Most az egyetemi munkáim igencsak lekötnek, így egy újabb ajánló következik. Balogh Péter gazdálkodó geográfus írása a tájrehabilitációról, a Tiszáról, jövőnkről, szemléleteinkről. Személyes, szenvedélyes, és szerintem nagyon bölcs gondolatok.
G. Gábor ma ajánlotta nekem Meszlényi Attila „A világvége illemtana” című könyvét. Ő is arról ír, hogy a „világvége” már tart, de a végkifejlet még elkerülhető lehet bizonyos illemszabályok megszívlelésével. Még csak részleteket olvastam, de ezek is roppant bölcsek:
Írta Jand | Világ | 21-06-2010
Címkék:autó, élet, emberiség, én, könyvem, körforgás, óceán, olajcsúcs, pénz, pszichológia
Az emberiség jövőjéről való gondolkodást messze túlnyomóan kétféle narratíva uralja: a fejlődés és az apokalipszis meséje. Mind ismerjük e sztorikat: ha beülünk egy sci-fi filmre a moziba, ott vagy csillagközi űrhajók vannak, de legalábbis csilli-villi számítógépek, vagy kietlen, katasztrófa utáni táj (legyen ez atomháború, klímaváltozás, vagy sokkal inkább temészetfeletti események hatása).
A fejlődés meséje végletes formában így szól: amiben ma haladunk, tovább is fogunk haladni, és ez legyőz minden gátat, megold minden mai problémát. 1969 és ’72 közt 12 ember járt a Holdon. Az akkori sajtóban szinte mind arról irkáltak, hogy az ezredfordulóra már állandó Hold-bázis lesz, és emberek járnak a Marson. Az űrprogramokat azonban a költségek miatt visszavágták. A „fejlődés logikája” azt diktálná, hogy amit egyszer az emberiség megcsinál, azt onnantól csak még jobban, még olcsóbban, még könnyebben tudjuk újra és újra megtenni. Végülis, az első holdraszálláshoz szükséges számítások javát még logarléceken végezték, és az űrhajókat mind kézzel szerelték össze. Mennyivel hatékonyabb technológiáink vannak ma! Azonban könnyen lehet, hogy messze a legtöbb dolog, amit ma egyszerűen a „fejlődésnek” tulajdonítunk, valójában véges források egyre gyorsuló ütemű kihasználásán alapul. Ez egyes esetekben nyilvánvaló lehet, de gyakran teljesen megfeledkezünk róla, bár ez szó szerint mindannyiunk életébe is kerülhet.
Ezzel eljutottunk a másik meséhez, a valamilyenfajta „apokalipszis”, a végső pusztulás meséjéhez. Következzék néhány forgatókönyv. A klímaváltozás elszabaduló önerősítő ciklusokba fut, metán szabadul fel a szibériai örökfagyból, amely a folyamatot tovább gyorsítja. Az óceánok melegedése és savasodása megöli a fitoplanktonokat, akik a bolygó oxigénjének felét termelik meg. Elfogy a termőtalaj, aminek a globális széntartalma (ami az élő humusz mennyiségét is jelzi), 150 év alatt máris a felére csökkent (ezt egyelőre a műtrágyázással ellensúlyozzuk, de földgáz hiányában ez nem tartható). Az óceánokban százmillió tonnaszám jelen lévő műanyagszemét lassacskán elkopik, és a műanyagpor bekerül a táplálékkörbe, mert maguk a polimer molekulák csak több ezer év alatt töredeznek el, és sokféle műanyag hormongátló hatása következtében az emberek (és más állatok) képtelenné válnak a szaporodásra. [lásd korábbi fordításom: Műanyag]
A legutóbbi nagy „világvége-jóslat” az ezredfordulóra vonatkozott. A számítógépek egy része csak kétszámjegyű dátummal számolt, így egyesek az egész civilizáció összeomlását képzelték el a számítógépes rendszerek „megbolondulása” következtében. Reklámok is hirdették: baj lehet, ha nem cselekszünk. Ezek hatására sokan lecserélték régi számítógépüket. Mégis voltak (főleg az USA-ban), akik az új millenniumot várva beraktároztak maguknak élelmiszerből (és lőszerekből), és saját kis bunkerükbe húzódtak. De mind tudjuk, nem történt semmi. Legalábbis semmi szokatlan. Amit a pánikoló emberek figyelmen kívül hagytak, az ez a három szó: „ha nem cselekszünk”. De adott volt a probléma, adott volt a határidő, és a számítógépes cégek rászálltak a dologra. Valószínűleg még túl is fújták az egészet, a gyors és könnyű profit reményében. A következő években meg kisebbfajta válsággal küzdött a számítógépgyártás a kereslet visszaesése miatt.
Most az állítólagos maja próféciákról beszélnek egyesek, 2012. december 21-éről. Valójában, mivel a maja számrendszer nem helyiértékes alapú, a naptáruk csak véges ideig működik. Ha élne még a maja társadalom, könnyedén megbirkóznának ezzel, egyetlen új jelet kellene csak bevezetniük az újabb kor dátumaira. Kivéve, ha számítógépeket használnak, de ekkor is biztos megoldanák a saját „Y2K-problémájukat”.
Mind a fejlődés, mind az apokalipszis meséje vonzó lehet. Az első azok számára, akik jól érzik magukat a mai világban, viszonylagos gazdagságban élnek a Föld összes emberi lakosa közt, és vágyakozva néznek az elé, hogy majd egyre csak még többet és jobbat kaphatnak. Az apokalipszis meséje a legtöbb formájában a kiábrándultaknak és elnyomottaknak szól, akik vagy egy teljes társadalmi összeomlás után tudják csak elképzelni egy épeszűbb világ eljöttét, vagy szinte azt várják, hogy a teljes káoszban majd végre csak az egyéni képesség dönt a túlélésről a képmutatás és hatalmi rendszerek helyett, vagy szinte megnyugtatja őket a kegyetlen emberiség végső hanyatlásának gondolata: „Egy néma ünnepély, ember-utáni csend” [Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz].
Azonban mindkettő egy gondolati gátat is jelent. Ha a fejlődésben vagy az apokalipszisben hiszünk, az csak csodavárást illetve kétségbeesést eredményez. Azt gondoljuk, hogy „majd megoldja valaki, valahogy, és nekem a kisujjamat se kell mozdítanom” vagy azt, hogy „úgyis reménytelen, már semmi se számít”. Az egyéni felelősség szerepét nem tudjuk jól elhelyezni ezekben a mesékben.
Ha csak ebben a két narratívában gondolkodunk, a kérdés a következő lehet: mondhatunk-e valamit, vajon melyik „győz” nagyobb eséllyel, a fejlődés vagy a katasztrófa? Azonban szerintem egyik se. A legfőbb üzemanyag, ami a „fejlődést” és a kíméletlen környezetpusztítást egyaránt hajtotta, már leszálló ágba került.
Egy harmadik lehetséges jövőképet szeretnék bemutatni, amely talán valószerűbbnek tűnik az eddigieknél, és ami az azonnali jelenre vonatkozóan is rengeteg fontos tanulságot hordozhat. Ez nem egy olyan sztori lesz, amiből könnyen filmet lehetne készíteni. Nem olyan lesz, amit bárki könnyen besorolna a már jól ismert narratívái közé, hogy „ja, erről már hallottam”. Pont ezért is létfontosságú lehet, hogy megismerjük.
A cikkemben sok kétségbeejtő állítással is találkozhatsz majd, mert én úgy látom, hogy a jelen helyzetünk tényleg sok szempontból vészes. Az ipari civilizáció jövőjével kapcsolatban nem vagyok „optimista”, az állandóan növelni való fogyasztás mániája sokkal több gondot okoz, mint amennyit megold, és a gondok legsúlyosabb részét a következő generációkra hárítjuk. Ha azonban fontosabbnak érzed, hogy a gyermekeid egészségesen és boldogan élhessenek, mint hogy autókat vezethessenek, akkor talán már túl optimistának is fogod találni a végkövetkeztetéseimet. Bár addig még egy rakás kellemetlen dologról is írok. Tarts ki!
Energia
Kezdjük a kőolajjal. Illetve már elkezdtük 1854-ben, amikor Łukasiewicz kidolgozta a petróleum lepárlásának módját, és megfúrták az első kereskedelmi célú olajkutat. (Kőolajat és aszfaltot egyébként már az ókorban is használtak, onnan, ahol szivárgott magától, és kevés utófeldolgozással.) Az olajkitermelés a kezdeti lassú emelkedés után szárnyalóra váltott, és legnagyobb lendületet az USA-ban nyert. Mígnem 1956-ban M. King Hubbert geofizikus előállt azzal az elméletével, hogy az USA olajkitermelése 1970 körül eléri a csúcsát, és onnantól lefelé ível. Sokan kiröhögték. De igaza lett. És a globális olajhozam-csúcs is elkerülhetetlen, sőt, a legtöbb jel szerint valószínűleg már túl is vagyunk rajta.
Lássuk, miért van ez így! A legfontosabb fogalom a befektetett és a kinyert energia aránya (angol betűszava: EROEI). 1930-ban, amennyi energiát befektettek a felderítésre, kútfúrásra, és finomításra, a százszorosát nyerték vissza. Ez az arány 1970-re már 25 körülre esett vissza, mivel nehezebb volt új lelőhelyeket találni, a régi kutakból már nem a természetes nyomás által ömlött az olaj, hanem pumpálni kellett, és az olajmezők mélyebb rétegeiből sűrűbb, így csak nagyobb energia-befektetéssel finomítható nyersolajat kaptak. [lásd korábbi írásom: Mekkora bajban vagyunk, és miért nem cselekszünk?]
Minden erőforrás kitermelése során először azokat a lelőhelyeket célozzák meg, amelyek a legnagyobb profittal kecsegtetnek, tehát a legjobb befektetett energia/kinyert erőforrás aránnyal rendelkezőket. Így érthető ezen arány fokozatos csökkenése. Előbb vagy utóbb minden olajmező eléri azt a szintet, ahonnan már nem éri meg új olajkutakat fúrni, mert már ezzel se növelhető tovább a kitermelés. Ekkor éri el a kitermelés a csúcsát. Ettől még a korábbi olajkutak fenntartására, és persze a feldolgozásra még kell energiát fordítani. És előbb-utóbb az arány egy alá csökken, azaz több energiát kell befektetni a kút fenntartásához, mint amennyit kinyerhetünk, és ekkor a további kitermelés teljes mértékben gazdaságtalanná válik. Tehát nem számít, hogy maradt még lenn valamennyi olaj. A technológiák fejlődése ezt a határvonalat kicsit ki tudta tolni, de nem nagyon.
Bármely más energiaforrás is hasonló mintát követhet, így egy összenergia-csúcs is bekövetkezhet. Az atomerőművekhez a hasadó uránizotópot használható mennyiségekben tartalmazó ércet egyre mélyebbről kell bányászni. Jelenleg az atomerőművekben világszerte felhasznált fűtőanyag felét adják a leszerelt hidegháborús atomfegyverek. A fúziós erőműveket gyakran emlegetik, de igazából még semmi nem látszik belőlük. Szénből még van bőven, de abból is egyre inkább csak a gyengébb minőségű, vagy nehezen bányászható. A szénkitermelés felfutása folytatódott az olajkorban is, főleg mivel az olajalapú infrastruktúra: a gépek és aszfalt és műanyagok, ezt is megkönnyítette.
A kőolajszármazék üzemanyagok szinte minden más energiaforráshoz képest könnyen kitermelhetőek, feldolgozhatóak, szállíthatóak, tárolhatóak és felhasználhatóak. Semmi más anyagot nem ismerünk, ami minden téren megközelítené az olajat. És az olaj minden más erőforrás beszerzését és használatát segítette: ércek és édesvíz, „megújuló” energia, a talaj kizsákmányolása (a monokultúrás mezőgazdálkodás hosszú távú tarthatatlanságára még visszatérek).
De mindebből még nem következik, hogy azonnal összeomlana minden az olajhozam fokozatos csökkenésével. Az üzemanyagárak növekednek, és előbb talán bedől az autógyártás, mert alig lesz már új autóra kereslet. Talán bedől sok légitársaság. Talán bedőlnek a Felesleges Műanyag Vackokat™ gyártó iparágak, és mivel a víz is drágul, az Egészségtelen Cukros Löttyök™ ipara is. Attól, hogy az infrastruktúra akadozik, még nem csődöl be minden teljesen. Amikor éppen nem jön a gáz, majd újra egyetlen fatüzelésű kályhával fűtött szobában alszik a család. Amikor épp nincs villany, újra kézzel mosunk majd a fürdőkádban. Talán ebbe nem halnánk bele.
Egyetlen autó legyártása, a tömegének kétszeresét igényli olajban, illetve ezzel egyenértékű energiát, az ércbányászathoz és a fémek kinyeréséhez, az autó minden részének megformázásához. És mindez valószínűleg több szennyezéssel jár, mint amit az autó egész későbbi „élettartama” alatt a kipufogógázok által teremt. (Bár fura, hogy az autók élettartamáról beszélünk, az emberiség élettartama meg nem izgat. Lásd Kurt Vonnegut egy zseniális könyvrészletét) Egyszerűen nem létezik környezetkímélő bányászat vagy nehézipar. És valószínűleg lehetetlen a jelenlegivel azonos számú, újfajta meghajtású autó legyártása. De azért nézzünk végig három ilyen újítást, amit leggyakrabban emlegetnek: a hidrogén, biodízel, és elektromos meghajtású autókat.
A hidrogén, mint nyersanyag nem létezik a természetben. A víz molekuláinak felbontásával lehet hidrogéngázt előállítani, hatalmas energia-befektetéssel (és az energiát valahonnan máshonnan kell nyerni). Ezután a hidrogént tárolni kell, nagy nyomáson, és hűtve, bár még így is igen robbanásveszélyes. A biodízel annyiban lóg ki a sorból, hogy nem igényli maguk a motorok átalakítását. Viszont az etanol előállítása egy hatalmas infrastruktúrát igényel, mezőgazdasági gépeket és műtrágyákat, erjesztőket és lepárlókat. Mindez egyes számítások szerint összesen több energiát igényel, mint amennyit a végtermékből vissza lehet nyerni. (És az élelmiszer rovására megy.) Tehát csak az állami támogatások miatt érheti meg pénzügyileg, de végsősoron semmit sem ér az összenergia szempontjából. Az elektromos energia tárolása rendkívül erőforrás-igényes. Előbb át kell alakítanunk például vegyi energiává az akkumulátorokban, majd vissza. És ez sose lehet 100%-os hatásfokú. És persze ennek az energiának is előbb származnia kell valahonnan. Ennyit erről.
A földhő minden praktikus szempont szerint szinte kimeríthetetlen energiaforrásnak tekinthető. Azonban itt sem minden helyszín kifizetődő a geotermikus erőművek létesítésére. Vulkánok közelében, és mélyen fekvő alföldeken érheti meg csak. És a mély kőzetekben történő hőterjedés sebessége így is egy korlátot állít.
A napelemek magas technológiát igényelnek, és olyan ritkafémeket, mint a tellúr, amely rászolgál a nevére: egy tonna rézércből egyetlen gramm tellúr nyerhető ki. A naptornyok úgy működnek, hogy hatalmas tükrök irányítják egy pontba a napfényt, ahol az így felmelegedő sóoldat termel energiát. Ehhez is magas technológia szükséges, a tükröknek automatikusan úgy kell forogniuk, hogy a Nap „mozgásának” megfelelően mindig a toronyra irányítsák a fényt.
A szélkerekek gyártásához pedig a roppant energiaigényes alumíniumból kell sok. És mind a nap- és szélenergia fontos hiányossága az, hogy előre nem tervezhető ingadozással működnek. Az elektromos energia tárolásának nehézségeiről pedig már szóltam.
Ha lenne olyan alternatív energiaforrás, ami a fosszilisakhoz képest sokkal jobb befektetett/kinyert energia arányú, akkor miért nem építik már mindenütt? Miért van még mindig egy nagy kérdőjel az „alternatív energia” után? Sokan az olajlobbi összeesküvését emlegetik. De miért nem vágnak bele gőzerővel (vagy szélerővel) maguk az olajtársaságok?
Valamennyit persze befektetnek, de ez leginkább csak kirakat. Amikor a BP (korábban British Petroleum, ami egy brit társaságból világcéggé nőtte ki magát) felvette a „Beyond Petroleum” (a kőolajon túl) szlogent, és új, zöld logót csináltatott, az új imázst befuttató reklámkampányukra többet költöttek, mint eközben megújuló energiára.
Mégis, a legtöbben úgy gondolkodnak, hogy ha majd elfogy az olaj, építünk naperőműveket. De mégis, miből? És most nem a pénzről beszélek, akármennyi papírfecnink lehet, abból nem lesz naperőmű. Valami csúnya csapdába futottunk bele, ezt néhány hasonlattal próbálom érthetőbbé tenni.
Faust
Érdemes felidéznünk egy történetet: a legendák, vagy Marlowe drámájának Faust doktorát. Faust lepaktált Mefisztofelésszel (aki Lucifer küldötte), hogy a jövőben beszolgáltatandó lelkéért cserébe 24 év földi hatalmat, az ördög szolgálatát kapja. Amikor közeleg az utolsó éjfél, egyre kétségbeesettebben próbál kitérni végzete elől. Bizodalmát abba a hatalomba és varázserőbe veti, amit az ördög segítségével elnyert, és abban reménykedik, hogy ezekkel le fogja tudni győzni magát Mefisztofelészt is. Azonban, amikor éjfélt üt az óra, minden ereje elszáll, amint az ördög ellene fordul és elvonszolja a pokolba.
Hasonló sorshoz vezethet a technológiába vetett hitünk, hogy majd megoldjuk valamivel az olajhiányt. Annyira hozzászoktunk az olaj által szolgáltatott energiához, hogy már mindent csak a „saját” technológiánknak tekintünk, és nem látjuk a fosszilis energia ördögének kezét a dologban. A különbség csak az, hogy nem egy személyes pokolba kerülünk, hanem a Földön teremtünk pokoli körülményeket.
Mondanék egy másik hasonlatot is: egy emberrel az orvosa tudatja, hogy gyógyíthatatlan betegsége van, bár még egy darabig tünetmentes lesz. Az illető ezután ezt nem mondja el senkinek, és teljesen ugyanúgy éli tovább az életét, mint eddig. Tegyük fel, hogy a családtagjai közül néhányan tudnak a bajáról. De amikor megemlítik neki, hogy nem követi az orvos előírásait, az illető csak feldühödik. És így végül a családtagok elhallgatnak. Évek telnek el, és már mindenki „elfeledte” a diagnózist. Persze, ha direkt módon rákérdeznének, tudná, de egyébként soha nem gondol rá, és így nem is veszi figyelembe. De amikor a kínzó tünetek megjelennek, már nincs mit tenni.
Az illető talán jobban járt volna, ha elfogadta volna a betegségét, és hallgatott volna az orvosra. Kényelmetlenebbül élt volna, ez igaz, de könnyen lehet, hogy hosszabb, teljesebb, boldogabb, értelmesebb életet. Ez a hasonlat is sántít: nem az emberiség halálos diagnózisát adom, hanem csupán egy életmódét, egy gondolkodásmódét. Van különbség. De a lényeg: ha nem nézünk ezzel szembe, ha sose beszélünk róla, talán lassan már tényleg túl késő lesz.
De ha felébredünk, lesz teendőnk bőven, amivel a magunk után hagyott pokoli körülményeken enyhíthetünk. Egyre inkább csak a tengerek mélyén találunk új olajkészleteket, és a tengeri olajtornyok „biztonságos” fenntartásához (persze az olaj sose biztonságos, de elégetve még mindig kevesebb gondot okoz, mint nagy mennyiségben a tengerbe ömölve) igencsak bonyolult infrastruktúra szükséges. Ha ez úgy dől össze, hogy a csapokat nem zárjuk el rendesen, a Mexikói-öböl mostani katasztrófája százszorosan megismétlődhet. Az atomerőművek biztonságos bezárása negyedannyiba kerülhet, mint a felépítésük. Itt se a pénz a lényeg, az csak mutatja, hogy bizony nagyon energia- és munkaigényes a dolog. És mindezek olyan feladatok, amikből már semmi közvetlen hasznunk nem lesz. Talán valahogy eltakaríthatnánk valamennyit a rengeteg úszó műanyagszemétből. Tudom, hogy így is tenni kell valahova, de akkor legalább mélyen a föld alá, hogy ne kerüljön be (még jobban) a táplálékkörbe. És idővel még a műanyag-molekulák is eltöredeznek. De ismét: hatalmas munka, nulla „haszonnal”. A vegyi gyárak nagy tartályaiban lévő anyagokat ártalmatlanítani kellene, mert felügyelet nélkül előbb-utóbb kiszivárognak. Feltörhetnénk egy csomó úgyis feleslegessé váló utat és parkolót, hogy újra teremhessen a talaj. Ez is sokkal könnyebb lenne a meglévő gépekkel, mint kézi csákánnyal állni neki. Mindez lényegében a Föld aknamentesítése lenne, hogy ne hagyjunk megannyi láthatatlan halálos veszélyt az utánunk eljövőkre.
Túl sokáig gondolkoztunk csak a közvetlen haszon érdekében, a hosszútávú következményeket figyelmen kívül hagyva. Mára ezek a következmények annyira összetorlódtak, hogy a problématologatás módszerét ideje lenne feladnunk.
Problématologatás
Talán soha nem volt még fontosabb Albert Einstein bölcsessége: a problémákat nem tudjuk ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, mint ami megteremtette őket.
Mint a kétezredik év számítógépes gondjaival kapcsolatban említettem, ha adott egy jól körülhatárolható probléma, egyértelmű határidővel, az ilyenek megoldásában jók vagyunk. De szinte minden más problémához is hasonlóan állunk hozzá. Elkülönítjük, és határidőket, célokat tűzünk ki. Csak kalapácsunk van, és mindent szögnek nézünk.
Bizonyos értelemben mindenki, mindig „problémákat” old meg. Pénzre van szükségünk: probléma. Találunk munkát, ahol sok kis problémát kapunk egymás után. De még a szórakozást is tekinthetjük problémamegoldásnak: az unalom problémát oldjuk meg.
Akkor hogy lehet, hogy a sok problémamegoldás eredményeképp még több problémánk lett? Ez pont az elkülönítő módszerben rejlik: egy területről arrébb söpörjük a gondokat, és ezt kipipálhatjuk, de gyakran, tágabb nézőpontból tekintve, nem oldunk meg semmit. Három ilyen problémakör, amit elkülönítve kezelünk: az egyéni, társadalmi, és környezeti problémák. A társadalmi problémákat például „megoldjuk” törvényekkel és bürokráciával, és nem törődünk azzal, hogy ez az egyes embereknek mennyi plusz macerát és stresszt jelent. A személyes problémákat megoldjuk például vásárlással, amitől boldogságot várunk, de nem törődünk azzal, hogy mennyi szemetet teremtünk. A környezeti problémák megoldását meg sokan csak a személyes áldozatvállalásban látják. Nézzünk néhány konkrét példát a problématologatásra!
Az intézményesített szemétszállítás a huszadik század eleje környékén született meg az USA-ban. Európában csak a két világháború közt terjedt el igazán, előbb a városokban, majd vidéken. Az a legérdekesebb, hogy csak miért ekkor indult be ez, és hogy ekkor miért? Addig az emberek nem szívesen adták oda a szemetüket, mert az értéket jelentett. Gyerekek és kézikocsis vándor emberek gyűjtötték a városi háztartásokból a disznóknak adható ételmaradékot, mások a csontokat (enyvgyártáshoz), mások a rongyokat és papírokat, és a szemétért cserébe néhány tojást vagy kis pénzt adtak, míg maguk is megkapták a fizetségüket az összegyűjtött, immár alapanyagokért. A papírgyártás különösen drága volt, mivel sok energiát igényel, és még nem úszkáltak annyira az olajalapú energiában, és nem vágták millió hektárszámra az erdőket. Az első világháború papírhiányt is okozott sok helyen, ahol így országos propaganda szólította fel az embereket a rongyok leadására.
Ha ez olyan jól működött, miért kellett központosítani a szemétszállítást? Főként azért, mert adódott egy új probléma: az emberek nem vették a műanyag (és műanyag-csomagolású) termékeket. Nem vették, mert az a szemét nem kellett senkinek. Így ezt megoldották a központosított szemétszállítással. Az addigi takarékoskodás propagandáját felváltotta a fogyasztás propagandája. A gazdaság attól megy, ha vásárolsz. A legtöbb szemét bármilyen értéke elhanyagolhatóvá vált, ahogy mindenből könnyebb lett egyszerűen újat gyártani. Így az emberek gondolkodásmódjában is történt egy nagy váltás: lényegében már nem kellett odafigyelniük a szemétre. Csak kirakják, és kész. Lényegében úgy gondolkodhatnak és viselkedhetnek, mintha amit kidobunk, az már nem létezne. Eltűnik. Csak persze valójában nem tűnik el, és ez vezethetett az óceánokat elborító szemétáradathoz. Mára a világ óceánjai területének körülbelül 40%-át fedi többé-kevésbé összefüggő „műanyagleves”. Igen, a Föld felszínének egynegyedét. Igen, tudom, hogy hihetetlennek hangzik. De ez történik, ha nem figyelünk arra, hogy hova is toljuk át a problémákat.
A problématologatás hatókörét szintén nagyban kiterjesztette az olaj. A gazdag országok ma a környezetszennyezésük és társadalmi problémáik nagy részét „exportálják”: legyen másutt a szennyező ipar, dolgozzanak másutt éhbérért az emberek! A termékek meg jöjjenek hozzánk!
Annyi különféle „időmegtakarító-gépet” gyártunk ma: autókat és repülőket, amikkel gyorsan eljuthatunk egy helyről egy másikra (ami persze ettől leginkább pont ugyanolyan szennyezett, mint ahonnan elindultunk), számítógépeket, mosógépeket, és még folytathatnám. Akkor hogy lehet, hogy oly sok embernek „alig van ideje”? Talán az időmegtakarító-gépet gyártó teljes infrastruktúra és hivatali rendszer több időt vesz el az emberektől, mint amennyit megtakarítunk. De ha van mosógépünk, és csapból jön a víz, és plázákba járunk, és elviszik a házunk elől a szemetet, akkor vagyunk csak „modernek”. Infúzión és bepelenkázva élünk, és még büszkék is vagyunk rá.
Abszurd módon különválogatva kezeljük a problémákat. Jaj, sokat kell lépcsőznöm a lakásomig: építtessünk hát liftet. Jaj, nem mozgok eleget: veszek hát egy lépcsőzőgépet.
De arra is van példa, hogy a problématologatás egyetlen emberi testen belül zajlik. A mai orvoslás kulcsfogalma: a gyógyszer. Sokan beleesnek egy „gyógyszercsapdába”: a testük hozzászokik a szedett anyagokhoz, és így nem tudják elhagyni, sőt, a mellékhatások kezelésére egyre több és többféle gyógyszert szednek. Az ember testében rengeteg velünk szimbiózisban élő baktérium él, a belekben, a bőrön, de szinte mindenütt. Ezek összesített génállománya az emberének százszorosa is lehet. Mi magunk is egy komplex ökoszisztéma vagyunk, és az ember génállományának „megfejtésével” ennek még csak egy apró töredékét ismerjük (bár azt se igazán). Amikor egyetlen újfajta anyag bejuttatásával próbálunk egyetlen értéket a „helyére tolni” akkor egy komplex rendszerbe avatkozunk be, és könnyen lehet, hogy sok esetben több kárt okozva, mint hasznot. A természetes gyógymódok általában nem egyetlen „hatóanyagon” alapulnak, és nem is rövidtávú, beszűkült, ipari érdekek által vezérelt tudományos megfigyeléseken.
Amikor a kétségbeesett és depressziós embereknek pszichiátriai „gyógyszereket” adnak, azzal valójában egy társadalmi problémát vetítenek le az egyénekre, hogy egy „kedvenc kalapácsunk”, a vegyszereket használhassuk.
Ezen túl, paradox módon a gyógyszeripar és a modern orvoslás az egyik legtoxikusabb ágazat az egész környezetünkre nézve. Talán semmi más ipar nem állít elő ennyiféle veszélyes mérget. Ezek a gyógyszergyártás melléktermékei, vagy akár az emberi szervezetből kiürülő gyógyszermaradványok. Néhol annyi ösztrogén-szerű anyag került tavakba, hogy az ott élő békák, hüllők hím egyedei lényegében „nemet váltottak”. Talán nem kell mondanom, hogy ez mivel jár. És ismét, a hormongátló hatású műanyagok és hormonhatású vegyszerek bekerülnek a táplálékkörbe, és akkor is fogyasztjuk őket, ha nem szedünk semmilyen gyógyszert.
Táplálékkör
Vannak, akik annyira lelkes állatvédők, hogy szerintük az állatoknak se lenne szabad egymást bántaniuk. Egy javaslat: válasszuk el a Serengeti szavannát egy kerítéssel, és egyik oldalra kerüljenek a növényevők, a másikra a ragadozók. Természetesen ez egy nyilvánvaló abszurditás, de mégis, gondoljuk végig, mi történhetne, tanulságos.
A kérődző állatoknak van bendője, ami nem savas, így benne a baktériumok lebonthatják a cellulózt. Tehát a gazella, bár lelegeli a füvet, előbb lényegében a baktériumok eszik meg a cellulózt, és ezután a gazella megeszi a baktériumokat. A ragadozók emésztőrendszerében ilyesmi nincs. Az ő gyomruk savas, a hiénáké és más dögevőké különösen, hogy ezzel elpusztítsanak minden egyes baktériumot. Így hát az ő térfelükön lennének hamarabb gondok. Halálra éheznének, és bár a hiénák még lakmározhatnának egy ideig, ők is kipusztulnának. Ezután a táj elsivatagosodna. Hogy miért? A fűfélék a száruk tövénél nőnek, és a legelés (vagy a fűnyírás) nem öli meg őket. Így csak kevesebb súlyt kell emelniük, miközben tovább nőnek. Legelő állatok hiányában a füvek hosszúra nőnek, és végül elszáradva betakarják a talajt, elzárva a napfényt a fiatalabb fűszálak elől. A Serengeti talaja vékony és baktériumokban szegény, a növényi anyag elbomlása (mineralizációja) túlnyomó részt az állatok emésztőrendszerében történik. Ahogy ez a körforgás megszakad, a növények is belepusztulnak.
A kerítés másik oldalán a növényevők populációja megugrik. Nincs már többé semmi, ami a számukat egy egyensúlyi helyzetben tartaná. Ezt a jelenséget már sokszor megfigyelték invazív (idegen ökoszisztémába kerülő, és ott saját ragadozók által nem kordában tartott) fajoknál. A túlfutás végeredménye az lehet, hogy túlterhelik a saját élelemkészletüket: lerágják szinte az összes füvet, és azután éhen halnak.
Az oroszlánok leginkább a beteg vagy öreg zsákmányállatokat kapják el. Amikor egy gazella megpillant egy oroszlánt, legelőször egy nagyot ugrik a levegőbe. Ez alkalmatlan viselkedésnek tűnhet, hiszen az adott gazella ezzel időt veszt, ha az oroszlán őt venné végül üldözőbe. De jelzi a társainak a veszélyt, és az oroszlán számára pedig azt jelzi, hogy ő egy egészséges, erős egyed. Ha az oroszlánok őt üldöznék, könnyen lehet, hogy csak az erejüket pazarolnák. És a beteg állatok kiválogatódása a járványok megakadályozását is segíti a gazellacsapatban.
De a javaslat, ami minden „erőszak” megszüntetésére irányult, valójában szinte az összes élet kipusztulását okozná a területen. Ha ez eleve abszurdnak tűnik, vegyük észre, hogy valójában pontosan ilyesmit művelünk, csak sokkal nagyobb léptékben. A mai mezőgazdaság a táplálékkört megpróbálja kiegyenesíteni, hogy minden tápanyagnak mi legyünk a végcélja. Irtjuk a többi csúcsragadozót, akik a táplálékunkban a vetélytársaink lehetnének. Irtjuk azokat a növényevőket, akiket mi nem tudunk megenni, de eleszik a növényeket előlünk vagy a háziállataink elől. Irtjuk azokat a növényeket, akik elszívnák a tápanyagot az általunk, vagy háziállataink által megehető növények elől.
És nem figyelünk arra, hogy utánunk mi jön. Az ürülékünk csak lehúzzuk a vécén, ahol így az gyógyszerekkel, és mindenféle vegyszerrel keveredik. Sok nagy folyó torkolatánál hatalmas „halott zónák” alakulnak ki az óceánokban, az emberi ürülék, az állatüzemek trágyája, a műtrágya kimosódása által a vízben túl sok nitrát gyűlik össze, és e mellé túl kevés szén (a testünkbe kerülő szén legnagyobb részét „elégetjük” és kilélegezzük), és ebben a közegben így olyan baktériumok szaporodnak el, amelyek felélik a víz összes oldott oxigénjét, és a halak és sok más állat megfulladnak. [lásd korábbi fordításom: Elbomlás] A talaj fogyatkozása tehát főként annak köszönhető, ahogy a tápanyagok az emberen áthaladva az óceánokba kerülnek. És sok olyan állatfaj meg kihalóban van, akik az óceánok tápanyagát visszajuttatták a szárazföldre: vízimadarak, akik ürülékükkel a partokat trágyázzák, a vadon élő (és ez fontos kitétel!) lazacok, akik a tengerben növekednek, és magasan a folyókban halnak meg.
Végül gyakran a saját halott testünk anyagát se engedjük vissza a Földnek, betonkapszulákba zárjuk. Mintha a folytatólagosság iránti vágyunk csak abban nyilvánulna meg, hogy földi maradványainkat minél jobban „tartósítsuk”, az emberiség folytatólagosságát pedig nem látjuk. Elutasítjuk magunktól az Élet csodáját, hogy testünk anyagai füvekként és virágokként (és adott esetben emberekként) születhessenek újjá.
A szavannás példamese arra is rávilágíthat, hogy a „legalkalmasabb túlélése” evolúciós elve mit is jelenthet. Ha egész fajokban gondolkodunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az a faj képes túlélni hosszútávon egy környezetben, amelyik jól alkalmazkodik a táplálékkörhöz. Ha az oroszlánok „tökéletes gyilkológépek” lennének, és a gazelláknak esélyt se hagynának, azzal saját pusztulásukat is előidéznék. Bármely faj (és itt beszélhetünk növényekről, növényevőkről, ragadozókról, parazitákról, baktériumokról), amely „túl sikeres”, abban az értelemben, hogy korlátok nélkül szaporodva a táplálékkört túlságosan maga felé húzza el, és nem segíti a táplálékkör egyensúlyát, nem maradhat fenn hosszútávon.
Egy másik, lelkes vegetáriánus állatvédők által gyakran megfogalmazott javaslat: ne egyen senki se húst, sőt ne tartsunk háziasított állatokat „rabszolgaságban”. Akkor nekik nem kell a takarmány, és így csak saját magunknak termesztenénk növényeket, és így még sokkal többen lehetnénk és senki se éhezne. Ezzel az elképzeléssel több komoly gond is akad.
Az első, hogy egy végletesen leegyszerűsített ökoszisztémát céloz meg, amiben túlnyomó részt csak emberek, és emberi tápláléknövények vannak. Persze baktériumok is, de sok más élőlénynek már nem jutna hely. És semmi nem mutat arra, hogy egy ilyen leegyszerűsített táplálékkör hosszútávon működhetne.
Valamint a növények közül is főként csak a gabonákat emlegetik. A gabona olyan a mezőgazdaságnak, mint a kőolaj az iparnak. Könnyen termeszthető nagy mennyiségben, könnyen tárolható és szállítható, és nagy energiatartalmú a sok szénhidrát miatt. De a színtiszta kalória-tartalom messze nem jelenti azt, hogy az ember számára kiegyensúlyozott táplálékot szolgáltatna. Valójában a gabonák fogyasztása evolúciós szempontból csak egy új találmány, így az emberi szervezet nem tudott megfelelően alkalmazkodni hozzá. Nem csak alultápláltság létezik, hanem félretápláltság is, amely sokféle gyötrelmes (hiány-) betegséget okozhat. [lásd Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás] Legyünk még többen, és szenvedjünk mind? Számomra nem túl bíztató jövőkép.
Mindenevők vagyunk, és a húsfogyasztás régóta fontos része fajunk étrendjének. A húsból olyan tápanyagokat nyerhetünk, amelyeket sok esetben ugyan az emberi szervezet maga is össze tudna rakni a növényi táplálékból, de a hús teljes hiánya nagy terhet rak az anyagcserénkre. Tudom, hogy ezt a sok vegetáriánus bőszen tagadná. Csak a dolgok igazságtartalmát nem az dönti el, hogy mennyien, mekkora hanggal tagadják vagy bizonygatják.
A fosszilis energiák nélküli élethez, egy fenntartható gazdálkodáshoz, a jószágok segítsége rendkívül fontos. Teherszállításhoz, trágyázáshoz. A szabadon élő csirkék megesznek egy csomó bogarat, csigát, gilisztát. Tehát nem olyan táplálékot, amit mi direkt módon megennénk (legalábbis nem sokan). A csak gabonából álló étrendbe egyébként a legtöbb állat is belebetegszik. Mégis, a gyakran jelentkező gabonafelesleg miatt manapság sokszor az üzemekben élő (senyvedő) állatokkal etetik meg azt, és ezen alapul az a számítás, hogy a hús mennyivel több erőforrást igényel, mint a növényi táplálék. Ez abszurd, a „rendes tehén” nem kukoricát és búzát eszik, hanem füvet. Az állatüzemek meg tényleg kegyetlen dolgok, nem csak az állatokra nézve, akiket teligyógyszereznek, hogy ne legyenek köztük a zsúfoltság miatt járványok, hanem ránk is, ha azt a húst esszük.
Nem csak az állatok fogékonyak a járványokra, ha sokat zsúfolunk belőlük egyetlen helyre. A növények is, bár itt a „járvány” az adott növényt fogyasztó bogarak vagy egyéb állatok elszaporodását is jelentheti. A monokultúrás szántóföld szinte egy terített asztal nekik. Így csak folyamatosan mérgeznünk kell őket, de ezzel mérgezzük a madarakat is, akik a bogarakat ennék, és így majd még többet kell mérgeznünk. A csomó egyforma növény mind ugyanazokat a tápanyagokat veszi ki a talajból, és ez még a vetésforgóval se egy túl jól működő dolog. A talaj felső rétege kimerül, majd a mélyszántás ezt beforgatja, de ez így is a talaj fokozatos kizsákmányolását jelenti.
Vannak már kidolgozott módszerek ezeknek a csapdáknak az elkerülésére. Fenntartható mezőgazdaság, biogazdálkodás, permakultúra: sokféleképp elnevezett sokféle irányzat, de sok közös jellemzővel. Például a polikultúrás gazdálkodás, ami azt jelenti, hogy sokféle növény él együtt. Lényegében egy olyan ökoszisztéma, amely rengeteg emberi táplálékot szolgáltat. Ha ez valóságos erdőkertek formáját ölti: gyümölcsfák, cserjék, évelő és egynyári növények, mind egy helyen és vegyesen, nem sorokban, akkor azáltal, hogy a növények különböző anyagokat vesznek fel a talajból és adnak le a talajba (mert ezt is teszik!), akár négyszerese is lehet egy adott területen a hozam a külön-külön ültetéshez képest. Persze egy ilyen kertet nem lehet szántani, de nem is kell: a talaj lazítását elvégzik a gyökerek és a giliszták (akiket nem mérgezünk meg), és ahelyett, hogy kimerülne a termőtalaj felső rétege, egy növénytársulás képes azt egyre gazdagabbá tenni. [lásd korábbi fordításom: Fák a dzsungelben] Ehhez azért állatok is hozzájárulása is szükséges, és nekünk is meg kell tanulnunk, hogy mi az a komposztvécé.
Egy erdőkertet nem lehet gépekkel gondozni. De miután jól elindítottuk, úgy öt év után, már nem is kell túl sokat gondozni. A betakarítás jelenti a legnagyobb munkát. Ezt se lehet gépekkel csinálni, de a termő időszakban folyamatosan lehet valamit szedni. Pontosan ezért nem kedvelt ez a módszer a profitorientált mezőgazdaságban, mert ez az embereknek szól, és nem az iparnak. Mert ami ma a legtöbb szántóföldön zajlik, az nem igazi élelmiszertermelés, hanem csak élelmiszeripari alapanyag-termelés. És egy olyan folyamat, amiben rengeteg fosszilis energiát használnak. (Körülbelül 10 kalória fosszilis energiát használunk minden egyes kalóriányi élelmiszerre: műtrágyák, gépek, hűtés, szállítás által.) Fosszilis energia nélkül már járótávolságban kell élnünk a kertekhez, sokkal többünknek kellene néha ott dolgoznia, és az évszakoktól függően néha több emberre lenne szükség, néha kevesebbre. Ez persze a népesség hatalmas átrendeződését, és rengeteg tennivalót igényel, de pusztán fizikailag talán lehetséges lenne az emberiség fenntartható (azaz nem pusztító) élelmezése, a mai roppant körülményes módoknál sokkal egyszerűbben. Hacsak mindezt nem gátolják meg a munkahely és a pénz mai fogalmai.
Munkahely
Büszkék vagyunk a specializációnkra, hogy mindenki szinte csak egyféle dologgal foglalkozik a munkája közben. Ezt úgy tartjuk, mint a „fejlettség” egy fontos jellemzőjét, pedig sokak számára ez csak azt jelenti, hogy egy gyári futószalag vagy egy pénztárgép mellett ülnek naphosszat. Mások feladata nem ennyire unalmas, de ez még így is hozzájárulhat ahhoz, hogy elveszítsük a kapcsolatot egy tágabb valósággal, a nagyobb körfolyamatokkal, és a problématologatás megannyi formáját teszi lehetővé. És ez veszélyes.
Egy katasztrofális módon összeomló társadalomra talán a legismertebb példa a Húsvét-szigetieké. Ez egy kis vulkanikus sziget a Csendes-óceánon, Chilétől 3510km-re nyugatra, és a világ egyik legizoláltabb helye, 2047km-re van a legközelebbi másik lakott sziget. (Bár 415km-re van lakatlan.) Európa-központú történelemszemlélettel már az is meglepőnek tűnhet, hogy egyáltalán eljutottak ide emberek „előttünk” is, mivel Amerika „felfedezése” (ahol persze már szintén laktak) is annyit váratott magára. Ezek szerint más társadalmak is képesek voltak tengerjáró hajót építeni.
A sziget híres hatalmas kőszobrairól. A kőfejtőkben máig állnak elkészült és félig elkészült szobrok. Mintha az embereknek hirtelen abba kellett volna hagyniuk a munkát. Én most nem próbálok pontos leírást adni arról, hogy mi történhetett, mert sokféle érdekes elképzelés van, és hosszú lenne mind kifejteni. [lásd Jared Diamond: Összeomlás] Amit a régészeti kutatások alapján biztosan tudni lehet: a szobrok szállításához és felállításához sok farönköt felhasználtak, és köteleket, amiket az egyik fafajta kérgéből készítettek. Eközben a fő táplálékforrásuk a halászat volt, mivel a szigeten nem éltek nagyvadak, se olyan növények, amelyeket nagyobb mennyiségben fogyaszthattak volna (mert attól még, hogy elhajóztak oda, nem tudtak könnyen átugrani a szomszédba egy kis vetőmagért). Tehát eleve elég zord természeti körülményeik voltak, de a szoborállítás még vetélkedett is a halászhajó-készítéssel a faanyagokért. Talán végül kivágtak szinte minden egyes fát, így a halászhajók javítgatásához se volt már, és a társadalmuk tényleg szó szerint összeomlott, megállíthatatlan éhínség lett, kannibalizmus is volt, és végül néhány ezren élték csak túl barlangokba húzódva.
Egy fontos kérdés az lehetne, hogy vajon mit gondoltak aközben, amikor már látniuk kellett volna, hogy a szoborállítgatás talán mégse olyan fontos a halászathoz képest. Miért irtották tovább a fákat? Amit innentől írok, azt már nem a valódi Húsvét-szigetiekre vonatkozó találgatásnak szánom, hanem a mai helyzet metaforájaként használom. Lehet, hogy volt valami olyan fogalmuk, mint nekünk ma a „munkahely”. A kőfaragók és favágók és kötélverők és halászok és vallási vezetők külön emberek voltak, külön társadalmi pozíciókban.
Tehát külön kell megkérdeznünk: vajon mit gondolhattak a vezetők? Ha látták is, hogy a szoborállítgatás folytatása katasztrófához vezethet a jövőben, talán úgy gondolták, hogy ennek a nyilvános beismerése számukra sokkal gyorsabb személyes katasztrófát okozhat. Az emberek fellázadnak, ha beismerik a tévedésüket, mert így már nem tartanák őket jó vezetőknek. Még a kőfaragók és kötélverők is fellázadnak, hogy így elvesztik a munkájukat. Talán a vezetők még versenyeztek is egymás közt, hogy ki tud nagyobb szobrot állíttatni. És ha valaki közülük elkezdene arról beszélni, hogy a szoborállításról le kéne állni, nem tudná sokakhoz eljuttatni az üzenetét, mielőtt a többiek megállítanák, az előbb említett félelmek miatt, saját kényelmük fenntartása miatt.
Vajon mit gondolhattak a favágók? Ők álltak a legközelebb a katasztrófához vezető tényleges cselekedethez. De nem biztos, hogy tisztán látták az erdők fogyatkozását. Egyszer ide küldték őket, máskor oda. És erdő még mindig volt, bár valahogy mintha egyre kevesebb, de a lassú változásokat az ember gyakran nem veszi észre. De még ha látták is, lehet, hogy nem volt sok választásuk. Fákat kellett vágniuk, hogy legyenek halászhajók, és enni kaphassanak. Hogy a fáknak mekkora részét fordítják a hajókra, és mennyit szoborállításra, arról talán nem tudhattak.
Vajon mit gondoltak a kőfaragók? Az is lehet, hogy rabszolgák voltak, de az is lehet, hogy kitüntetett embereknek érezhették magukat, hogy ők készítik a szent szobrokat. Talán a fákhoz se volt sok közük, a szobor szállítását és felállítását mások végezték. Ők is kaptak halat a munkájukért, így talán nem is látták a gondot, egészen addig, amíg a szoborszállítók jelezték nekik, hogy baj van: nincs már fa, és így nincs hal se.
Vajon mit gondoltak a halászok? Lehet, hogy csak azt, hogy szívesebben lennének kőfaragók, mert az az igazi dicsőséggel járó munka. A halat csak megeszik az emberek, és kidobják a csontokat, de a szobrokat a jövő emberei is megcsodálják. De hát valakinek halásznia is kell.
A hasonlatok kifejtését a mai világbeli megfelelőikre mindenkinek a saját képzeletére hagyom. De ismét: ez csak metafora, a valódi Húsvét-szigetiek vesztét könnyen lehet, hogy nem is önhibájuk, hanem az európaiak megjelenése okozta, és a szokásos: a behurcolt járványok, hogy az embereket elvitték rabszolgának. [A civilizáció hatásáról a helyben élő népekre korábbi cikkemben/könyvbemutatómban is írtam: Az elveszett boldogság nyomában. Az a cikk ennél sokkal többről is szól.]
Pénz
A világ létező összes valódi java mellett, van egy csomó pénz. Kis fémkorongok és színes papírfecnik. Ráadásul a teljes pénzkészletnek csak 4%-a az ún. törvényes fizetőeszköz, a többi csak egy szám a banki merevlemezeken, kötvények, meg ilyesmik.
Erről a pénzről azt mondjuk, hogy ellenértékként szolgál a rengeteg tárgyért, erőforrásért, munkáért cserébe. De mi lenne, ha a világ egyik fele fogná az összes pénzét, megvásárolna vele minden mozdítható dolgot a világ másik feléről, és utána azt mondaná, hogy „köszönjük, nem kérjük vissza a papírfecniket, nekünk megvan már minden szükséges földi javunk, és mi is tudunk új papírfecniket nyomtatni”. Ugye, nem is olyan nehéz ezt elképzelni?
A valóság ettől szinte csak annyiban tér el, hogy azért mégis visszaszerzi az első fél a cetliket, azáltal, hogy „piacokat nyit”, és ad cserébe valamit, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a kizsákmányolás. „Fejlesztést” nyújt, vagy fegyvereket, gyakran annyit is, hogy a „fejlődő” országok súlyosan eladósodnak. Sok esetben az is kérdés lehetne, hogy a „fejlett” államok által a hidegháború alatt stratégiai okokból különféle diktátoroknak adott kölcsönöket mennyire jogos most a népen visszakövetelni. Kamatostul. De azt is látnunk kell, hogy a külső „segítségek” valahogy mindig egy olyan infrastruktúra kialakításához vezettek, ami által egy csomó helyi erőforrás a „segítő” államokhoz vándorolhat.
Mi lenne, ha nem dőlnénk be a pénz meséjének, és csak azt néznénk, ami valójában, fizikailag történik. (Majdnem azt írtam, hogy anyagilag, de már erről is mindenki a pénzre gondol, milyen abszurd már ez is!) A legnagyobb lopásoknak a pénz nem a tárgya, hanem az eszköze.
És tőled is lopnak általa. Az idődet, az egészségedet. Mert csak a pénzrendszerben gondolkodva, csak a „profitot” figyelve abszurd munkákat végzünk, abszurd termékeket, „műkajákat” és „gyógyszereket” állítunk elő. De sokaktól az életét is ellopják.
Régen az arany a pénz fontos alapanyaga volt, de ma is a pénzhez hasonló szerepet tölt be. Azon kívül, hogy ékszereket készítünk belőle, és némi elektronikai és orvoslásbeli haszna is van, rengeteg áll már belőle tömbökben a kincstárakban elzárva. Szóval semmilyen praktikus okból nem mondhatjuk, hogy aranyhiányunk lenne. De még mindig bányásszuk, igencsak mérgező és pusztító módszerekkel, mivel ahhoz is egyre mélyebbre kell ásnunk, és egyre kisebb aranytartalmú érceket találunk. Az arany is csak egyfajta fétis. És egy gyilkos fajta.
Ha valaki az időszámításunk kezdetén egyetlen gramm aranyat berakott volna egy bankba, és azóta minden évben 1%-kal kamatozott volna évente (aranyban), akkor az ma több, mint 485 tonna aranyat jelentene. Ebből is látszik, hogy a folyamatos (exponenciális) növekedés egy véges világban képtelenség.
A pénz abszurditását sokan látják, de leginkább csak egy szükséges rossznak tekintik. De amiket ma elkövetnek a pénz érdekében és általa az nem egyszerűen csak rossz, hanem borzalmas. Egy önfenntartó közösség életét is lehet, hogy valamiben segítheti egy pénz-szerű elvont fizetőeszköz. Ebben sem vagyok teljesen meggyőződve, de ekkor legalább tisztán láthatják a saját maguk által működtetett rendszer előnyeit és hibáit, és eszerint módosíthatnak.
A globális gazdaság roppant anyagmozgatása nem csak az igazságtalansága miatt tarthatatlan, hanem az ehhez szükséges energia és infrastruktúra hiányában szó szerint válhat tarthatatlanná. És ekkor már csak az fog számítani, hogy hol milyen tényleges tárgyak és eszközök vannak, és milyen emberek, milyen tudással. A fémkorongok és papírfecnik meg pontosan azok lesznek, mint ma is: fémkorongok és papírfecnik. Csak ma még eljátsszuk, hogy többek annál, leginkább a saját vesztünkre.
Sokszor előfordult, hogy amikor elmondtam valakinek, hogy milyen témák érdekelnek leginkább, ezt válaszolta: „ez mind szép és jó, de miből fogsz megélni?”. Ezek szerint, ha valaki az emberiség legégetőbb problémáival foglalkozik, abból „nem lehet megélni”. Mielőtt azt hinnéd, hogy csak magam miatt panaszkodom, gondolj bele: mit jelent ez mindannyiunkra nézve?
Persze sokan talán azt is mondanák, hogy ha az emberiség legfontosabb kérdéseiről olvasok, gondolkodok, beszélgetek és írok, az nem munka. Legfeljebb csak egy hobbi, de mivel nem kapok érte pénzt: így nem munka. Bezzeg, ha az utcán egy cipőbolt szórólapjait osztogatnám, az igen! Akkor elmondhatnám magamról, hogy dolgozok.
Iskola
Bár hét éve ugyanarra a térre járok egyetemre (jelenleg doktorandusz vagyok), ahol a középiskolám is van, ritkán tértem be oda. Csak rémálmaimban. De tényleg: visszatérő álmom volt, hogy újra kell csinálnom a negyedik osztályt, mert hiába érettségiztem, ezzel a negyedik évemet még nem zártam le. A padokban ott ültek az osztálytársaim, és számukra az álmomban nyilvánvaló volt, hogy ez a dolgok rendes menete. Számomra nem. Rendszerint lázadtam, és azt éreztem közben, hogy „ez nem lehet, nekem jogom van saját magamnak megtalálni az értelmet az életben!”.
Pedig nem utáltam a középiskolámat, bár az iskolába járás különböző követelményei és körülményei közül utáltam jónéhányat. Bár amint ma visszatekintek az akkori önmagamra, elég zavarodott voltam. Valahogy semmiről se tudtam igazán, hogy mit utálok, vagy szeretek, mintha mindig kicsit kába lettem volna. Az iskolai létbe beletörődtem, de valahogy nem éreztem, hogy miért is igazán hasznos a világnak, a társadalomnak, vagy bárkinek, amiket és ahogy meg kell tanulnom. Ez a kérdés valahol mindig ott lebegett bennem mélyen, de nem tudtam volna még kifejteni.
Tóth Árpád és József Attila oly szívszorítóan öntötték versbe kínzó magányukat. Hogy „köztünk a roppant, jeges űr lakik” és ez ellen nincs is mit tenni: „Fáj a szívem, a szó kihűl. De hát kinek is szólanék”. Akkor még hittem a „haladásban”, nem csak technológiai értelemben, hanem reméltem, hogy ma már kevesebb lelki szenvedés vár egy tiszta szívvel és ésszel élni próbáló emberre. Tévedtem.
Alsós általános iskolás koromban a barátaimmal saját készítésű „Ne szemetelj! Dobd a kukába” matricákat gyártottunk, és ragasztgattuk a közeli liget szemeteseire. Fadoktorosdit játszottunk. Felsős koromban a suliújság főszerkesztője voltam, és környezetvédelmi témájú cikket is írtam. A középiskolában már semmi ilyesmit nem csináltam. Úgy-ahogy megtanultam, amit kellett, és a java könnyen ment, így összességében jó jegyeim voltak. Szabadidőmben már leginkább csak fantasy és sci-fi regényeket olvastam, a számítógépen és kártyajátékokkal játszottam. Talán szükségszerű volt, hogy csökkent az érdeklődésem a világ valós dolgai iránt? Az embertársaim iránt? Hogy fokozatosan szinte „elfásultam”? Szerintem nem, szerintem valamit elvesztettem.
Egyetemista koromban másfél évig voltam mély depressziós. Egy idő után elmentem, hogy kapjak „gyógyszereket”, bár tudtam, hogy valószínűleg letompítanak, de erre van szükségem, mert egyébként már nem bírom, és tényleg megölöm magam. Az utóbbit sokat tervezgettem, leginkább olyan módokon, ahogy biztos a halál, de végül mégis csak egy kétségbeesett pillanatomban bevettem egy egész doboz nyugtatót.
Utólag úgy látom, hogy azért tudtam végül kilábalni, úgy leállni a bogyókról, hogy ne is érezzem a hiányukat, mert „visszatanultam” egy csomó dolgot. Szinte kitöröltem az agyamból egy csomó dolog értelmezési módjait, amiket korábban készen kaptam, és elkezdtem magamnak újraépíteni ezeket, immár nem a mesékre figyelve, hanem a valóságra. De azt is látom, hogy ugyanerre a középiskolai körülmények között nem lett volna lehetőségem.
Tehát vissza az iskolára: történelemből gyakran gyengébb jegyeket szereztem. Sokan mondták nekem, hogy ez nem baj, ezek szerint én reál érdeklődésű vagyok, és nem szeretem a történelmet. Én mindig hadakoztam, hogy ez nem igaz. Én imádom a történelmet, roppantul érdekel, hogy mi volt régen, és hogyan jutott el az emberiség oda, ahol ma van. Csak épp azt a történelmet nem szerettem, amit tanulnom kellett, és főként nem szerettem úgy megtanulni, ahogy meg kellett tanulni. [lásd Daniel Quinn egy fontos beszédének fordítását]
Ahhoz, hogy egy ember jól el tudja a saját életét helyezni a világban, sok szinten kell látni a dolgokat: az egyén, a család, a helyi közösség, város vagy falu, tájegység, nemzet, szomszédos nemzetek, kontinens, világ szintjén. Ez egy olyan lánc, amiben én két fontos törést is látok. Az első az igazi helyi közösség hiánya. Ahol jól átláthatnánk a dolgokat. Ahol igazán segítenénk egymást, mindenki közös épülésére. Ahol figyelembe vehetnénk a kapcsolatunk a tájjal, a természet körforgásaival. Az emberi faj múltjában az egyének identitástudatát a legnagyobb mértékben a törzs adta. Ez nem egy olyan fogalom, mint a nemzet, mint ma „magyarnak lenni”. Nem egy elvont fogalom, a törzs az, akikkel együtt élsz, akiket ismerhetsz, akiket szerethetsz.
A második a szomszédos népek, nemzetek ismeretének hiánya. Magyar és világirodalmat tanulunk, ugyanígy magyar és világtörténelmet. A „mi szempontunk” szerinti dolgokat, illetve a civilizáció mindig aktuális középpontjában lejátszódó eseményeket és megszülető alkotásokat. A román, szerb, ukrán, szlovák népek történelméről és irodalmáról mit se tudunk.
Nemrég a vonaton utazva elbeszélgettem egy fiatal huszonéves sráccal, aki elmondta nekem, hogy ő büszke arra, hogy magyar katona lehet, és hogy a szlovák egy undorító nép. Nem járok csukott szemmel a világban, de az ilyesmi mindig újra és újra elszomorít. Hogyan lehetne bármilyen megegyezés a világ népei közt, ha már a szomszédainkat se ismerjük, így nem is szerethetjük, így csak félhetünk tőlük, így utálhatjuk?
Amit az iskolák nem tanítanak: a mélyre ható kérdezést, a teljes képben való gondolkodást. Csak meg kell hallgatni a tanárok előadását, majd kitölteni a szabványosított teszteket. De mit tanítanak akkor valójában? Három szóban foglalnám össze, aztán kifejtem: abszurditást, várakozást és tehetetlenségérzést.
Az abszurditás az ugyanaz, mint amit az egész mai világunk tanít: a vízöblítéses vécék, a papírzsebkendők, a műanyag-csomagolás, az „eldobható” termékek abszurditása, és még ennél sokkal-sokkal több. Ezt az iskola leginkább azáltal tanítja, hogy szinte csak úgy mutatja be a dolgokat, hogy „ez így van”. Minden tankönyv erről szól: ez így van, az meg amúgy. Hogy miért van így vagy úgy, és ki szerint, és hogy lehetne másképp, ezek gyakran elhallgatott kérdések. És az abszurditás megtanulása ezt jelenti: annyira megszokjuk, hogy már nem látjuk abszurdnak, vagy egyáltalán nem is látjuk. Az abszurditás a szemünkben már csak „ez így van”. Végül már azt se látjuk abszurdnak, hogy a gyerekeknek a legtöbb napon órákat „kell” az iskolapadokban ülniük, és olyan dolgokkal foglalkozniuk, amelyek gyakran a legcsekélyebb mértékben se segítenek, hogy a jelenleg rohamosan pusztuló világunkban valamit máshogy csináljunk.
Ez elvezet a várakozáshoz, pontosan ugyanúgy, ahogy az iskolapadokban a gyerekek nézik az oly gyakran oly lassan vánszorgó percmutatót. Várják az óra végét, a hétvégét, a nyári szünetet. A gyerekek időérzékelése még más, mint a felnőtteké. Sok felnőttnél már a napok szinte összefolynak egy nagy szürke masszába. Pontosan ezért emlékeznek vissza nosztalgikusan a gyerekkorukra, mivel akkor még minden kis öröm annyira különálló, kicsattanóan színes élmény lehetett. Ugyanígy különállnak az unalom percei, amelyek tényleges személyes élményéről megpróbálunk elfeledkezni azáltal, hogy megideologizáljuk. Valójában szinte kínozzuk a gyerekeket, de azt mondjuk, hogy a saját érdekükben, és a társadalom érdekében tesszük. Valójában közben a pusztulásunk felé menetelünk. Hogy is van ez akkor?
A gyerekek persze mindezt nem tudnák így maguk megfogalmazni. Pont azért, mert jobban elkülönülnek számukra a percek. Ha „kiszabadulnak” az óráról, máris elillan annak nyomora. Nincsenek meg a fogalmaik, hogy az iskolapadban ülés szubjektív élményét pontosan körülírják. Az órákon persze „rendetlenkedéssel” bemutatják egyfajta módon a véleményüket, amíg nincs rendesen „beléjük nevelve” az abszurditás és a tehetetlenségérzés, de ezt persze nem tudjuk komolyan venni.
Az iskola után is csak várakozunk tovább. A legtöbb munkahelyen ugyanez folyik. Munkaidő vége, fizetésnap, szabadság. Illetve nem szabadság, csak egy rövid időre hosszabbra engedett lánc.
A tehetetlenségérzés az abszurditás és várakozás szövődménye. Ha valamit abszurdnak érzünk, de nem tudjuk pontosan körülírni, és csak várunk, hogy elmúljon, és várunk, és várunk, és néha megpróbálunk ugyan valamit tenni ellene, de az abszurditás igazi mélységét már nem fogjuk fel, így nem járunk sikerrel, akkor végül tehetetlennek érezzük magunk. A tanult tehetetlenség fogalmára egy tipikus példa (elnézést az állatkedvelőktől, nem én találtam ki): ha egy kutyát egy ketrecbe zárnak és áramütéseket adnak neki, egy darabig küzd a ketrec ellen, de aztán feladja. Ezután kinyithatják a ketrecet, és így is adhatnak neki áramütést, már akkor se mozdul onnan. Már csak erőpazarlásnak tartja a küzdelmet, hozzászokik, hogy ez a fájdalom egy olyan dolog, amit el kell tűrni.
Nem mondom, hogy nincsenek kellemes emlékeim is az iskoláról. Nem utáltam a tanáraimat, sőt legtöbbüket szerettem (és szeretem) is, csak gyakran ugyanúgy rabnak láttam őket, mint magamat. Azért kötök bele most mindenbe, mert úgy látom, valami nagyon nagy baj van. És erről nem beszélünk, mert nincs rá se alapunk, hogy megértsük, se időnk, hogy jobban átláthassuk, se közösségünk, ahol őszintén megvitathatnánk.
Törvények
Újra és újra kiderült már, hogy túl naiv vagyok a bürokráciához. Mindig azt gondoltam, hogy valami egyszerű dolgot el lehet intézni egyszerűen. De nem. Talán nem tanultam meg a leckémet rendesen az abszurditásból.
Nemrég részt vettem egy fenntarthatósági konferencián („Közösségi kezdeményezések a tájkímélő helyi gazdaság erősítésére Magyarországon” alcímmel), ahol sok élőfaluból (ökofaluból) is jelen voltak. A kétszer fél nap végére szinte egyöntetű közfelkiáltás született: a törvényi szabályozásokat nem módosítani, hanem eltörölni, ahol csak lehet! [lásd a konferencián született állásfoglalást, PDF]
Persze nem minden szabályozás ellen szólt ez, hanem főleg az élelemmel kapcsolatban, amelyek a kisgazdálkodók helyzetét megnyomorítják. Hogy mindent szabványosítva lehet csak csinálni. Régen szinte ahány kert, annyiféle gyümölcsfa volt, egy faluban az almából és körtéből is akár tíz-húsz felismerhetően különböző fajta. Ma mindet külön be kellene vizsgáltatni. A házi lekvárt nem szabad eladni. Ha falusi turizmus keretében külső emberek meglátogatnak egy disznóvágást, nem kaphatnak a friss disznótorosból, csakis vágóhídi húst. És így tovább, sok-sok kis szabály.
Arról is szó esett, hogy törvényesíteni kellene a kalákát, a kölcsönös szívességek alapján egymásnak végzett munkákat. Ma például az építkezésben feketemunkának számít, ha nem közvetlen családtag dolgozik, és nem kap pénzbeli fizetséget. Adózott fizetséget. Azok a közösségek tehát, akik helyben szeretnének megélni, helyben végezni mindent, mégse tudják ezt megtenni külső pénz nélkül. Nem azért, mert fizikailag nem tudnának helyben élni, hanem azért, mert megannyi törvénybe ütközik.
Az élelmiszerre vonatkozó törvények jelentős része elvileg a mezőgazdasági és élelmiszeripari cégeket hivatott kordában tartani. Hogy ne legyenek felelőtlenségből, a „költségek visszaszorítása”, tehát a profittermelés miatt mérgezések. De az összes törvény a kisgazdálkodókat és a helyi közösségeket jobban megfojthatja. A vállalatok nagyok, így a méretükhöz képest nem csinálnak annyiféle dolgot, mint amennyit egy élőfalu lakói, akiknek így sokkal többféle szabályt kellene betartaniuk. Így végül választhatnak: vagy ésszerűen csinálják a dolgokat, vagy betartják a törvényeket. Leginkább a kettő között lavíroznak.
Ez persze nem csak az élőfalvak lakóira vonatkozik, hanem szinte mindenkire. Annyi törvény van, hogy lehetetlen ellenőrizni, akármekkorára növelnénk is a hivatalokat. Mi kellene ahhoz, hogy a sok szabályozás helyett (amelyek gyakran úgy születnek, hogy valaki talál egy kis kibúvót, és a törvényt kiegészítetik, majd újra meg újra) egyszerűen képesek legyünk átlátni a fontos dolgokat, helyben, hogy dönthessünk róluk. Mi kellene ahhoz, hogy a törvénykönyvek bújása helyett valahogy kitaláljuk, hogyan ne pusztítsuk el a bolygónk élővilágát?
Ha sokszor ugyanazokat a törvényeket húznánk is rájuk, van különbség egy nagyvállalat és egy élőfalu között. Ahol az emberek abban a jól felfogott közös cél érdekében gyűltek össze, hogy egy tájon, tájban, nem pusztító módon, egymást segítve éljenek, ott máshogy fognak viselkedni, mint a nagyvállalatok döntéshozói és dolgozói. Ha ezt megengedik nekik.
Vallások
Jézus tanításainak egy részét talán így is értelmezhetjük: harminc éves koráig vándorolt, és eközben sok vadászó-gyűjtögető és pásztor nomád néppel is találkozhatott, akik messze nem voltak még annyira kiirtva vagy beolvasztva, mint mára. Ezután visszatért a városállamok népéhez, kihívta őket a pusztába, és a hegyi beszéd során a vagyongyűjtés ellen is szólt, és azt tanította, hogy lehet Istenben (de valójában a természetben) bízva úgy is élni, hogy nem aggódnak a holnap baja miatt, a holnapi élelem miatt, mert az eltartja őket napról napra. [Mát. 6, 25-34.]
Azért arról se feledkezzünk meg, hogy Jézus, szintén a hegyi beszédben, a parázna gondolatok ellen öncsonkítást javasolt. Ezt a történelem során sokan meg is tették. Manapság azonban hiába keverednek szexbotrányokba papok és egyéb vallási vezetők, ők valahogy megfeledkeznek erről. Pedig a drágalátos Bibliájukban le van írva a teendő feketén fehéren: vájják ki a saját szemüket és vágják le a saját kezüket. [Mát. 6, 29-30.]
Észre kell vennünk, hogy az akármennyit hajtogatott hivatalos dogmák ellenére is, a viselkedés legfőbb meghatározó tényezője a látott minták, tanult gondolkodásmódok. A teve meg a tű foka ide vagy oda, a vallási vezetők és földesurak sose zavartatták magukat túlságosan azzal a gondolattal, hogy a földi vagyon vagy hatalom felhalmozása ne lenne helyénvaló.
Mindenki hallhatta már a Parancsolatot: „Ne ölj!”. De ez valójában egy félreértelmezés. Az eredeti héber szöveg pontosabb fordítása ez lenne: „Ne gyilkolj!”. Van különbség: az ölés szó magát folyamatot jelenti, aki háborúban vagy hóhérként öl, az is öl. A gyilkosság azonban csak a társadalmilag nem elfogadott ölés. Továbbmenve, egy régi szöveg jelentésének mai nyelvbe való pontos átültetésénél figyelembe kell vennünk a szövegkörnyezetet, az akkori értelmezési módot. Az Ószövetség számtalan helyen buzdít a nem zsidó népek leölésére, Isten kedvéért. Más nép emberét megölni tehát nem számított gyilkosságnak. A Parancsolat az eredeti jelentéshez még közelebb álló mai megfogalmazása tehát ez lenne: „Ne gyilkolj zsidót!”.
Tudom, így kevésbé frappáns. A lényeg az, hogy szerintem nem az dönti el, hogy ki tartja be vagy szegi meg e parancsolat bármely formáját, hogy mi volt pontosan az állítólagos kőtáblákra vésve. És a mai zsidók se éreznek késztetést arra, hogy legyilkolják a szomszéd falu férfiúit, időseit és gyerekeit, és magukévá tegyék az asszonyokat.
Sokan beszélnek a teremtett világ iránti felelősségről. És ez jó. De például főként Amerikában népszerű az elragadtatás sztorija. Ez röviden arról szól, hogy Jézus második eljövetelekor minden igaz hívő azonnal testestül a mennybe kerül, az itt ragadtakra pedig lesújt Isten teljes haragja. Egy amerikai vallási vezető így fogalmazta meg: „Képzeld el, hogy egy kocsit vezetsz, amikor megszólal a trombita. Ha elfogadtad Jézus Krisztust személyes megváltódként, abban a pillanatban eltűnsz. Ha a kocsi többi utasa nem hívő, ők sikítva csapódnak egy fának.” És mindezt ő lelkesítő beszédként adta elő. Ezen elképzelés szerint tehát egyetlen fontos teendőd lehet csak a világon: megtéríteni az összes szerettedet. Utána hátradőlve várhatod az Ítélet Napját. Tehát lényegében az anyagi világ iránti teljes felelőtlenségre és érdektelenségre szólít fel. Illetve érdektelenségre mégse: nyugodtan vezethetsz autót, és nyugodtan élvezheted az amerikai gazdagok életének minden luxusát. És ha bűnt követsz el, például paráználkodsz, csak összekacsintunk, hiszen mindannyian bűnösök vagyunk, de tudjuk, hogy Isten nekünk megbocsátja. Milyen kényelmes!
Mármint nekik. Ha sokan úgy tartják, hogy a Bibliában emlegetett tűzoszlop talán egy atomháborút jelent, mint a közelgő Ítélet Napjának jelét, és az üvegtenger az atomcsapások által összeolvadó anyag, és a globális felmelegedés is csak a Nagy Terv része [„És tikkadának az emberek nagy hévséggel”, Jel. 16, 9.], és sokan ülnek ezzel a hittel az USA kongresszusában (és bizony sokan), ez sok más ember számára meg nem épp kényelmes helyzet. (És János látott négy angyalt is, akik a Föld négy szélét tartották [Jel. 7, 1.]. És igen, aki régen jelenéseket látott, azt prófétának nevezték. Ma skizofrénnek. Változnak az idők.) A kreacionisták, akik a bibliai teremtéstörténetben szó szerint hisznek, a Földet 6000 évesnek tartják. És persze így szerintük az olaj se évmilliók alatt összegyűlt ősmaradványi anyag, hanem Isten a mi kedvünkért rakta oda, amint minden a mi kedvünkért teremtetett. És azt kezdünk velük, amit akarunk.
Csak azért hoztam elő ezt a legtöbb keresztény számára is valószínűleg felháborító bugyutaságnak tűnő példát, mert gyakran a szélsőségeket megfigyelve jobban ráláthatunk máshol is működő, de láthatatlan folyamatokra.
Vannak másféle példák is, például sok kolostoré, ahol a szerzetesek önfenntartó módon éltek. Bár nem nevezhetjük őket igazi önfenntartó közösségnek, főleg a nők és gyerekek hiánya miatt, mivel így függtek a szélesebb társadalomtól, hogy legyenek „új embereik”. Így is, sok zűrzavaros időszakban a nyugalom és a folytatólagosság szigetei lehettek.
Eddig csak a kereszténységről szóltam, de minden vallásban, minden spiritualitásban, minden szemléletben megtalálhatóak azok a részletek, amelyek meghatározzák, hogy az adott elképzelések mennyire szolgálják a kényelmet vagy a felelősségvállalást. A kettő együtt nem megy.
Én nem vagyok vallásos. Számomra a spiritualitás a dolgok véges természetének mély elfogadását, és az eszerint való gondolkodást és élet keresését jelenti. A saját halálom elfogadását, és ebből következőleg a minél teljesebb, tudatosabb és fontosabb élet keresését. A mindig tovaszálló jelen pillanat misztikumának mély, szavakon túli megértését. És azt, hogy állandó kapcsolatban vagyok egy a testemnél sokkal nagyobb Létezővel, és az ebből következő felelősségtudatot.
Az apokalipszist a teológusok se képzelték (és képzelik) el mindig egy valós, földi történésként. Amikor a materialista szemlélet eluralkodott a „felvilágosodás” korában, ez a teológiában is erősebben megjelent. De az apokalipszis szó eredeti jelentése: amikor fellebben a fátyol, amikor a dolgok nyilvánvalóvá válnak. Talán nem csak olyan apokalipszis lehetséges, hogy megszólal egy égi trombita. Ez a legtöbbünknek szerintem egyáltalán nem lenne nyilvánvaló, csak forgatnánk a fejünk, hogy hol bömböltetik a zenét. Talán egy fokozatos apokalipszist jelent az, ha egyre többen rádöbbenünk, hogy valamit eddig nagyon rosszul csináltunk.
De az is csak csodavárás, hogy hirtelen egy „tudatváltása” lesz az egész emberiségnek. Hogy megvalósulnak a „hippi-álmok”, és mindenki majd virágokkal a hajában táncol az utcákon, és nem lesz több erőszak, nem lesz több hivatali munka, nem lesz több pusztítás. Kevesebb abszurditás közt élni: ezt is tanulnunk kell.
Mítoszrombolás
Készült nemrég egy film „A hülyeség kora” (bár pontosabb fordításban: A hülyék kora) címmel, ami arról szólt, hogy az emberiség miért nem képes belátni, hogy a fosszilis energiahordozók égetésével a végpusztulást hozhatja magára. Én nem értek egyet a címmel. Az emberek nem hülyék. Az emberek keresik a saját boldogulásukat, bár túlnyomóan azon gondolati keretek közt, amit a társadalom nyújt számukra. Ha ezek a keretek abszurdak, akkor a társadalom abszurd és önpusztító módon viselkedhet. De ezek a keretek megváltoztathatóak.
Én úgy látom, hogy amíg az energia, munkahely, pénz, törvények, vallás, iskola, gazdaság, mezőgazdaság, ipar, termelés és fogyasztás mai fogalmaiban gondolkozunk, könnyen lehet, hogy az emberiség halálra van ítélve. Fontos: a mai fogalmakról beszélek, nem arról, hogy teljes egészében ki kellene dobnunk ezeket a szavakat. Nem teljes anarchiát hirdetek. (Bár az anarchia szó is csak „hatalom nélküliséget” jelent és egyáltalán nem „rend nélküliséget”. Persze a rend és hatalom szavakat néha szinonímaként használják, de ettől még nem azonosak.)
Tudom, hogy ijesztő lehet belegondolni, hogy mi történne, hogyha hirtelen sokan így látnák. Teljesen felfordulna a világunk. Az életmódunk, szemléletünk mélyen gyökerezik az abszurditásokban. Ezzel szinte kihúznánk az emberek alól a talajt. De a jelen abszurditásokkal ismét, tényleges fizikai értelemben húzzuk ki magunk alól a talajt.
Nem lehet azt várni, hogy ha mindezekre ráébrednénk, akkor mindjárt csodás élet várna ránk. Egy süllyedő luxushajóról sem azért szállnak az emberek mentőcsónakokba, mert az olyan kényelmes. Hosszú válságok és rengeteg már elkerülhetetlen szenvedés is vár ránk. És sokan bele fognak halni. Máris belehalnak. (Ha halt már meg valaha rokonod rákban, akkor nem mondhatod, hogy a teljes környezetünk megmérgezése nem érint téged is személyesen.)
Mégis, muszáj az egész abszurditásra egyszerre ráébrednünk. Mert feltehetünk ilyen kérdéseket: hogyan lehetne az iskolarendszert átalakítani a munkaerőpiac igényeinek megfelelően? Hogyan lehetne a munkahelyeket átalakítani a dolgozók testi és lelki egészségének érdekében? Hogyan lehetne egyes iparágakat átalakítani a környezetvédelem előírásainak megfelelően? Ezekkel már mind régóta foglalkoznak, de közben a világ tovább pusztul.
Mert ma az, hogy a gyerekek nem érzik a helyüket a világban, nem érzik, hogy miben haladnak, ami igazán fontos, nem számít. Persze, hogy utálják az iskolát, dehát muszáj végigjárniuk, hogy munkát kaphassanak. Az, hogy a legtöbb dolgozó ember nem érzi a helyét a világban, nem tudják, hogy munkájukkal mi igazán fontos dologhoz járulnak hozzá, nem számít. Persze, hogy utálják a munkahelyüket vagy a főnöküket, dehát mennie kell a gazdaságnak, iparnak, hivataloknak. Az, hogy a nyugdíjasok nem érzik a helyüket a világban, nem tudják, milyen igazán fontos tapasztalatot, tudást, szemléletet adhatnának át, nem számít. Persze, hogy magányosak, dehát a fiatal családtagjaiknak annyi dolguk van: iskolába meg munkába kell járni.
A szemléletváltás előkészítését úgy is felfoghatjuk, mint egy pszichológiai aknamentesítést. Arról már korábban írtam, hogy a jelen szennyezések eltakarítása, és a jelen infrastruktúra megtervezett visszabontása egy fizikai aknamentesítés lenne. Ha az emberek nem látják, hogy mik vezetnek a válságokhoz, de a válságok bizony gyülekeznek, és talán előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy amit most átmeneti gazdasági válságként emlegetnek, amögött olyan problémák (például az olajhozam-csúcs) húzódnak meg, amelyek visszafordíthatatlanok, akkor csak bűnbakokat keresnek, és ez még sokkal nagyobb felfordulást eredményezhet. Szerintem nem egy összeesküvés által jutottunk el ide. Nincs szükség összeesküvésre, ha mindenki ugyanazokban a fogalmakban gondolkodik.
George Orwell az „1984” című regényében ábrázolt egy végletes abszurditásba fúló társadalmat. Igazából nem is csak egy riasztó jövőképet festett, hanem a saját korához szólt, és mára is érvényes maradt a mondanivalója. Bár a regényben minden szobában állandóan üvöltötték a hivatalos propagandát a kikapcsolhatatlan tévék, még nagyobb hangsúlyt kaptak a mindent megfigyelő kamerák, hogy a Nagy Testvér mindent lát. Valójában a teljes megfigyelés lehetetlen, de leginkább nincs is rá szükség. Ha az embereket állandóan egyféle fogalomrendszer veszi körül, ha minden képet készen kapnak, akkor a képzelőerejük és az érdeklődésük eltompul. (Vagy a képzelőerejük és érdeklődésük nagy része olyan területekre irányítódik át, amelyek a közvetlen életükkel valójában nincsenek kapcsolatban.) A tévéből ma leginkább csak a rengeteg agyzsibbasztó marhaság ömlik. És a tehetetlenség betanításával már ki lehet nyitni a ketreceket, az emberek nem mozdulnak.
Szinte az összes film, összes regény, összes híradás megkérdőjelezetlen módon alapul veszi azt az életmódot, ami végül megölhet minket. Persze, mint mindig, vannak kivételek. Az Avatar című film talán sokakban megrengetett egy belső falat, bár le nem döntötte. Olvastam arról, hogy a film megtekintése után sokan kerültek depressziós hangulatba. A „hivatalos” pszichológusi tanács persze így szólt: az ember temetkezzen a munkájába és folytassa a megszokott életét, és vegye észre, hogy ez csak egy mese. Azt, hogy talán mindannyiunkban van egy mély tudatalatti vágy egy értelmesebb életre, és hogy ezt a vágyat mindannyiunk érdekében nem elnyomni, hanem minél inkább kiteljesíteni kellene, nem említette.
Hatalmas pszichológiai munkára van tehát szükség. De az egyéni neurózisok és depressziók kezelgetése, hogy az adott emberek jobban tolerálják abszurd társadalmunk körülményeit, eleve kudarcra ítélt próbálkozás. A pszichiáter R. D. Laing ezt már 1967-ben megfogalmazta. [R. D. Laing: Az élmény politikája, lásd az ajánlóm]
Mindehhez az abszurditás leleplezése önmagában nem elég. Akármennyit komédiázhatunk, és nevethetünk abszurd világunkon, vagy akármennyi búbánatos verset írhatunk. A másik két összetevő, a várakozás és a tehetetlenségérzés ellen is fel kell lépnünk. És nem csak személyes léptékben kell gondolkodnunk.
Tegyük fel, hogy elhatározod, hogy kevesebbet vezetsz, hogy ezáltal kevesebb széndioxiddal terheld a légkört, és csökkentsd saját „ökológiai lábnyomod”. De komolyan azt hinnéd, hogy így az általad nem megvett benzint (már kitermelt és feldolgozott olajat) ne használná el valaki, valamire, főleg ha fokozatosan egyre inkább hiánycikké válik? Ha nem változik valami sokkal nagyobb szinten is, csak több marad az erdőirtók láncfűrészeibe, és minden más „profitot” termelő és az Életet pusztító „munkához”.
Ez nem jelenti azt, hogy minden egyéni erőfeszítés értelmetlen lenne. A kallódó emberek, hajléktalanok, alkoholisták, depressziósok segítése se értelmetlen, sőt! Ha kilábalnánk az abszurditásból, sok mai kérdés feleslegessé válna, de sok másik ugyanolyan fontos maradna. Sőt, mivel nem takarnák el őket a jelenleg fontosnak tartott abszurd kérdések, végre egy sokkal jobb alapot kaphatnánk a megoldásukra.
Kit választanál szövetségesednek: egy könnyen lehet, hogy ingatag lábakon álló gazdasági-ipari rendszert, vagy egy tájat és egy valódi közösséget? Ez nem csak elvont filozófiai kérdés, egész életünk alapja lehet. Derrick Jensen ezt velősen így fogalmazta meg: „Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed a boltból jön, a vized meg a csapból, akkor a halálodig fogod védelmezni azt a rendszert, ami neked ezt megadja, mert az életed függ tőle. Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed egy tájtól jön, a vized meg egy pataktól, akkor a halálodig fogod védelmezni a tájat és a patakot, mert az életed függ tőle.” [Derrick Jensen: Endgame] Ebből az is következik, hogy ha az első típusú tapasztalat vesz minket körül, akkor a tájak és patakok egészségéért nem dolgozunk, nem harcolunk. Mert nem is látjuk őket igazán. Nem látjuk, hogy mit adnak nekünk, és mit adhatnánk vissza nekik. De van választásunk.
Az ipar utáni kor
A jelmondat talán ez lehetne: (szinte) mindent helyben. Azaz helyből, és helybe. Az olcsó, mindent átitató fosszilis energia hiányában nem lesz lehetőségünk mindent nagy távolságokra mozgatni. Nem lesz lehetőségünk olcsó kínai ruhákat venni. Magunknak kell elkészítenünk, mint mindent. És ehhez sok elfeledett tudást kell újra széles körben elterjesztenünk.
De ez nem jelenti azt, hogy azonnal vissza kell térnünk a kőkorszakba. Rengeteg „maradványtechnológia” segítheti a hosszú, válságos átmeneti kort, olyan technológiák, amelyek újbóli legyártásához már nem lesz meg az infrastruktúra, de még működhetnek. Van egy csomó biciklink. Egy kis szélkerék (amit akár házilag is elkészíthetünk némi barkácsolással, egy régi autógenerátort és akkumulátort használva) képes működtetni egy hűtőládát, ami akár élet-halál kérdés is lehet. Egy napelem most látszólag „nem éri meg”, mert túl lassan hozza vissza az árát, főként hogy ezt az árat egyben, előre kell kifizetnünk, és örökké növekvő gazdaságban gondolkozva más befektetésről azt hisszük, jobban kamatozna. De az összenergia csökkenésével a visszájára fordulhat a helyzet.
És persze rengeteg tudást vihetünk magunkkal. Rengeteget tudunk a víz, az oxigén, szén, nitrogén, foszfor, kálium természetes körforgásairól. Csak most ezeket leginkább természetellenes módon próbáljuk forgatni. Tehát a tudásunk egy hatalmas átértelmezésére és átrendezésére van szükség, de így is van miből dolgoznunk.
A problématologatást megannyi szinten kell feladnunk. Az árvizek ellen újra rendes ártéri gazdálkodást folytathatnánk, a folyók gátak közé szorítása és aztán pánikolás helyett. A folytonos küzdelmet igénylő monokultúrás mezőgazdasági módszerek helyett megtanulhatnánk a polikultúrás biogazdálkodást. Újra életközösségekben élhetnénk, így megannyi probléma egyáltalán fel se merül, vagy egy sokkal jobb alapunk lenne a megoldásukra. Olyan gyógyító kezelne, akit ismersz, és érezhetnéd, hogy fontos vagy neki. Olyan zöldségeket és gyümölcsöket ehetnél, amiket nem arra nemesítettek, hogy minél jobban tárolhatóak, szállíthatóak, vegyszerezhetőek legyenek, hogy minél jobban nézzenek ki a tápanyagtartalmuk kárára. Olyan húst ehetnél, amely állatot nem tömték tele antibiotikumokkal, hogy az ipari épületben összezsúfoltan ne legyenek köztük járványok. És nem venné el az eszünk a „modern élet” abszurditása. Újra „földhözragadtak” lennénk, mert csak azok lehetünk, ha a Földön élni akarunk, de felemelt fejjel járnánk.
Néhány tisztáznivaló
Nem vagyok mindentudó. Nem is próbálnék minden kérdésre választ adni, főleg mivel ahány táj, ahány ember, annyiféle válasz lehetséges. Csak egyet szeretnék: beszéljünk nyíltan az abszurditásokról, hogy végre szemellenző nélkül kereshessünk válaszokat. Közösen.
Mert én is biztos tévedek sok dologban. Bár folyamatosan igyekszem tanulni, nem érthetek mindenhez a legpontosabb módon. Közösen kell összeraknunk egy még tisztább képet.
Hogy radikális vagyok? Igen. A radikális szó jelentése: gyökeresen megváltoztató. Az ipari civilizáció a Földet, és annak minden egyes élőlényét változtatja meg radikális (és gyilkos) módon. Én csak az ipari civilizáció radikális megváltoztatásának lehetőségére és szükségére hívom fel a figyelmet.
Hogy én is csak a szám jártatom, mert városban élek, számítógépet használok? Tényleg, elköltözhetnék egy ökofaluba (erre már készülök egyébként), vagy felcsaphatnék remetének, és megtarthatnám magamnak a gondolataimat. Ha valaki, valahogy garantálni tudná nekem, hogy ahova megyek, ott a patakvízbe soha nem kerülnek majd mérgek, és ott nem hat a klímaváltozás, és nem zargatnak sohase adóbehajtók vagy fosztogatók (már amennyiben van különbség), és ha ezt mind valahogy tényleg el is tudnám hinni, valószínűleg akkor se mennék. Számomra fontos más emberek sorsa is. Amíg hiszek abban, hogy a toll (vagy jelen esetben, billentyűzet) erősebb lehet a kardnál (vagy akár a puskáknál), addig írok. (És remélem, hogy mégis „meg tudok élni” valahogy. Bár nem csak írok, tanulok és gyakorlok is sok dolgot.) Mert én nem akarok egy haldokló világban félrevonultan élni, hanem egy élő világban szeretnék meghalni, azzal a tudattal, hogy saját halálom után a földi élet és az emberiség még sokáig virágozhat.
De mi lesz ötmilliárd év múlva, amikor felfúvódik a Nap, és elpusztítja a Földet? Mi van akkor, ha becsapódik egy nagy aszteroida? Mi van, ha a már beindított klímaváltozásba, vagy az óceánok megmérgezésébe mindenképpen belehalunk? Szembe kell néznünk azzal, hogy minden dolog véges, az emberiség élettartama is. De ahhoz, hogy egy telepesek kis csoportja elköltözhessen egy másik bolygóra, előbb kellene egy olyan bolygót ismernünk, ahol a földi élet szinte pontos mása megtalálható, persze leszámítva egy, a bolygó életfenntartó képességét tönkretevő helyi ipari civilizációt. Ha lenne a „közelben” ilyen bolygó (de nincs, és ez szinte teljesen biztos), akkor is csak az erőforrások és energia irdatlan (de inkább lehetetlen) összpontosításával tudna eljutni oda egy kis csoport, és mindez a Földet csak még inkább romokban hagyná. Egyszerűen a sci-fi szerzők képzelete csak az egész, színtiszta csodavárás. Emlékezzünk: 12 ember lépett a Holdra, és sehol sincs a Hold-bázis. A bajok meg már a küszöbön (sőt azon is túl). Ennél még az is reálisabbnak tűnik, hogy itt a Földön, az óceán mélyén egy valamilyen módon önfenntartó kupolavárost építenek, ami átvészelhetne sokféle felszíni katasztrófát. De ez is hatalmas erőforrás-összpontosítást igényelne, és ha a kupola egyszer mégis beszakad, akkor annak annyi. Mi a fontosabb számodra: az űrmesék, vagy a gyerekeid (vagy leendő gyerekeid) élete?
De mi van akkor, ha még bőven találunk új olajat, vagy a kőszén cseppfolyósításával kapunk új üzemanyagot? Szerintem ekkor, ha az eddigieket folytatjuk, tényleg halálra forraljuk és mérgezzük magunk. Sajnálom.
Hogy én csak egy buggyant matematikus vagyok, akit ifjúkori „világmentő” lelkesedése hajt? Az biztos, hogy nem gondolkodom „normálisan”, különben nem született volna meg ez a cikk. Személyes nézőpontból, és sok szatírát alkalmazva írtam, nem elvont, hideg, „tudományos” stílusban. Azért, mert ezekről a témákról nem lehet, nem szabad elvontan fogalmazni, mert akkor továbbra is csak magunkat vonjuk el a világtól. És meg kell találnunk az igazi helyünk a világban, különben nem lesz helyünk a világban.
Zárszó
Ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor talán nem tartasz teljesen hülyének, bár lehet, hogy már így is fogod a fejed. Megértelek. „Nem mondtam, hogy könnyű lesz. Csak azt, hogy az igazság.” [Morpheus a Mátrixban]
Amit tehetsz: mutasd meg ezt a cikket másoknak, hogy megtaláld azokat az embereket, akikkel elkezdheted gyakorolni a kevesebb abszurditással való közös gondolkodást. Mert ezt bizony gyakorolni kell. Fontos, hogy mindig odafigyelj arra, hogy elkerüld a haladás és az apokalipszis meséit. Pusztán azért, mert mindkettő egy zsákutca, csak csodavárást és kétségbeesést szülnek, pedig arra van égető szükségünk, hogy lássuk, mit tehetünk. Ez nem könnyű dolog, ezek a mesék annyira körülvesznek minket, hogy nehéz átlátni közöttük.
Olvasd újra ezt a cikket néhány nap múlva. [Még bővíteni és javítgatni is fogom ezt, bár lehet, hogy júniusban már nem.] Sok gondolatot tömörítettem egybe, nem könnyű egyszerre felfogni. Olvasgasd, amiket belinkeltem. És fokozatosan kezdd el alkalmazni az új megértésedet a saját életedben.
Én nem képzelem, hogy ezzel a cikkemmel „megváltom a világot”. Mindössze a dominók hosszú sorában továbbadom azokat a lökéseket, amiket én is megkaptam. Ha ezek felerősödnek, akkor együtt, közösen megmenthetjük a „világot”. Azaz inkább magunk, de milliónyi más életformát is, akikkel osztozunk ezen a bolygón. Mert osztoznunk kell, ez a lényeg.
De a legfontosabb: térjünk végre észhez (és szívhez)! Nem lehetetlen.
[Ez az írás szabadon terjeszthető, az eredeti forrásra hivatkozva:
http://jand.info/2010/06/csodavaras-vagy-ketsegbeeses-helyett
Bármely részlet nyomtatott megjelentetéséhez kérlek, kérd az engedélyem.
Jankó András, 2010. június 21, Szeged]
Felhasznált/ajánlott könyvek:
Thom Hartmann: Az ősi napfény utolsó órái [Tericum Kiadó, 2007]
Jared Diamond: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása [Typotex Kiadó, 2002, 2009]
Jared Diamond: Összeomlás – Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez [Typotex Kiadó, 2007]
A világ helyzete 2010: A kultúra átalakítása a fogyasztástól a fenntarthatóságig [Worldwatch Institute, Föld Napja Alapítvány, 2010]
Végh László, Szám Dorottya, Hetesi Zsolt: Utolsó Kísérlet – Híradás a Föld állapotáról [Kairosz Kiadó, 2008]
R. D. Laing: Az élmény politikája [Könyvfakasztó Kiadó, 2007]
Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás [Jaffa Kiadó, 2009]
John Michael Greer: The Long Descent
Lierre Keith: The Vegetarian Myth
Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind
Derrick Jensen: Walking on Water
Keith Farnish: Time’s up!
Helena Norberg-Hodge: Ancient Futures – Learning from Ladakh
Robert Wolff: Original Wisdom – Stories of an Ancient Way of Knowing
David Holmgren: Permaculture – Principles & Pathways Beyond Sustainability
Felhasznált/ajánlott filmek:
What a Way to Go: Life at the End of Empire (Micsoda Út: Élet a Birodalom Végnapjaiban, szövegfordításom itt, hivatalos honlap)
A közösség ereje: Hogyan élte túl Kuba az olajhiányt (Global Project)
Ősrégi jövendők: Ladakh tanulsága
[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 7. fejezet, fordítás általam]
Halhatatlanságra vágyni nem más, mint egy hatalmas hiba örökös fenntartását kívánni. – Arthur Schopenhauer
Ez a végszó: a világot megölik. Meggyilkolják. És e gyilkosság egyik módja a mérgezés: e kultúra hulladékanyagai nem segítik a tájat – ahogy a hulladékoknak tenniük kéne, ahogy mindig tették – hanem ártanak neki, és megölik. A természetben nincs olyan, hogy szemét. A szemét a mai értelemben modern találmány. És rohadt egy találmány. [Vagy éppen nem rohadt, nem elbomló. És ez a lényeg.]
Ahogy a járványkutató Rosalie Bertel rámutatott, a fajunk egy lehetséges sorsa a mérgezés általi kihalás. Ezen a ponton hozzátehetjük, hogy ez a lehetséges – sőt fenyegető – sors vár az óceánokra, a levegőre, a talajra, és a legtöbb élő testre.
Az összes beszéd a fenntarthatóságról – általunk vagy mások által – csak körültáncolása a központi témának: ez a kultúra megöli a bolygót. [A kultúra szót értsd így: a belső különbségek ellenére is lényegében egyetlen fajta gondolkodásmód, egyetlen fajta életmód: az ipari civilizáció gondolkodásmódja és életmódja – Ford. megj.]
Ez a kultúra megöli a bolygót.
Ez a kultúra megöli a bolygót.
Ez a kultúra megöli a bolygót.
Ha ezt elégszer elismételjük, talán elkezdjük megérteni a legapróbb rémisztő töredékét annak, hogy ez mit is jelent, és akkor végre úgy cselekszünk, mintha ebből bármi számítana nekünk.
Egy fénykép van előttem. Egy teknős fényképe. Vagy inkább valamié, ami egy teknős lehetne. Vagy valamié, ami egy teknős tudna lenni és kellene lennie, és persze így is egy teknős, csak egy olyan, akire egy műanyag gyűrű akadt a páncélja közepén. [Susan Casey: Our Oceans Are Turning Into Plastic… Are We?]
A teknős növekedett. A páncél a gyűrű alatt nem. A teknős – és azt kívánom, ez bárcsak a saját fantáziám lenne – úgy néz ki, mint egy homokóra. Néhány hete láttam először ezt a képet, és azóta nem tudtam kiverni a fejemből, se a szívemből. De természetesen van különbség aközött, hogy empátiát érzek más iránt, és ahogy neki élnie kell az életét. Én elsétálhatok. Megjátszhatom, hogy minden a legnagyobb rendben van. A teknős ezt nem tudja megtenni. Az a műanyaggyűrű eltorzította a teknőst, az életét sokkal rosszabbá téve.
Most egy másik kép van előttem. Egy folyóról, vagy legalábbis ezt mondták nekem. Én nem tudom ezt megállapítani, mert annyi a szemét. A hozzá tartozó cikk kijelenti: „Valaha egy nyugodt folyó volt, ahol a halászok kivetették hálóikat, ahova tengeri madarak jöttek táplálkozni, és a természet szépsége megbabonázta a látogatót. A falusiak vizet gyűjtöttek egyszerű otthonaik számára, és rizstáblák élvezték az öntözőcsatornák vizét. Ma a Citarum egy válságban lévő folyó, amelyet kilencmillió ember háztartási szemete fojt meg, és gyárak százainak a hulladékanyaga telíti. Olyan vastag a szeméttakaró, hogy a kis halászcsónak, ami úszik rajta, az egyetlen jel arra, hogy víz van alatta. A csónak tulajdonosai többé nem próbálnak halat fogni. Sokkal jövedelmezőbb, ha azzal a szeméttel kereskednek, amit meg tudnak menteni – műanyag palackok, törött széklábak, gumikesztyűk – fertőzéseket kockáztatva minden héten egy vagy két fontért cserébe [brit szerző cikke: így angol font – Ford. megj.], ha szerencsések.” [Richard Sears: Is this the world’s most polluted river?]
És egy másik kép. Egy sirály csontváza. A bordái között egy kupac műanyag. Egy bizonyos értelemben ez a kép kevésbé borzalmas, mint az előzőek, mivel ezt könnyen lehet hamisítani: valaki berakhatta a műanyagot a csontváz belsejébe. [Casey] De egy északi-tengeri fulmárokról (egy sirályfajta) szóló tanulmányból tudom, hogy a madaraknak átlagosan negyvennégy darab műanyagdarabot találtak a gyomrukban, amely súlyarányban olyan, mintha egy emberben két kiló lenne. [Alan Weisman: Polymers Are Forever] Volt olyan madár is, amely több mint 1000 műanyagdarabot fogyasztott, ami a testében ragadt.
A következő képen egy tengeri teknőst látok, akinek egy műanyagzacskó lóg ki a szájából; az óceáni állatok a lebegő szatyrokat gyakran medúzának nézik. Néha megeszik. És néha belehalnak.
Most egy „szellemháló” képét nézem, egy műanyag halászati hálóét, amelyet elengedtek egy kereskedelmi halászhajóról. A háló lebeg a vízben, megtelik halakkal, teknősökkel, tengeri emlősökkel és madarakkal – mindenkivel, aki beleakad – és végül a tenger fenekére süllyed. Amikor a testek eléggé elbomlanak ahhoz, hogy szétessenek, a háló újra felemelkedik és a folyamat újraindul.
Biztos vagyok benne, hogy már el tudod képzelni a számokat. A tengeri hulladék több mint egymillió madarat, százezer emlőst és teknőst öl meg évente, és irdatlan számú halat [Casey] – és ezek közül minden egyes egyed érdemes a megfontolásra. Hatszor annyi műanyag van a Csendes-óceán közepén, mint fitoplankton. (Képzeld el, hogy enni próbálsz, és hétből hat falat csak műanyagból áll; nem csoda, hogy annyi tengeri állat halálra éhezik, amint a gyomrukat megtölti a műanyag. Mások a szorulásba halnak bele, amit a beleiket elrekesztő műanyag okoz, és én is megtapasztalva az elrekedt bélrendszer kínjait, amely nagyságrenddel nagyobb fájdalommal jár, mint egy csonttörés, elmondhatom, hogy nem tudok elképzelni ennél sokkal gyötrelmesebb halálmódot.) Ez a műanyag nem bomlik el, csak egyre kisebb és kisebb darabokra törik, amíg mára már rendszeresen megtalálható a fitoplankton sejtekben is.
A műanyag mindenütt ott van az óceánokban – és ezt úgy értem, hogy mindenütt – de ott gyűlik össze, ahova az áramlatok hordják. Ezeken a helyeken a kultúránk lényege és végeredménye nem is lehetne világosabb. Ahogy egy szerző leírta, „Először műanyagzacskókat látott, szellemekként lebegve a felszínen, aztán egy ronda kupac összegabalyodott szemetet: hálókat és köteleket és üvegeket, motorolajos flakonokat és törött fürdőkád-játékokat, egy megtépázott ponyvát. Gumiabroncsokat. Egy közlekedési bóját. Moore nem hitt a szemének. Itt, kinn ezen a távoli helyen, a víz egy műanyag vackokból álló levesre hasonlított. Mintha valaki fogta volna fiatalkorának érintetlen tengeri látképét, és kicserélte volna egy szemétlerakóéra.”
A cikk folytatódik, „Hogyan került ide ez a rengeteg műanyag? Hogy kezdődött a szemétáradat? Mit jelent mindez? Ha ezek a kérdések nyomasztónak tűnnek, Moore hamarosan rájött, hogy a válaszok még inkább azok, és ez a felfedezés irtózatos képet fest az emberek – és a bolygó – egészségére nézve. Ahogy az Alguita [a hajó] átsiklott a területen, amit ma a tudósok úgy hívnak, hogy a ’Keleti Szemétfolt’, Moore ráébredt, hogy a műanyag-ösvény száz mérföldekig tart. Elkeseredve és kábultan, egy hétig hajózott a hullámzó, mérgező romokon, amelyeket a körkörös áramlatok csapdába ejtettek. Saját rémületére, felfedezte a huszonegyedik század Leviatánját. Amelynek nem volt feje, se farka. Csak egy végeláthatatlan teste.” [Casey]
Ez a „szemétfolt” közel akkora területű, mint Afrika. És hat másik is van. Összességében az óceánok területének 40%-át fedik, a bolygó felszínének 25%-át. [Casey]
Nem csak a folyami és tengeri élőlények – és a folyók és óceánok maguk – azok, akiket megöl a műanyag. A szárazföldieket is, beleértve minket. És őszintén, bár én szeretem az embereket, ezen a ponton több fájdalmat érzek a teknősök iránt, akiknek a faja nem tett semmit, amivel ezt kiérdemelhetnék, mint az emberek iránt, és főleg a gazdag emberek iránt, akik életmódja lehetővé tette ezen gyilkosságokat. A gazdag emberek legalább addig is műanyag poharakból ihattak és műanyag Barbi-babákkal játszhattak, és műanyagborítású televíziót nézhettek – műanyaggal szigetelt elektromos vezetékek által – mielőtt ezek a műanyagok megmérgeznének és megfojtanának mindnyájunkat.
És a műanyagok ténylegesen megmérgeznek és megfojtanak mindnyájunkat.
///
Mi a műanyag? Az biztos, hogy sokat tapintunk és látunk belőle. Én most műanyag billentyűzeten gépelek, egy műanyagot is tartalmazó széken ülve, és ha megszakít egy telefonhívás, a telefon is, mint gondolhatod, műanyagból van. Később az órám (egy divatos fajta, amely madárcsicsergéssel jelzi az órákat, tehát ezek szerint, míg a valódi madarak haldokolnak a valós világban, addig is hallhatjuk a hangjukat – minden órában, amíg az elem le nem merül) tizenegyet jelez, így odanézek, és nos, mind tudjuk, hogy az is miből van. Sok jut a táplálékunkba is, sokkal több, mint amiről a legtöbbünk tud. De abban nem vagyok biztos, hogy mindenki tudja, hogy mi is az. Abban se vagyok biztos, hogy én jól tudom.
Így megnyitotam a Google-t, és beírtam: „What is plastic” (Mi a műanyag?). Meglepő módon – bár azt hiszem, ennek engem nem kellett volna meglepnie – messze a legtöbb találat egy kicsit más kérdést válaszol meg: „What is plastic surgery?” (Mi a plasztikai műtét?) Bár furcsán hat rám, hogy az ideák nagy tárházában több ember kíváncsi arra, hogy mi a plasztikai műtét, mint az az anyag, amit nap mint nap többet érintenek, mint szinte bármi mást, többet, mint ételt vagy emberi bőrt (én messze sokkal többet „simogatom” a számítógép billentyűit, mint egy másik emberi lényt, amely egyszerre szánalmas és felháborító; és ami ennél még szánalmasabb és felháborítóbb az csak az, hogy mindezidáig ezt sose fogalmaztam meg, még magamnak se), átugrottam az oldalakat, amelyek a saját arcom és testem megváltoztatásáról szóltak, és egyenesen azokra léptem, amelyek arról az anyagról szólnak, amelyek a bolygó arcát és testét változtatják meg.
Ezt olvashattam: „A műanyagok polimerek, és főként szén, hidrogén és oxigénatomokból állnak.” Tudtam a szénről, hidrogénről és oxigénről, de mi a fene az a polimer? Az iskola már rég volt, és az összes, amire emlékszem a szerves kémia tárgyamból az ez: a) a szerves ebben a kontextusban nem azt jelenti, hogy „organikus” mint „kőolajalapú rovarirtók és műtrágyák nélküli”, hanem csak annyit, hogy „szénlánc-vázú” tehát a nem-organikus rovarirtók ebben az értelemben szervesek, és az, hogy ez bennem így maradt meg, segít megmagyarázni a következőt; b) hármas alát kaptam. Tehát mi is az a polimer? Ó, talán leállhatnék az aggódással, és elolvashatnám a következő sort: „A polimerek atomok hosszú láncai, amelyben egy blokk újra és újra ismétlődik.”
Oké. Ez a műanyag. És most, hogyan terítette be a bolygót? Nos, tovább olvasva, „Alexander Parkes, angol feltaláló (1813-1890) alkotta megy a legelső fajta műanyagot 1855-ben. Piroxilint, a cellulóz egy részlegesen nitrált formáját (a cellulóz a növényi sejtek falának fontos alkotóeleme) vegyített alkohollal és kámforral. Ez egy kemény, de rugalmas, átlátszó anyagot hozott létre.” Meg tudod tippelni, hogy nevezte Parkes az anyagot? Miért nem lep meg, hogy ebben a végletesen önimádó kultúrában, az anyag, amelyet a másokra gyakorolt hatásával való legkisebb törődés nélkül gyártottak, a „Parkezin” nevet kapta?
A cikk folytatódik, „Az első szintetikus polimer-alapú műanyag fenolból és formaldehidből állt, és ennek az első járható és olcsó előállítási módját Leo Hendrik Baekeland találta fel 1909-ben, és a termék a Bakelit nevet kapta.”
Baekeland arra találta ki a Bakelitet, hogy elektromos motorok és generátorok vezetékeinek szigetelőanyaga lehessen. A fenolnak és formaldehidnek ez a ragacsos keveréke rendkívül megkeményedik, ha felmelegítik, majd lehűtik és száradni hagyják. Az 1920-as évekre a bakelit a fogyasztói termékek széles körében használttá vált. A weboldal folytatja: „Ezerféle formába öntötték, rádiókhoz, telefonokhoz, órákhoz, és természetesen billiárdgolyókhoz. Az USA kormánya még azt is fontolgatta, hogy abból készítsenek egycentes érméket, amikor a Második Világháború rézhiányt okozott.” [Wikianswers] A kedvenc szavam az előbbi részből a természetesen. „Természetesen billiárdgolyókhoz.” Hát hol lenne a világ billiárdgolyók nélkül?
Valójában műanyag billiárdgolyók hiányában kétségkívül kevesebb elefánt lenne, és billiárdgolyók hiányában talán nem is létezne műanyag. Ezt úgy értem, hogy bár fából és agyagból is készültek néha billiárdgolyók, de a Smithsonian Múzeum szerint „az elefántcsont kivételével semmi más természetes anyagnak nem volt meg a szükséges mérete, keménysége és szépsége ahhoz, hogy egy billiárdszoba igazi kelléke lehessen.” [link] Adva ezt a kultúrát, lényegében elkerülhetetlennek látszott, hogy az elefántokat mind leöljék az agyarukért, hogy a billiárdgolyók iránti keresletet kielégíthessék. A zongorabillentyűk is kemény vámot szedtek, ahogy az elefántcsont fésűk és kis faragványok is, de messze a leglényegesebb tényezője az elefántpopulációk gazdaság által hajtott hanyatlásának a billiárdgolyók voltak. Igen, az elefántok majdnem kihaltak a billiárdgolyók miatt. Igen, gyűlölöm ezt a kultúrát. Az ok, ami a keresletet felnyomta az, hogy amíg zongorabillentyűk százai készülhetnek egyetlen agyarból, ugyanaz az agyar csak négy-nyolc billiárdgolyóhoz elég. Ez egy vagy két elefántot jelent minden billiárdasztalra nézve.
Ebből következően a tizenkilencedik század közepén a billiárdgolyó-ipar 10000 dolláros díjat írt ki annak, aki feltalálja az elefántcsont alternatíváját. Ezt persze nem azért tették, mert aggódtak volna az elefántokért, hanem mert a mészárlás oly nagy volt, hogy veszélyeztette a saját üzletüket.
Hogy megszerezze ezt a vagyont, a feltaláló John Wesley Hyatt elkezdett kísérletezni a Parkezinnel, és végül kidolgozta azt, amit sokan a legelső ipari műanyagnak neveznek: a cellulóz-nitrátot. Ez a vegyület remekül bevált volna billiárdgolyónak, egyetlen elég kellemetlen hibája akadt csak: a cellulóz-nitrát azóta lőgyapot néven is ismeretes, üzemanyagként vagy robbanószerként is felhasználható. Hatszor erősebb, mint a fekete lőpor, de az instabilitása használhatatlanná (vagy legalábbis veszélyessé) teszi kézifegyverekben. Villanópapírnak is nevezik, és bűvészek használják, mert pillanatszerűen ég el, és nem hagy hamut. Mindezek ellenére, a cellulóz-nitrátot és az azt követő egyéb műanyagokat elkezdték billiárdgolyókhoz használni. [Bár Hyatt balszerencséjére, a golyógyártó cég nem tartotta be a pénzdíjas ígéretét.]
Ezzel visszajutottunk a Bakelithez. Bár a cellulóz-nitrát használható volt billiárdgolyókhoz (és még inkább használható volt James Bond típusú mutatványokhoz), és bár a cellulóz-nitrátot gyakran nevezik az első műanyagnak, nem az első igazi műanyag. Ez a cím a Bakelitnek jár, a huszadik századból, mert az teljes egészében szintetikus, semmilyen természetben előforduló molekulán nem alapul.
Ez azt jelenti, hogy senki – egy állat, gomba, növény, baktérium: senki – se evett Bakelitet korábban, ami azt jelenti, hogy senki se bontja el a táj számára hasznosítható formára.
Ez egy probléma.
Egy nagy probléma.
Nem, ez egy nagyon nagy probléma.
///
Tisztában vagyok e kultúra halálfélelme és a műanyaggyártás és egyéb nem elbomló anyagok előállításának kapcsolatával. Tisztában vagyok e kultúra teljes félelmével a természeti folyamatoktól – az olyan folyamatoktól, amelyek a kultúra tagjai irányítási körén kívül esnek, mint az öregedés, halál, elbomlás, mások általi elfogyasztás – és ennek kapcsolatával a többé-kevésbé tartós anyagok gyártásával. És ezen túl, tisztában vagyok az ilyen többé-kevésbé tartós anyagok gyártása – amelyek, mivel többé-kevésbé tartósak, nem segítik a talajt és levegőt és vizeket, és az ezekben élő lényeket – és ennek a bolygó meggyilkolásával való kapcsolatával.
Továbbá tisztában vagyok a halandósággal – a sajátoméval és másokéval egyaránt.
Reggel van. A beleim – Crohn betegségem van, gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan Crohn betegségem – felébresztenek az álmomból, amelyben az olvasószemüvegem, amit a korom rám kényszerített az utóbbi néhány évben, egyre inkább elégtelenné válik, amint a látásom még elmosódottabb lesz.
De felébredek. És látok. Felállok, az ízületeim panaszkodnak. A bokáim, amiket tönkretett az egyik gyógyszer, amit a Crohn betegség kordában tartására kaptam, különösen hangosan panaszkodnak. Néha nem tudok járni.
Narcissus – a kutyám aki akkor még nem halt meg néhány hónapja, a tizenhat éves Narcissus, aki már nem hall és alig lát, és a fő élvezeteit a simogatásból, evésből, alvásból és álmodásból (bármiről álmodjanak is az öreg kutyák) nyeri – felsóhajt, és felkiált a fájdalomtól, amit pusztán a felállni próbálás jelent. Segítek neki. Amint felállt, rám néz és csóválja a farkát. A szívem eltelik szeretettel és örömmel és bánattal, mint minden alkalommal, mikor ősöreg arcára tekintek.
Tegnap segítettem édesanyámnak a virágoskertjében. Ő is egyre öregszik, és ahogy nap mint nap látom, tisztában vagyok azzal, ahogy a Pink Floyd megénekelte, mindig öregebb, kevesebb lélegzete van hátra, egy nappal közelebb jutott a halálhoz. Az elmúlt években elkezdett beszélni arról, hogy ki kapja majd a kézi szőtteseit, miután meghal.
Arra kért, hogy vágjam le vagy húzzam ki az elszáradt levendulákat. Ő már túl öreg, túl fáradt ahhoz, hogy annyit gyomláljon, amennyit szokott, és a füvek kiszorították a levendulát. Kihúztam a halott növényeket, és tisztában voltam azzal, amivel mindig tisztában vagyok, amikor itt segédkezem neki, hogy a kertészkedés csak egy kísérlet arra, hogy megállítsuk a növények szukcesszióját, és ez is csak egy megszakítása a természetes körfolyamatoknak.
Vissza ma reggelhez. Kezembe veszek néhány étteremből származó papírszalvétát, és kilépek. Fájnak a bokáim. Madáréneket hallok, amint egymásnak válaszolgatnak, [aközött, hogy ezt megírtam és szerkesztem egy év telt el, ez alatt az itteni erdő majdnem elcsendesedett amint a madárpopulációk összeomlottak] és emlékeztetnek a bolygó folyamatos gyilkolására: tegnap olvastam egy beszámolót egy négy éves tanulmányról, amelyben az énekesmadár populációkat vizsgálták, amelyek közül sok összeomlóban van, megannyi más vadon élő fajhoz hasonlóan. A fürjek 80%-al ritkultak meg az elmúlt negyven évben. A lappantyúk 70%-al. A cinegék 60%-al. A kolibrik majdnem 60%-al. Élőlény élőlény után. És természetesen, mivel a főáramú sajtóról van szó, találtak egy főáramú környezetvédőt – Carol Brownert, a Környezetvédelmi Hatóság (EPA) korábbi elnökét – aki ehhez hozzátette, hogy nincs szó vészhelyzetről. Ha az emberi populáció 80%-ot esne negyven év alatt, azt a kapitalista sajtó vészhelyzetnek nevezné. (Vagy mit szólsz ehhez: képzeld el, mekkora „Vészhelyzet!”-et kiáltana a kapitalista sajtó, ha a nemzeti össztermék (GNP) esne 80%-ot negyven év alatt. A fenébe is, képzeld el, mekkora lenne a „Vészhelyzet!” kiáltozás, ha a GNP növekedése esne 80%-ot negyven év alatt. Kultúránk groteszk, menthetetlen, és szinte teljes őrültségét jelzi, hogy a GNP fontosabb, mint az élet. Már egy tucat könyvet írtam erről az őrültségtől, de a színtiszta borzalma és hülyesége még mindig szíven üt.) Ezen a ponton viszont már nem tudom, hogy hány élőlény szomorkodna, ha minket látna hanyatlani. Nem hibáztatom őket. Lennének olyan lények, akik arra panaszkodhatnának, hogy ez az összeomlás túl későn jött ahhoz, hogy megmentse a bolygó nagyrészét. És őket sem tudom hibáztatni.
Ezzel arra is célzok, hogy természetesen van különbség halál és halál közt. Van különbség egyetlen cinege halála, és a cinegeközösségek halála közt. Van különbség egyetlen egyed és egy egész faj, közösség, a bolygó halála közt. A félelmünk az elsőtől egy fontos előidézője a másodiknak, részben azért, mert a kétségbeesett próbálkozásaink során, hogy valami maradandót alkossunk, maradandó anyagokat hoztunk létre – biológiailag nem lebomlóakat, másszóval ehetetleneket – amely csak egy része az irányításra való kétségbeesett törekvéseinknek, amely egy része a személyes halál tagadására való kétségbeesett próbálkozásainknak (a sajátunkénak, miközben megöljük a körülöttünk lévőket).
Ismerem az itteni szélességi kör lehetséges sorsát, és tudom, hogy ez az összes gyönyörű fa, ez az összes gyönyörű élőlény – ebben a pillanatban épp két banáncsigát látok összegabalyodva, és tegnap éjjel egy békát cipeltem ki a konyhám viszonylag steril környezetéből az élet kinti lármájába – ők mind halálra vannak ítélve, akkor is, ha a globális felmelegedés a sokak által jósoltnál csak sokkal enyhébb üteműnek alakul.
Leguggolok. A térdeim, bokáim, és múlt hónaptól kezdve már a könyöízületeim is csikorognak. Eleresztem magam. Több táplálék a talajnak, a csigáknak, és az ősöreg Narcissusnak, aki itt áll mögöttem farkát csóválva.
///
Láttam a kultúránk halhatatlanság iránti küldetésének eredményeit, és ezek nem túl szépek. Elértünk egyfajta halhatatlanságot, és ezt műanyagnak hívják.
A halhatatlanság iránti küldetés helytelen, nem csak azért mert az élet igényli a halált, nem csak azért, mert végül minket is meg kell egyenek, mint ahogy mi eszünk, nem csak azért mert helytelen gondolkodásmódot és életmódot eredményez, nem csak azért, mert megöli a bolygót, hanem mert annak alapvető félreértéséből ered, hogy mi marad fenn. Mint minden káros pótszer, fogja az igazságot és eltorzítja és megrontja. [Ezt Jensen az Endgame című könyvében fejti ki bővebben, fordításom itt – Ford. megj.] Ebben az esetben összekeveri az élő táj fennmaradását a saját egyéni (és kulturális) fennmaradásunkkal. [És fontos, hogy fennmaradást mondtam és nem halhatatlanságot. Van különbség.]
Talán, azt hiszem, segítene, ha ejtenénk önimádatunkat, ejtenénk kedvenc színjátékunkat arról, hogy minden értünk létezik, és mi vagyunk a célja, vagy akár a főszereplői ennek a szívszorítóan és elképesztően gyönyörű előadásnak – és valahogy visszatérnénk a természeti közösségekkel való szövetséghez, átalakítanánk a vágyainkat az ő érdekükben, átalakítanánk a folytatólagosság iránti vágyainkat rájuk, és az élet mindig meglepő folyamatai felé.
Nem az a cél, hogy befagyasszuk magunk, vagy bárki mást az időben, mint megannyi rovar, aki fennakad az átlátszó műanyag papírnehezékeken, hanem hogy belemélyedjünk az élet szívszorító és örömmámoros folyamataiba.
Mielőtt visszamennék a házba, egy utolsót pillantok a körülöttem lévő gyönyörű erdeifenyőkre, jegenyékre, lucfenyőkre és égerfákra. Körülnézek a kicsiny virágokon, amelyek csak néhány napig virágoznak, aztán magvat hoznak és elszáradnak, és amelyek neveit nem ismerem. A csigákra nézek. A talajra, amely elbomlott levelekből és füvekből és fából és szarból áll – a sajátoméból és másokéból – és otthona megannyi lénynek, aki él, eszik, szarik, szeret, meghal, elbomlik. Amaru sírjára nézek, a sírra amely, mint minden itteni dolog víz alá kerül, amikor illetve ha a jégsapkák elolvadnak. A tízéves border collie kutyám boldog arcára nézek, akit egy tóból mentettem ki, a saját érddekében, és hogy Narcissus és az én barátom lehessen. A saját kezeimre nézek, látom, amint azok is a testem többi részéhez hasonlóan, öregszenek (édesanyám mondta, hogy ő akkor jött rá, hogy öregszik, amikor bedugta a kezét egy pulóverbe, és az anyja keze jött ki az ujjából). Öregszem. Egy nap meghalok.
És újra Narcissusra nézek, a kedves, odaadó arcára és fátyolos szemeire, és ismét eltelik a szívem szeretettel és örömmel és bánattal, mint minden alkalommal, mikor ősöreg arcára tekintek.
///
Mára a műanyag ott van szinte mindenütt. A mindenütt alatt azt értem, hogy a fogyasztói termékek hatalmas részében, ételben és csomagolásban, flakonokban és a benne lévő folyadékokban. A mindenütt alatt azt értem, hogy az óceánokban, a levegőben, és a talajban. A mindenütt alatt azt értem, hogy a Mount Everesten és a Mariana-árokban, és távoli erdőkben. A mindenütt alatt azt értem, hogy minden anya tejében, a jegesmedvék zsírjában, minden halban, minden majomban, minden énekesmadárban, minden békában. És megnyugodhatsz, te se vagy kivétel.
És ez egy nagyon rossz dolog.
Kezdjük a polibrómozott-difenil-éterekkel (PBDE), amiket tűzállóként használnak megannyi különböző termékben, mint a számítógépek, szőnyegek és festékek. Nagy mennyiségben használják az autókban is, a phtaláttokkal együtt (erre mindjárt visszatérünk), és ezek okozzák az „új autó illatot”, amelyet bár egyesek romantizálnak, valójában mérgező kipárolgást jelent. A PBDE-kről kimutatták, hogy máj- és pajzsmirigy-mérgezést, szaporodási zavarokat és csökkent memóriát okozhat. [Casey] Az utóbbi három évtizedben a környezetbe kerülő PBDE-k mennyisége három-öt évente megduplázódott. Nem meglepő módon, az emberekben mért PDBE szintek szintén három-öt évente duplázódtak (Ami azt jelentheti, hogy mostanra 128-szor annyi PDBE van a testünkben, mint amennyi 28 éve volt). [Lisa Stiffler: PDBEs: They are everywhere, they accumulate and they spread]
A pthalátok, amiket a műanyagok puhává és hajlékonnyá tételére használnak, legalább ugyanilyen rosszak. Az ipari civilizáció körülbelül félmillió tonna pthalátot gyárt évente. A pthalátokat milliónyi termékben használják, a lakktól kezdve kozmetikumokig, a folyamatos hatású gyógyszerek bevonatától ételcsomagolókig, és elég könnyen kiszivárognak ezekből, hogy mára megtalálható a vérünkben, vizeletünkben, nyálunkban, ondóban, anyatejben, magzatvízben. A pthalátok mérgezőek az ivarszervekre nézve. [Casey]
De a pthalátok veszélye nem merül ki ebben. Néhány ételcsomagolásban és műanyag palackban, a pthalátok közösen fordulnak elő a biszfenol A-val (BPA). Az ipari civilizáció úgy hárommillió tonna BPA-t állít elő évente, és megtalálható majdnem minden emberi testben, és feltehetőleg nem-emberi testek hasonló hányadában (nem mintha a legtöbbünk emiatt különösebben aggódna). Az élő szervezetre gyakorolt hatások horrorisztikusak. Csupán napi elfogyasztott 0,025 mikrogramm testsúly-kilogrammonként (és a jelen helyzetben az ételből elfogyasztott viszonylag alacsony szint körülbelül napi 1,5 mikrogramm testsúly-kilogrammonként, és a magas szint úgy 13 körüli; természetesen a műanyagok feltalálása előtt ez pontosan napi 0 mikrogramm volt testsúly-kilogrammonként) már tartós elváltozásokat okoz az ivarszervekben és a mellek szöveteiben, amelyek fogékonnyabbá teszik a sejteket a hormonok és karcinogének hatásaira. Napi két mikrogramm testsúly-kilogrammonként már a prosztaták 30%-os megnagyobbodásához vezethet (eltűnődtél már valaha azon, hogy vajon miért hirdeti annyi reklám a megnagyobbodott prosztata orvosságait?). 2,4-nél, az áldozatokra (mert azok, jobban mondva azok vagyunk) korai pubertás és a férfiaknál a tesztoszteronszint csökkenése jellemző. 2,5-nél nő a mellrák kockázata (és felfigyeltél a mellrák előfordulásának robbanásszerű terjedésére, ugye?). Napi 10 mikrogramm testsúly-kilogrammonként növeli a prosztatarák kockázatát (Muszáj folytatnom ezeket a zárójeles megjegyzéseket, vagy máris látod a hatásukat a saját és szeretteid életében?). Ugyanez a dózis gyengíti az anyai ösztönöket. Megduplázva, károsítja a petéket és a kromoszómákat. Napi 30 mikrogrammra emelve testsúly-kilogrammonként, a hatás hiperaktivitás, és az agy normális nemi különbözőségeinek visszájára fordulása (hol vannak a családi értékeket szajkózó emberek, amikor tényleg szükség lenne rájuk?). Felemelve napi 51 mikrogrammra testsúly-kilogrammonként, végre elérjük azt, amit az USA a biztonságos szintnek jelöl ki. [Wikipedia]
Természetesen az ipari hazudozók, akarom mondani, képviselők, azt hajtogatják, hogy a biszfenol A biztonságos, és a kitettségünk alacsony. De jobban megnézve, az ipari hazudozókat – akarom mondani, képviselőket – azért fizetik, hogy hazudjanak – akarom mondani, képviseljék – a nagyvállalatok pénzügyi érdekeit, a többieké (és a világ maga) nem számít. Ez esetben a hazugságok olyan formákat ölthetnek, hogy a patkányokon kísérletezve, kiszelektálódnak közülük a vegyszerre ellenállóbbak, és ezeket a tanulmányokat úgy állítják be, mint értelmeseket; elfeledik azt megemlíteni, hogy vegyi és műanyag-ipari nagyvállalatoktól kaptak rá pénzt; megpróbálják megvesztegetni azokat a tudósokat, akik szerint a biszfenol A veszélyes; használják azokat a statisztikai manipulációkat, amiket a nagyvállalati tudósoktól már megszokhattunk; és persze végül marad a régi, jó öreg hazugság (és a hazugságnak néhány olyan formája, amely még a legeltompultabbakat is megdöbbentené).
De a biszfenol A nem a műanyagok legrosszabbika. Ez a megtiszteltetés valószínűleg a polivinilkloridnak jár, vagyis a PVC-nek. A PVC az egyik leggyakoribb műanyag, több mint 7 millió tonnát gyártanak belőle csak Észak-Amerikában. Ennek 80%-át építkezésekhez használják, és ebből jelentős részt tesznek ki a csővezetékek, és a burkolók. De használják vezetékek szigetelésére, szőnyegek hátlapjához, ablak- és ajtókeretekhez, zuhanyfüggönyökhöz, bútorokhoz, csatornákhoz, nyílászárókhoz, szegélyekhez, és így tovább. [PVC Facts, Healthy Building Network] És természetesen nagy mennyiségben használják kórházakban, az ágytálaktól a katéterekig, az etetőcsövektől a hemodialízis eszközökig, a kesztyűktől az infúziós csövekig. Ez az emberekbe két úton juttat dioxint: a kiszivárgás által, és a füst által, ami később a kórházi szemétégetőben keletkezik. Amint Carolyn Raffensberger, a Tudomány és Környezeti Egészség Hálózat igazgatója megfogalmazta nekem, „Mihez kezdünk azzal az iróniával, hogy a hagyományos nyugati egészségügy egy annyira mérgező iparág? Elégetik a PVC eszközöket, amelyekkel kezelték a rákodat, és az így kibocsájtott mérgekkel mást segítenek hozzá ugyanehhez a betegséghez. Mi értelme van ennek? Higanyos hőmérőkkel is dolgoznak, és aztán felküldik azt is az égetőbe, hogy halakba kerülhessen, és végül agykárosodást okozhasson a gyermekedben. Hol van ennek az értelme?”
Természetesen egyáltalán nincs értelme.
Vissza a PVC-hez. A probléma egy részét az adja, hogy a klór-ipar terméke, és mára a klór felhasználásának legnagyobb területe. Mi mind ismerjük a klórt egy formájában: a konyhasóban (nátrium-klorid). De a klór-ipar hatalmas mennyiségű (adófizetők pénzéből támogatott) villamos energiát használ arra, hogy feltörje ezt a kémiai kötést, és a klór egy különösen reakcióképes és ritka formáját előállítsa. Dioxin is keletkezik – rengeteg.
A dioxin egy közös név a vegyületek egy egész osztájára (poliklórozott dibenziodioxinok, azok számára, akik kémia jegyei jobbak voltak az enyémnél), amelyek bár kis mennyiségekben léteznek a természeti világban is, de gyakorlati szempontból nézve lényegében a vegyi és műanyag-ipar termékei. A dioxinok az elképzelhető legmérgezőbb vegyületek közé tartoznak, néhány rész per trillió szinten már veszélyt jelentenek (ez azt jelenti, hogy egyetlen csepp képes lenne megmérgezni egy kilométer hosszú teherszállító vonatnyi folyadékot). Erősen karcinogének és mérgezőek, és hozzákapcsolódnak a sejtek hormon-receptoraihoz, módosítva nem csak a sejt működését (ami már magában is rossz lenne), hanem ténylegesen a genetikai struktúráját is. Ezen túl, a dioxinok a zsírokhoz kapcsolódnak, és abban tárolódnak, és amikor valaki megeszi ezt a zsírt, az megeszi a dioxint is. Ha egyszer bekerültek a testedbe, többnyire már nem szabadulsz meg tőlük. [Wikipedia] A legtöbb dioxin felezési ideje négy év húsz év közé esik az emberi testben. [Isamu Igura: Half-life of each dioxin and PCB congener in the human body]
Sajnos dioxin nem csak a PVC-gyártás során keletkezik. Kiszivároghatnak magukból a PVC-ből is, és akkor is felszabadulnak, amikor a PVC-t elégetik. Sok más ipari dioxinforrás is létezik, beleértve a hírhedt Agent Orange-ot, de a gyomirtók és fa-tartósítók előállítása és használata, az olaj finomítása és elégetése során is keletkezik, gépkocsik és teherautók kipufogógázában, és így tovább. A dioxinok szó szerint a vegyi és műanyag-ipar elkerülhetetlen melléktermékei.
Örömmel értesülhetsz viszont arról, hogy a PVC ipar a szívén viseli a te érdekedet is. Válaszul a dioxinok emberi egészségre gyakorolt hatásai miatti közfelháborodásra, az 1990-es években a Vinyl Institute kidolgozott egy tervet. Kijelentették, „A terv rövidtávú célja az, hogy ellensúlyozza a negatív sajtó hatásait azáltal, hogy a vinil ipart egy proaktív és együttműködésre kész entitásnak mutatja be, amely vállvetve dolgozik a Környezetvédelmi Hatósággal, hogy bemérjék és minimalizálják a dioxin kibocsájtását.” És hogyan is működött ez az „együttműködés”? Nos, a Vinyl Institute és a Környezetvédelmi [sic] Hatóság együttműködött abban, hogy a PVC-ipar legyen a dioxin-kibocsájtásról való információk egyetlen forrása: ők gyűjtik, elemzik és értelmezik az összes adatot, és átnyújtják ezt a bűnös mértékben hiszékeny hatóságnak, ami aztán rányomja a bélyegzőjét erre az „adatra”.
Ennek a mindannyiunkat megmérgező összeesküvésnek a két tagja megállapodott abban, hogy az adatok kollegiális lektorálása szabadon folyhat, de mivel az adatgyűjtő módszerek maguk titkosak – lényegében láthatatlanok a külső lektorok számára – az iparon kívülieknek nincs módja arra, hogy bármi bizonyosságot szerezhessen a folyamat bármely részletének helytállóságáról. [Joe Thornton: Dioxin From Cradle To Grave] És természetesen ez volt az egésznek a célja.
Máris sokkal nyugodtabb vagy, ugye?
A pthalátok, biszfenol A, és dioxinok mind hormongátló hatásúak, ami azt jelenti, ahogy egy szerző megfogalmazta, „zavart okoznak az endokrin renszerben – a hormonok és mirigyek kényesen kiegyensúlyozott rendszerében, amelyek lényegében minden szervre és sejtre hatással vannak – azáltal, hogy a női ösztrogén molekulához hasonlóan viselkednek. Tengeri környezetben, a túlzott ösztrogénszint olyan Alkonyzóna-szerű felfedezésekhez vezetett, ahol a hím halak és sirályok nőstény nemi szerveket növesztettek.” [Casey]
Úgy tűnik, ahogy Marc Goldstein, a Cornell Intézet a Reproduktív Orvoslásért igazgatója fogalmaz, „A születés előtti kitettség, már kis dózisokban is, visszafordíthatatlan károkat okozhat a csecsemő ivarszerveiben.” [Casey]
Továbbá, a kitettség, például a BPA-nak az áldozatok elhízásához vezet (több és nagyobb zsírsejt keletkezik). Dr. Frederick vom Saal, a kolumbiai Missouri Egyetem professzora szavaival, aki külön vizsgálta a műanyagok ösztrogén-szerű vegyületeit (és akit a saját kutatása arra ösztönzött, hogy minden polikarbonátos műanyagot eltávolítson az otthonából, és ne vegyen többé műanyagcsomagolású élelmiszert és konzerveket), „Ezek az eredmények arra engednek következtetni, hogy a fejlődéskori kitettség a BPA-nak hozzájárult az elhízás járványszerű terjedéséhez a fejlett világ utóbbi két évtizedében, ami összefügg az évről évre több műanyag gyártásával.” [Casey] A BPA ezen kívül az áldozatok inzulinszintjét is megdobja, majd leejti. Van összefüggés a műanyag elterjedésében, és az USA-ban 1935 óta a cukorbetegség 735%-os emelkedése közt?
Nem, természetesen nincs. Nem lehet.
Ugyan, kérlek!
Ugyan, kérlek!
És ez a kultúra nem öli meg a bolygót.
És az óceánok nincsenek teli műanyaggal.
Se a testem.
///
Valaki állítsa már ezt le!
Valaki állítsa le ezt az őrültséget, mielőtt mindannyiunkat megöl!
Nem, nem várhatunk valakire. Nekünk kell megtennünk.
///
A mindenit, hát érdemes lenne élni egyáltalán CD-k, műanyag cumik, műanyagcsomagolás, szendvics hordozók, fecskendők, palackozott víz (és szódásüvegek), egy adag csipszet tartalmazó csomagok, autók, szívószálak (és vicces szívószálak), műanyag bevásárlószatyrok, hűtőtáskák, jégkockatartók, buborékcsomagolás, szőnyegalátét, Styrofoam mentőmellények és elvihető ételdobozok, eldobható tollak, eldobható pelenkák, hajsprék, műanyag fésűk, műanyag fogkefék (és fogkrémek!), tejesdobozok, ragasztószalagok, műanyag evőeszközök, telefonok, számítógépek, hajcsatok, billiárdgolyók, zuhanyfüggönyök, strandlabdák, léggömbök, latex óvszerek, és poliészter nadrágok nélkül?
Körülvéve mindezen szükséges csodákkal, könnyű elfeledkezni róla, hogy az emberek tíz- vagy százezer éveket éltek műanyagok nélkül – és a legjobb tudomásunk szerint aránylag rákmentes tíz- vagy százezer éveket – és aztán feltalálták a műanyagokat, úgy egy évszázada. Mostanra a műanyag a modern élet központi része. Hogyan élnénk túl nélkülük? De ha szerinted a műanyag nélküli élet elképzelhetetlen, a mélyebb igazság az lehet, hogy a műanyaggal való élet meg lehetetlen.
///
A fenntartható életmód egy fontos része nem az lenne, hogy újrahasznosítjuk azokat az anyagokat, amiket soha nem is lett volna szabad legyártani. Hanem hogy nem gyártunk belőlük többet, semennyit se.
///
Csak, hogy nyomatékosítsam ezt, tessék még egy rettentően hiányos lista a különböző műanyagok lehetséges egészségügyi hatásairól: testi deformitások, rák (agy, mell, méhnyak, bél, here, prosztata, és így tovább), korai pubertás, immunhiányosságok, endometriózis, viselkedési zavarok, csökkent intelligencia, csökkent emlékezőképesség, csökkent szexualitás, alacsony spermaszám, mozgáskészségek zavara, csökkent szem-kéz koordináció, csökkent fizikai erőnlét, és még ennél is több. [Paul Goettlich: The Sixth Basic Food Group]
Az ipari hazudozók és házikedvenc politikusaik természetesen rámutatnak, hogy lehetetlenség megállapítani, hogy melyik méreg (és melyik gyárból) okozta melyik adott rákot. Én nem tagadom, hogy néha nehéz pontosan beazonosítani a gyilkos fegyvert. Ahogy Paul Goettlich írja, „Mivel az ember által létrehozott mérgek tengerében élünk, nehéz pontosan rámutatni, hogy melyik vegyszer vagy vegyszerek kombinációja okozta az adott rákos megbetegedést vagy deformitást.” De az ipari hazudozók és házikedvenc politikusaik ezt azzal folytatják, hogy ez a bizonytalanság elég ahhoz, hogy folytassák a megszokott üzletmenetet: aránytalan gazdasági károkat okozna, ha kivonnánk ezt a vegyületet – amely a ti életeteket annyival jobbá és könnyebbé teszi – a szabad piacról, az általa okozott állítólagos kár nyilvánvaló bizonyítéka hiányában. Ez abszurd, és gyilkos dolog. Bár nem tudjuk, melyik adott karcinogén okozta a nagyapám rákját, vagy egy barátom mellrákját, vagy egy másik barátom méhrákját, és egy másik barátom anyjának mellrákját, és az ő apjának prosztatarákját, és egy másik barátom leukémiáját (akinek van egy pólója, ezzel a felirattal: „Az apám Agent Orange-t szórt Vietnámra, és minden amit kaptam érte csak ez a vacak leukémia.”), és így tovább, ez így olyan, mintha egy csatatéren állnál, és néznéd, ahogy sorra halnak a barátaid, de mégse tudod, hogy melyik puska lőtte ki azt a golyót, amely megölte a nagyapád, a szeretőd, a barátod, a gyermeked. Ez a helyzet nem elmerengő akadémiai vizsgálódást kíván, hanem cselekvést: meg kell állítanunk a golyózáport, és ha a másik oldalon állók nem hagynak fel a sortűzzel, akkor őket kell megállítanunk, minden szükséges eszközzel. Hasonlóan, ha a másik oldalon állók nem hagyják abba a megmérgezésünket – és én garantálom neked, hogy nem fogják csak azért, mert szépen kérjük őket, vagy mert a nagyapánk belehal, vagy mert a gyermekeink meghalnak, vagy mert petíciókat írunk, vagy mert rájönnek, hogy megölik a világot, vagy mert hajlandóak szorosan együttműködni a Környezetvédelmi Hatósággal – akkor nekünk kell megállítanunk őket. Minden szükséges eszközzel.
Vagy talán mégse. Talán az egész túl nagy és ijesztő, és végsősoron nem tudjuk, hogy pontosan melyik méreg ölte meg a nagyapád, tett téged beteggé, ölte meg a kutyád, eredményezte azt, hogy többé nem horgászhatsz a kedvenc helyeden, mert az összes hal daganatos, ölte meg az unokatestvéred, az édesanyád, az unokahúgod, amitől az unokaöcséd elhízott, amitől az unokalányodnak nemi szőrzete nőtt mielőtt még iskolába járt volna, ami a nővéred asztmássá tette, nyolclábú békákat okozott, elcseszte a krokodilok és halak és sirályok ivarszerveit, belerondított az emlékezőképességedbe, a tiszta gondolkodási képességedbe, megölte a gyermekkori legjobb barátod, és így tovább. Mivel természetesen nem tudjuk, hogy melyik adott méreg okozta bármelyiket – ha nem tudunk rámutatni 100%-os biztonsággal – akkor a fenébe is, tovább kell tanulmányoznunk a dolgot – vagy átengedhetjük a tanulmányozást az iparnak és a kormányoknak – amíg végül semmi se marad a világból. Végülis, csak az életünk forog kockán, és a szeretteink élete, és a bolygó élete.
Sok szerencsét.
///
A helyzet valójában sokkal rosszabb annál, ahogy leírtam. Hogy megértsük egy kis töredékét annak, hogy mennyire rossz, gondoljunk bele egy kicsit a műanyag golyókba.
A műanyaggyártás során először ilyen nyúlürülék méretű golyókat készítenek, amelyekből később megformázzák a műanyag végterméket. Az óceánok összes műanyagszemetének 10%-át teszik ki az ilyen golyók. Nyilvánvaló okokból, ezt lényegében lehetetlen eltakarítani. A probléma egy része – attól a ténytől eltekintve, hogy olyan rohadt sok van belőlük, és attól is, hogy a golyók maguk is mérgezőek, mint minden műanyag – az, hogy a golyók megkötnek egyéb mérgeket, mint a dikloro-difenil-trikloroetán (DDT) és dioxinok. Valójában vonzzák azokat a mérgeket, és így bennük a mérgek koncentrációja milliószorosa lehet a körülötte lévő vízhez képest. [Paul Goettlich: Plastic in the Sea] Igen, jól olvastad. Milliószorosa.
Van rosszabb is. A golyók akkorák, mint a halikrák, és gyakran, amikor nem véletlenül nyelik le őket, akkor tévedésből. De az ok nem is annyira számít, mivel bármely esetben, a golyó mellett egyéb mérgek is elfogyasztásra kerülnek, akár milliószoros koncentrációban az egyébként is szennyezett óceánhoz képest.
De kit érdekel egy rakás hal, meg bálna, meg albatrosz, jól mondom? Nyilván nem sokunkat ebben a kíméletlenül önimádó kultúrában, vagy nem engedtük volna, hogy ezek a borzalmak egyáltalán bekövetkezhessenek. De ne feledd, hogy ezek a mérgek a zsírban raktározódnak, és végül benned végezhetik. Igen, benned.
///
Az USA körülbelül 15 millió tonna műanyagot gyárt évente. Tizenöt. Millió. Tonnát. [Stiffler: PDBEs]
///
Ahogy Charles Moore kapitány, a csendes-óceáni „szemétfolt” felfedezője mondta, „Ha ’a több az jobb’ az egyetlen mantra, amit ismerünk, akkor halálra vagyunk ítélve.” [Casey]
///
Itt van egy másik megfogalmazása ennek. Az óceanográfus Curtis Ebbesmeyer, a tengeri hulladékok szakértője ezt mondta, „Ha előretekernénk tízezer évet, és elvégeznénk egy régészeti ásatást… találnánk egy műanyag réteget. Mi történt ezekkel az emberekkel? Nos, megették a saját műanyagukat, és károsították saját genetikai struktúrájukat és képtelenné váltak a szaporodásra. Nem éltek sokáig, mert megölték magukat… Az óceán erre figyelmeztet minket, és ha nem hallgatunk rá, ő könnyen meg tud szabadni tőlünk.” [Paula Bock: Oceans of Waste]
///
Ha csak a saját génállományunkat tennénk tönkre és a saját szaporodóképességünk, akkor sokan lennének, akik örömmel nézhetnék végig, a bolygógyilkos kultúra tagjainak távozását.
De ez a kultúra mindenki mást magával ránt eközben.
Ismét, vannak olyan vadon élők, akikben biztos vagyok, hogy nem bánnák e kultúra megszűnését. A műanyaggal teli gyomorral éhező fulmárok és albatroszok. A krokodilok és halak, akik ivarszerveit kétértelművé tették e kultúra mérgei. A fiatal bálnák, akik belehalnak anyjuk e kultúra által megmérgezett tejébe. A teknősök, akiket műanyaggyűrűk nyomorítanak meg, a halak és madarak, akik belegabalyodnak a szellemhálókba. Az óceán maga. A Föld maga.
Nehezen tudnám hibáztatni bármelyiküket is a bánatukért, dühükért, gyűlöletükért.
Én is érzem ezt a bánatot, dühöt, gyűlöletet.
Te nem?
///
Mihez kezdesz ezzel? Mit tennél, hogy megállítsd a borzalmakat? Milyen messzire mennél el? Mivel tennéd magad méltóvá az élethez, amit ez a bolygó megadott neked? Ki iránt érzel kötelezettséget? Mit fogsz tenni?
És miért nem teszed?
///
Főként adva e kultúra szinte végtelen önimádatát, kizsákmányoló viselkedését, és a kizsákmányolást megideologizáló érveket, tisztán kell fogalmaznom. Én nem utálom az embereket. Én szeretem az embereket, szeretem az emberiséget. De az élő bolygót még jobban szeretem. És ennek így is kéne lennie.
///
Ki kell egészítenem, amit az előbb írtam. Szeretem az embereket, de nem szeretem azt, amivé oly sok ember vált. Gyűlölöm, amit ez a kultúra tett velünk, és gyűlölöm, hogy annyian többre értékelik a profitot az életnél. Utálom az önimádóakat, akik megölik mindazokat, akiket szeretek. Gyűlölöm azokat, akik megmérgezik a bolygót, a tájat, amin élek, a családtagjaimat, engem. Gyűlölöm őket, és meg fogom állítani őket a bolygó megölésében.
Ki tart velem?
///
Világosan le kell szögeznem még valamit. Nem az emberek maguk ölik a bolygót. Az ipari emberek ölik a bolygót. Az emberek, akik jobban azonosulnak e kultúrával – a műanyag kultúrájával – mint magával az élettel, ölik a bolygót. Az emberek tíz- vagy százezer évekig éltek ezen a bolygón anélkül, hogy megölték volna. Csak az utóbbi 6000 évben született egy oly mérgező kultúra, amely képes a bolygó megölésére.
A döntés, ami előttünk áll, nem arról szól, hogy megöljük magunk, vagy megöljük a bolygót. Az előttünk álló döntés az, hogy folytatjuk-e azt az életmódot, ami megöli a bolygót (és minket is), vagy nem. Megengedjük, hogy e kultúra megölje a bolygót, vagy ledöntjük ezt a kultúrát. Tényleg ilyen egyszerű.
[Legalábbis mondani egyszerű. Van bőven hozzáfűznivalóm a témához, és néhány ellenvetésem is. Ezeket egy már készülő esszémben fogalmazom meg, amelyben igyekszem majd bemutatni, hogy ameddig a munkahely, iskola, pénz, gazdaság, mezőgazdaság, ipar jelenlegi fogalmaiban gondolkozunk, addig könnyen lehet, hogy halálra vagyunk ítélve, mert ezek mind annyira eltávolodtak a józan észtől és az élettől. Bár a végszavam valószínűleg hasonló lesz, amint Daniel Quinn (magyarul is megjelent művei: Izmael, B története) megfogalmazta, a legnagyobb örömhír, amit terjeszteni kéne: „Ez a kultúra nem azonos az emberiséggel”. Nem emberi természetünkből elkerülhetetlenül adódóan gyártunk pl. műanyagokat. Léteztek és léteznek más életszemléletek, amelyek nem vezetnek a kollektív öngyilkossághoz. Addig is ajánlom „Az elveszett boldogság nyomában” című esszémet/könyvbemutatómat, ha még nem olvastad. – Ford. megj.]
[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 1. fejezet, fordítás általam]
Mindig úgy tekintettem az elbomlásra, mint egy éppoly csodálatos és gazdag kifejeződése az életnek, mint a növekedés. – Henry Miller
Mióta az eszemet tudom, mindig is lenyűgözött az elbomlás, ahogy a dolgok szétesnek vagy ahogy nem esnek szét. Fiatal gyermekként kicsiny ujjaimmal a rothadó fákat vizsgálgattam és a lényeket, akik benne éltek. Imádtam, ahogy a hangyák gyorsan megtalálják az elejtett ételdarabot, és hamarosan szándékosan hagytam nekik morzsákat, hogy nézhessem, amint a hangyák küszködnek, hogy elcipeljék a kenyeret és húst és gyümölcsöt és zöldségeket (és csipszet és Cheetost és más szemetet is, amiért utólag elnézést kérek tőlük). Amikor kicsit idősebb lettem, eljártam ugyanarra a helyre hétről hétre, hogy lássam, mi történik egy lehullott levéllel vagy törött gallyal, vagy egy lóval vagy tehénnel vagy kutyaürülékkel. Emlékszem, amint évről évre elmentem megnézni, mit változik egy farakás, egy kidobott hinta, és egyéb szemétre vetett háztartási kellékek. És emlékszem, amint kiruccanásokat tettem a kolorádói hegyek szellemvárosaiba, ahol olyan bányákat és házakat és boltokat fedeztem fel, amely száz éve hemzsegett az emberektől, de most időverte módon roskadoztak, és immár a rovarok hemzsegtek, és gyíkok sütkéreztek a deszkákon, akik közeledtemre elslisszoltak, és levelek kavarogtak a szélben. Emlékszem a bányászatból ottmaradt salakkupacokra, némelyeket foltokban a megélhetésüket keresve benőttek a nővények, mások csúnya hegekként hatottak, alaktalan kőkupacok, amelyek képtelenek fenntartani bármiféle életet, és némelyekből, mint nyílt elfertőződött sebekből, továbbra is elszíneződött, mocskos, mérgező víz szivárgott a környezetükbe. Emlékszem, amint azon merengtem, hogy vajon meddig tartanak még ezek a sebek?
Kora tizenéves koromban olvastam egy cikket – talán a Smithsonian magazinban, de lehet, hogy tévedek – arról, hogy mi történne a civilizáció néhány szimbólumszerű teremtményével, ha az emberek az egyik napról a másikra eltűnnének. A cikk Kheopsz Nagy Piramisára fókuszált, ami nagyon sokáig bírná, mielőtt elerodálódna; a Hoover gátra, ami szerencsére nem bírná oly sokáig a beomlásáig, és a Sears toronyra Chicago-ban, ami felügyelet nélkül, ha jól emlékszem, évtizedek alatt összedőlne.
Oda akarok kilyukadni, hogy nem emlékszem túl sok fiatal tizenévesként olvasott cikkre, de erre igen.
Továbbá emlékszem a feladatra, amit a nyolcadik osztályos tudomány tanárom adott. Meg kellett figyelnünk két folyamatot – ez lehetett bármi, amit választunk – amelyek egymástól egyetlen lényegi változóban térnek el. Egy barátom egy babnövényt ragasztott szalaggal egy televízió hátuljára, egy másikat pedig távolabb növesztett, hogy lássa, a sugárzás ártott-e a babnak (úgy tűnt, nem). Valaki más – és ez nem túl meglepő egy felsős általános iskolás diáktól – beáztatott egy tál babot éjszakára, egy másikat meg nem, megfőzte mindkettőt, különböző alkalmakkor megette, és figyelte a bélgázaiban jelentkező különbségeket. A saját kísérletemhez én elmentem a piacra, vettem egy nagy halat, kettévágtam, és az egyik felét egy vödör vízbe tettem, a másikat meg csak a padlóra, és néztem, ahogy a kettő elbomlik. Anyámnak nem számoltam be a kísérletről, amit ráadásul nem a lakásunktól távol, hanem elég hülye módon a házunk melletti kis melléképületben állítottam fel. Néhány nappal a kísérlet kezdete után anyám elkezdett keresgélni, hogy talán egy egér halhatott meg a falban, és a következő nap megkérdezte, „Mi ez a bűz?”. Elmondtam neki. Ő – és ez rengeteget elmond a gyermekkoromról, hogy miért válhattam olyanná, aki lettem – nem vett rá, hogy lezárjam a kísérletet, hanem csak olyan helyre kellett költöztetnem, ahol neki nem kell szagolnia.
Bár az elbomlás lenyűgözött, be kell vallanom, a hal átköltöztetése nem volt egy jó móka. A vödörben lévő egyszerű volt, bár addigra olyan színűvé és állagúvá vált, mint egy kétharmadában elolvadt csokifagyi (de a szaga egész más volt), azt csak arrébb kellett cipelnem. A padlón lévő hal volt a problémásabb. Az már egy lüktető, szétfolyt halból és kukacokból (akikből később a legkövérebb, leglassabb, legnyugodtabb legyek váltak, akiket valaha is láttam) álló folyékony kupaccá alakult. Ezt a masszát egy szenes lapáttal szedtem fel, többször is szünetet tartva, hogy visszatartsam öklendezési reflexemet. Az éjjel újra és újra kukacokkal álmodtam.
Bármennyire is lenyűgöz az elbomlás, ez nem volt egy kellemes éjszaka.
///
A táj egészsége a szarral kezdődik, a halott testekkel és testrészekkel, amik a földre hullnak. A halállal kezdődik, a rohadással, elbomlással. Az evéssel kezdődik, az emésztéssel és ürítéssel. Így volt ez mindig is, az élet kezdete óta. Valami táplál engem, én táplálom a talajt, a talaj táplál mindenkit, a talaj táplál engem, én táplálok valamit, ő táplálja a talajt, és így tovább.
///
Így is nézhetjük: Én megeszek valamit, a talaj megesz engem, mindenki megeszi a talajt, én megeszem a talajt, más megeszik engem, a talaj megeszi őt is.
Ez mind ugyanaz.
///
A kapcsolatunk – mind személyes és kollektív – a szarral, és tágabban a hulladékainkkal sokat elárul a tájjal – az életterünkkel – való kapcsolatunkról, és sokat arról, hogy miért öli ez a kultúra a bolygót. A szar esetében, ez a kultúra valamit, ami az életterünknek adott ajándék volt – a termékeny talaj ajándéka, amit a táplálékért cserébe az életterünknek adunk – egy mérgező dologgá változtatott, valami károssá. És szégyentelivé. És ez az igazán szégyenletes.
///
Pár éve elkezdtem a szabadban szarni. Részben azért tettem, mert imádom a békákat, ahol élek.
Minden decemberben és januárban számolom az éjjeleket addig, amíg elkezdenek énekelni. Ha kicsit késnek, elkezdek aggódni, hogy talán ez az év az, amelyben a világméretű hüllőkihalás ide is elér. És néhány éjjel később megnyugszom, amint eleinte egy béka zendít rá, majd egy másik, majd a következő esték során egyre több és több, amíg olyan hangosak nem lesznek, hogy ellehetetlenítik a normális (emberi) társalgást.
Két hangot hallok, a csendes-óceáni levelibékák szopránját, és néha az északi vöröslábú békák mély güiró-szerű basszusát.
A békák többek közt meztelencsigákat esznek. Észrevettem, hogy a meztelencsigák imádják a kutyaszart, és feltételeztem (helyesen, mint kiderült), hogy ugyanannyira szeretnék az enyémet is. Úgy gondoltam, hogy a csigák etetése közvetetten a békákat is eteti, szóval ahelyett, hogy lehúztam volna azt a rakás tápanyagot a vécén, úgy döntöttem, engedem, hogy az erdő táplálékláncának részévé váljon.
///
Talán hamarabb is elkezdtem volna az erdőben szarni, ha nyolcadikos koromban a kosárlabda edzőm nem úgy jellemezte volna a megfelelő védekező pozíciót, mint ahogy „egy kupacot hagysz az erdőben”. Belegondolva abba, hogy később rájöttem, mekkorákat tévedett nem csak az atlétika terén, hanem filozófiában, és szociális képességekkel kapcsolatosan is, nem lepett meg nagyon, amikor felfedeztem, hogy ebben is.
Mégis, évekig, amikor arra gondoltam, hogy „hagyok egy kupacot az erdőben” (és bevallom, ez nem fordult elő sokszor), elképzeltem, amint a lábujjaimon egyensúlyozok, térdeim alig behajlítva, combok és fenék mereven és remegve, készen állva bármely gyors mozdulatra (kivéve természetesen a lényegit).
Az első alkalommal, amikor ténylegesen megpróbáltam az erdőben szarni, a helyes póz magától értetődő volt, kényelmes és természetes – és sokkal természetesebb érzés, nem csak a kosárlabdás védekező pozíciónál, hanem a vécén ülésnél is.
Próbáld ki egyszer te is.
///
Most már nem tudom mi hat rám viccesebben: elképzelni, milyen lehet a szabályos kosárlabda védekező pozícióban szarni (és reménykedni, hogy a szar nem a lábamon köt ki), vagy kosárlabda játékosok, akik megpróbálnak guggolva, szétvetett térdekkel, combjukat a lábikrájukon kényelmesen pihentetve védekezni.
Legalább még mindig a lábujjaikon állnának.
///
Miből is áll a szar valójában? Az emberi szar általában háromnegyed részt víz. Ez az arány természetesen hasmenés esetén növekszik. A vízen kívüli rész harmada emészthetetlen anyagok, mint a cellulóz – túl komplex szénhidrátok ahhoz, hogy az emberi szervezet lebonthassa: ez az, amit általában „rostnak” nevezünk. Egy másik harmad halott baktériumokból áll, amelyek haláluk előtt nagyban segítik az emésztésünk, és elláttak minket azokkal a tápanyagokkal, amiket nem tudnánk magunknak előállítani. A maradék harmad zsírok, nedvek, sók, fehérjék, élő baktériumok, és saját testünk halott sejtjeiből áll.
A kaki általában egy bilirubin nevű anyag miatt barna. Amikor a testedben lévő vörösvérsejtek elhasználódnak, a léped lebontja őket, és kinyeri a vasat. Ezen vas egy részét a szervezeted újra felhasználja, egy másik részét pedig a bilirubin megköti és egy barna színű anyaggá válik, ami bekerül a beleidbe, és onnan ki a tágabb világba.
A szar pontos összetétele attól is függ, hogy mit eszel. Ha például több húst eszel (ami kénben gazdag fehérjéket tartalmaz), a kakid és a fingod büdösebb lesz, amint azok a szulfidok kiszabadulnak – a kén-hidrogén az az anyag, amitől a záptojás és a fing bűzlik – hacsak nem vagy egy azon emberek közül, akik oly előkelőek és hatalmasok, hogy a szarod nem büdös, vagy olyan nő, aki annyira nemes hölgy, hogy a fingod virágillatú.
Az átlag személy 600 kiló kakit termel egy év alatt. A 6,5 milliárd főnyi globális népesség több mint 7 millió tonna kakit termel egy nap alatt. [L. A. Fahm: The Waste of Nations, 1980 alapján, átszámolva a mai népességadatokra]
///
Sok kérdés vezetett el ehhez e könyvhöz és témáinkhoz. Mi is a szemét valójában? Létezik jó szemét, vagy a szemetelésnek jó módja. Mikor és hogyan lett a szar szemét? Vagy még közelebb térve, mikor és hogyan lett a szemét szemét? Hogyan bánik el a „szeméttel” a természeti világ? Hogyan tükröződnek a szarral és szeméttel való kulturális viszonyok az elhanyagolt, „szemétre vetett” emberekkel, társadalmi rétegekkel és osztályokkal szembeni hozzáállásban? Hogyan jutott el ide a domináns kultúra, hogy ilyen méretekben pazarolja el az anyagokat, embereket és tájakat, és mi történik ezen hulladékokkal, amikor a kultúra megszűnik?
Ezen kérdések megválaszolása nem csak egy akadémiai vagy intellektuális érdekesség. Ezek a kérdések a saját biológiai énünkkel, a jövővel, a tájjal, a szexszel, a halállal, a szentséggel, és minden más élőlénnyel való kapcsolatunk gyökereiig hatolnak. Ha egy olyan világban szeretnénk élni, amit nem dobnak szemétre – ahol nem tekintenek élőlényeket hulladéknak és ahol nem pazarolnak el érzéketlenül életeket – akkor jó válaszokat kell találnunk ezekre a kérdésekre, és gyorsan.
A következő kérdés: mi történik, amikor a szar a talajra kerül?
Ha itt történik ez, akkor jó eséllyel a kutyák megeszik. Követnek engem kifele, fejüket lógatva, vigyorogva, a farkukat lassan csóválva. Amikor leguggolok, mögém sompolyognak, és a kezeimmel kell őket távol tartanom, hogy ne másszanak rám.
Miután befejeztem, ők jönnek feltakarítani, pont úgy, ahogy a macskakakival is teszik.
Tudom, hogy ennek „illene” zavarnia, de nem zavar. Tudom, hogy az elbomlás az elfogyasztás, emésztés, és újra kiürítés eredménye, és nem fontos számomra, hogy ezt ki is teszi.
///
Természetesen nem engedem, hogy a kutyák az arcomat nyalogassák. De ezt korábban sem engedtem. Vidéken nőttem fel, és tudom, mit szeretnek enni a kutyák.
///
Az angol shit (szar) szó a skheid-ből ered, amelynek jelentése „elválasztani”. A konnotációja az elválasztódás a testtől. Az udvariasabb szó az excrement (ürülék), amely a hasonló jelentésű latin excernere szóból származik, amely „kiválást”, „kiválasztást” jelent. Eredetileg a szervezet bármely kiválasztott anyagára utalt, és nem vonatkozott kizárólag a szarra, egészen a tizennyolcadik század közepéig. A crap szó nem utalt a szarra, egészen 160 évvel ezelőttig. Azelőtt ez a szó, és ősibb változatai a polyvát, a gabonából kirostált maradékot, és egyéb visszamaradt anyagokat jelentette. A piss szó jelentése mindig is a jelenlegi volt, de eredetileg ugyanúgy használható volt az udvarias társalgásban, mint ma a urinate (vizelés). A feces (fekália) eredetileg üledéket, lerakódást jelentett. A szavak gyökerei mind leíró jellegűek, és nem tükröznek különösen negatív hozzáállást a szarhoz.
Amint néhány szó sem, ami arra vonatkozik, ahol szarunk. A toilet öltözködő szobát jelentett, egészen alig több, mint egy évszázaddal ezelőttig. A latrine és lavatory mind a latin lavare szóból származnak, amelynek jelentése „mosakodni”. Viszont a lavare közeli rokon szó a lotiummal, ami a vizeletet jelenti. Ez azért van, mert a korai rómaiak, akiknek nem volt szappanuk, összegyűjtötték a vizeletüket, és ebben mostak ruhákat.
A szemétre vonatkozó szavak általában hasonlóan leíró és semleges gyökerűek. A trash skandináv gyökerű, lehullott levelekre, gallyakra és rongyokra vonatkozott. A trash szót nem használták a háztartási hulladékra egészen száz évvel ezelőttig. Hasonlóan, a litter az, ami az erdőkben a talajra hullik. A garbage eredete szintén semleges; eredetileg a levágott állat maradék részeit, belsőségeit jelentette. A rubbish a rubble szóval rokon, ami kőtörmeléket jelent. A junk régen az újrahasznosítható kötél-, ruha- és üvegdarabkákat, és más hasonló anyagokat jelentett. A refuse szó talán a legérdekesebb mind közül. Bár jelenlegi jelentésében több, mint fél évezrede él, a latin refundere szóra vezethető vissza, ami visszaöntést, visszaadást, helyreállítást jelent.
Egy modern és udvarias szó a szarra, a human waste (emberi ürülék), kicsit más eredetű. A waste szónak rengeteg definíciója van, majdnem mind negatív konnotációval. A waste, mint ige, körülbelül nyolc évszázada született a latin vastus (üres, kihalt) és vastare (elpusztít) szavakból. Ezek a gyökerek adják a devastation és devastate szavakat is, melynek jelentése „teljes mértékben elpusztítani”.
A waste vonatkozik a „pusztítás” fizikai termékeire: put that in the wastebasket (rakd be azt a szemétkosárba). A gyengülés és elbomlás folyamatára: her body wasted away from cancer (a testét felemésztette a rák). Egy személy vagy hely elpusztulására, elpusztítására: the gangsters wasted the snitch in the alleyway (a gengszterek eltették láb alól a besúgót a sikátorban); Man, he was so wasted last night (Öregem, ő annyira totálkáros volt a múlt éjjel); Dresden was laid to waste (Drezdát porig rombolták). És a wastelands (terméketlen terület, ugar) olyan helyekre vonatkozik, amit nem tud felhasználni a mezőgazdaság vagy az ipar, vagy olyan helyekre, amik nem képesek az életet fenntartani a mezőgazdaság és ipar miatt.
A waste különböző jelentései közt van két közös szál: a hasznosságé és a pusztításé. Arra mondják, hogy wasted, ami elpazarolt, nem teljes mértékig kihasznált teljes (általában gazdasági) potenciáljában, vagy már ki lett használva, és nem lehet többé használni. A waste of time (elpazarolt idő); A waste of money (elfecsérelt pénz); A wasted life (elvesztegetett élet).
A hasznosság középpontjában, utilitáriánus nézőpontból a felhasználó van. Bárminek a szemétnek való bélyegzése a felhasználó szemszögéből ered.
[Magyar szavainkat vizsgálva is hasonló mintákat találunk. A szar szó a salak és sár szavakkal rokon, és az ürüléken kívül az üledéket is jelentette: „értznek a szara”. Negatív konnotációja, a rossz, gyatra szinonimájaként újabb fejlemény, ugyanígy a vulgáris szóvá válása is. Az ürülék az ürül szóból egyértelmű módon, magára a fizikai folyamatra utal. A szemét eredeti jelentése gaz, aprólék. A hulladék a polyva, a gabonarostálás során keletkező maradék, vagy az erdei talajra hulló levelek és gallyak. – Ford. megj.]
///
Úgy is mondhatjuk: hogy mi a szemét, nézőpont kérdése. Múlt héten levágtak egy tehenet a farmon ahol élek. A belek, ami a garbage szó eredeti jelentése, egy mezőn lettek eltemetve (bár erről akkor még nem tudtam).
Néhány éjszakával később prérifarkasok vonyítását hallottam, amikor aludni készültem. Gyakran hallom őket éjjelente, de most a szokásosnál jóval közelebb voltak.
A következő reggel elmentem egy talicskányi komposztot gyűjteni arról a mezőről, és valami kellemetlent éreztem – a bomló hús szagát. Közelebb menve láttam, hogy a prérifarkasok kiásták a beleket, és szerteszét szórták őket, miközben ettek. Mivel a belek levegőre kerültek, és különösen meleg nap volt, máris ellepték a táplálkozó és peterakó legyek.
Ezt értem azon, hogy a szemét a nézőpont kérdése: az embereknek, akik levágták a tehenet, a belek szemetet jelentettek, mind az eredeti és modern definíciók szerint. A prérifarkasoknak egy étkezés volt, és megérte nekik kiszagolni és kiásni. Számomra a rothadó hús szaga hányingerkeltő volt. A legyek számára egy vonzó illat, ami jelezte a helyet, ahol teleehetik magukat, és gyermekeik növekedhetnek.
///
Néhány héttel később a belek már rég teljesen eltűntek. Vagy inkább azt mondhatnám, hogy többé nem látom őket, és nem érzem a szagát. De a tápanyagok azok trágyáiból, akik megették a beleket, bekerült a talajba, táplálva azt. A giliszták és talajmikróbák nyertek ezzel, amint a tehenek is, akik majd egy nap legelik itt a füveket, és az emberek és más ragadozók is, akik egy nap megeszik majd a tehenet.
Erről szól az élet.
///
Mit is jelent ténylegesen, hogy a szar elbomlik? A kutyák nem mindig eszik meg, és láttam, hogy mi történik, amikor nem teszik. Nyáron a legyek perceken belül megérkeznek. Zümmögve, mászkálva teljesen beterítik. Gondolom, esznek, bár sose látom, hogy nagy nyomot hagynának. Valamint sose látok lárvákat később, talán nem találják az én ürülékem megfelelő helynek a következő generáció felnövéséhez.
A következő napok során a szar megkérgesedik, elsötétedik. Néha a meztelencsigák rátalálnak és megharapdálják, felfedve, hogy belül még mindig az eredeti színű. A kupac összemegy, ahogy nedvességet veszít, de még így is fennmaradhat az egész nyár során.
A telek itt nedvesek, zuhogó esővel, amikből néha könnyen összejön 15 centiméter is egy nap. Amikor ez megtörténik, a szar eltűnik. Fizikailag esik darabjaira, a csorgadozó víz elcipeli, és belemossa a talajba.
De ez nem jelenti azt, hogy nincs ott. A tapasztalataim megtanítottak erre.
Amikor először elkezdtem a szabadban szarni, az elméleti megértésem már megvolt arról, hogy a szar jó a talajnak. Így elkezdtem keresni a helyeket, amiket megáldhatok a tápanyagaimmal. Elég gyorsan elhatároztam magam a kitaposott út mellett, ami a ruhaszárító kötelem alatt futott. Az út maga tíz méter hosszan egy fenyőtől egy másikig fut, kanyarog az ágak körül, derékszögben balra fordul, majd egy még tíz méterrel arrébb lévő fenyőhöz vezet. Mivel nyaranta kárt okozok a növényekben azzal, hogy átgyalogolok rajtuk, úgy gondoltam telente azzal kompenzálom ezt, hogy táplálom őket. Így elkezdtem az utacska távoli végébe szarni, minden alkalommal egy lépésnyivel közelebb jőve. Mivel tél volt, a kakit a kutyák nem ették meg, és egy vagy két napon belül a talajba verte az eső. Eltűnt. De – és ez a lényeg – következő tavasszal újra megjelent, egy kicsattanóan dús – boldog – növényzet formájában. Élesen látható volt a vonal aközött, ahova kakáltam és ahova nem.
A másik kísérlet néhány nyárral később történt. Elég csúnya prosztatagyulladásom volt, amire az urológusom nagy dózisú antibiotikumokat adott – főként ciprot és levaquint. Néhány hónapba telt, mire rájöttem, hogy ez idő során az végtermékeim nem segítettek, hanem ártottak a növényeknek, akik láthatóan meghaltak, vagy haldokoltak. A talaj a két folton, ahol könnyítettem magamon, kifejezetten csupasszá vált, ami igen ritka ebben a mérsékelt égövi esőerdőben. A foltok csupaszok maradtak a következő két évben is.
///
Tudom, tudom. A mintavételem csupán egy személyre korlátozódik, és nem tudok tanulmányokat felsorakoztatni, amelyek bemutatják, hogy a lebomlott, részben lebomlott és nem lebomlott cipro és levaquin megöli a talajbaktériumokat, de láttam, amit láttam. És amit láttam, az halott terület volt.
///
Hogyan öli meg a növényeket a baktériumok halála? A kérdés egyenesen ahhoz vezet, ahogy a dolgok elbomlanak, és főként, ahogy a szar elbomlik.
Amikor a szar a talajra vagy talajba kerül, a tápanyagai nem azonnal hozzáférhetőek a növények számára. A növények a gyökereikkel felisszák a vizet, és sok vízben oldódó tápanyagot, de a nagyobb molekulák, és a vízben nem oldódó molekulák felvétele már messze nem ilyen könnyű. Az állatoktól eltérően a növényeknek (a húsevők kivételével, mint a vénusz légycsapója), nincs emésztőrendszerük, ami azt jelenti, hogy más előlényeknek kell előbb a talajban lebontani azokat a nagyobb molekulákat, és felszabadítani a növények számára, hogy felihassák a gyökereikkel. Ezt a folyamatot ásványosodásnak (mineralizációnak) hívják, ahol az összetett molekulák egyszerűbb, ásványi alakba térnek vissza. Egy állat vagy növény testének, vagy egy állat ürülékének a lebontása ásványi formába rengeteg lény munkáját igényli, a prérifarkasoktól és keselyűktől kezdve, a gilisztákon és meztelencsigákon át a baktériumokig és gombákig.
Amikor egy állat meghal, azonnal elkezdi lebontani saját szöveteit egy autolízisnek (önbontásnak) nevezett folyamat során, ahol az emésztő enzimek a sejten belülről kezdik lebontani.
Például, az agysejtjeid elkezdik emészteni magukat nem több, mint négy perc oxigénhiány elteltével. Ezért van az, hogy akiknek leáll a szívük, vagy vízbe süllyednek, néha agykárosodást szenvednek vagy meg is halnak mire a mentőket kihívják, mire megérkeznek a segélynyújtók a lélegeztetéshez vagy szív-újraindításhoz. Ha az agy nem kezdené el szándékosan emészteni magát, hanem helyette egyfajta hibernációba kerülne (ami a túlhűlés esetén bekövetkezhet), akkor elméletben tovább bírhatná a halál bekövetkeztéig. Ehelyett a sejtek végakarata megemészteni önmagukat, felszabadítani a tápanyagokat, hogy más felhasználhassa.
A test elbomlásában a következő lépés a rothadás, ami során a baktériumok elkezdik lebontani és megenni a testet. A test saját baktériumai, mint akik az emésztőrendszerben élnek, látnak neki a leggyorsabban, és ők a legfőbb tényezői az állati elbomlásnak. (Ez mellesleg azt jelenti, hogy az újszülött csecsemők, akik meghalnak mielőtt valaha is ettek volna, és így nincs baktérium az emésztőrendszerükben, viszonylagosan száraz környezetben inkább mummifikálódnak, mint elrothadnak.)
És aztán ott vannak a külsősök is, akik besegítenek lebontani a halottakat, dögevők, akik szívesen lakmároznak egyet, akár növényi és állati testekből vagy szarból. Amikor egy keselyű vagy hasonló állat megeszi egy halott test egy részét, jóllakik, és eközben az emésztőrendszerében lévő baktériumok segítenek ásványosítani a szerves anyagokat, ami a tápanyagokat néhány lépéssel közelebb hozza ahhoz, hogy a növények is újrahasznosíthassák.
A lebomlás során, minden lépésben, minden lény nyer. Minden dögevő, a legnagyobbtól a mikroszkópikusig, megkapja az eledelét, és mindegyik termel kisebb darabkákból álló élelmet a sorban következőnek. És amikor a tápanyagokat a baktériumok végül teljesen ásványosítják, a növények felveszik, akiket magukat is egyszer megesznek, és a körforgás folytatódik.
///
Nagyon szoros kölcsönösen jótékony kapcsolat létezik a növények és a környező talaj baktériumai közt. A növények védelmezik a talajt a lehullott leveleikkel, szabályozzák a hőmérsékletét, és növelik a nedvességét a gyökereik körül. Továbbá, az általános elképzelésekkel szemben, a gyökerek nem egyfajta egyirányú szívócsövek, amelyek vizet vonnak ki a talajból. A növények csomóféle ásványi és szerves anyagokat (többek közt cukrokat, vitaminokat, aminosavakat) választanak ki a gyökereiken keresztül a talajba és ezek az anyagok baktériumok széles skáláját táplálják és vonzzák oda. A növények ugyanúgy növesztenek és levetnek gyökereket életük során, mint ahogy mi növesztünk és levetjük a hajunkat és szőrünket, és ezek a levetett gyökérsejtek szintén táplálékul szolgálnak a jótékony baktériumoknak.
Különböző növények különböző anyagokat választanak ki a gyökereikből. Lényegében, társas létre hívnak adott típusú baktériumokat. Például, egyetlen kukorica-növény egy steril tápanyagoldatban 57 mg cukrot és 84 mg aminosavat bocsát ki húsz napos növekedése során. [Krasilnikov, N. A. „Soil Microorganisms and Higher Plants”] Ezt mindketten nagyon szomorúnak találjuk. Az a kukorica nem a közösségében él – más szóval magányos – és azért bocsájtja ki azt a cukrot, hogy baktérium-társakat hívjon magához. De egy sterilizált környezetben hívása nem találhatott válaszra.
A másik oldalról nézve, a különböző baktériumtípusok különböző talajkörnyezetet teremtenek, ami különböző növényeknek megfelelő. Mind a baktériumok, mind a növények specifikus társakat hívnak magukhoz és támogatnak. Megválasztják szomszédaikat.
Bármely adott növény gyökerei, egymás után kiterítve, kilométerek százait adná. Ha belevesszük a picike „gyökérszőröket” is – nagyon kicsiny nyúlványok a gyökereken, amelyek által a növény több vizet és tápanyagot tud felvenni – akkor a teljes összhossz már kilométerek tízezreiben lenne mérhető. Ennek ellenére, a növényeknek így is szükségük van mikróba szomszédaikra ahhoz, hogy egészségesek lehessenek, és megkaphassák az összes szükséges tápanyagot.
Egyes esetekben a baktériumok és növények között oly szoros a kapcsolat, hogy a baktériumok ténylegesen is beköltöznek a növény gyökereibe. A pillangósvirágúak (egy növénycsalád, ami tartalmazza a borsót, babféléket, földimogyorót, lucernát és lóherét) gyökereiben kis csomók alakulnak ki a baktériumoknak otthont adva, amelyek megkötik a nitrogént a növény számára. Ez azért van, mert a levegőben lévő nitrogént (N2) a növények nem tudják direkt módon felhasználni. De a baktériumok képesek a nitrogéngázt olyan vegyületekké alakítani, mint az ammónium (NH4+), amit a növények hasznosítani tudnak. A baktérium ételt és lakást kap, a növény pedig nitrogént, ami szükséges a növekedéséhez és virágzásához. És amikor a növény meghal vagy elhullajtja leveleit, a testében lévő nitrogént a talajnak adja, és így más növények (olyanok is, akiknek nincs nitrogén-megkötő baktériumuk) felhasználhatják.
Még azok a baktériumok is, akik nem kötik meg maguk a levegőből a nitrogént, felveszik a testükbe, és megakadályozzák, hogy újra gázzá alakulva elhagyja a talajt. Hasonlóan, sok ásványi anyagot vesznek fel a talaj baktériumai: ezt úgy hívják, hogy a tápanyagok „rögzítése”. Azok a vízben oldódó ásványi anyagok, akiket nem vesznek fel a növények vagy más előlények, kimosódnak a folyókba, vagy le a mélyebb talajrétegekbe, ahol kevesebb lény él. A rögzítés segít elérhetőként tartani a talajban lévő tápanyagokat rengeteg különféle élőlény számára.
A baktériumok ezen túl is sok más módon segítik a növényeket. Sok baktérium még arra is képes, hogy a talajba kerülő szennyező anyagokat, vagy rovar- és gyomirtókat lebontsa. Valamint a jótékony baktériumok a növény gyökerei körül kiszorítanak más patogén (betegséget okozó) baktériumokat azáltal, hogy elfoglalják a helyet. Ahol a jótékony baktériumok kihalnak, egy olyan környezet keletkezik, ahova a patogén baktériumok és gombák bevonulhatnak, és ez történik az emberekkel is olyan esetekben, mint a szájgombásodás, vagy a C. difficile fertőzés (egy bélfertőzés, ami általában akkor jelentkezik, miután az antibiotikumok kiirtották a természetes mikroorganizmusokat).
Ezek a kölcsönösen hasznos kapcsolatok a talajban természetesen nem korlátozódnak a növények és baktériumok társulásaira. A gombák is rengeteg lényegi kapcsolatot alakítanak ki az erdei talajban. És a rovarok és giliszták is sokat segítenek a szerves anyagok lebontásában, és a talaj fellazításában, amely segíti a víz és levegő áramlását. A növényeknek szükségük van rá, hogy a levegő elérje a gyökereiket is, mert bár a leveleiken nagyobb mértékben vesznek fel széndioxidot és lélegeznek ki oxigént, a gyökereiknek oxigént kell belélegezniük és széndioxidot adnak le. Ahogy mi is, a gyökerek meghalnak oxigén nélkül.
Végre elértünk az antibiotikumokhoz. A cipro és a levaquin is „tág spektrumú” antibiotikum, ami azt jelenti, hogy ahelyett, hogy egyetlen baktériumtípust vagy családot céloznának meg, baktériumok széles családjaira és fajaira vannak hatással. Mind a cipro és a levaquin jelentős része a testen áthaladva elbomlatlanul kerül a vizeletbe és ürülékbe. [Lásd: levaquin és cipro] A cipro-nak például bármely dózisban a 20-35 százaléka áthalad az emésztőrendszeren és kiürül onnan változatlan teljes erejű formájában. Így bekerülhet a talajba.
Az egész fenti okfejtés célja az volt, hogy megmutassa, hogy a növények nem képesek a talajban lévő baktériumok közössége nélkül nőni és virágozni. [A hidroponikus növénytermesztés során homok vagy vermikulit közegen nőnek, amely nem tartalmaz baktériumokat. A túlélésük oka az, hogy a szükséges tápanyagokat vegyi üzemben állítják elő, olyan formában, amit a növény direkt módon fel tud venni.] A tág spektrumú antibiotikumok, amiket szedtem, megölte ezeket a baktériumokat, a füvek gyökereiben és azok körül. Ez szétbomlasztott sokat azok közül a szoros és kölcsönösen hasznos kapcsolatok közül, amitől a füvek függtek – és ez esetben ez megölte őket.
