Vegyes zöldség

2011. november 4. péntek Jand Töredék

Okosság: képes vagy megmagyarázni, hogy amit gondolsz, miért igaz.

Bölcsesség: bármikor, bármikor készen állsz leállni a magyarázkodással.

***

Bumm! Jaj, fejjel nekimentem a falnak! Ugyan már, csak nem lehettem ennyire hülye! Biztos jó okom volt rá! Várj, megmagyarázom! […] Na látod! Bumm!

– Ne magyarázkodj annyit, se másnak, se magadnak! Eleinte szokatlan érzés lesz biztos, nem is érted majd talán, hogy mitől érzed magad olyan furcsán. Aztán rájössz: nem fáj a fejed!

***

Talán bölcsességről írok, de nem mondanám magam bölcs embernek. Bolond lennék! Még végül valaki jobban megbízna bennem a kelleténél. Aztán csalódna „bennem” – nem bennem, hanem a fantáziában, amit a fejében rólam kiépített.

Az írás meg csak írás. Ne higgy szavaimnak, láss magad!

***

Aki ragaszkodik ahhoz, hogy őt bizony nem lehet befolyásolni, mert ő szabad ember, az nem igazán szabad. Önmagát láncolja le. Állandóan kijelenti magában és másoknak: „engem bizony ez meg az tesz boldoggá, ez vagyok én, és kész”. Fontosabb neki, hogy állandóan bizonygassa másoknak a „szabadságát”, mint hogy tényleg szabadon érezze magát. Valójában fél a szabadságtól, fél attól, hogy ha mások „következetlenségen” kapnák őt, akkor bolondnak néznék, és így nem teljesítenék kellően a további kívánságait. Ezzel a fajta „boldogságkereséssel” az emberek sajnos nagy károkat képesek okozni maguknak, másoknak, bolygónk egész élővilágának.

Aki tényleg szabadon érzi magát, az szinte bármilyen élethelyzetben képes meglelni a boldogságát. De amiben mégse, még az se zavarja nagyon. Nem ragaszkodik a csomó aprósághoz, amelyet mások oly nagynak és fontosnak képesek fantáziálni. Ettől még nem lesz belőle állandóan meditáló szerzetes, de nem vesz magára semmilyen más sztereotípiát se. Kiélvezi az életet, mégis képes boldogan és könnyedén alkalmazkodó és adakozó is lenni, mert miért ne? Mások talán gyenge akaratúnak tartják, de nem látják, hogy az a fajta „akaratosság” amit oly nagyra tartanak, leginkább csak arra jó, hogy törjünk-zúzzunk magunk körül. Megint mások makacsnak nevezik, csak mert őt nem tudják úgy rángatni a kedvenc logikai-érzelmi módszereikkel, ahogy valaki mást. Egy szabad ember tisztában van azzal, hogy felesleges mások véleménye ellen küzdeni, bármiről is legyen szó.

***

A lelki szabadságnak semmi köze a politikaihoz. Lelkileg egy rabszolga is lehet szabad, és egy király rab. Felesleges összehasonlítgatni őket, hogy melyik a fontosabb. Más ügyek.

***

Készülj fel arra, és fogadd el, hogy ha valaki nem tud téged beskatulyázni a saját elképzelései szerint, az talán bolondnak néz. Vagy talán zseninek. Ez is lehet idegesítő, de csak ha felveszed.

***

– Kultúránk mániákus módon szeret mindent méregetni és összehasonlítgatni. Szerintem, ha ebből jócskán visszavennénk, jobban járnánk.

– Na igen, de akkor honnan tudnánk, hogy tényleg jobban járunk?

– Miért fontosabb, hogy „jobban” legyünk, mint hogy jól? Ez a világ legnagyobb bolondsága, sose vezethet el oda, hogy bármikor is tényleg elégedettek és jól legyünk.

– Te is pont arról beszélsz, hogy jobban is lehetnénk!

– Igen, és közben jól érzem magam, kösz szépen!

***

Sok ember egyszerűen nem hajlandó elhinni, hogy lehet higgadtan is kritizálni. Két doboz létezik az agyukban: a nyafogás és a bólogatás. Nem akarnak helyet csinálni egy harmadiknak, mert az roppant kényelmetlen.

***

A világon a legtöbb emberi zűrt az okozza, ha előbb túlegyszerűsítjük, utána túlbonyolítjuk a dolgokat.

Mondhatnád, hogy ez az állításom is túlegyszerűsítés. Persze, hogy az. Minden egyes kimondott vagy leírt mondat túlegyszerűsítés, hiszen az csak a valóság egy picinyke darabkája. Ezzel szerintem nincs is semmi gond. A zűrök ott kezdődnek, ha ragaszkodunk hozzá, hogy a túlegyszerűsítéseink minél nagyobb részben lefedjék a valóságot, így elkezdjük bonyolítani őket. Végül olyannyira meghamisítjuk a saját valóságunk, hogy bár „igazunk lesz” a saját burkunkban, a saját mércéink szerint, de ez bizony nem jár feltétlenül együtt se a boldogsággal, se a bölcsességgel, se a jósággal, se bármivel.

A világon a legtöbb emberi zűrt az okozza, ha fontosabbá válik, hogy igazunk legyen, annál, hogy szépen éljünk, vagy akár még annál is, hogy éljünk egyáltalán.

Hozzászólások

3

Emberek, disznók, kultúrák

2011. július 13. szerda Jand Világ

[Részletek Paul Kinsnorth: One No, Many Yeses című könyvéből, 2003, fordítás általam]

„Ha a hegyeket és a természetet bántják, az anyánknak fáj. A hegy, amit mi az anyánknak tekintünk, szent. Ott laknak a halottaink lelkei. Ezt a helyet mi szentként őrizzük, és ősi ceremóniáinkban imádjuk.” – Tom Beanal, Amungme törzsi vezető

„A hegyek országában miért ne lehetne feláldozni egyet a fejlődés nevében?” – szóvivő, PT Freeport, Indonézia

Két vékony, nappirított, hat láb magas angol vezet idegesen egy csapat harci festésű, vidáman kurjongató, öt láb magas törzsi embert, át egy nádból font boltív alatt, az úttalan falu közepére Új-Guinea magasföldjén. Az őket minden irányból körülvevő hegyeket érintetlen esőerdő borítja, és szaggatott felhők csipkézik. Előttük kocog két kifestett férfi, csontokkal az orraikban, megszáradt fehér sárból álló mintákkal a sovány törzsükön, szarvascsőrű és paradicsommadarak tollaival a gubancos fekete hajukban. Táncukban tízet lépnek előre, majd ötöt hátra, keményfából készült lándzsáikat rituálisan lendítik. Mindkét oldalon két idős nő táncol, csupasz mellel, hasonlóan kifestve. Csak fűszoknyát viselnek, lóbálják csípőiket, és botokkal döfködnek az ég felé.

A kurjantások és füttyentések felerősödnek, ahogy a két fehér ember eléri az őket köszönteni összegyűlt falu vezetőinek félkörét. Megállnak, és a harcosok mögöttük egyként ülnek le. Ők ketten viszont állva maradnak, kényelmetlenül a sütő napfényben, és próbálnak megtiszteltnek kinézni.

Az egyik férfi a félkörben elkezd lassan, keservesen sírni. Ez egy erőltetett szippantással indul, majd egy körülölelő üvöltő hanggá erősödik, a könnyek szabadon folynak. Hamarosan körülbelül harminc férfi és fiú vele sírnak: egy hömpölygő zokogás és jajveszékelés, amit megszakít néhány szó a jellegzetes magasföldi nyelvükön. A hang áthatja a füveket, a harmatos páfrányokat és az alacsony, kör alakú nádtetős kunyhókat, amelyek körülveszik őket minden irányból.

Három perccel később a sírás véget ér, a szemek szárazak, és mi hivatalosan is vendégül vagyunk látva és megtisztelve ebben a kis távoli Lani faluban, kétnapi járásnyira a legközelebbi úttól. Megható volt, oly módon, ahogy még egyikünk se hatódott meg sose.

– Húha – mondom a szájam sarkából Steve-nek. – Ez… fura volt.

– Még nem fejezték be – válaszol szintén suttogva.

És tényleg. Galile, a barátunk, idegenvezetőnk és tolmácsunk közénk lép. A falusiak a kapuk felől érkező másik embercsoport irányába indulnak, akik íjat, nyilakat és lándzsákat hordoznak – és négy élő disznót farudakra kötözve, nyolc hajlékony törzstag vállain átvetve.

– Most, – szólal meg Galile – ölnöd kell disznót.

– Kinek, nekem?

– Mindketten ölnötök kell disznót. Íjjal és nyíllal.

– Francba, Galile – mondom. – Én nem tudok disznót ölni.

– Ez a szokás. Hogy üdvözöljünk titeket a törzsünkben.

– De én vegetáriánus vagyok. Egyébként is, mellélőnék.

Galile Steve felé fordul, aki mellettem állva hasonlóan kényelmetlenül érzi magát.

– Azt hiszem én is célt tévesztenék – mondja. – Tényleg szükséges ez?

– Oké – mondja Galile – ők ölik a disznót. De nekünk meg kell ennünk. És most figyeljetek!

Két disznóhordozó megközelít minket a vergődő terhükkel.

– Át kell venned a rudat – tájékoztat minket Galile.

Steve és én küszködünk a rúddal és a rettentően boldogtalan disznóval, de felvesszük a vállunkra az előírás szerint. Aztán Galile jelzésére mindketten együtt kántáljuk: „Wa, wa, wa, wa, wa, wa…” – a magasföldi törzsek közös szavát, ami egyszerre jelent köszönetet és üdvözlést. A százas tömeg vad tapsolásba és egy újabb kör fütyülésbe és különös állathangok hallatásába kezd. Mostanra már tényleg megtisztelve érzem magam.

Ekkor egy öregember, aki csak egy kotekát visel – ez egy termesztett tök, amit a magasföldi férfiak pénisztokként viselnek – letérdel előttünk, és négy nyilat szúr közönyösen a szerencsétlen disznók szívébe. Vagy egy percig hevesen rángatóznak, majd mozdulatlanná válnak.

Egy falusi öreg nyikorgó csontokkal kilép a tömegből, és Lani nyelven köszönt minket, miközben a disznókat vidáman eltalicskázzák a sarokba, ahol a nők földkemencéket építenek.

– Most – fordítja Galile – azt mondja, hogy ti már a Lani család és a Lani törzs tagja vagytok. Ez már a ti falutok is, és bármikor építeni akartok itt egy házat, a föld a tiétek. Bárhol a dzsungelben építhettek házat, és élhettek ott a törzsetekkel.

Mindenki vigyorog, mi is.

– De először – mondja Galile – fel kell szabadulnunk.

[A könyvfejezet in medias res módon indult, a pápuaiak helyzetét átfogóbban bemutató részt egyelőre átugrom, a fejezet vége visszatér a felvezetett kalandhoz.]

A következő napon elbúcsúzunk Demmak barátainktól és felülünk egy Timikát elhagyó repülőre. Már csak kevesebb, mint egy hetem van az országban, és Galile el akar vinni Steve-et és engem a belsejébe – hogy lássuk az „igazi Pápuát.” El fog minket vinni a hegyi falujába – az igazi otthonába. Ez egy felejthetetlen élménynek kínálkozik.

Galile faluja a távoli, erdős magasföldeken van, kétnapi járásra a legközelebbi úttól. Családtagok és barátok kötelékében vágunk neki az erdőnek. Lankás, erdős dombokat mászunk meg, szarvascsőrűek és néha paradicsommadarak hangjai kíséretében. Széles, sekély folyókon gázolunk át, tövisek szaggatják meg ruháinkat, és levetkőzve megmerítkezünk a kristálytiszta hegyi tavakban, mikor a hőség túl magasra tör. Megállunk hintázni a lecsüngő indákon, és üvöltünk, mint Tarzan, imádkozva, hogy le ne szakadjanak. Hatalmas fák mellett baktatunk, a törzsük, mint egy katedrális oszlopai, az ágaik könyörögve emelkednek a sziklás szurdokok magasságai felé.

Szúnyogokat csapkodunk, és reménykedő piócákat szedegetünk le a csizmánkról tízpercenként (a mezítláb járó pápuaiak machetékkel nyesegetik le őket a lábukról). Kapunk édesburgonyát a nőktől, akik elhaladnak mellettünk az apró dzsungel-ösvényeken, meghajolva a megrakott fonott zsákjaik alatt. Hatalmas, ködbe burkolózott szürke és zöld hegycsúcsok bukkannak fel előttünk az erdő lombjainak réseiben – Új-Guinea gerince, amely messze elnyújtózkodik a látatlan óceán irányába. Tücskök, kabócák, békák és madarak kórusa hívogat minket célunk felé.

Éjszakára megállunk a széles zöld völgyben kanyargó folyó melletti néhány honay-nál [kunyhó], és a következő napon a faluból érkező férfiak vezetnek minket a célunkig. Íjakat, nyilakat és lándzsákat viselnek a vállaikon. Általuk termesztett dohánylevelekkel, édesburgonyával – erom, ahogy a magasföldiek hívják – és forralt vízzel tartják fenn jókedélyünket. Amikor a lombok réseihez érkezünk, a férfiak felsorakoznak, és énekelnek a hegyeknek, a fáknak, és a lelkeknek, akik őket lakják. Az ünnepség és imádat ősi kórusa egybeolvad a hegyi szelekkel. Galile Steve-re és rám néz, szélesen vigyorogva a tiszta levegőben.

– Ez az, amiért küzdünk! – mondja.

Galile faluját estefele érjük el. Előre figyelmeztetett, hogy egy üdvözlő ceremóniával fogadnak majd minket – és tényleg. Utána, amikor a disznók már sülnek a földkemencében, Galile és én a néhány honay övezte tisztás közepén ücsörgünk, és nézzük, amint az alkony utolsó fényei behúzódnak a sötét erdőkbe, és csodálattal bámuljuk a hatalmas telihold körüli szivárványos gyűrűt. Az eget csillagok pettyezik látóhatártól látóhatárig. Sose láttam még ehhez foghatót.

Végül megérkezik a disznó. Galile apjának honay-jában ücsörögve, a gőzölgő hús banánleveleken kiterítve a padlóra, Galile és én eszünk és beszélgetünk. Galile merengő hangulatban van, amint elrágódik egy disznócsonton. Egyetlen gyertya lángja sejteti a négy embert, akik a honay-ban vannak. Nekem gondjaim vannak a disznó kevésbé ízletes részeivel, de Galilének nincs ilyen problémája.

– Tudni akarom, Paul, – mondja, a velőt szürcsölgetve egy combcsontból – hogy mit gondolsz erről. A kultúránk, azt hiszem, különleges, és nekünk harcolnunk kell érte. Te is így látod? Szerintem a miénk nagyon különbözik más kultúráktól, de még nem voltam Pápuán kívül. Szerintem nekünk meg kell tartanunk a miénket.

– Szerintem is meg kell tartanotok.

– A pápuai kultúra nagyon különbözik az angoltól? – kérdezi.

– Nos, igen, így is mondhatnánk. Tudod, Galile, szerintem a legfontosabb dolog mindnyájatok számára az, hogy igazi képet kapjatok arról, milyen is a Nyugat. A dolgok, amiket a filmeken láthattok – valójában nem úgy élünk. Meg kell ismernetek a történet mindkét oldalát, mielőtt eldönthetnétek, hogyan működjön az országotok.

– Ezt hogy érted?

– Nos, úgy, hogy tudnotok kell, hogy milyen árat kell fizetnetek érte. Mindennek van ára. Egy csomó dologhoz hozzájutnátok, ha úgy próbálnátok élni, mint mi, de egy csomót elveszítenétek abból, ami most van nektek. Nem megy egyszerre a kettő. Figyelj: például körülbelül hétmillió munkanélküli van Amerikában.

– Húúú – a szemei elkerekednek.

– És körülbelül kétmillióan otthontalanok.

– Otthontalanok? Ezt hogy érted? Hol alszanak?

– Az utcákon alszanak. És ételmaradékokat esznek a kukákból.

Galilének elakad a szava. Elvesztette érdeklődését a disznóhús iránt, ez jelzi a téma súlyosságát.

– De én azt hittem, hogy Amerikában és Angliában mindenki gazdag! Mindenkinek van kocsija, munkája, nagy háza, sok pénze…

– Nos, nem így van. És figyelj, van tovább: alig juthatsz földhöz. Én nem tudok megvenni egy házat ott, ahol élek.

– De az én családomnak három háza van.

– Ha egy akkora házat akarnék venni Angliában, mint ami nektek van, tippeld meg, mennyibe kerülne nekem!

– Mennyibe?

Azt kívántam, bárcsak lenne nálam egy számológép.

– Talán úgy hárommilliárd rúpiába.

Galile majdnem beleájul a tűzbe. Egy fogatlan öregember ücsörög velünk szemben, átvigyorog a lángokon és meglegyintgeti felénk a feltekert dohányát, jelezve, hogy fogalma sincs, miről beszélünk, de így is élvezettel hallgatja.

– Paul – mondja Galile, nagyon komoly hangon – én tudni akarom, miért éltek ti így.

– Egyszerűen csak így vannak a dolgok. Van egy rakás dolgunk, amit egy csomó pápuai minden bizonnyal akarna. De vannak dolgok, amiben szerencsések vagytok, hogy nálatok nincs. De ha úgy akartok élni, mint mi, akkor biztos jut nektek ezekből is, és ez sok mindent megváltoztatna. Ez egy valamit-valamiért dolog, azt hiszem.

– Mi van még nálatok? – kérdezi elhaló hangon, mintha nem lenne biztos benne, hogy tényleg tudni akarja.

Így hát mesélek neki idősotthonokról és rehabilitációs klinikákról, Prozacról és nyomortelepekről, autósztrádákról és klímaváltozásról, génmódosításról és szemétlerakókról. Úgy néz rám, mintha csak ugratnám. Kezdem kegyetlennek érezni magam. De el kell még mondanom neki egy utolsó dolgot.

– Akarsz tudni még valamit?

Galile láthatóan megacélozza magát.

– A mi disznóink gyárakban élnek.

Gyárakban?

Ez a gyilkos ütés. Ha Galile egy széken ült volna, és nem a fűvel beszórt padlón, ezen a ponton biztos lefordult volna róla.

– Miért? – kérdezi elképedve.

– Mert ezt kívánja a gazdasági logika. Olcsóbb így őket megvenni. A csirkék és kacsák szintén.

Meredt csend következik, amit csak kintről a csontokat rágcsáló falusi kutyák elégedett szürcsölése tör meg.

– Na, most már forog velem a világ – mondja Galile lassan. – Nekünk ezekből semmit nem mondtak el. – Ránéz a maradék disznóhúsra, de ez agya máshol jár.

– Értem – mondja.

Hat hetet töltöttem Nyugat-Pápuában, és egy csomó olyan emberrel találkoztam, mint Galile: tágra nyílt szemű és lelkű, rosszul informált a modern világról, és bár minden oka meglenne az ellenkezőjére, ösztönösen bízik az idegenekben. A pápuaiak egy furcsamód gyönyörű nép: a szárnyaik alá vesznek téged kevés, vagy semmi bemutatás után: meghívnak, hogy ücsörögj a házaikban, és melletted ülnek csendesen, vigyorogva bele a világba és semmi különöset nem csinálva. Az idő, munka, cél, élet és társadalom fogalmairól való felfogásuk annyira különbözik a modern világétól, hogy néha már nehezen tűrhető. A naivitás, vagy még inkább: ártatlanság az, ami azzá teszi őket, akik. De az ártatlanságot nem szabad összekeverni a tehetetlenséggel. Ami hiányzik belőlük alattomosságban, azt bőven bepótolják kitartásban. És amíg nem lesznek szabadok, sose fogják feladni. Ez egy másik nemzeti jellemző, amivel találkoztam mindenütt, akárhova mentem: egy csendes, de ádáz megrögzöttség a felszabadulás iránt. Kérdezz meg egy pápuait, hogy mikor lesznek szabadok, és nem fog tudni válaszolni, de kérdezd meg, hogy szabadok lesznek-e, és a válasz mindig ugyanaz. Az OPM kőkori fegyverei ellenére, az indonézek brutális elnyomása ellenére, a világ figyelmetlensége ellenére e leginkább figyelmen kívül hagyott küzdelem iránt, mégis ez ad nekem  reményt. „Pápua a következő Kelet-Timor” mondta nekem Amunggur többször is. Azt hiszem, igaza lehet, szerintem a pápuaiak szabadok lesznek, és amikor így lesz, akkor többet fognak akarni, mint a saját nemzetállamukat a tágabb világtól kapott kép szerint formálni. A saját, pápuai jövőjüket fogják akarni, a saját értékeikre építve, elvetve a csomó szenvedést, amit a globalizáció máris okozott nekik, a saját útjukat követni, az általuk megfogalmazott „fejlődést” felfedezni. Azt a Pápuát fogják akarni, amit mindannyian napról napra életben tartanak a fejükben és szívükben. El fog jönni az idejük.

Hozzászólások

1 Kingsnorth

A psziché és a bioszféra

2011. május 30. hétfő Jand Világ

[Theodore Roszak: The Voice of the Earth – An Exploration of Ecopsychology, 1992, részlet a könyv 2. fejezetéből, fordítás általam]

Előzmény: A Természettelenített Környezet

[Roszak a CFC-kről, az ózonréteget károsító hajtógázokról írt, ezt most kihagyom.]

Mégis, ez csak egyetlen aprócska termék megannyi másik közül, amelyeknek az újdonság varázsán kívül nem sok egyéb új haszna van. Szinte levonhatnánk a következtetést, hogy hiányzik belőlünk mint fajból valami szükséges ösztönszerű reflex, amivel az ilyen méretű problémákra reagálhatnánk. Helyette rossz kifogásokat találunk, hogy folytathassuk pusztító szokásaink. Azt mondjuk, munkahelyek forognak kockán… befektetéseket kell figyelembe venni… a kényelmünket, amit nem mernénk feláldozni. Lehetséges, hogy a túlélő ösztöneink kizárólag csak a sokkal nyilvánvalóbb, közvetlenebb, és helyi vészhelyzetekre vonatkoznának? Mit mondanánk arra az emberre, aki nem tudja elhatározni magát, hogy meneküljön egy égő épületből, csak mert nem találja a hitelkártyáit? Egy globális krízissel szembenézve, elveszünk egy csomó hasonlóan kicsinyes figyelemelterelés között.

Egy olyan pszichológiai elmélet, amely nem képes megbirkózni egy ilyen fokú irracionalitással, az egészen bizonyosan mélyen elégtelen. Egy kultúra, amely hatalmas mértékben képes megsebezni a bolygó kapcsolatrendszereit, ami eltartja őt, és mégis töretlenül halad tovább ezen az úton, az őrült, egy olyan halálos kényszerbetegségben, amely a saját fajtánkon túl kihat a körülöttünk lévő nyers ártatlanságra is. Azon vagyunk, ügyesen racionalizált módokon, hogy egy olyan monokultúrás világtársadalmat toljunk előre, amelyben bármi csak akkor tud túlélni, ha a városi-ipari civilizáció szolgájává válik. A bolygó biológiai sokféleségének ilyen kimerítése egészen bizonyosan veszélyes ökológiailag, és könnyen felérhet egy népirtással. [Emberek is belehalhatnak, sokan.] De még e rettentő kilátások előtt is, a bioszféra pusztítása megfoszt bennünket a dolgok szépségének és nagyszerűségének felismerésétől. És így a pusztításaink ugyanannyira lesújtanak ránk is, mint a növény vagy állatfajokra, akiket kiirtunk; mivel a bolygó természetesen túl fog élni, minden bizonnyal az élet új kalandjait fogja még teremteni hosszú korokon át. De minket olyan módokon tesz kisebbé a pusztító érzéketlenségünk, amelyek megtörik az élvezetre, növekedésre, teremtésre való képességeinket. Azáltal, hogy ennyire agresszívan és mesterien válunk „emberré”, elveszítjük alapvető emberségünk.

A kérdés, amit felvetünk, egyszerre etikai és pszichológiai, egy olyan vita, amely egymásnak feszíti az egyre inkább gyötrődő környezeti tudósokat a sokkal nagyobb számú megingathatatlanul optimista vállalkozóval. E vita alatt mély kérdések rejlenek arról, hogy mit is tekintünk „valósnak”, és mit fogunk fel „jónak”.

[Megint ugrok, Roszak arról ír, ahogy a „gazdasági érdekek” mindig ütőkártyát jelentenek a „környezettel” szemben, és hogy a pénzügyi tanácsadók számára a „valós világ” más, mint a környezeti tudósok számára. Az előbbiek leginkább nem zavartatnák magukat olyan „apróságokkal”, mint a fizikai-biológiai világ állapota, arra hivatkozva, hogy az úgysem érdekel senkit, nem lehetne megértetni az emberekkel.]

A szűk látókörre kalibrált logikussága az ilyen fajta gondolkodásnak egy paranoid emberre emlékeztet, aki pontról pontra jogi szabatossággal képes kifejteni a látásmódját. Mindegyik pont tökéletes értelmet nyer megkérdőjelezetlen feltevéseinek apró világában; de a kirajzolódó minta a teljességében nézve őrült. Ezt hívta Lewis Mumford „őrült racionalitásnak”; és ez sehol másutt nem nyilvánul meg nagyobb mértékben, mint a nem-emberi világgal való kapcsolatainkban, amelyből a mi emberi világunk kinőtt.

Az Egzisztencialista pszichiátria kiemelkedő alakjai közt van Viktor Frankl, aki képes volt a legextrémebb „határhelyzeteket” is bevonni az életművébe a személyes tapasztalatai által. A Holokauszt egy túlélőjeként, Frankl megtapasztalta az emberi természet mélységeit és magasságait, fogolyként a Náci Németország haláltáboraiban. Azzal az elhatározással tért vissza a világba, hogy beépítse azt a poklot, amin keresztül ment, a korának pszichiátriai elméleteibe. Bár tisztelte elődei munkáját, szinte gúnyosan tekintett szakmájának kényelmes burzsoá gyökereire.

Hála Istennek, Sigmund Freud nem tapasztalta meg a koncentrációs táborokat belülről. Az ő páciensei a Viktoriánus kultúra stílusában készült puha kanapén feküdtek, nem Auschwitz mocskában. Ott… az emberek lelepleződtek, mind a disznók és a szentek.

Nagyban Frankl-nak köszönhetően, a haláltáborok és a háború borzalmai összességükben arra kényszerítették a komoly pszichiátriát, hogy átalakítsa az emberi természetről való megértését. Ez a feladat roppant kínos volt; de elkerülni annak érdekében, hogy folytathassák a szokásos terapeuta üzletmenetet, gyávaság lett volna. Frankl kitartott amellett, hogy vannak olyan jellemzői a rémületnek és a kétségbeesésnek, amivel szembe kell nézni. „Legyünk tehát éberek – kettős értelemben: Auschwitz óta tudjuk, mire képes az ember. És Hirosima óta tudjuk, mekkora a tét.”

A psziché felfedezésében most belefutunk egy másik mérföldkőbe, ami az eddigi leghatalmasabb. Akkor kell vele szembenéznünk, amikor a technológiai hatalmunk elérheti globális csúcspontját. Ami Auschwitz volt az emberi raboknak – egy tökéletesen racionalizált, hatékonyan megszervezett mészárszék – a városi-ipari rendszerünk egyre inkább azzá válik az egész bioszféra számára, és magunk számára is, mint elválaszthatatlan részei ennek a környezetnek. A pszichiátriai elméletek dimenzióinak, és velük együtt a megértésünknek a minden emberi, nem-emberi és emberfeletti dolgokkal való kapcsolatainkról, fel kell nőnie oda, hogy magába foglalja az egész bolygó életterét. Mivel megint, meghunyászkodni e kihívás elől gyávaság lenne.

[Saját kiegészítésem: természetesen ez a feladat roppant nehéz, mert szembe kell néznünk azzal, hogy valójában nem munkahelyre, pénzre, és egyre több „termékre” van szükségünk – mindezeknek csakis az önmagába forduló, nárcisztikus civilizációnk teremt értelmet –, hanem egy sokkal tágabb keretben értelmes és működő Életre. Tudom, hogy elég reménytelennek tűnhet… de túl nagy a tét.]

Hozzászólások

1 ökopszichológiapszichológiaRoszak

A Természettelenített Környezet

2011. május 27. péntek Jand Világ

[Theodore Roszak: The Voice of the Earth – An Exploration of Ecopsychology, 1992, részlet a könyv 2. fejezetéből, fordítás általam]

Bár ritkán tárgyalják ezt a szakirodalomban, Freud reményvesztett életszemlélete máig kísérti a fősodrú pszichiátriai gondolkodás nagyobb iskoláit. Ez egyfajta negatív szellem, amely kimondatlanul mindig ott lebeg a háttérben: a kozmosz egy olyan képe, amely túl idegen ahhoz, hogy tudatunkba engedhessük. Az út, amit a modern pszichiátria választott, hogy levágja magát a tágabb természetről, és a pszichét egy tisztán személyes és társadalmi hivatkozási rendszerben egyengesse, Freud bátor, de sikertelen kísérletéből következik, hogy találjon egy emberileg elfogadható kapcsolatot a belső és külső világok között.

Ezt a kudarcot főleg az Egzisztencialista Terápia iskoláján belül egy különleges pátosz lengi körül, ami az egyik legelszántabb erőfeszítést tette arra, hogy átdolgozza a Freudi ortodoxiát. A Daseinanalyse, ami jelentősen támaszkodik a német egzisztencializmusra és fenomenológiára, azt tűzi ki célul, hogy felfedezze a páciens valódi világát, „a világot, amelyben ő él és mozog, és az ő lényét adja”. A legempatikusabb értelmezésben ez azt jelenti, Rollo May szavaival, hogy a terapeutának „az emberi lényt nem statikus anyagok, mechanizmusok és mintázatok gyűjteményének kell látnia, hanem mint felbukkanó és létrejövő, azaz létezőnek”. Ebben a vállalkozásban, hogy felleljék a páciens élő, közvetlen valóságát, az Egzisztencialisták vigyáznak, hogy ne felejtsék ki a környezetet (die Umwelt) az elméleti apparátusukból. De az ő értelmezésük szerinti „környezet” szomorú dolgokat árul el. Az Umwelt csak egyike a három „világnak”, amiben a psziché rejtezik; és általában gyorsan átlépnek a társadalmi világ (Mitwelt) és főként a személyes világ (Eigenwelt) felé. Az Umwelt-re csupán úgy tekintenek, mint a közvetlen fenyegetést nyújtó fizikai szükségletek összességére. May szavaival:

biológiai igények, hajtóerők, ösztönök  – a világ, amely akkor is létezne… ha az embernek nem lenne öntudata. Ez a természeti törvények és természeti ciklusok világa: alvás és ébrenlét, születés és halál, vágy és megkönnyebbülés, a biológiai determinizmus véges világa, az ’adott világ’, amelyhez mindegyikünknek valamilyen módon alkalmazkodnia kell.

Ezt mind, mondják, Freud a megfelelő módon kezelte. Az Egzisztencialisták számára Freudon túllépni nem azt jelenti, hogy átértelmezzék a természet-szemléletét, hanem csak az analízis új rétegeit építik a tetejére. Az Umwelt-et tehát csak futólag kell megemlíteni, amint gyorsan haladhatnak a „pszichoterápia elméletének felfedezésre váró új határai felé”. És mi is az? Az Eigenwelt, „a szelf önmagával való kapcsolata”. Ez egy kizárólagosan emberi terep, ahol elválasztjuk magunk az objektív természettől és föléje állunk. Ez a valódi „világ”, ellentétben azzal, ami csupán „környezet”. Ludwig Binswanger szavaival: „Az állatnak, mivel nincs én-te-mi-tudata… nincs semmilyen világa… Az állatnak a természet kegyelméből van környezete, és nem a szabadság kegyelméből, ami által meghaladhatná a szituációját.”

Amit ő leír, az nem más, mint az a természettelenített környezet, amint elvárhatjuk, hogy a városi terapeuta és a kliensei ismerik: egy üres, jellegtelen, némileg idegesítő háttere a „valódi életnek”, ami személyes és társadalmi. Rollo May szerint „a terápia célja az, hogy a páciens a létezését valósként tapasztalja meg.” Dicséretes cél. De az Egzisztencialisták ez alatt azt értik, hogy befelé forduljon, el a környezettől. „A neurotikus túl sokat foglalkozik az Umwelt-tel, és túl keveset az Eigenwelt-tel.” Az Umwelt-et, ami az összes élőlény közös világa, kevéssé érdekesnek tekinti. Másfelől az Eigenwelt meg tele van egy csomó érdekes emberi aggodalommal, pontosan azokkal a traumákkal, amelyek miatt az emberek pszichiáterhez mennek. Az Eigenwelt határainak feltérképezése közben, mint Freud előttük, az Egzisztencialisták készek meglátásokat kölcsönözni az irodalomból és a filozófiából. De a tekintélyek, akiket tisztelnek – Nietzsche, Marcel, Tillich, Sartre, Camus – egytől egyig a modern Nyugati ember különös szorongásának (angst) specialistái. Az összes meglátásuk ellenére, ők csak jól artikulált tünetei egy neurotikus kultúrának, az orvossága helyett. Még közülük a vallásosok is – mint Kierkegaard – a modern tudományok halott és idegen világképének támogatásából indulnak ki, majd ennek a gyötrelmes premisszáitól igyekeznek elmozdulni. Nem a természet által dolgoznak, hanem megpróbálnak felülemelkedni rajta a „hit ugrásával”. A természet egy börtön, amiből ki kell törni, hogy megkereshessünk egy Istent, ami valami teljesen más.

Elismerem, sokat lehet tanulni az elidegenedett helyzetünk ennyire tehetséges és szókimondó áldozatainak munkáiból. De a fő tanulság, amit a terápia levonhatna ebből, az egy olyan kérdés, amit ezek az érzékeny, de intenzíven városiasodott elmék sose tennének fel. Mi a forrása ennek az „episztemológiai magánynak”, ami a modern életet jellemzi? Lehetséges, hogy az ökológiai figyelmetlenségünk? Míg a kliensek a terápiájukban megjelenő keresést lehet, hogy mint patologikusan elkülönült egók kezdik, ez az elszegényedett, lényegében negatív felfogása a környezetnek, amit az Umwelt-ben foglalnak össze, segíthet-e abban bármit, hogy begyógyítsuk ezt az állapotot?

Mary Midgley, keresve a finom és szövevényes kapcsolatot a kulturális örökségünkben „állat és ember” között, azt találta, hogy a fizikai és biológiai világok elvetése egy „igazán szörnyű dolog az Egzisztencializmusban”. Ez a filozófia úgy érvel,

mintha a világ csak halott anyagot (tárgyakat) tartalmazna egyfelől, és teljességgel racionális, művelt, felnőtt emberi lényeket másfelől – mintha nem létezne más életforma. Az elhagyatottságnak az a benyomása, amivel az Egzisztencialisták rendelkeznek, egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem az Isten eltávolításából ered, hanem a bioszféra – a növények, állatok és gyermekek – gőgös lenézéséből. Az Élet pár városi szobára szűkül; nem csoda, ha abszurddá válik.

Hasonlóan, a Tárgykapcsolat-elméletben, amely Freud egyik fő újragondolása, a „környezet” fogalma gyakran megjelenik. De ha figyelmesebben megnézzük, kiderül, hogy ez a társadalmi környezet, amely állítólag a születés után azonnal átveszi az irányítást. Jay Greenberg szavaival: „A külső világ, amelyhez az embernek alkalmazkodnia kell, megkérdőjelezhetetlenül egy társadalmi világ.” Konkrétabban, a társadalmi környezet az anya, aki, ha megfelelő a szerepére, ő lesz az „elősegítő környezet” a harmonikus gyermeki fejlődéshez. Egyetlen anyától sem elvárható, hogy tökéletes legyen, csak az, hogy „elég jó”. De akár tökéletes, akár épp csak megfelelő, az anya szerepe a szocializálás. Neki kell előhívnia a baba zökkenőmentes szeparációját és egyéniesedését. E folyamatban történik a nemi és egyéb szerepek tanítása, és végül egy újabb okleveles városi-ipari személyiség lesz beavatva a kultúránkba, készen arra, hogy karriert csináljon, családot neveljen, éljen azzal, amit a piac kínál, és összességében továbbvigye az ökológiai figyelmetlenségnek ugyanazt az állapotát, mint előtte a szülei is tették.

Hogy egy utolsó példát vegyek: amikor még a késő huszadik századi, vakmerően újító Humanisztikus Pszichológia felé is fordulunk, ugyanazokat a kulturális korlátozásokat láthatjuk munkálkodni, amelyek a fizikai környezetet a nem-entitás állapotába süllyesztik. Például Abraham Maslow úttörő munkájában a „humanizmus” meghunyászkodó és defenzív módon nyilvánul meg; ugyanúgy a lemondás légköre lengi körül, mint az egyetemeinken a Bölcsészetet. Ott az irodalom, filozófia, történelem, néha a művészetek tanulmányozása úgy élnek túl, mint gettósított tudásformák, amelyek szigorúan le vannak választva a természettudományokról. A Bölcsészet foglalkozik azokkal a dolgokkal, amelyek kizárólagosan az emberi elmékben történnek, tisztán szubjektív alapon. A teljes külső világ a tudósokra van hagyva. Hasonlóan, a „fejlődés” és az „önmegvalósítás”, amelyekkel a Humanisztikus Pszichológia kitüntetetten foglalkozik, nem áll semmi kapcsolatban az elmén kívüli valós világgal. Csak privát ügyei egy magányos pszichének.

A pszichológiának Maslow szerint megvan a „saját felségterülete”. A „psziché azon részeivel foglalkozik, amelyek nem a külső világ tükröződései, vagy ahhoz való hozzáidomulásai”. De természetesen az egyetlen „külső világ”, amire Maslow gondolt, az a társadalmi kapcsolatok világa. Így, azokra reagálva, akik szerinte túlságosan a másikra irányuló dolgokra helyezték a hangsúlyt – az interperszonális pszichiáterek, mint Harry Stack Sullivan – Maslow egyre messzebb és messzebb ment az „autonóm szelf vagy tiszta psziché” bajnokaként. Így válik ő egy szomorú, de tanulságos példájává, hogy mi történik egy ambiciózus pszichiátriai elmélettel, ha nincs meg benne a környezeti dimenzió.

Maslow ideálja a „környezet túllépése” volt, tisztán társadalmi értelemben. Ennek ellenére egy bizonyos ponton visszakozott, mert úgy hitte, hogy a küldetését az „önszabályozó psziché” felé egy kicsit túl messzire vitte az elkülönülés irányába. Bevallva, hogy ez „paradoxnak” tűnhet, azt javasolta, hogy a kutatás a „valós Én” iránt, felnőhet az újra-csatlakozás egy formájáig. De mivel az akadémia és a klinika embere volt, Maslow nem tudott elképzelni semmit a társadalmi világon kívül, és a legnagyobb beismerése az volt, hogy lehetségesnek vélte „a testvériség érzését minden más emberi lény felé”. Eddig mehet tehát a Humanisztikus Pszichológia, nem tovább.

A pszichiátria ezen iskolái egy egészséges lázadásból születtek a Behavioristák és Freudisták lélektelen redukcionizmusa és mechanisztikussága ellen; de a lázadás azzal zárul, hogy bezárja magát egy egzisztenciális vákuumba. Hiába keresnénk Maslow vagy az Egzisztencialista terapeuták munkáiban akármilyen szemléletét a nem-emberi környezetnek. Nincs benne olyan; azt feladták a „kemény tudományok” felé. Cél, értelem és érték máshonnan tehát már nem jöhet, így csak az emberi szíven belül improvizálható.

***

A Freud utániak, akik a pszichiátria egy tágabb társadalmi kontextusát keresték, jogosan érezhették, hogy az elmét fel kell szabadítani a klasszikus pszichoterápia megkötései alól. Az iránti vágyukban, hogy egy releváns és hasznos terápiát alkossanak, hasonló joggal elfordultak attól az úttól, amit Freud az élvezet-elv mögött felvázolt. Úgy tűnt, ő nem talált semmit az univerzum külső sötétségében, aminek bármi gyakorlati terápiás haszna lenne.

Amit a követői nem vettek figyelembe, a városi kultúrának az a dinamizmusa, amely egyre nagyobb túlkapásokat követ el a bolygó felé. Ha figyelembe vennék, olyan kérdések merülnének fel az emberi és természeti világok kapcsolatáról, amelyet nem lehetne többé megkerülni. Akkor létfontosságúvá válna, hogy a családnak és társadalomnak egy ökológiai kontextust adjunk. A beteg lelkek tényleg lehetnek beteg családok és egy beteg társadalom gyümölcsei; de a következő lépésként, mi legyen a társadalom mint egész betegségének a mérőeszköze? Bár sok kritériumot ki lehetne jelölni, van egy, ami biztos a többi fölött helyezkedne el: egy olyan faj, amely elpusztítja a saját életterét hamis értékek hajszolásában, és makacsul figyelmen kívül hagyja, mit is tesz, az „őrült”, ha bármilyen jelentést is tulajdonítunk e szónak.

Egy ilyen környezeti hivatkozási keretben megtalálhatnánk a kezdetét annak a magasabb épelméjűségnek, amit a Radikálterapeuták menedékként használhatnának az elnyomó társadalmi tekintély elől. A tudományosított pszichiátriai intézmény, amivel hadilábon állnak, végül is ugyanabban a természet-szemléletben gyökerezik, ami áthatja az ipari társadalmak hivatalos politikáját. Ezt a felismerést követhetné a tartósság egy olyan pszichológiája, amely túllép a mai hagyományos felfogáson és tünékeny értékrenden. Freud késői éveinek két bátor kutatási iránya – az épelméjűség transzkulturális mércéjének keresése, és a vágya, hogy egyesítse a mentálisat és a fizikait – találkoznak az ökológiai keretben.

Folytatás: A psziché és a bioszféra

Hozzászólások

5 ökopszichológiapszichológiaRoszak

Fontosság vagy fontoskodás

2011. május 25. szerda Jand Személyes

Előzmény: Gondolatok kedvenc mesémhez

Janifly hozzászólására reagálok:

Kedves András és a hozzászólók!

Mit tegyünk, ha már halljuk a szívdobogást, de a kard mégis a kezünkben van? Tényleg képtelenség letennünk? Félek kevés lesz pár generációt várni erre.

Fontos dologra kérdeztél rá. A Tündér ölelését megszokni egy embernek évekbe telhet. Nekem biztosan évekbe telt. Korábban menekültem onnan, ahol megölelnek, ahol azt érezhetném, hogy elismernek egyszerűen azért, mert ott vagyok. Mert akkor hirtelen már én is más vagyok, nem az, akit megszoktam. Így tényleg leginkább csak hadakoztam tovább.

Következő kérdés az, hogy mitől is félek igazán? Mert nem attól, hogy pár generációt „kell még várni”. Nem attól félek igazán, hogy nem hallják meg, miről beszélek, nem értik, miről írok. Attól félek igazán, hogy meghallják és megértik, mert akkor felfordulna a világ. Az én világom egészen biztosan: nem létezhetnék úgy, ahogy eddig.

Úgy érzem, a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy ezzel szembenézzek, és mégis tegyem, amit fontosnak érzek. Én mindig azt az írásomat tartom legfontosabbnak, amin épp dolgozom. Ez más szavakkal ugyanaz, mint hogy mindig azt írom, amit épp a legfontosabbnak tartok. És szeretném, ha az olvasóim mindig azt az írásomat tartanák legfontosabbnak, amit éppen olvasnak, de nem akarom ezt senkire se ráerőszakolni. Ha nem ezt érzik épp a legfontosabbnak, akkor ne ezt olvassák, vagy ne olvassanak.

Számomra az egyetlen igazi lelkigyakorlat: tenni, amit fontosnak érzek az adott pillanatban. Ez nagyban különbözik attól, mintha azt tenném, amiről azt hiszem, hogy fontosnak „kellene” éreznem. Az utóbbi csak fontoskodás, amivel becsaphatjuk önmagunkat és másokat, de végső soron sose vezet sok jóra, bár rövidtávon sok kibúvót nyújt, így ez tűnhet a könnyebb útnak.

Sokan mondják azt, hogy az ember imádkozzon és imádkozzon, mégha az imáját nem is igazán érzi át, mert előbb-utóbb az mégis őszintévé válik. Én nem mondom azt, hogy ez soha senkinél nem működhet, de abban egészen biztos vagyok, hogy nekem nem igazán működik. Szerintem tisztább út az őszinteségből kiindulni, és úgy rálelni fokozatosan az „imára”. Azért az idézőjel, mert ez az „ima” nem csak az lehet, hogy az ember összekulcsolt kézzel mormol valamit, hanem a gondolatai, tettei és élete.

A másik nagy nyavalya a cinizmus, de ez szerintem csak az érem másik oldala. Én hiszek abban, hogy aki nem fontoskodik és ezáltal képes felismerni a fontoskodást, az nem lesz cinikus. Hiszen könnyű kiábrándulni az erkölcsi szónoklatokból, a fontoskodva felépített álcákból. Roppant könnyű elveszteni a hitet a nem átérzett imákban. És ha egy fontoskodó környezet veszi körül az embert, akkor ezt a hitevesztést önmaga elől is titkolja. Ezután pedig jótékonykodhat is akármennyit, attól még cinikus marad.

Viszont szerintem az önmagunk előtti őszinteségből nem lehet kiábrándulni, mert az mindig tartogat valami meglepetést. Mégha nem is mindig kellemeset, hiszen amit az ember lát, az nem mindig szép. De az is a valóság egy darabkája, amit meg lehet ismerni, amivel valamilyen kapcsolatba lehet lépni.

A Tündér nem fél magához ölelni azt, aki neki hat fejét levágta.

Bennem van félelem, tehát nem én vagyok a Tündér. De van bátorságom mellé állni.

[Gyakran megkérdik tőlem, milyen vallású vagyok. Erre leginkább azt mondom: semmilyen. Minden vallásban látom a Szépséget, de azt is, hogy az emberek rákennek egy csomó baromságot is. És gyakran ők is ölik a Tündért. Az igazi Szeretet az egyházak jelenlegi formájukban való létét is „fenyegetné”, így nem csoda, ha félnek tőle. Én nem azt mondom senkinek, hogy ne féljen, csak azt, hogy legyünk őszinték, ha félünk, és akkor lehetséges a bátorság.]

Hozzászólások

4 világnézet

« Korábbi bejegyzések Későbbi bejegyzések »

Powered by WordPress and NatureFox.