ez még csak egy társadalmi játék. Ha például az esőerdőket sorra mind becseréljük számokra, akkor végső esetben kinyírhatunk ezzel a Földön minden oxigénalapú életet, de a számokat és papírokat nem tudjuk visszacserélni egy élhető bolygóra. Ez csak a szélsőséges példa, de kisebb léptékben is rengeteg-rengeteg abszurditást (és gyakran szenvedést, halált, stb.) szül ez a játék. Csak ezt már mind megszoktuk. Általában véve semmi bajom nincs a játékokkal, de ahogy ma a pénzjáték folyik, az olyan, mintha a veteményeskertben fociznánk. Ideje lenne a lábunk elé is nézni, nem csak a labdára és a kapura. Szerintem ez lenne a legjobb kiindulópont, csak szinte szégyellem én is leírni, valami ilyen mocorog bennem: „nem lehet, hogy ilyen egyszerű lenne a dolog nyitja, és erről mindenki hallgat, biztos csak én vagyok a hülye”. De ha én szégyellem ezt magamban, pedig gyakorlom, hogy kussoltassam magamban a társadalmi sablonok hangjait, akkor talán mások is visszarettennek valamiért ettől a gondolattól.

Mert hát akármennyire is nyilvánvaló lehet, hogy a pénz csak egy társadalmi játékszabály, közben az embereknek azt tanítják, hogy: ez a játék kötelező, társadalmi megítélésed és helyzeted és egész életed legfőbb mércéje, az emberek felnéznek arra, aki jól játssza, és lenézik, aki nem. Íme, ha ezt elhiszed, és elhiszed, hogy mindenki más ezt hiszi, akkor oda lyukadhat ki a társadalom, hogy mindenki óbégatva keresi, hogy „miért van válság”, és senkinek eszébe sem jut, hogy talán azért, mert irdatlan nagy hülyeségekkel vakítjuk egymást állandóan, és roppant figyelmetlenek vagyunk. Amikor még „nem volt válság”, ezek a hülyeségek persze kb. ugyanúgy folytak (az emberiség akkor is rohamosan pazarolta el a Földet), csak fokozatosan egyre inkább visszaütöttek a dolgok.

De ha elmegyek a pékségbe kenyeret venni, mosolyogva fizetek, és nem fogok ott filozofálni, ugyanígy ha kapok valahonnan vagy valakitől pénzt, elfogadom. Így vagyok a bürokráciával is: nyugodtan próbálom intézni a hivatalos ügyeimet, minek keressem feleslegesen a bajt és a nehézségeket? Akkor nyugodtan írni is kevésbé tudnék.

Köszönöm a leveled, ezeket a témákat újra és újra fogalmazgatom és szerkesztgetem jelenleg, és rengeteg rétegét látom a dolgoknak, ezért futott meg ennyire a válaszlevelem.

Üdv,

JAndrás

Janifly hozzászólására reagálok:

Kedves András és a hozzászólók!

Mit tegyünk, ha már halljuk a szívdobogást, de a kard mégis a kezünkben van? Tényleg képtelenség letennünk? Félek kevés lesz pár generációt várni erre.

Fontos dologra kérdeztél rá. A Tündér ölelését megszokni egy embernek évekbe telhet. Nekem biztosan évekbe telt. Korábban menekültem onnan, ahol megölelnek, ahol azt érezhetném, hogy elismernek egyszerűen azért, mert ott vagyok. Mert akkor hirtelen már én is más vagyok, nem az, akit megszoktam. Így tényleg leginkább csak hadakoztam tovább.

Következő kérdés az, hogy mitől is félek igazán? Mert nem attól, hogy pár generációt „kell még várni”. Nem attól félek igazán, hogy nem hallják meg, miről beszélek, nem értik, miről írok. Attól félek igazán, hogy meghallják és megértik, mert akkor felfordulna a világ. Az én világom egészen biztosan: nem létezhetnék úgy, ahogy eddig.

Úgy érzem, a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy ezzel szembenézzek, és mégis tegyem, amit fontosnak érzek. Én mindig azt az írásomat tartom legfontosabbnak, amin épp dolgozom. Ez más szavakkal ugyanaz, mint hogy mindig azt írom, amit épp a legfontosabbnak tartok. És szeretném, ha az olvasóim mindig azt az írásomat tartanák legfontosabbnak, amit éppen olvasnak, de nem akarom ezt senkire se ráerőszakolni. Ha nem ezt érzik épp a legfontosabbnak, akkor ne ezt olvassák, vagy ne olvassanak.

Számomra az egyetlen igazi lelkigyakorlat: tenni, amit fontosnak érzek az adott pillanatban. Ez nagyban különbözik attól, mintha azt tenném, amiről azt hiszem, hogy fontosnak „kellene” éreznem. Az utóbbi csak fontoskodás, amivel becsaphatjuk önmagunkat és másokat, de végső soron sose vezet sok jóra, bár rövidtávon sok kibúvót nyújt, így ez tűnhet a könnyebb útnak.

Sokan mondják azt, hogy az ember imádkozzon és imádkozzon, mégha az imáját nem is igazán érzi át, mert előbb-utóbb az mégis őszintévé válik. Én nem mondom azt, hogy ez soha senkinél nem működhet, de abban egészen biztos vagyok, hogy nekem nem igazán működik. Szerintem tisztább út az őszinteségből kiindulni, és úgy rálelni fokozatosan az „imára”. Azért az idézőjel, mert ez az „ima” nem csak az lehet, hogy az ember összekulcsolt kézzel mormol valamit, hanem a gondolatai, tettei és élete.

A másik nagy nyavalya a cinizmus, de ez szerintem csak az érem másik oldala. Én hiszek abban, hogy aki nem fontoskodik és ezáltal képes felismerni a fontoskodást, az nem lesz cinikus. Hiszen könnyű kiábrándulni az erkölcsi szónoklatokból, a fontoskodva felépített álcákból. Roppant könnyű elveszteni a hitet a nem átérzett imákban. És ha egy fontoskodó környezet veszi körül az embert, akkor ezt a hitevesztést önmaga elől is titkolja. Ezután pedig jótékonykodhat is akármennyit, attól még cinikus marad.

Viszont szerintem az önmagunk előtti őszinteségből nem lehet kiábrándulni, mert az mindig tartogat valami meglepetést. Mégha nem is mindig kellemeset, hiszen amit az ember lát, az nem mindig szép. De az is a valóság egy darabkája, amit meg lehet ismerni, amivel valamilyen kapcsolatba lehet lépni.

A Tündér nem fél magához ölelni azt, aki neki hat fejét levágta.

Bennem van félelem, tehát nem én vagyok a Tündér. De van bátorságom mellé állni.

[Gyakran megkérdik tőlem, milyen vallású vagyok. Erre leginkább azt mondom: semmilyen. Minden vallásban látom a Szépséget, de azt is, hogy az emberek rákennek egy csomó baromságot is. És gyakran ők is ölik a Tündért. Az igazi Szeretet az egyházak jelenlegi formájukban való létét is „fenyegetné”, így nem csoda, ha félnek tőle. Én nem azt mondom senkinek, hogy ne féljen, csak azt, hogy legyünk őszinték, ha félünk, és akkor lehetséges a bátorság.]

Mégse volt kényelmes számomra az előre kitalált menetrend szerint kifejtenem a témákat, így inkább elkezdtem írni össze-vissza a részeket, de ezt a csomó töredéket így még nem publikáltam. Mától azonban inkább ilyen gondolattöredékek fognak a blagomra kerülni. Néha pár sorosak, néha hosszabbak. Tehát nem kifejezetten a blagra írok, hanem magamnak (és a könyvemhez) gyűjtöm az összefűzhető részeket. Határozottan gyakrabban frissül tehát majd a blagom, de senki ne aggódjon, a mélységet ettől még nem adom fel.

Így talán könnyebb lesz hozzászólni is a bejegyzéseimhez, hiszen nem bonyodalmas gondolatfolyamokat, hanem kisebb témák körüljárását olvashatjátok. Eddig nem moderáltam a hozzászólásokat, de mivel így egyben könnyebbé válik a kötözködés is annak, aki csak idetéved, és egyetlen töredékem ítélné meg, így ez az egyszerű szabály lesz érvényes: amit én csak kötözködésnek érzek, azt törlöm. Olyan történeteket és véleményeket viszont továbbra is szívesen várok, amik az éppen általam felrakott dolog egy részével vagy egészével akár teljesen ellentétesek is, ha szintén egy jól kifejtett gondolattöredék formájában kapom. Hiszen sose arról írok, hogy mi lehetne egy „egyetlen helyes szemlélet”, hanem hogy milyen új szemléletek megismerésével gazdagíthatjuk a gondolkodásunk és világnézetünk.

16.30-18.00 A műanyagoktól a művilágig és vissza

Beharangozó:

A műanyagok azért is válhattak mai emberi világunk fontos építőelemeivé, mert jól szabályozhatóak a tulajdonságaik: keménységük, rugalmasságuk, és így tovább. Általában magabiztosak vagyunk abban, hogy az emberi fejlődés iránya minél jobban szabályoznunk és uralnunk a világot, a természetet, de saját gondolatainkat és érzéseinket is. Talán gyakran már túl magabiztosak. Ritkán figyelünk arra, hogy amit uralunk, ott valami mindig elpusztul.

Szinte megkérdőjelezhetetlenül jó dolognak tekintjük, hogy legyen minél több munkahely, mintha az nem is számítana, hogy a munkáinkkal egy milyen világot építünk, és milyen világot pusztítunk. Ritkán nézünk a szavaink mögé, ami szerintem nem csoda, mert az egész oktatásunk leginkább arról szól, hogy képesek legyünk minden esetben elhitetni, hogy értjük is, amiről beszélünk. És ez messze úgy megy a legkönnyebben, ha magunk is elhisszük. Hogy erre ráérezzen, egy gyermeknek elég néhányszor megtapasztalnia, hogy az őszinte „értetlenkedésért” többnyire csak megszégyenítés jár.

Egyfelől: nem a pénzből élünk, a pénz csak egy játékszabály. Ha még sokáig az emberi gazdaság legfőbb céljának tekintjük, hogy minél több „erőforrást” alakítsunk át „termékekké” és végső soron szemétté, és a természetes körforgásokkal nem törődve tovább pusztítjuk az élővilágot, végül nem fog számítani, hogy mennyi színes papírdarabunk van, rajta mekkora számokkal. Másfelől: úgy tűnhet, hogy az ilyen gondolatok csak üres ábrándozásra jók, hiszen a pénz játékszabályait „nem megérteni” a mai világban csak nyomorhoz vezet.

Arról fogok beszélni, és arról fogunk beszélgetni, hogy az ábrándozás és kétségbeesés csapdáit elkerülve, hogyan lehetne más utakat is keresni. Nem arról lesz szó, hogy „essünk át a ló másik oldalára”, hanem annak felismeréséről, hogy csak az a ló életképes, amelynek van másik oldala.

Tisztelt ***!

Én voltam az, aki a *** előadásán megpróbáltam feltenni néhány kérdést, bár ott helyben nem túl jól sikerült összeraknom ezeket. Mivel én se tiszteltem meg önt azzal, hogy végighallgassam, leléptem az előadásról, most se várok választ, de talán hasznosnak találja a megjegyzéseimet.

I. A papírpénzt a kezdetekben csakis magánbankok bocsátották ki, egy aranyletétért cserébe. A letétesek nemhogy nem kaptak kamatot, de fizetniük is kellett azért, hogy a bank őrizte az aranyukat. Aztán amikor a bankok ezt az aranyat elkezdték felhasználni, tehát kölcsönadták, amiért kamatot szedtek be, akkor követelték ki a letétesek, hogy ebből a kamatból ők is részesedjenek. De így a papírpénz mögött már akkor se volt teljes aranyfedezet, az csak addig lehetett, amíg a bankok kizárólag aranyőrzőkként működtek.

Ön azt nevezte meg fő problémaként, hogy a bankok „fedezet nélküli” pénzt kezdhettek nyomtatni. De most csak gondolatkísérletként képzeljük el, hogy mi lett volna, ha ehelyett olyan mértékben fel tudták volna lendíteni az aranybányászatot új technológiákkal és lelőhelyekkel, hogy mindezt a növekedést az arannyal is megcsinálhatták volna? A végeredmény egy rakás lerombolt hegy és halott folyó, a „pénzből” meg, ami így nem papír, hanem arany, ugyanúgy „túl sok van”.

Tehát az ördög nem ott van elásva, hogy a pénznek van-e aranyfedezete, vagy nincs. Az arany, bár más anyag, de végső soron ugyanazt a játékot teszi lehetővé. Az aranyat sem tudjuk megenni, tényleges életbeli hasznot mindkettő csak a társadalmi játékszabályok által nyújthat. Mi a különbség?

II. A bankok a „pénzteremtés” során minden pénzért cserébe visszavárják idővel nem csak a kiadott összeget, hanem kamatostul. Így az adósságok összmennyisége mindig nagyobb, mint a teljes pénzkészlet! Hogy várhatják el azt a szabályt, hogy minden kölcsönt vissza kell fizetni, amikor ez egyszerre teljes lehetetlenség? Csak úgy lehetséges, ha újabb hiteleket adnak, újabb pénzt teremtenek a semmiből, de így az egész pénzkészletnek exponenciálisan növekednie kell. Ha ezzel a pénzkészlet-növekedéssel a tényleges termelés nem tudja tartani a tempót, akkor máris „válság” van. De ha meg tartja a tempót, az azt jelenti, hogy exponenciálisan egyre több terméket kell előállítani, és lehetőleg rövid élettartamú, gyatra termékeket, hogy mindig lehessen újabbakat eladni. A végeredmény hatalmas szeméthegyek, és egy letarolt bolygó. Mi ebben a „gazdaság”? Szerintem ez egy teljes agymenés, de ide vezet az, ha a játékszabályainkkal többet foglalkozunk, mint magával az élettel, és a világgal. És a pénz értékét kizárólag egy játékszabály adja, anélkül csak egy papírfecni. Én nem mondom azt, hogy nincs szükség játékszabályokra, de azok ne olyanok legyenek, amibe belepusztulunk!

Én egyetértek abban, hogy a pénzt fontos megérteni, de a legfontosabb dolog, amit meg kell érteni: ez élővilág helyzete az elsődleges! Ha egy varázsütésre minden papírpénz, sőt minden arany eltűnne, és minden banki számítógép törlődne, nagy felfordulás lenne, az biztos, de az unokáink ettől még lehet, hogy vígan élhetnének. Ha minden fa eltűnne, onnantól mi se sokáig élnénk, akármennyi pénzünk is van.

Ott léptem le az előadásáról, amikor azt mondta, hogy „a válságban eltűnt pénzből Magyarország négyszáz évig élhetne”. Hogyan?! Egyfelől az a baj, hogy „túl sok pénz van”, másfelől pusztán egy rakat pénz elég lenne ahhoz, hogy egy ország négyszáz évig éljen? Ez csak az utolsó csepp volt a pohárban, lehet, hogy túlérzékeny vagyok a logikátlanságokra, de nekem itt már szabad levegőre volt szükségem, és meg sem álltam hazáig. Sajnálom.

Üdvözlettel:

Jankó András