Most egyetemi teendőimmel vagyok nagyon elfoglalt, így most nem tudom, mikor fogok újra hosszabban írogatni. Majd jelentkezem…

Erről most csak így röviden, de már talpon vagyok, és még a héten eljutok szerintem oda, hogy beszámolót írjak.

Amiről viszont tudom, hogy jó valamire, az a személyes összejövetel hasonlóan lelkesen gondolkodó emberekkel. Két nyári táborra is megyek júliusban, bár az utolsó pillanatokban jelentkeztem mindkettőre. Az első a Reclaim the Fields (kb: szerezzük vissza a tájat) nemzetközi mozgalom magyar csapatának tábora: Földkelte. A következő héten pedig a Védegylet és az Ökopolitikai Műhely szervezte Nyári Egyetem lesz, ahova Zsanival együtt megyünk.

A jelentkezési határidők már lejártak, bár ha nagyon megtetszik valamelyik, talán még érdeklődhetsz. Ha pedig jelen leszel valamelyiken, előre is üdvözöllek!

Mindenkinek boldogságban, gondolatokban, lelkesedésből végzett tevékenységekben gazdag nyarat kívánok! Amikor itthon leszek, persze fordítok majd időt az élményeim és gondolataim megosztására.

Nagymamámhoz hasonlított. Hogy ő „szegény én” szerepet játszotta egész életében. Mindig kereste a szerencsétlen élethelyzeteket, hogy sajnáltathassa magát. Anyukámnak alkoholista apja mellett őt kellett támogatnia, felvennie a megmentő szerepét már gyermekkorában is. És ő ezt a szerepet játszotta tovább, olyan barátnőket talált magának, akik panaszkodtak, olyan férjet (édesapámat), akit mindig „babusgatnia” kellett.

Mamának most már túl könnyű dolga van nálunk mióta ideköltözött, anya szerint azért nézi annyira megbabonázva az árvízi híradásokat, hogy végre egy kis szerencsétlenséget lásson és jajonghasson. Valószínűleg nekem is hasonló alaptermészetem lehet, mint mamámnak, és anya próbált mindig „megmenteni”. De végsősoron csak én tudom magamat. Szerinte én is azért „keresem a világ bajait” állandóan, hogy jajonghassak. És ebben nagy igazság van. Tényleg ki kell lépnem egy önsorsrontó szerepjátszásból, amivel már többször szembe kellett néznem az életemben, de mindig visszaestem.

Ettől még a világ bajai léteznek, hogy nekem milyen rejtett pszichológiai indíttatásom volt kifejteni őket. De egyelőre az a legjobb, ha beveszem a „Lesarom tablettát”, sorra veszem és foglalkozok azzal, amik most a közvetlen teendőim. Most jöttem be a kertből, ezt megírtam, és most írok matematikát.

De még egyszer, köszönöm mindenkinek!

Ó, hogy miért nem vagyok képes nyugton maradni! Miért kell megpróbálnom mindent felforgatni!

És miközben a „világ megmenthetőségének” kérdésein rágódom, rengeteget olvasok, szórakozottan járkálok, ülök a gép előtt. Más munkáimmal meg csak vánszorgok.

Édesanyám szerint, amíg képtelen vagyok alkalmazkodni, sose fogadna be semmilyen közösség. Szórakozott, figyelmetlen, lassú, lusta vagyok, és mindenhonnan csak kiutálnának. Szerinte írásaimmal még mindig csak a tömény depressziót terjesztem, csak elszomorítok mást is, és ebből sose lesz jobb élet. Szerinte csak jártatom a szám az életről, de szinte életképtelen vagyok. És szerinte a legnagyobb bajom az, hogy nincs önbizalmam (na, vajon miért?), és így soha, sehol nem fog sikerülni nekem semmi, mert csak az önsorsrontáshoz értek.

És meg vagyok zavarodva. Könnyen lehet, hogy igaza van. Minek játszom itt a „megmentőt”, amikor jól tudhatnám, hogy az önjelölt megmentőket a történelem során mindig is esetleg csak a haláluk után értékelték? Ezzel kínlódásra ítélem magam, és így másoknak is csak kínt tudnék adni? Miért nem törődöm csak a saját bajommal? Vagy hogy is van ez?

De a legfontosabb: merre tovább? És most, ebben a pillanatban, tényleg nem tudom.