Ezek a környezeti tényezők évezredeken át alakították egész népek, kultúrák habitusát. Hidegebb vagy szárazabb helyeken a rövidebb termésidőszakban keményen és gyorsan dolgozó, és általánosságban a jövőre irányuló gondolkodásmódokat támogató kultúrák alakultak ki (és mellette a múltba is tekintők, mivel a jövőre vonatkozó elképzeléseket csak a múlt tapasztalataira lehet építeni: ha látod mi lett azokkal, akik nem terveztek előre, akkor láthatod mi lesz az ilyenekkel), míg melegebb és csapadékosabb tájak felé haladva egyre inkább lassabb életritmusú, többnyire a jelenre figyelő embereket találhatunk. Illetve talán így nézhetett ki a kép pár száz éve, de a gyarmatosítás, majd az ipari fejlődés mindezt alaposan megkavarta.

Először a gyarmatosítók, mivel szép szóval nem sikerült elmagyarázniuk, hogy „gyorsabban és a jövőre figyelve kellene élnetek” (ez eleve lehetetlen volt, mivel ez nem egy oda illő elképzelés), erőszakkal láttak neki ezeket a „lusta, ambíció nélküli” népeket a saját elképzeléseik szerint formálni, és természetesen messze túlnyomóan a saját hasznukra (a helyi emberek és a helyi ökológia kárára). Alapvetően eltérő környezetben fejlődött kultúrák évezredes tapasztalatokon alapuló szemlélete ütközött itt: az egyik számára elsődlegesen a föld tartja el az embert, a másik számára elsődlegesen az emberi munka. A telepesek a „munkamániájukkal” az új terepen alaposan megszenvedtek: olyan mezőgazdasági módszereket próbáltak bevetni, ami az adott éghajlaton nem működött. (És az az igazság, még ma se működik: az esőerdők kivágásával nyert mezőgazdasági területek túl gyorsan erodálódnak.) A kemény munkát persze nem a gyarmatosítás megszervezői végezték: az afrikai rabszolgák mellett rengeteg európait is vittek Amerikába, akik nem tudták kifizetni a hajóutat, így a megérkezésük után azt „le kellett dolgozniuk”, csak épp olyan feltételek közt, hogy legtöbbjük sose szabadult, illetve a többségük egy éven belül belehalt. Az események erőszakos menetét hajthatta egy mélyen megbúvó irigység és bosszúvágy is: szerintem nem valami nagy csoda, hogy „nehezebb” éghajlaton tudott elterjedni az az elképzelés, hogy „mi ki lettünk űzve a Paradicsomból”, onnan, ahol a föld eltartott minket és verejtékes munka nélkül is lehetett élni. És így könnyű azt gondolni, hogy akkor persze a kényelmesen élő afrikai bennszülöttek ki lettek űzve, csak ők olyan bugyuták, hogy még nem tudnak róla. Akkor mi majd teszünk róla, hogy megtudják, minden lehetséges módon!

Yehoshua ben Yosef (közismertebb nevén: Jézus Krisztus) számomra egyértelműen egy lassabb, a jelenre figyelő, a föld ajándékaiból élő, nem felhalmozó kultúra szemléletét próbálta átadni a népének, persze a saját népe nyelvét és fogalmait használva. Én úgy látom, ez a próbálkozás lényegében teljes kudarcot vallott: hiába ismételgetik a szavait, ha az adott kultúra évezredek alatt felhalmozott ökológiai és társadalmi tapasztalataiból összeállt életszemléletében azok lényegében értelmezhetetlenek. Így a szavak többnyire megmaradtak rituálénak, és olyan egyházak épültek rá, amelyek munka- és felhalmozás-központúak, és túlnyomó mértékben a múltba és a jövőbe tekintenek. Ez abszolút elkerülhetetlen volt: egy mérsékelt égövben élő, Yehoshua szavait tényleg komolyan vevő társadalom lényegében öngyilkosságot követne el. Télen hiába imádkoznának a mindennapi kenyerükért, ha korábban „nem aggodalmaskodtak a jövő felől”.

Azonban nem minden mérsékelt égövi kultúra alakult ugyanúgy. A közös jellemzőjük csak az, hogy kimondva vagy kimondatlanul megjelent valamilyen formában a „tőke” elve, és a távolabbi jövőbe tekintés. Az észak-amerikai Indián „nemzetek” az európaitól gyökeresen eltérő kultúrában éltek. Széleskörű elv volt a hetedik generáció érdekeit is figyelembe venni a fontosabb döntéseknél. Ez mai szemmel nézve egy elképesztő időtávlat, arról szól, hogy tartsd észben: még a halálod után született emberek halála után is élni fognak itt emberek. Több elemzés is született arról, hogy a hódítás előtti Észak-Amerika elképesztő természeti gazdagsága (lazacoktól nyüzsgő folyók, százmilliós bölénycsordák, egész eget besötétítő vándorgalamb-rajok, gyümölcsfákkal teli erdők), nem az embertől független fejlemények voltak, hanem egy több mint tízezer éve a kontinensen élő, „ökológiai tőkében” gondolkodó társadalom (még ha nekik nem is volt ilyen szavuk) fejleménye. A lényeg, hogy valahol tudták: ami jó a bölényeknek, az jó az embereknek, ha nem is azonnal, akkor hét generáció múlva, ahogy ők is a hét generációval előttük élőknek köszönhetik a természet gazdagságát. Rengeteg mondájuk szólt az állatokkal és a tágabb természettel való érdekközösségről. Nem csak azzal a céllal szórták a gyümölcsmagokat, hogy majd ők leszüretelik, hanem a gyümölcsöket megeszi majd valaki (ember vagy nem ember), és az jó lesz.

Európában az utóbbi párezer évben olyan kultúrák terjedtek el, amelyeknél a „tőke” elsősorban nem ökológiai, hanem hatalmi jellegű: hadseregek, törvények, bürokrácia, gazdaság, technológia, infrastruktúra. (Európát 40 ezer éve, az utolsó jégkorszak óta egészen biztosan lakták anatómiailag modern emberek. Csak róluk keveset tudunk, mert nem hoztak létre kiterjedt tárgyi kultúrát, így számunkra ők „történelem előttiek”. Számunkra a történelem egyenlő a hatalmi struktúrájú, erőszakosan terjeszkedő civilizációk történelmével. Így minden más nép lényegében érdektelen, akik „megérdemelték”, hogy kipusztítsa vagy beolvassza őket egy „fejlettebb kultúra”.) A kereszténység jövőbe tekintése is más jellegű volt, mint az indiánoké: nem arról szólt, hogy milyen tájat hagyunk magunk után, hanem hogy milyen társadalmat. Az „emberiség érdekeit” eszerint az szolgálja, ha a jövő társadalmában is mindig tudják: a Föld csak egy átmeneti élőhelye az embernek, valamikor úgyis eljön a végítélet, és akkor majd Isten megjutalmazza azokat, akik engedelmesen elszenvedték és ledolgozták „Isten által elrendelt büntetésüket”.

A hatalmi tőke számára az ökológiai tőke egyértelmű fenyegetés. Az amerikai telepesek gyorsan neki is láttak irtani a bölényeket és galambokat, felszántani a mezőket, kivágni az erdőket és persze irtani az indiánokat. De nem is annyira egy népet akartak kiirtani, mint egy életmódot. Már az első gyarmatosító települések határát is fegyveres őrök védték, de akkor még egyáltalán nem a visszaharcoló indiánok ellen (és később se ez volt a fő ok), hanem a szökni próbálók miatt. Aki nem indián, de „felcsapna indiánnak”, és beljebb vándorolna a hatalmas kontinensen, oda, ahol még nincs európai mintájú hatalmi szerveződés, azt ugyanúgy meg kellett ölni. Illetve mégse ugyanúgy: nem csak „csendben” lemészárolni, hanem elrettentő célzattal nyilvánosan kivégezni.

Buffalo Bill onnan kapta a becenevét, hogy több mint 4000 bölényt ölt le 8 hónap alatt. És bölényvadász versenyeket nyert. Ez a mészárlás nem csak a növekvő New York lakosainak éhségét szolgálta, hanem nyilvánosan kihirdetve az indiánok éheztetését, az indián életmód ellehetetlenítését is. Ez nem csak egy belemagyarázás, egyértelműen leírták sokan, hogy nem lehet civilizációt létrehozni ott, ahol szabadon lehet találni ennivalót. Ezt a „civilizációépítő lelkesedést” a vallási ideológia erősen támogatta: egy gazdagon burjánzó természeti világ túl nagy „földi csábítás” ahhoz, hogy „rendes istenfélő emberek” lehessünk. Meg egyébként is, kit érdekel „néhány” bölény? A bölényeknek nincs lelkük.

Azt talán láthatjuk, hogy a hatalom-központú kultúrák erőszakosabbak, így a hódításban hatalmas előnnyel indultak, de hogy a hosszú távú életképesség terén is jól teljesítenének, miután nincs mit tovább hódítani, arra szerintem bizony nincs semmi garancia. Még akkor se, ha megvizsgálunk még egy hatalmas kulturális átalakulást, amit az „ipari forradalom”, és a fosszilis energiák felhasználása hozott. Mert azt nehéz elkülöníteni, hogy mennyiben „fejlődtünk”, és mennyiben csak egyre gyorsabb tempóval éltünk fel véges természeti tőkéket, ha a kultúránk e kettőt rutinszerűen egybemossa.

[Folytatása következik, amiben a mai rettentően felgyorsult, és a „technológiai bőség” áhítatában csak a jelenre vagy legfeljebb a rövid távú jövőre figyelni képes kultúráról írok. És arról, hogy még nem ért véget a történelem.]

„Ha a hegyeket és a természetet bántják, az anyánknak fáj. A hegy, amit mi az anyánknak tekintünk, szent. Ott laknak a halottaink lelkei. Ezt a helyet mi szentként őrizzük, és ősi ceremóniáinkban imádjuk.” – Tom Beanal, Amungme törzsi vezető

„A hegyek országában miért ne lehetne feláldozni egyet a fejlődés nevében?” – szóvivő, PT Freeport, Indonézia

Két vékony, nappirított, hat láb magas angol vezet idegesen egy csapat harci festésű, vidáman kurjongató, öt láb magas törzsi embert, át egy nádból font boltív alatt, az úttalan falu közepére Új-Guinea magasföldjén. Az őket minden irányból körülvevő hegyeket érintetlen esőerdő borítja, és szaggatott felhők csipkézik. Előttük kocog két kifestett férfi, csontokkal az orraikban, megszáradt fehér sárból álló mintákkal a sovány törzsükön, szarvascsőrű és paradicsommadarak tollaival a gubancos fekete hajukban. Táncukban tízet lépnek előre, majd ötöt hátra, keményfából készült lándzsáikat rituálisan lendítik. Mindkét oldalon két idős nő táncol, csupasz mellel, hasonlóan kifestve. Csak fűszoknyát viselnek, lóbálják csípőiket, és botokkal döfködnek az ég felé.

A kurjantások és füttyentések felerősödnek, ahogy a két fehér ember eléri az őket köszönteni összegyűlt falu vezetőinek félkörét. Megállnak, és a harcosok mögöttük egyként ülnek le. Ők ketten viszont állva maradnak, kényelmetlenül a sütő napfényben, és próbálnak megtiszteltnek kinézni.

Az egyik férfi a félkörben elkezd lassan, keservesen sírni. Ez egy erőltetett szippantással indul, majd egy körülölelő üvöltő hanggá erősödik, a könnyek szabadon folynak. Hamarosan körülbelül harminc férfi és fiú vele sírnak: egy hömpölygő zokogás és jajveszékelés, amit megszakít néhány szó a jellegzetes magasföldi nyelvükön. A hang áthatja a füveket, a harmatos páfrányokat és az alacsony, kör alakú nádtetős kunyhókat, amelyek körülveszik őket minden irányból.

Három perccel később a sírás véget ér, a szemek szárazak, és mi hivatalosan is vendégül vagyunk látva és megtisztelve ebben a kis távoli Lani faluban, kétnapi járásnyira a legközelebbi úttól. Megható volt, oly módon, ahogy még egyikünk se hatódott meg sose.

– Húha – mondom a szájam sarkából Steve-nek. – Ez… fura volt.

– Még nem fejezték be – válaszol szintén suttogva.

És tényleg. Galile, a barátunk, idegenvezetőnk és tolmácsunk közénk lép. A falusiak a kapuk felől érkező másik embercsoport irányába indulnak, akik íjat, nyilakat és lándzsákat hordoznak – és négy élő disznót farudakra kötözve, nyolc hajlékony törzstag vállain átvetve.

– Most, – szólal meg Galile – ölnöd kell disznót.

– Kinek, nekem?

– Mindketten ölnötök kell disznót. Íjjal és nyíllal.

– Francba, Galile – mondom. – Én nem tudok disznót ölni.

– Ez a szokás. Hogy üdvözöljünk titeket a törzsünkben.

– De én vegetáriánus vagyok. Egyébként is, mellélőnék.

Galile Steve felé fordul, aki mellettem állva hasonlóan kényelmetlenül érzi magát.

– Azt hiszem én is célt tévesztenék – mondja. – Tényleg szükséges ez?

– Oké – mondja Galile – ők ölik a disznót. De nekünk meg kell ennünk. És most figyeljetek!

Két disznóhordozó megközelít minket a vergődő terhükkel.

– Át kell venned a rudat – tájékoztat minket Galile.

Steve és én küszködünk a rúddal és a rettentően boldogtalan disznóval, de felvesszük a vállunkra az előírás szerint. Aztán Galile jelzésére mindketten együtt kántáljuk: „Wa, wa, wa, wa, wa, wa…” – a magasföldi törzsek közös szavát, ami egyszerre jelent köszönetet és üdvözlést. A százas tömeg vad tapsolásba és egy újabb kör fütyülésbe és különös állathangok hallatásába kezd. Mostanra már tényleg megtisztelve érzem magam.

Ekkor egy öregember, aki csak egy kotekát visel – ez egy termesztett tök, amit a magasföldi férfiak pénisztokként viselnek – letérdel előttünk, és négy nyilat szúr közönyösen a szerencsétlen disznók szívébe. Vagy egy percig hevesen rángatóznak, majd mozdulatlanná válnak.

Egy falusi öreg nyikorgó csontokkal kilép a tömegből, és Lani nyelven köszönt minket, miközben a disznókat vidáman eltalicskázzák a sarokba, ahol a nők földkemencéket építenek.

– Most – fordítja Galile – azt mondja, hogy ti már a Lani család és a Lani törzs tagja vagytok. Ez már a ti falutok is, és bármikor építeni akartok itt egy házat, a föld a tiétek. Bárhol a dzsungelben építhettek házat, és élhettek ott a törzsetekkel.

Mindenki vigyorog, mi is.

– De először – mondja Galile – fel kell szabadulnunk.

[A könyvfejezet in medias res módon indult, a pápuaiak helyzetét átfogóbban bemutató részt egyelőre átugrom, a fejezet vége visszatér a felvezetett kalandhoz.]

A következő napon elbúcsúzunk Demmak barátainktól és felülünk egy Timikát elhagyó repülőre. Már csak kevesebb, mint egy hetem van az országban, és Galile el akar vinni Steve-et és engem a belsejébe – hogy lássuk az „igazi Pápuát.” El fog minket vinni a hegyi falujába – az igazi otthonába. Ez egy felejthetetlen élménynek kínálkozik.

Galile faluja a távoli, erdős magasföldeken van, kétnapi járásra a legközelebbi úttól. Családtagok és barátok kötelékében vágunk neki az erdőnek. Lankás, erdős dombokat mászunk meg, szarvascsőrűek és néha paradicsommadarak hangjai kíséretében. Széles, sekély folyókon gázolunk át, tövisek szaggatják meg ruháinkat, és levetkőzve megmerítkezünk a kristálytiszta hegyi tavakban, mikor a hőség túl magasra tör. Megállunk hintázni a lecsüngő indákon, és üvöltünk, mint Tarzan, imádkozva, hogy le ne szakadjanak. Hatalmas fák mellett baktatunk, a törzsük, mint egy katedrális oszlopai, az ágaik könyörögve emelkednek a sziklás szurdokok magasságai felé.

Szúnyogokat csapkodunk, és reménykedő piócákat szedegetünk le a csizmánkról tízpercenként (a mezítláb járó pápuaiak machetékkel nyesegetik le őket a lábukról). Kapunk édesburgonyát a nőktől, akik elhaladnak mellettünk az apró dzsungel-ösvényeken, meghajolva a megrakott fonott zsákjaik alatt. Hatalmas, ködbe burkolózott szürke és zöld hegycsúcsok bukkannak fel előttünk az erdő lombjainak réseiben – Új-Guinea gerince, amely messze elnyújtózkodik a látatlan óceán irányába. Tücskök, kabócák, békák és madarak kórusa hívogat minket célunk felé.

Éjszakára megállunk a széles zöld völgyben kanyargó folyó melletti néhány honay-nál [kunyhó], és a következő napon a faluból érkező férfiak vezetnek minket a célunkig. Íjakat, nyilakat és lándzsákat viselnek a vállaikon. Általuk termesztett dohánylevelekkel, édesburgonyával – erom, ahogy a magasföldiek hívják – és forralt vízzel tartják fenn jókedélyünket. Amikor a lombok réseihez érkezünk, a férfiak felsorakoznak, és énekelnek a hegyeknek, a fáknak, és a lelkeknek, akik őket lakják. Az ünnepség és imádat ősi kórusa egybeolvad a hegyi szelekkel. Galile Steve-re és rám néz, szélesen vigyorogva a tiszta levegőben.

– Ez az, amiért küzdünk! – mondja.

Galile faluját estefele érjük el. Előre figyelmeztetett, hogy egy üdvözlő ceremóniával fogadnak majd minket – és tényleg. Utána, amikor a disznók már sülnek a földkemencében, Galile és én a néhány honay övezte tisztás közepén ücsörgünk, és nézzük, amint az alkony utolsó fényei behúzódnak a sötét erdőkbe, és csodálattal bámuljuk a hatalmas telihold körüli szivárványos gyűrűt. Az eget csillagok pettyezik látóhatártól látóhatárig. Sose láttam még ehhez foghatót.

Végül megérkezik a disznó. Galile apjának honay-jában ücsörögve, a gőzölgő hús banánleveleken kiterítve a padlóra, Galile és én eszünk és beszélgetünk. Galile merengő hangulatban van, amint elrágódik egy disznócsonton. Egyetlen gyertya lángja sejteti a négy embert, akik a honay-ban vannak. Nekem gondjaim vannak a disznó kevésbé ízletes részeivel, de Galilének nincs ilyen problémája.

– Tudni akarom, Paul, – mondja, a velőt szürcsölgetve egy combcsontból – hogy mit gondolsz erről. A kultúránk, azt hiszem, különleges, és nekünk harcolnunk kell érte. Te is így látod? Szerintem a miénk nagyon különbözik más kultúráktól, de még nem voltam Pápuán kívül. Szerintem nekünk meg kell tartanunk a miénket.

– Szerintem is meg kell tartanotok.

– A pápuai kultúra nagyon különbözik az angoltól? – kérdezi.

– Nos, igen, így is mondhatnánk. Tudod, Galile, szerintem a legfontosabb dolog mindnyájatok számára az, hogy igazi képet kapjatok arról, milyen is a Nyugat. A dolgok, amiket a filmeken láthattok – valójában nem úgy élünk. Meg kell ismernetek a történet mindkét oldalát, mielőtt eldönthetnétek, hogyan működjön az országotok.

– Ezt hogy érted?

– Nos, úgy, hogy tudnotok kell, hogy milyen árat kell fizetnetek érte. Mindennek van ára. Egy csomó dologhoz hozzájutnátok, ha úgy próbálnátok élni, mint mi, de egy csomót elveszítenétek abból, ami most van nektek. Nem megy egyszerre a kettő. Figyelj: például körülbelül hétmillió munkanélküli van Amerikában.

– Húúú – a szemei elkerekednek.

– És körülbelül kétmillióan otthontalanok.

– Otthontalanok? Ezt hogy érted? Hol alszanak?

– Az utcákon alszanak. És ételmaradékokat esznek a kukákból.

Galilének elakad a szava. Elvesztette érdeklődését a disznóhús iránt, ez jelzi a téma súlyosságát.

– De én azt hittem, hogy Amerikában és Angliában mindenki gazdag! Mindenkinek van kocsija, munkája, nagy háza, sok pénze…

– Nos, nem így van. És figyelj, van tovább: alig juthatsz földhöz. Én nem tudok megvenni egy házat ott, ahol élek.

– De az én családomnak három háza van.

– Ha egy akkora házat akarnék venni Angliában, mint ami nektek van, tippeld meg, mennyibe kerülne nekem!

– Mennyibe?

Azt kívántam, bárcsak lenne nálam egy számológép.

– Talán úgy hárommilliárd rúpiába.

Galile majdnem beleájul a tűzbe. Egy fogatlan öregember ücsörög velünk szemben, átvigyorog a lángokon és meglegyintgeti felénk a feltekert dohányát, jelezve, hogy fogalma sincs, miről beszélünk, de így is élvezettel hallgatja.

– Paul – mondja Galile, nagyon komoly hangon – én tudni akarom, miért éltek ti így.

– Egyszerűen csak így vannak a dolgok. Van egy rakás dolgunk, amit egy csomó pápuai minden bizonnyal akarna. De vannak dolgok, amiben szerencsések vagytok, hogy nálatok nincs. De ha úgy akartok élni, mint mi, akkor biztos jut nektek ezekből is, és ez sok mindent megváltoztatna. Ez egy valamit-valamiért dolog, azt hiszem.

– Mi van még nálatok? – kérdezi elhaló hangon, mintha nem lenne biztos benne, hogy tényleg tudni akarja.

Így hát mesélek neki idősotthonokról és rehabilitációs klinikákról, Prozacról és nyomortelepekről, autósztrádákról és klímaváltozásról, génmódosításról és szemétlerakókról. Úgy néz rám, mintha csak ugratnám. Kezdem kegyetlennek érezni magam. De el kell még mondanom neki egy utolsó dolgot.

– Akarsz tudni még valamit?

Galile láthatóan megacélozza magát.

– A mi disznóink gyárakban élnek.

– Gyárakban?

Ez a gyilkos ütés. Ha Galile egy széken ült volna, és nem a fűvel beszórt padlón, ezen a ponton biztos lefordult volna róla.

– Miért? – kérdezi elképedve.

– Mert ezt kívánja a gazdasági logika. Olcsóbb így őket megvenni. A csirkék és kacsák szintén.

Meredt csend következik, amit csak kintről a csontokat rágcsáló falusi kutyák elégedett szürcsölése tör meg.

– Na, most már forog velem a világ – mondja Galile lassan. – Nekünk ezekből semmit nem mondtak el. – Ránéz a maradék disznóhúsra, de ez agya máshol jár.

– Értem – mondja.

Hat hetet töltöttem Nyugat-Pápuában, és egy csomó olyan emberrel találkoztam, mint Galile: tágra nyílt szemű és lelkű, rosszul informált a modern világról, és bár minden oka meglenne az ellenkezőjére, ösztönösen bízik az idegenekben. A pápuaiak egy furcsamód gyönyörű nép: a szárnyaik alá vesznek téged kevés, vagy semmi bemutatás után: meghívnak, hogy ücsörögj a házaikban, és melletted ülnek csendesen, vigyorogva bele a világba és semmi különöset nem csinálva. Az idő, munka, cél, élet és társadalom fogalmairól való felfogásuk annyira különbözik a modern világétól, hogy néha már nehezen tűrhető. A naivitás, vagy még inkább: ártatlanság az, ami azzá teszi őket, akik. De az ártatlanságot nem szabad összekeverni a tehetetlenséggel. Ami hiányzik belőlük alattomosságban, azt bőven bepótolják kitartásban. És amíg nem lesznek szabadok, sose fogják feladni. Ez egy másik nemzeti jellemző, amivel találkoztam mindenütt, akárhova mentem: egy csendes, de ádáz megrögzöttség a felszabadulás iránt. Kérdezz meg egy pápuait, hogy mikor lesznek szabadok, és nem fog tudni válaszolni, de kérdezd meg, hogy szabadok lesznek-e, és a válasz mindig ugyanaz. Az OPM kőkori fegyverei ellenére, az indonézek brutális elnyomása ellenére, a világ figyelmetlensége ellenére e leginkább figyelmen kívül hagyott küzdelem iránt, mégis ez ad nekem  reményt. „Pápua a következő Kelet-Timor” mondta nekem Amunggur többször is. Azt hiszem, igaza lehet, szerintem a pápuaiak szabadok lesznek, és amikor így lesz, akkor többet fognak akarni, mint a saját nemzetállamukat a tágabb világtól kapott kép szerint formálni. A saját, pápuai jövőjüket fogják akarni, a saját értékeikre építve, elvetve a csomó szenvedést, amit a globalizáció máris okozott nekik, a saját útjukat követni, az általuk megfogalmazott „fejlődést” felfedezni. Azt a Pápuát fogják akarni, amit mindannyian napról napra életben tartanak a fejükben és szívükben. El fog jönni az idejük.

Előzmény: A Természettelenített Környezet

[Roszak a CFC-kről, az ózonréteget károsító hajtógázokról írt, ezt most kihagyom.]

Mégis, ez csak egyetlen aprócska termék megannyi másik közül, amelyeknek az újdonság varázsán kívül nem sok egyéb új haszna van. Szinte levonhatnánk a következtetést, hogy hiányzik belőlünk mint fajból valami szükséges ösztönszerű reflex, amivel az ilyen méretű problémákra reagálhatnánk. Helyette rossz kifogásokat találunk, hogy folytathassuk pusztító szokásaink. Azt mondjuk, munkahelyek forognak kockán… befektetéseket kell figyelembe venni… a kényelmünket, amit nem mernénk feláldozni. Lehetséges, hogy a túlélő ösztöneink kizárólag csak a sokkal nyilvánvalóbb, közvetlenebb, és helyi vészhelyzetekre vonatkoznának? Mit mondanánk arra az emberre, aki nem tudja elhatározni magát, hogy meneküljön egy égő épületből, csak mert nem találja a hitelkártyáit? Egy globális krízissel szembenézve, elveszünk egy csomó hasonlóan kicsinyes figyelemelterelés között.

Egy olyan pszichológiai elmélet, amely nem képes megbirkózni egy ilyen fokú irracionalitással, az egészen bizonyosan mélyen elégtelen. Egy kultúra, amely hatalmas mértékben képes megsebezni a bolygó kapcsolatrendszereit, ami eltartja őt, és mégis töretlenül halad tovább ezen az úton, az őrült, egy olyan halálos kényszerbetegségben, amely a saját fajtánkon túl kihat a körülöttünk lévő nyers ártatlanságra is. Azon vagyunk, ügyesen racionalizált módokon, hogy egy olyan monokultúrás világtársadalmat toljunk előre, amelyben bármi csak akkor tud túlélni, ha a városi-ipari civilizáció szolgájává válik. A bolygó biológiai sokféleségének ilyen kimerítése egészen bizonyosan veszélyes ökológiailag, és könnyen felérhet egy népirtással. [Emberek is belehalhatnak, sokan.] De még e rettentő kilátások előtt is, a bioszféra pusztítása megfoszt bennünket a dolgok szépségének és nagyszerűségének felismerésétől. És így a pusztításaink ugyanannyira lesújtanak ránk is, mint a növény vagy állatfajokra, akiket kiirtunk; mivel a bolygó természetesen túl fog élni, minden bizonnyal az élet új kalandjait fogja még teremteni hosszú korokon át. De minket olyan módokon tesz kisebbé a pusztító érzéketlenségünk, amelyek megtörik az élvezetre, növekedésre, teremtésre való képességeinket. Azáltal, hogy ennyire agresszívan és mesterien válunk „emberré”, elveszítjük alapvető emberségünk.

A kérdés, amit felvetünk, egyszerre etikai és pszichológiai, egy olyan vita, amely egymásnak feszíti az egyre inkább gyötrődő környezeti tudósokat a sokkal nagyobb számú megingathatatlanul optimista vállalkozóval. E vita alatt mély kérdések rejlenek arról, hogy mit is tekintünk „valósnak”, és mit fogunk fel „jónak”.

[Megint ugrok, Roszak arról ír, ahogy a „gazdasági érdekek” mindig ütőkártyát jelentenek a „környezettel” szemben, és hogy a pénzügyi tanácsadók számára a „valós világ” más, mint a környezeti tudósok számára. Az előbbiek leginkább nem zavartatnák magukat olyan „apróságokkal”, mint a fizikai-biológiai világ állapota, arra hivatkozva, hogy az úgysem érdekel senkit, nem lehetne megértetni az emberekkel.]

A szűk látókörre kalibrált logikussága az ilyen fajta gondolkodásnak egy paranoid emberre emlékeztet, aki pontról pontra jogi szabatossággal képes kifejteni a látásmódját. Mindegyik pont tökéletes értelmet nyer megkérdőjelezetlen feltevéseinek apró világában; de a kirajzolódó minta a teljességében nézve őrült. Ezt hívta Lewis Mumford „őrült racionalitásnak”; és ez sehol másutt nem nyilvánul meg nagyobb mértékben, mint a nem-emberi világgal való kapcsolatainkban, amelyből a mi emberi világunk kinőtt.

Az Egzisztencialista pszichiátria kiemelkedő alakjai közt van Viktor Frankl, aki képes volt a legextrémebb „határhelyzeteket” is bevonni az életművébe a személyes tapasztalatai által. A Holokauszt egy túlélőjeként, Frankl megtapasztalta az emberi természet mélységeit és magasságait, fogolyként a Náci Németország haláltáboraiban. Azzal az elhatározással tért vissza a világba, hogy beépítse azt a poklot, amin keresztül ment, a korának pszichiátriai elméleteibe. Bár tisztelte elődei munkáját, szinte gúnyosan tekintett szakmájának kényelmes burzsoá gyökereire.

Hála Istennek, Sigmund Freud nem tapasztalta meg a koncentrációs táborokat belülről. Az ő páciensei a Viktoriánus kultúra stílusában készült puha kanapén feküdtek, nem Auschwitz mocskában. Ott… az emberek lelepleződtek, mind a disznók és a szentek.

Nagyban Frankl-nak köszönhetően, a haláltáborok és a háború borzalmai összességükben arra kényszerítették a komoly pszichiátriát, hogy átalakítsa az emberi természetről való megértését. Ez a feladat roppant kínos volt; de elkerülni annak érdekében, hogy folytathassák a szokásos terapeuta üzletmenetet, gyávaság lett volna. Frankl kitartott amellett, hogy vannak olyan jellemzői a rémületnek és a kétségbeesésnek, amivel szembe kell nézni. „Legyünk tehát éberek – kettős értelemben: Auschwitz óta tudjuk, mire képes az ember. És Hirosima óta tudjuk, mekkora a tét.”

A psziché felfedezésében most belefutunk egy másik mérföldkőbe, ami az eddigi leghatalmasabb. Akkor kell vele szembenéznünk, amikor a technológiai hatalmunk elérheti globális csúcspontját. Ami Auschwitz volt az emberi raboknak – egy tökéletesen racionalizált, hatékonyan megszervezett mészárszék – a városi-ipari rendszerünk egyre inkább azzá válik az egész bioszféra számára, és magunk számára is, mint elválaszthatatlan részei ennek a környezetnek. A pszichiátriai elméletek dimenzióinak, és velük együtt a megértésünknek a minden emberi, nem-emberi és emberfeletti dolgokkal való kapcsolatainkról, fel kell nőnie oda, hogy magába foglalja az egész bolygó életterét. Mivel megint, meghunyászkodni e kihívás elől gyávaság lenne.

[Saját kiegészítésem: természetesen ez a feladat roppant nehéz, mert szembe kell néznünk azzal, hogy valójában nem munkahelyre, pénzre, és egyre több „termékre” van szükségünk – mindezeknek csakis az önmagába forduló, nárcisztikus civilizációnk teremt értelmet –, hanem egy sokkal tágabb keretben értelmes és működő Életre. Tudom, hogy elég reménytelennek tűnhet… de túl nagy a tét.]

Bár ritkán tárgyalják ezt a szakirodalomban, Freud reményvesztett életszemlélete máig kísérti a fősodrú pszichiátriai gondolkodás nagyobb iskoláit. Ez egyfajta negatív szellem, amely kimondatlanul mindig ott lebeg a háttérben: a kozmosz egy olyan képe, amely túl idegen ahhoz, hogy tudatunkba engedhessük. Az út, amit a modern pszichiátria választott, hogy levágja magát a tágabb természetről, és a pszichét egy tisztán személyes és társadalmi hivatkozási rendszerben egyengesse, Freud bátor, de sikertelen kísérletéből következik, hogy találjon egy emberileg elfogadható kapcsolatot a belső és külső világok között.

Ezt a kudarcot főleg az Egzisztencialista Terápia iskoláján belül egy különleges pátosz lengi körül, ami az egyik legelszántabb erőfeszítést tette arra, hogy átdolgozza a Freudi ortodoxiát. A Daseinanalyse, ami jelentősen támaszkodik a német egzisztencializmusra és fenomenológiára, azt tűzi ki célul, hogy felfedezze a páciens valódi világát, „a világot, amelyben ő él és mozog, és az ő lényét adja”. A legempatikusabb értelmezésben ez azt jelenti, Rollo May szavaival, hogy a terapeutának „az emberi lényt nem statikus anyagok, mechanizmusok és mintázatok gyűjteményének kell látnia, hanem mint felbukkanó és létrejövő, azaz létezőnek”. Ebben a vállalkozásban, hogy felleljék a páciens élő, közvetlen valóságát, az Egzisztencialisták vigyáznak, hogy ne felejtsék ki a környezetet (die Umwelt) az elméleti apparátusukból. De az ő értelmezésük szerinti „környezet” szomorú dolgokat árul el. Az Umwelt csak egyike a három „világnak”, amiben a psziché rejtezik; és általában gyorsan átlépnek a társadalmi világ (Mitwelt) és főként a személyes világ (Eigenwelt) felé. Az Umwelt-re csupán úgy tekintenek, mint a közvetlen fenyegetést nyújtó fizikai szükségletek összességére. May szavaival:

biológiai igények, hajtóerők, ösztönök  – a világ, amely akkor is létezne… ha az embernek nem lenne öntudata. Ez a természeti törvények és természeti ciklusok világa: alvás és ébrenlét, születés és halál, vágy és megkönnyebbülés, a biológiai determinizmus véges világa, az ’adott világ’, amelyhez mindegyikünknek valamilyen módon alkalmazkodnia kell.

Ezt mind, mondják, Freud a megfelelő módon kezelte. Az Egzisztencialisták számára Freudon túllépni nem azt jelenti, hogy átértelmezzék a természet-szemléletét, hanem csak az analízis új rétegeit építik a tetejére. Az Umwelt-et tehát csak futólag kell megemlíteni, amint gyorsan haladhatnak a „pszichoterápia elméletének felfedezésre váró új határai felé”. És mi is az? Az Eigenwelt, „a szelf önmagával való kapcsolata”. Ez egy kizárólagosan emberi terep, ahol elválasztjuk magunk az objektív természettől és föléje állunk. Ez a valódi „világ”, ellentétben azzal, ami csupán „környezet”. Ludwig Binswanger szavaival: „Az állatnak, mivel nincs én-te-mi-tudata… nincs semmilyen világa… Az állatnak a természet kegyelméből van környezete, és nem a szabadság kegyelméből, ami által meghaladhatná a szituációját.”

Amit ő leír, az nem más, mint az a természettelenített környezet, amint elvárhatjuk, hogy a városi terapeuta és a kliensei ismerik: egy üres, jellegtelen, némileg idegesítő háttere a „valódi életnek”, ami személyes és társadalmi. Rollo May szerint „a terápia célja az, hogy a páciens a létezését valósként tapasztalja meg.” Dicséretes cél. De az Egzisztencialisták ez alatt azt értik, hogy befelé forduljon, el a környezettől. „A neurotikus túl sokat foglalkozik az Umwelt-tel, és túl keveset az Eigenwelt-tel.” Az Umwelt-et, ami az összes élőlény közös világa, kevéssé érdekesnek tekinti. Másfelől az Eigenwelt meg tele van egy csomó érdekes emberi aggodalommal, pontosan azokkal a traumákkal, amelyek miatt az emberek pszichiáterhez mennek. Az Eigenwelt határainak feltérképezése közben, mint Freud előttük, az Egzisztencialisták készek meglátásokat kölcsönözni az irodalomból és a filozófiából. De a tekintélyek, akiket tisztelnek – Nietzsche, Marcel, Tillich, Sartre, Camus – egytől egyig a modern Nyugati ember különös szorongásának (angst) specialistái. Az összes meglátásuk ellenére, ők csak jól artikulált tünetei egy neurotikus kultúrának, az orvossága helyett. Még közülük a vallásosok is – mint Kierkegaard – a modern tudományok halott és idegen világképének támogatásából indulnak ki, majd ennek a gyötrelmes premisszáitól igyekeznek elmozdulni. Nem a természet által dolgoznak, hanem megpróbálnak felülemelkedni rajta a „hit ugrásával”. A természet egy börtön, amiből ki kell törni, hogy megkereshessünk egy Istent, ami valami teljesen más.

Elismerem, sokat lehet tanulni az elidegenedett helyzetünk ennyire tehetséges és szókimondó áldozatainak munkáiból. De a fő tanulság, amit a terápia levonhatna ebből, az egy olyan kérdés, amit ezek az érzékeny, de intenzíven városiasodott elmék sose tennének fel. Mi a forrása ennek az „episztemológiai magánynak”, ami a modern életet jellemzi? Lehetséges, hogy az ökológiai figyelmetlenségünk? Míg a kliensek a terápiájukban megjelenő keresést lehet, hogy mint patologikusan elkülönült egók kezdik, ez az elszegényedett, lényegében negatív felfogása a környezetnek, amit az Umwelt-ben foglalnak össze, segíthet-e abban bármit, hogy begyógyítsuk ezt az állapotot?

Mary Midgley, keresve a finom és szövevényes kapcsolatot a kulturális örökségünkben „állat és ember” között, azt találta, hogy a fizikai és biológiai világok elvetése egy „igazán szörnyű dolog az Egzisztencializmusban”. Ez a filozófia úgy érvel,

mintha a világ csak halott anyagot (tárgyakat) tartalmazna egyfelől, és teljességgel racionális, művelt, felnőtt emberi lényeket másfelől – mintha nem létezne más életforma. Az elhagyatottságnak az a benyomása, amivel az Egzisztencialisták rendelkeznek, egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem az Isten eltávolításából ered, hanem a bioszféra – a növények, állatok és gyermekek – gőgös lenézéséből. Az Élet pár városi szobára szűkül; nem csoda, ha abszurddá válik.

Hasonlóan, a Tárgykapcsolat-elméletben, amely Freud egyik fő újragondolása, a „környezet” fogalma gyakran megjelenik. De ha figyelmesebben megnézzük, kiderül, hogy ez a társadalmi környezet, amely állítólag a születés után azonnal átveszi az irányítást. Jay Greenberg szavaival: „A külső világ, amelyhez az embernek alkalmazkodnia kell, megkérdőjelezhetetlenül egy társadalmi világ.” Konkrétabban, a társadalmi környezet az anya, aki, ha megfelelő a szerepére, ő lesz az „elősegítő környezet” a harmonikus gyermeki fejlődéshez. Egyetlen anyától sem elvárható, hogy tökéletes legyen, csak az, hogy „elég jó”. De akár tökéletes, akár épp csak megfelelő, az anya szerepe a szocializálás. Neki kell előhívnia a baba zökkenőmentes szeparációját és egyéniesedését. E folyamatban történik a nemi és egyéb szerepek tanítása, és végül egy újabb okleveles városi-ipari személyiség lesz beavatva a kultúránkba, készen arra, hogy karriert csináljon, családot neveljen, éljen azzal, amit a piac kínál, és összességében továbbvigye az ökológiai figyelmetlenségnek ugyanazt az állapotát, mint előtte a szülei is tették.

Hogy egy utolsó példát vegyek: amikor még a késő huszadik századi, vakmerően újító Humanisztikus Pszichológia felé is fordulunk, ugyanazokat a kulturális korlátozásokat láthatjuk munkálkodni, amelyek a fizikai környezetet a nem-entitás állapotába süllyesztik. Például Abraham Maslow úttörő munkájában a „humanizmus” meghunyászkodó és defenzív módon nyilvánul meg; ugyanúgy a lemondás légköre lengi körül, mint az egyetemeinken a Bölcsészetet. Ott az irodalom, filozófia, történelem, néha a művészetek tanulmányozása úgy élnek túl, mint gettósított tudásformák, amelyek szigorúan le vannak választva a természettudományokról. A Bölcsészet foglalkozik azokkal a dolgokkal, amelyek kizárólagosan az emberi elmékben történnek, tisztán szubjektív alapon. A teljes külső világ a tudósokra van hagyva. Hasonlóan, a „fejlődés” és az „önmegvalósítás”, amelyekkel a Humanisztikus Pszichológia kitüntetetten foglalkozik, nem áll semmi kapcsolatban az elmén kívüli valós világgal. Csak privát ügyei egy magányos pszichének.

A pszichológiának Maslow szerint megvan a „saját felségterülete”. A „psziché azon részeivel foglalkozik, amelyek nem a külső világ tükröződései, vagy ahhoz való hozzáidomulásai”. De természetesen az egyetlen „külső világ”, amire Maslow gondolt, az a társadalmi kapcsolatok világa. Így, azokra reagálva, akik szerinte túlságosan a másikra irányuló dolgokra helyezték a hangsúlyt – az interperszonális pszichiáterek, mint Harry Stack Sullivan – Maslow egyre messzebb és messzebb ment az „autonóm szelf vagy tiszta psziché” bajnokaként. Így válik ő egy szomorú, de tanulságos példájává, hogy mi történik egy ambiciózus pszichiátriai elmélettel, ha nincs meg benne a környezeti dimenzió.

Maslow ideálja a „környezet túllépése” volt, tisztán társadalmi értelemben. Ennek ellenére egy bizonyos ponton visszakozott, mert úgy hitte, hogy a küldetését az „önszabályozó psziché” felé egy kicsit túl messzire vitte az elkülönülés irányába. Bevallva, hogy ez „paradoxnak” tűnhet, azt javasolta, hogy a kutatás a „valós Én” iránt, felnőhet az újra-csatlakozás egy formájáig. De mivel az akadémia és a klinika embere volt, Maslow nem tudott elképzelni semmit a társadalmi világon kívül, és a legnagyobb beismerése az volt, hogy lehetségesnek vélte „a testvériség érzését minden más emberi lény felé”. Eddig mehet tehát a Humanisztikus Pszichológia, nem tovább.

A pszichiátria ezen iskolái egy egészséges lázadásból születtek a Behavioristák és Freudisták lélektelen redukcionizmusa és mechanisztikussága ellen; de a lázadás azzal zárul, hogy bezárja magát egy egzisztenciális vákuumba. Hiába keresnénk Maslow vagy az Egzisztencialista terapeuták munkáiban akármilyen szemléletét a nem-emberi környezetnek. Nincs benne olyan; azt feladták a „kemény tudományok” felé. Cél, értelem és érték máshonnan tehát már nem jöhet, így csak az emberi szíven belül improvizálható.

***

A Freud utániak, akik a pszichiátria egy tágabb társadalmi kontextusát keresték, jogosan érezhették, hogy az elmét fel kell szabadítani a klasszikus pszichoterápia megkötései alól. Az iránti vágyukban, hogy egy releváns és hasznos terápiát alkossanak, hasonló joggal elfordultak attól az úttól, amit Freud az élvezet-elv mögött felvázolt. Úgy tűnt, ő nem talált semmit az univerzum külső sötétségében, aminek bármi gyakorlati terápiás haszna lenne.

Amit a követői nem vettek figyelembe, a városi kultúrának az a dinamizmusa, amely egyre nagyobb túlkapásokat követ el a bolygó felé. Ha figyelembe vennék, olyan kérdések merülnének fel az emberi és természeti világok kapcsolatáról, amelyet nem lehetne többé megkerülni. Akkor létfontosságúvá válna, hogy a családnak és társadalomnak egy ökológiai kontextust adjunk. A beteg lelkek tényleg lehetnek beteg családok és egy beteg társadalom gyümölcsei; de a következő lépésként, mi legyen a társadalom mint egész betegségének a mérőeszköze? Bár sok kritériumot ki lehetne jelölni, van egy, ami biztos a többi fölött helyezkedne el: egy olyan faj, amely elpusztítja a saját életterét hamis értékek hajszolásában, és makacsul figyelmen kívül hagyja, mit is tesz, az „őrült”, ha bármilyen jelentést is tulajdonítunk e szónak.

Egy ilyen környezeti hivatkozási keretben megtalálhatnánk a kezdetét annak a magasabb épelméjűségnek, amit a Radikálterapeuták menedékként használhatnának az elnyomó társadalmi tekintély elől. A tudományosított pszichiátriai intézmény, amivel hadilábon állnak, végül is ugyanabban a természet-szemléletben gyökerezik, ami áthatja az ipari társadalmak hivatalos politikáját. Ezt a felismerést követhetné a tartósság egy olyan pszichológiája, amely túllép a mai hagyományos felfogáson és tünékeny értékrenden. Freud késői éveinek két bátor kutatási iránya – az épelméjűség transzkulturális mércéjének keresése, és a vágya, hogy egyesítse a mentálisat és a fizikait – találkoznak az ökológiai keretben.

Folytatás: A psziché és a bioszféra

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem:

– Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

– Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

– De amikor olyan szépen énekel – mondtam neki.

Pácegresi legyintett.

– Álnok ének az – mondta. – Így csalja tőrbe az áldozatait.

Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! – gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy megölöm.

– Ez az egyetlen lehetőség – helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

– Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm – ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét – mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt.

Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban…

De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp – dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:

– Mit vétettem én neked, ember fia?

– Megölhetsz – mondtam neki –, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca.

– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen.

Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.

Térdre estem előtte.

– Nem érdemlem én ezt – mondtam neki –, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott.

Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

– Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd meg, hogy őrizzelek – mondtam neki.

Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.

Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.

***

Ez a mese máig könnyekre fakaszt…

Pedig ez a legerőszakosabb mese, amit ismerek: mert hát lehet annál nagyobb erőszak, mint egy Tündér hat fejét levágni? És ez a mese mégsem az erőszakról szól.

Számomra a mese „legrettenetesebb” pillanata az, amikor a Tündér magához szorítja a főhőst, és tündöklően rámosolyog. Mert akkor a főhősnek csak két lehetősége van: vagy beleőrül a bűntudatba és megöli magát, vagy feladja magát – egész korábbi életét, gondolatait, dühét – és átadja magát a Tündérnek.

***

Talán csupán a kényelmünk érdekében pusztítjuk a Természetet? Vagy csak azért, mert nem tudjuk eléggé, mit is teszünk? Hát, mindkettőről beszélnek már jó ideje, és nem látom sok eredményét.

Minden pusztítás és erőszak legfőbb okának azt látom, ha „csúfnak” gondolja magát valaki: bűnösnek, bolondnak, érdemtelennek. Elfedheti ezt bármilyen álcával: aki pusztít, az legbelül mégis csúfnak érzi csak magát.

Nehéz ebből kimozdulni. Mert meglátni, hogy gyönyörűek vagyunk, az hatalmas kín. Akkor szinte inkább meghalnánk. Mert akkor szembe kell néznünk azzal, hogy eddig minden nap levágtuk a Szépség, az Élet, a Természet egy-egy fejét.

Ha csúfnak és érdemtelennek gondoljuk magunk, nem leszünk képesek igazi ajándékokat tiszta szívvel elfogadni. Ekkor csak azt tudjuk a sajátunknak érezni, amit levágunk magunknak, amit minél inkább mi erőszakoltunk ki. Ha csúfnak gondoljuk magunk, nyugalmat nem lelhetünk. Így hát, bimm-bumm, csörtetünk. És mit nekünk füvek, fák, ég és föld!

Hány fejét kell még levágnunk a Természetnek, hogy meglássuk, hogy amit ad, az ajándék? Mert előbb-utóbb biztos meglátjuk, mivel a sivatag közepén egy kút: az ajándék. A csapból folyó vizet nem látjuk annak.

***

A mese főhőse kétszer is megadta magát: előbb Pácegresinek, és csak később a Tündérnek.

Pácegresinek azért adta meg magát, mert ő irányt adott a dühének. Sajnos ez is egy nagy erő, de a mesében a gyengébbiknek bizonyult.

A Zongorista című film végén a német tiszt egy zsidót könnyedén megölt volna, de egy Zenészt nem tudott. De csak azért tehette ezt, mert egyedül volt. Katonái előtt talán ő lőtt volna először. Az a tiszt is megadta magát „Pácegresinek”, de legalább magányában képes volt elszakadni tőle.

Még most is inkább hiszünk Pácegresinek: akinek aranya van, de nem zenél. Hiszen a Szépség testőrévé válni, és elfogadni az ajándékait, az milyen munka? Hogy lehet abból „megélni”?

***

Ha ajándékba kaphatnád valamelyiket, a tömör arany „furulya” és a fafurulya közül te melyiket választanád?

Ha a fafurulyát választanád, azt mondaná rá szinte az egész társadalmunk, hogy: hát te hülye vagy? Az aranyból annyi fafurulyát vehettél volna magadnak, amennyit csak akarsz!

De az így vásárolt furulya sose az a furulya lenne, amit szeretetből kapsz. Aranyat adtál cserébe, ami igazából neked nem kell, csak becserélni, és akinek adod, annak se kell, csak becserélni. Ezt értéknek nevezzük, pedig a legnagyobb érték mindig az, amit nem lehet becserélni. Persze egy arany ékszer is, például egy jegygyűrű, így értékké válhat, de ennek semmi köze sincs az „árához”.

Lehet a vásárolt furulya szépen faragott, és lehet, hogy tökéletesen szól, de nem éreznéd azt a bizsergést, amit az adna, ha a szeretetből kapott, legdrágább furulyádat emeled ajkaidhoz, mégha az egy kicsit görbe is és hamis. Lehet, hogy aranyat kapnál a vásárolt furulyán való játékodért cserébe, de szeretetet nehezen.

Bár az még valószínűbb, hogy Pácegresivé válsz, és sose vásárolsz belőle furulyát.

Melyiket választanád?

***

Ha a fafurulyát választanád, azt ajánlom: tartsd titokban. Nem a furulyát: azt használd eljátszani vele szíved zenéjét, de a választásodat. Senkinek se kell tudnia, hogy mi számodra az érték, elég, ha látják eredményét.

Ha világgá kürtölöd, hogy mi volt a választási lehetőséged, csak irigyek lesznek rád és megutálnak. „Hát, én bizony az aranyat választottam volna, azzal jót is többet lehet tenni” – mondja majd mindenki. De mi jót tehetsz valójában az arannyal? Még ha el is osztogatod, azzal csak fenntartod azt a játékot, amiben az arany fontosabb, mint a Szeretet.

Régebben a Pácegresik megölették azt, aki leleplezte volna ezt a játékot, és ezzel leleplezte volna őket Pácegresi mivoltukban. Mert ha az emberek tényleg rájönnek erre, akkor hiába van akármennyi aranyuk, nem szolgálná őket senki. Manapság már nincs szükségük ezt parancsba adni, a Tündéreket és pártolóikat állandóan „lefejezi” Pácegresi milliónyi szolgája.

Csak már nem szó szerint: ma, ha valaki nem az „aranyért” dolgozik, és nem öl Tündért parancsra, azt már jóval ritkábban öletik meg, mert az túl feltűnő lenne. Inkább csak semmibe vesszük őket, mert ha a Pácegresik bűvkörében élünk, akkor hát minek is figyeljünk arra oda, akinek nincs aranya? Például, ha valaki „elveszti” a lakását: kit érdekel?! Ha nem megfelelően játszotta a játékot, akkor nincs joga lakásra és kész.

Bár lehet, hogy azt meséljük be magunknak, hogy segíteni szeretnénk a hajléktalanokon, valójában leginkább azt szeretnénk, hogy minél nyomorultabbak legyenek. Hiszen akkor könnyedén elsétálhatunk mellettük, és egy percre se kell elgondolkoznunk azon, hogy talán valami nincs rendben társadalmi játékszabályainkkal. Ha ő egy nyomorult, hát ezt érdemli.

De ha boldog, ha elégedett: na, az az igazán nagy baj! Akkor őrajta „nem is lehet segíteni”, legalábbis úgy nem, ahogy mi szeretnénk. És ha nem tudunk a megmentő szerepében tetszelegni, akkor hogyan lássuk őket? Ha valami elgondolkoztat arról, hogy hogyan is látjuk az embereket, az ijesztő. Akkor inkább ezt a kérdést tesszük fel: hát honnan van joga annak, aki nem dolgozik úgy, mint mi, nem szolgálja Pácegresit, hogy boldog legyen, hogy egyáltalán éljen?

Sokan hirdetik azt, hogy egy Természet-közeli életmód, amiben nem irtjuk folyamatosan a bolygónkról az életet, az hatalmas lemondással járna. Pedig egyáltalán nem az a lényeg, hogy miről kell lemondanunk, inkább azt lehetne észrevennünk: miről mondtunk le eddig és miért?

De mikor van arra időnk, hogy sétáljunk a Természetben vagy meghallgassunk egy boldog hajléktalant? Hogy ne csak egy nagy rohanás közepette, hanem tényleg ott legyünk? Észre tudjuk-e venni, milyen ajándékot adnának nekünk?

De ehhez bátorság kell, mert nincs rettentőbb, mint egy megsebzett, megtört egyfejű Tündér, aki megölelne.

***

Nem a mese főhőse utálta a Tündért, ő csak megadta magát Pácegresinek. Pácegresi bárkit elküldött volna, hogy megölje a Tündért, de ő maga nem ment volna. Pácegresi utálta a Tündért, mert félt tőle. Talán érezte, hogyha a Tündér rajta is végrehajtaná a varázslatát, akkor ő eldobná az aranyfurulyáját. Ő ezt persze átoknak gondolta.

Ezért tud a főhős beállni testőrnek. Rájön, hogy bár az ő keze fogta a kardot, mégse igazán ő volt, aki levágta a fejeket, hiszen Pácegresi a távolból is fogta őt. Rájön, hogyha a Tündér mellé áll, akkor ő már egy új ember, ő már nem az, aki fejeket vágott. És rájön, hogy aki a Tündér mellett áll, az nem még csúfabbnak tűnik a Szépség ragyogása mellett. Aki a Tündér mellett áll, az gyönyörű.

[Megnyugtatásul azoknak, akik ismernek: nem tervezem hajléktalanná válni. De semmivel nem érzem magamat csúfabbnak, ha melléjük állok, vagy bárki mellé.]

Folytatás: Fontosság vagy fontoskodás