Gondolatok kedvenc mesémhez

2011. május 23. hétfő Jand Világ

Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.

Hát ilyen csúnya voltam.

Vagy tán még annál is csúnyább.

Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?

Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.

Rácegresi azt mondta nekem:

– Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.

De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.

Pácegresi meg azt mondta:

– Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.

– De amikor olyan szépen énekel – mondtam neki.

Pácegresi legyintett.

– Álnok ének az – mondta. – Így csalja tőrbe az áldozatait.

Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! – gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy megölöm.

– Ez az egyetlen lehetőség – helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.

Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.

Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

– Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm – ropogtattam a fogaim között.

A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!

Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.

Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét – mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Lehullt a harmadik feje is – források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.

A negyedik is – aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt.

Az ötödik is – felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi.

A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban…

De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp – dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:

– Mit vétettem én neked, ember fia?

– Megölhetsz – mondtam neki –, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.

Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége – ilyen volt az arca.

– Te bolond, te bolond – mondta kedvesen.

Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.

Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!

Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú.

Térdre estem előtte.

– Nem érdemlem én ezt – mondtam neki –, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!

Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott.

Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.

Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?

– Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd meg, hogy őrizzelek – mondtam neki.

Bólintott.

Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.

Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.

Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.

Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.

***

Ez a mese máig könnyekre fakaszt…

Pedig ez a legerőszakosabb mese, amit ismerek: mert hát lehet annál nagyobb erőszak, mint egy Tündér hat fejét levágni? És ez a mese mégsem az erőszakról szól.

Számomra a mese „legrettenetesebb” pillanata az, amikor a Tündér magához szorítja a főhőst, és tündöklően rámosolyog. Mert akkor a főhősnek csak két lehetősége van: vagy beleőrül a bűntudatba és megöli magát, vagy feladja magát – egész korábbi életét, gondolatait, dühét – és átadja magát a Tündérnek.

***

Talán csupán a kényelmünk érdekében pusztítjuk a Természetet? Vagy csak azért, mert nem tudjuk eléggé, mit is teszünk? Hát, mindkettőről beszélnek már jó ideje, és nem látom sok eredményét.

Minden pusztítás és erőszak legfőbb okának azt látom, ha „csúfnak” gondolja magát valaki: bűnösnek, bolondnak, érdemtelennek. Elfedheti ezt bármilyen álcával: aki pusztít, az legbelül mégis csúfnak érzi csak magát.

Nehéz ebből kimozdulni. Mert meglátni, hogy gyönyörűek vagyunk, az hatalmas kín. Akkor szinte inkább meghalnánk. Mert akkor szembe kell néznünk azzal, hogy eddig minden nap levágtuk a Szépség, az Élet, a Természet egy-egy fejét.

Ha csúfnak és érdemtelennek gondoljuk magunk, nem leszünk képesek igazi ajándékokat tiszta szívvel elfogadni. Ekkor csak azt tudjuk a sajátunknak érezni, amit levágunk magunknak, amit minél inkább mi erőszakoltunk ki. Ha csúfnak gondoljuk magunk, nyugalmat nem lelhetünk. Így hát, bimm-bumm, csörtetünk. És mit nekünk füvek, fák, ég és föld!

Hány fejét kell még levágnunk a Természetnek, hogy meglássuk, hogy amit ad, az ajándék? Mert előbb-utóbb biztos meglátjuk, mivel a sivatag közepén egy kút: az ajándék. A csapból folyó vizet nem látjuk annak.

***

A mese főhőse kétszer is megadta magát: előbb Pácegresinek, és csak később a Tündérnek.

Pácegresinek azért adta meg magát, mert ő irányt adott a dühének. Sajnos ez is egy nagy erő, de a mesében a gyengébbiknek bizonyult.

A Zongorista című film végén a német tiszt egy zsidót könnyedén megölt volna, de egy Zenészt nem tudott. De csak azért tehette ezt, mert egyedül volt. Katonái előtt talán ő lőtt volna először. Az a tiszt is megadta magát „Pácegresinek”, de legalább magányában képes volt elszakadni tőle.

Még most is inkább hiszünk Pácegresinek: akinek aranya van, de nem zenél. Hiszen a Szépség testőrévé válni, és elfogadni az ajándékait, az milyen munka? Hogy lehet abból „megélni”?

***

Ha ajándékba kaphatnád valamelyiket, a tömör arany „furulya” és a fafurulya közül te melyiket választanád?

Ha a fafurulyát választanád, azt mondaná rá szinte az egész társadalmunk, hogy: hát te hülye vagy? Az aranyból annyi fafurulyát vehettél volna magadnak, amennyit csak akarsz!

De az így vásárolt furulya sose az a furulya lenne, amit szeretetből kapsz. Aranyat adtál cserébe, ami igazából neked nem kell, csak becserélni, és akinek adod, annak se kell, csak becserélni. Ezt értéknek nevezzük, pedig a legnagyobb érték mindig az, amit nem lehet becserélni. Persze egy arany ékszer is, például egy jegygyűrű, így értékké válhat, de ennek semmi köze sincs az „árához”.

Lehet a vásárolt furulya szépen faragott, és lehet, hogy tökéletesen szól, de nem éreznéd azt a bizsergést, amit az adna, ha a szeretetből kapott, legdrágább furulyádat emeled ajkaidhoz, mégha az egy kicsit görbe is és hamis. Lehet, hogy aranyat kapnál a vásárolt furulyán való játékodért cserébe, de szeretetet nehezen.

Bár az még valószínűbb, hogy Pácegresivé válsz, és sose vásárolsz belőle furulyát.

Melyiket választanád?

***

Ha a fafurulyát választanád, azt ajánlom: tartsd titokban. Nem a furulyát: azt használd eljátszani vele szíved zenéjét, de a választásodat. Senkinek se kell tudnia, hogy mi számodra az érték, elég, ha látják eredményét.

Ha világgá kürtölöd, hogy mi volt a választási lehetőséged, csak irigyek lesznek rád és megutálnak. „Hát, én bizony az aranyat választottam volna, azzal jót is többet lehet tenni” – mondja majd mindenki. De mi jót tehetsz valójában az arannyal? Még ha el is osztogatod, azzal csak fenntartod azt a játékot, amiben az arany fontosabb, mint a Szeretet.

Régebben a Pácegresik megölették azt, aki leleplezte volna ezt a játékot, és ezzel leleplezte volna őket Pácegresi mivoltukban. Mert ha az emberek tényleg rájönnek erre, akkor hiába van akármennyi aranyuk, nem szolgálná őket senki. Manapság már nincs szükségük ezt parancsba adni, a Tündéreket és pártolóikat állandóan „lefejezi” Pácegresi milliónyi szolgája.

Csak már nem szó szerint: ma, ha valaki nem az „aranyért” dolgozik, és nem öl Tündért parancsra, azt már jóval ritkábban öletik meg, mert az túl feltűnő lenne. Inkább csak semmibe vesszük őket, mert ha a Pácegresik bűvkörében élünk, akkor hát minek is figyeljünk arra oda, akinek nincs aranya? Például, ha valaki „elveszti” a lakását: kit érdekel?! Ha nem megfelelően játszotta a játékot, akkor nincs joga lakásra és kész.

Bár lehet, hogy azt meséljük be magunknak, hogy segíteni szeretnénk a hajléktalanokon, valójában leginkább azt szeretnénk, hogy minél nyomorultabbak legyenek. Hiszen akkor könnyedén elsétálhatunk mellettük, és egy percre se kell elgondolkoznunk azon, hogy talán valami nincs rendben társadalmi játékszabályainkkal. Ha ő egy nyomorult, hát ezt érdemli.

De ha boldog, ha elégedett: na, az az igazán nagy baj! Akkor őrajta „nem is lehet segíteni”, legalábbis úgy nem, ahogy mi szeretnénk. És ha nem tudunk a megmentő szerepében tetszelegni, akkor hogyan lássuk őket? Ha valami elgondolkoztat arról, hogy hogyan is látjuk az embereket, az ijesztő. Akkor inkább ezt a kérdést tesszük fel: hát honnan van joga annak, aki nem dolgozik úgy, mint mi, nem szolgálja Pácegresit, hogy boldog legyen, hogy egyáltalán éljen?

Sokan hirdetik azt, hogy egy Természet-közeli életmód, amiben nem irtjuk folyamatosan a bolygónkról az életet, az hatalmas lemondással járna. Pedig egyáltalán nem az a lényeg, hogy miről kell lemondanunk, inkább azt lehetne észrevennünk: miről mondtunk le eddig és miért?

De mikor van arra időnk, hogy sétáljunk a Természetben vagy meghallgassunk egy boldog hajléktalant? Hogy ne csak egy nagy rohanás közepette, hanem tényleg ott legyünk? Észre tudjuk-e venni, milyen ajándékot adnának nekünk?

De ehhez bátorság kell, mert nincs rettentőbb, mint egy megsebzett, megtört egyfejű Tündér, aki megölelne.

***

Nem a mese főhőse utálta a Tündért, ő csak megadta magát Pácegresinek. Pácegresi bárkit elküldött volna, hogy megölje a Tündért, de ő maga nem ment volna. Pácegresi utálta a Tündért, mert félt tőle. Talán érezte, hogyha a Tündér rajta is végrehajtaná a varázslatát, akkor ő eldobná az aranyfurulyáját. Ő ezt persze átoknak gondolta.

Ezért tud a főhős beállni testőrnek. Rájön, hogy bár az ő keze fogta a kardot, mégse igazán ő volt, aki levágta a fejeket, hiszen Pácegresi a távolból is fogta őt. Rájön, hogyha a Tündér mellé áll, akkor ő már egy új ember, ő már nem az, aki fejeket vágott. És rájön, hogy aki a Tündér mellett áll, az nem még csúfabbnak tűnik a Szépség ragyogása mellett. Aki a Tündér mellett áll, az gyönyörű.

[Megnyugtatásul azoknak, akik ismernek: nem tervezem hajléktalanná válni. De semmivel nem érzem magamat csúfabbnak, ha melléjük állok, vagy bárki mellé.]

Folytatás: Fontosság vagy fontoskodás

Hozzászólások

4 aranyéletLázár Ervinmesevilágnézet

Miről szól az Élet?

2011. május 18. szerda Jand Világ

[Verset írni támadt kedvem.]

Ó, a tiszta ész, mellyel mindent meghatározunk!
Minden cél és szándék, minden változás: haladás.
Minden, ami nő: ellenünk van, vagy érettünk.
Gyomokat látunk és termést.

Percről percre élünk, játsszuk szerepünk.
Iskola, munka, nyugdíj: számunkra a rend.
De hol a perc értelme, hol a perc varázsa,
ha minden csak cél, és sohase az Út?

Mindent tudunk, vagy legalább
mindent tudni akarunk.
És hisszük: kitárul ez által a jövő.

Csak azt nem tudjuk:
az élő, érző ember
hol leli helyét e világban?

***

[További gondolattöredékeim készülő könyvemhez:]

Miről szól az Élet? Szavakat, azokat tudnánk sorolni sokat:

Boldogságkeresésről és önmegvalósításról.
Kötelességről és felelősségről.
Közösségről és együttműködésről.
Harcról, küzdelemről és versenyről.
Szeretetről, szerelemről és barátságról.
Munkáról, termelésről, fogyasztásról.
Családról és hazáról.
Sikerről, hírnévről és pénzről.
Tanulásról és tanításról.
Szórakozásról és élvezetekről.
Erkölcsről és lelkiismeretről.
Evésről, ivásról és szexről.
Istenről, spiritualitásról, megváltásról vagy megvilágosodásról.

Van-e bármi, ami mindezeket összekötheti, ami mind mögött megbújhat? Szerintem igen, csak ami mélyen van, azt nehéz szavakkal úgy kifejezni, hogy ne tűnjön semmitmondónak. De csak megpróbálom.

Az élet az Életről szól, annak minden szépségével és fájdalmával együtt. Két szó, amely mély értelmet is nyerhet: jelenlét és részvétel. Élő emberekként minden pillanatban jelen vagyunk a világban, és részt veszünk a világban. Ez az érzés, ez a tudat az a talaj, amin minden felsorolt fogalom egymás mellett nőhet és virágozhat.

De mit hagyunk ma virágozni? Ahogy ma leginkább a földet „művelik”, az köszönőviszonyban sincs az ökológiával, sőt, kifejezetten ellenségnek tekinti a természetes ökológiát. Az egyetlen cél: kiteríteni a műtrágyát és vegyszereket, amelyek által lehetőleg szabványos, látványos, egyforma termést kapjunk. Mindent külön-külön maximalizálni vagy épp minimalizálni akarunk, céljaink szerint, a kapcsolatokkal meg nem törődünk. Kit érdekel, ha a rovarirtók által áttételesen irtjuk a madarakat, és így egyre több rovarirtó szükséges? Kit érdekel, ha a talaj kimerül, majd úgyis „visszapótoljuk” valahogy! Legalább lesz „piaca” a rovarirtóknak és műtrágyáknak (és a gyógyszereknek, nagyrészt ebből is következőleg).

Amint a földeken, úgy az emberi fejekben. Az iskolában átadott „tudás” nagy része egyfajta szellemi műtrágya, amit kiterítenek, majd aratnak róla. És kit érdekel, hogy milyen talajt hagy maga után? Ha elsekélyesedik a világban való részvétel mély tudata, egy ilyen talajon a felsorolásomban lévő szavak, fogalmak nem képesek virágzóan megférni egymás mellett. Nem leszünk igazán képesek meglelni a valódi helyüket, szerepüket és értelmüket az életünkben. Csak folyamatos küzdelemben állnak egymással. Vagy művirágok kerülnek a helyükre, amiket nem táplál igazi talaj.

***

Olyan világot alkotunk, amely lényegében lenézi a mindennapi kreativitást: ha valaki nem a szabvány terméket használja és a szabvány megoldást. Ha megragaszt, befoltoz, átalakít valamit. (Biztos nincs pénze újra! Hát milyen ember az ilyen?)

Mire jó egy kukacos alma? Mire jó egy törött cserép? Olyan világot alkotunk, amely azt a választ adja: semmire. Ugyanígy tekintünk a „törött” emberekre is: szemétre velük!

Leginkább olyan módokat teremtünk minden „ügy” elintézésére, amiben nincs helye az együttérzésnek vagy bölcsességnek. Csodálkozunk-e, hogy elsorvad, aminek nem adunk terepet?

Eljátsszuk, hogy a pénznek nevezett papírfecnik becserélhetőek mindenre, és a pénzből a több a jobb, tehát mindenből a több a jobb! Illetve: mindenből, amit meg lehet számolni, és el lehet adni. Csodálkozunk-e, hogy minden másból meg egyre kevesebbet láthatunk?

***

Egy vezető politikusunk egyik beszédében az „egész civilizációnk versenyképességének növelését” nevezte meg fő célként, szó szerint. De őszintén: ki a fenével kellene versenyeznie „egész civilizációnknak”? Az elszórtan még túlélő őslakosokkal? A még meg nem „hódított” természettel? Valami láthatatlan földönkívüli civilizációval?

Tudjuk-e hova rohanunk? Értjük is, amiről beszélünk? Szerintem nem igazán, mert nem ezt tanuljuk. Amit leginkább tanulunk, az mindössze ez: higgyünk abban, hogy értjük is, amiről beszélünk.

Az iskolai feleletek, dolgozatok, vizsgák során ez a fő követelmény: képes legyél hihetően előadni, hogy érted, amiről beszélsz (akármiről is legyen szó). Akkor is, ha a tananyag egy részét nem érted, vagy egyenesen baromságnak látod. Nem lehetünk őszinték, és ennek egy következményeként gyakran magunk felé se leszünk azok. Leginkább úgy lehet elhitetni valamit, ha magunk is elhisszük. Hogy egy gyerekben ez elkezdődjön kialakulni, talán elég csak néhányszor megtapasztalnia, hogy az őszinte „értetlenkedésért” többnyire csak megszégyenítés jár, tanáraitól, de más gyerekektől is, akik már jobban elsajátították ezt a „leckét”.

Egy ideig sokat cikkeztek arról újságok, hogy mi lenne, ha a dohányzást jobban megrendszabályoznák, kitiltanák minden kocsmából. Sok érv szólt úgy, hogy a tiltás hatására csökkenne a dohányáruk forgalma és a kocsmák látogatottsága, így rengeteg adókiesést és sok munkanélküliséget okozna, és ezt az egész gazdaság, így minden ember megszenvedné. Nem tudom, hányan vannak, akik azt mondanák minderre: álljon meg a menet! Ha a pénzgazdaság játékszabályai szerint abból, hogy kevesebb dohányt termesztenek, az következne, hogy mindenkinek rosszabb lesz, akkor valami nagyon bűzlik ezekkel a játékszabályokkal!

Ha így is látjuk, az nem jelenti azt, hogy kapásból képesnek kell éreznünk magunkat arra, hogy megdöntsük „a rendszert”. Csak azt jelenti, hogy fenntartjuk a jogot, hogy megérthessük a dolgokat a magunk módján is. Igenis erőt ad, ha ki tudjuk mondani: ami bolondság az bolondság! Nem számít, hogy milyen kacifántos elméletekbe is van csomagolva, ami bűzlik, az bűzlik!

***

A pénz rendkívül rossz mércéje a valódi hasznosságnak: egy tárgy vagy egy épület sokkal igazibb értéke abban rejlik, hogy milyen kapcsolatoknak és tevékenységeknek ad módot vagy keretet, és nem abban, hogy mennyi alapanyagot, munkaidőt, energiát használtak el hozzá, és azokhoz mi mennyi pénzt rendelünk.

A „fogyasztói társadalom” reklámjai körülvesznek minket, és mögöttes üzenete mindnek: ha nem vagy elégedetlen, ha nem vágysz állandóan többre, jobbra, nagyobbra, akkor nem vagy normális! Tessék, vásárolhatsz egy kis elégedettséget, de ne tartson sokáig, mert hát abban hol az üzlet? És üzlet nélkül mi lenne velünk?

A pénzrendszer egy „tökéletes” játékszabálynak bizonyult annak megszervezésében, hogy a világ megannyi „nyersanyagát” minél nagyobb tempóban termékekké és infrastruktúrává alakítsuk. Minél gyorsabban le kell cserélni egy eszközt, annál jobb a gazdaságnak. Minél több dohányt, gyógyszert, fegyvert állítanak elő, annál jobb a gazdaságnak. Ha valamiből „felesleg” van, néha jobban „megéri” elpusztítani, hogy „ne nyomja le az árakat”.

Ami bolondság, az bolondság. De mi kellene ahhoz, hogy értelmesen (bölcsebben és boldogabban) éljünk, egyénenként és társadalomként?

***

Ha nem figyelünk oda egymásra, igazán és őszintén, egymás gondolataira, érzéseire, életére, ha olyan kereteket és szerepeket teremtünk, amiben ez szinte alig lehetséges, akkor egy őrült és önpusztító társadalmat építünk. Szerintem ezt tényleg nem bonyolult felfogni. Csak ahogy ezt kimagyarázzuk: na, az a nagy gubanc.

Hozhatunk akármennyi új szabályt, előírást és törvényt. Összegyűjthetünk és terjeszthetünk akármennyi adatot társadalmi katasztrófákról, vagy a természet pusztításáról. Kitalálhatunk akármennyi új technológiát, módszert vagy tantervet. Koptathatjuk a szánk akármennyit erkölcsről és etikáról, meg morális válságról.

Valójában csak mossuk kezeinket, mossuk kezeinket állandóan. Nem is tudom, mi másban vagyunk még ilyen jók. (Bár arról van elképzelésem, mi mást tanulhatnánk.)

Hát, én jobban kedvelem a gordiuszi csomó típusú megoldást. Tudom, hogy elképesztő, mert „nem szabványos”. De valamikor ki kell mondani: francba az egésszel! Ideje elkezdeni Élni.

***

Ezt nagyon-nagyon komolyan és őszintén mondom: hiába fedeztem fel az irodalom, történelem, „testnevelés” valódi szerepét az életemben, néha még mindig rendesen oda kell figyelnem, hogy ne lépjen közbe a berögzült viszolygásom.

Azt kell mondanom magamnak: rendben van, hogy ezzel foglalkozom, és fontos dolgot tanulok akkor is, ha sohase fogok vizsgázni vagy felelni belőle. Rendben van fontos és hasznos tevékenységnek érezni ezt, akkor is, ha senki se felügyel. Rendben van, hogy leírom, amit úgy érzek, le kell írnom. Rendben van úgy csinálnom ezt, hogy szinte semmi közvetlen haszonra nem pályázok vele: se jegyre, se pénzre. Rendben van hinnem abban, hogy a szeretetem, amit kiöntök a világba rejtettebb utakon is visszatalál majd hozzám és azokhoz, akiket szeretek. Rendben van tényleg erre helyeznem az életem, nem csak üres szavakként hajtogatni ezt.

A mai domináns iskolai és társadalmi modelleknek szinte alapfeltevése az, hogy a gyerekek és az emberek alapjában véve egy életképtelen, lusta népség, így hát rugdosni kell őket állandóan, különben összedőlne a világ. Az a nagy tragédia, hogy az ilyen feltevések önigazoló körforgássá válhatnak.

Egyrészről a „rugdosás” elválaszt a jelenlét és a részvétel érzésétől. Hány alkalom van egy iskolában vagy munkahelyen, amikor az ember azt érezhetné, hogy teljes mértékben jelen tud lenni az adott pillanat számára, és hogy részt vesz valami fontosban, valami közösben, valami életigenlő dologban? Leginkább csak szerepeket tanulunk és eljátsszuk őket. Hogy alakulhat ki így egy, a világ és egymás szeretetén alapuló cselekvési vágy?

Másrészről, és erre még sok példát és történetet fogok hozni: az „emberi természet” egyik legfőbb tulajdonsága az, hogy mennyire mélyen szociális, az ember „tudattalanul” is a mélyen érzett elvárások felé húz. Az a kisgyermek, akire rákiabálnak: „Vigyázz, mert elesel!”, nem csak a szavakat hallja, hanem azt is, hogy a felnőtt azt várja tőle, hogy el fog esni. Az ösztönös szocialitás ebben az esetben úgy is megnyilvánulhat, hogy a gyermek az utóbbinak „engedelmeskedik”, beteljesíti a felnőtt által róla alkotott képét.

Messze a legtöbb „ügyetlenkedés” nem figyelemhiányból származik, hanem épp feszült, szorongó figyelemből. Egy ilyen helyzetben semmit se segít egy „figyelj már oda!” felszólítás, mert az leginkább csak még több feszültséget teremt. Hogyan szakadhattunk el ennyire a világban való jelenlét és részvétel érzésétől, hogy nem vagyunk képesek, nem vagyunk hajlandóak látni szavaink a másikra gyakorolt hatását?

Nem csak a kisgyerekekben, hanem a felnőttekben is működik ez a fajta szocialitás, hiába treníroz szinte minden embert arra a mai társadalom, hogy elfojtsa ezt, és helyette szavakban kapott, gyakran absztrakt elvárásokat teljesítsen, többé-kevésbé függetlenül attól, hogy milyen és mennyi értelmet képes mögötte felfedezni. Szerintem mindenkire hatnak tágabb társadalmunk mély elvárásai is, de ezek nem a fennen hangoztatott értékek, hanem az emberi természetről alkotott, kimondatlan, mögöttes alapfeltevések.

Még az őszinte érdeklődés és az őszinte szeretet is „tabuvá” (szégyenletessé, tudattalanul is kerültté) válhat egy olyan légkörben, amelyben a kimondatlan előfeltevések ezekkel ellentétesek. De ez megváltoztatható, hacsak tudtára ébredünk, hogy mit is lehetne várnunk egymástól, önmagunktól, és az Élettől.

Hozzászólások

4 emberiségpénzvilágnézet

Ki vagy te?

2011. május 9. hétfő Jand Világ

Ez egy régi fordításom, ami itt a blagon még nem szerepelt, bár máshol megosztottam. Fordítok egy újabb fejezetet is ebből a könyvből, így elővettem ezt is, és kicsit javítgattam rajta.

[Részlet Derrick Jensen: Walking on Water című könyvéből, 2003]

Semmi mást nem akartam, csak megpróbálni összhangban élni az igaz énemből jövő tanácsokkal. Miért volt ez oly rettentő nehéz?

– Herman Hesse

~

Valójában csak egyetlen kérdés van az életben, egyetlen lecke. Ezt suttogja folyton nekünk mindig minden. Minden éjjel rákérdez a Hold, amint a csillagok is. Ezt kérdezik a cédrusfák ágainak puha végein csüngő esőcseppek, és az orrod hajlatában vagy szád szélénél összegyűlt könnycseppjeid. Békák, virágok, kövek, műanyagdarabkák, mind ezt kérdezgetik egymástól, maguktól és tőled. A kérdés: Ki vagy te? A lecke: Megszületünk, kicsírázunk, kikelünk vagy összeállunk, leesünk az égből, élünk majd meghalunk vagy elkopunk vagy eltörünk vagy feloldódunk egy folyóban, tóban, tengerben, hullámokként, amik elindulnak kifele, hogy végül megtörjenek a túlsó parton. És addig, közben, mit fogsz tenni? Hogyan fogod megtalálni, hogy ki vagy, és hogyan leszel az? Ki vagy te, és mihez kezdesz ezzel?

Ha a modern ipari oktatás – és bővebben az ipari civilizáció – az „egyén alárendelődését” követeli meg, azaz az életteli emberi lények átalakítását „automatákká”, azaz szófogadó munkaerővé, akkor a legforradalmibb dolog, amit tehetünk, ha a szívünket követjük, és megvalósítjuk, kik is vagyunk igazán. És égető szükségünk van forradalmakra, minden szinten és minden módon, a legszemélyesebbtől a legglobálisabbig, a kis kanyartól a teljes fordulatig. Jelenleg öljük a bolygót, öljük egymást, és öljük magunkat.

És mégis, a szomszédaink – a kolibrik, szitakötők, áfonyabokrok, a földrengés által keltett roppanás, ami felébreszt az ágyadban – felteszik a kérdést, hogy ki vagy, és ki vagy mindegyikükhöz és magadhoz való viszonyodban?

Jelenlegi rendszerünk elválaszt minket a saját szívünktől és testünktől, a szomszédjainktól, a világba beágyazódott emberi és állati életektől, és még a legalapvetőbb józan észtől is. (Mennyire okos dolog elpusztítani saját élőhelyünk? Ki volt az a zseni, aki kitalálta saját ételeink, vizünk és levegőnk megmérgezését?) Néha e rendszer védelmezői azt mondják, hogy saját szívünket követni nem elég jó morális iránytű, mivel Hitler is a szívét követte, amikor megpróbálta meghódítani a világot, és megszabadítani azoktól, akiket érdemtelennek ítélt. De Hitler semmivel se jobban követte a saját szívét, mint bárki közülünk, aki vakon közreműködik egy olyan kultúrában, ami végrehajtja azt, amire Hitler vágyott, de maga nem tudta bevégezni. Az igazság az – amint rámutattam máshol, kimerítően –, hogy csak szívünk és elménk és testünk legszörnyűbb erőszaktétele által leszünk betörve a rendszerbe, ami által a kicsavart és megrongyolt pszichénk valamely szeglete számára ésszerűnek tűnhet egy olyan életmód fenntartása, amely kizsákmányoláson, nyomorba taszításon, és minden és mindenki utunkba kerülő elpusztításán alapszik.

Ezen keretek közt, a kérdés, amelyet az egész világ szegez neked minden pillanatban, egyúttal a legveszélyesebb kérdés is: Ki vagy te? Ki vagy te, igazán? A díszruháid és traumáid alatt, amelyek betöltik és meghatározzák életünk, ki vagy te, és mit akarsz tenni azzal az oly rövidke élettel, amit kaptál? Csak úgy tudunk a jelenlegi pusztító a módon élni, ha elhárítjuk ezt a kérdést, betanítjuk magunk és másokat, hogy elkerüljék, kényszerítünk másokat, hogy ne tehessék fel nekünk, vagy megpróbáljuk elpusztítani azokat, akik felteszik.

Amint látjuk.

~

A kurzus első hetének vége közeledik, és van egy kérdésem.

– Ha hirtelen kapnál több pénzt, mint amennyit csak el tudsz képzelni, mondjuk egymillió dollárt, maradnál az iskolában?

– Én sokkal többet is el tudnék képzelni egymilliónál – szólal meg valaki.

– Oké, hármat.

– Többet.

– Ne légy mohó. Tehát a kérdés: maradnál az iskolában?

– Hülye lennék!

Valaki más megkérdezi, mit szívtam. Senki az osztályból nem maradna az iskolában. Már évek óta felteszem ezt a kérdést, de talán csak öt vagy hat diák mondta összesen, hogy maradna.

Arról beszélgetünk, hogy mit tennének helyette. Sokan utaznának. Néhányan otthon maradnának és TV-t néznének. Néhányan jól kitalált partikat szerveznének. Sokan biztosítanák, hogy a szüleiknek, gyermekeiknek és barátaiknak soha ne kelljen belépniük bérrabszolgának. Sokan vennének a szüleiknek egy házat. Néhányan – főként az idősebb, visszatérő diákok – azt mondják, hogy az iskola elhagyásán kívül nem változtatnának sokat az életükön.

– Állást szereznél, vagy megtartanád a jelenlegit?

Nevetnek. Senki se válaszol igennel.

– Oké, együk fel, hogy megkapod az összes pénzt, majd a következő nap elmész az orvoshoz a rendszeres kivizsgálásra. Kiderül, hogy a rettegett Love Story betegséged van, ami azt jelenti, hogy már csak egy éved hátra, de minden tünet nélkül – ráadásul közben végig remekül nézel ki – de az idő leteltével hirtelen meghalsz. Mit tennél?

– Kérnék egy másodvéleményt.

Nevetek.

– Ugyanaz, mint az első.

Gondolkoznak.

– Maradnál az iskolában?

Persze, hogy nem.

– Ha csak korlátos időd lenne élni – és persze ez a helyzet – szereznél állást?

Persze, hogy nem. Ismét, sokan utaznának. Sokan időt töltenének a családjukkal. Többen is azt mondják, rengeteget szexelnének. Egy nő azt mondja, szülne egy gyereket. Mások úgy gondolják, hogy mivel a gyerek gyorsan árva lenne, így nem az ő érdekében cselekedne, de mások támogatják a döntését. Néhányan megtanulnának ejtőernyőzni (és a 366. napon elhagynák az ejtőernyőt). Valaki azt mondja, hogy az utolsó nap belesétálna egy repülőgép (mozgó) propellerébe, csak hogy drámai vége legyen. Néhányan kórházakban töltenék az évet, gyógyszert kutatva.

Amikor a válaszok elkezdenek ritkulni, egy diák megfontoltan megkérdezi:

– Mi célból játsszuk itt órán ezt a játékot?

Egy kicsit elgondolkodom, majd megvonom a vállam.

– Hogy jól érezzük magunk.

Úgy néz ki, ezt elfogadja. Valaki más megkérdezi, hogy én mit tennék másként, ha a pénzt megkapnám, de a betegséget nem.

– Abszolút semmit.

– Semmit?

– Talán többször mennék étterembe, gyenge szakács vagyok. És ha lenne elég pénzem, vennék földet, és félreraknám, hogy felgyógyulhasson.

Egy nő félénken felemeli a kezét. Ránézek és bólintok. Halkan mondja:

– Nem gondolod, hogy vehetnél egy új dzsekit, ami passzol is?

Valaki más:

– És valamit csinálhatnál azokkal a pólókkal is. Hol vásárolsz, a Value Village-ben?

– Nos, hát…

Sokan egyetértenek, hogy ha ők nyernék a pénzt, és nem én, akkor is vennének nekem divatosabb ruhákat. Ezt nagyban részletezik. Amikor végre megfelelően berendezték a ruhatáramat, valaki megkérdi:

– És mit tennél, ha csak egy éved lenne élni?

– Szünet nélkül írnék. Van bennem egy adag könyv, és nem akarok úgy meghalni, hogy néhányuk ott is marad.

– Tennél bármi különlegeset az utolsó napon?

– Igen – mondom. – Magamra csatolnék elég robbanószert, és elmennék a legközelebbi duzzasztógátig. Ez a legkevesebb, amit tehetnék a folyóért és a lazacokért.

~

Nemrég egy beszédemen egy nő megkérdezte, hogy mit mondhat a tizenöt éves fiának, aki, bár nagyon szerető (vagy talán épp mivel nagyon szerető), utálja az iskolát, a pénzgazdaságot, a kultúrát. Az anya nem akarta azt mondani neki, hogy szerezzen állást, és nehezen tudta meggyőzni magát, hogy azt mondhassa neki, hogy maradjon az iskolában. Az agyam elkezdett pörögni, majd akadozni. Nem sikerült semmi értelmesebbet mondanom annál, hogy „ez egy nehéz helyzet. A gyermekeinknek felelősségtudatot akarunk tanítani, de a kultúránk definíciója szerint a felelősség iskolába járást és álláskeresést jelent. Rabszolgalétet. Ezen korlátok közé szorítva hogyan lehet felelősséget tanítani? Nem tudom.”

Vettem egy lélegzetet, és mielőtt folytathattam volna, egy másik nő a közönségből, régi barátom, Carolyn Raffensperger, nagyszerű aktivista és gondolkodó, megkérdezte, hogy megpróbálhat-e válaszolni. Bólintottam, és ő ezt mondta:

– Az egyik legfontosabb dolog, amit tehetünk, hogy segítsük a fiatalokat megtalálni a saját útjukat valami önmaguknál nagyobb dolog szolgálatához. Általában az egyetlen ok, ami miatt a fiatalok főiskolára vagy egyetemre mennek – Wes Jackson szavaival az egyetlen valódi kínált szak – a felfelé irányuló társadalmi mobilitás. De nem tanítjuk meg gyermekeinknek, hogy egy magunknál nagyobb dolog szolgálata sokkal-sokkal nagyobb valószínűséggel vezet boldog és kielégítő élethez, és egy valódi értelemben gazdagabb környezethez.

A nő erősen figyelt, amint mindenki más a teremben. Carolyn folytatta:

– Minden ezzel a kérdéssel kezdődik: „Mi a legnagyobb és legfontosabb probléma, amelyet megoldhatok az adottságaimmal és képességeimmel?” Akárcsak egy kezdetleges választ formálni erre a kérdésre, elindíthat a megfelelő – és élvezetes – úton.

Ez elgondolkoztatott azon, amit az ókori görög filozófusok egyike az élet értelmének nevezett: az eudaimonián. Gyakran boldogságnak fordítják, de szerintem pontosabb lenne az összeillőség: mennyire illenek a cselekedeteid a képességeidhez, ahhoz, aki vagy. Az én értelmezésem szerint valahogy így képzelhették: miután meghalunk, száz élethossznyi időn keresztül úgy bánnak velünk, ahogy mi bántunk másokkal itt a Földön, és ezután visszakerülünk az újjászületésre várók közé. Amikor ránk kerül a sor, eldönthetjük, kik lesznek szüleink, és mik lesznek az adottságaink és céljaink. Pont mielőtt visszatérnénk az élet ezen oldalára, megiszunk valamit, amitől elfelejtünk mindent. És íme, itt vagyunk. Az lesz a feladatunk e világban, hogy visszaemlékezzünk az adottságainkra és céljainkra, és kibontakoztassuk azokat az őrszellemek, daimónok segítségével. Innen jön az eudaimonia, ami szó szerint azt jelenti, hogy „jó őrszellemme van”.

Carolyn folytatta:

– Miután lediplomáztam, nem tudtam, mi mást kezdhetnék az életemmel, így úgy döntöttem, elmegyek jogok tanulni. Tehát lényegében még feljebb törni a társadalmi ranglétrán. Elmentem megírni az LSAT tesztet és, totál legalul végeztem. Ez valószínűleg szerencsés is volt, mert ha átmentem volna, tökéletes alanya lettem volna az ügyvédes vicceknek. De később volt egy olyan érzésem, hogy el kéne végeznem a jogi egyetemet, hogy természetvédelemmel foglalkozhassak. Ezúttal a felső 3 százalékban végeztem. Ugyanaz az ember voltam, de most ez volt a helyes dolog a számomra. Megvolt a megfelelő motivációm. Ha valaki tudja, hogy mi az a probléma, amit meg tud oldani a képességeivel, amelyek egyediek az egész világban, gyakran azt is tudja, hogy mit kell tennie.

~

Megkértek, hogy tartsak egy beszédet egy bentlakásos fiúiskola nyolcadiktól tizenkettedikes diákjainak. Féltem tőle, még jobban, mint a börtönbeli óráktól. Elmondtam ezt a fiúknak, és meg is magyaráztam: amikor én felsős és középiskolás voltam, és iskolai rendezvényeken való részvételre kényszerítettek, a nagyterem hátuljába ültem, és zsebre tett kézzel mutattam be annak, aki épp beszélt, szinte elvi alapon. Megkértem őket, hogy mutassák a kezüket. Megtették és nevettek.

Hosszan kínlódtam rajta, hogy mit mondjak nekik – hogyan tudnám megvalósítani az írás és beszéd első szabályát [ne untasd az olvasót, illetve hallgatót], és főleg hogy milyen ajándékot adhatnék, ami tisztességes az idejükért cserébe –, végül úgy döntöttem, mint általában szoktam: a legjobb, ha egyszerűen csak az igazat mondom. Elmondtam nekik, hogy arról fogok beszélni, hogy miket kívánok, amit bárcsak elmondott volna nekem valaki, amikor én voltam olyan idős, mint most ők.

– Azt hiszem az első dolog, amit bárcsak valaki elmondott volna nekem az, hogy rendben van utálni az iskolát, hogy igazán őrült dolog elvárni, hogy az ember mozdulatlanul üljön, és úgy tegyen, mintha érdekelődne, miközben halálra untatják őket; és még őrültebb dolog elvárni, hogy szeressék is ezt.

A fiúk felfigyeltek. Amint a tanárok is, bár azt hiszem más okból.

– Az egyetlen dolog, ami segített átvészelni az iskolát, az az álmodozás volt. Az egész nyolcadik osztályt az ütődobozban töltöttem, a World Series hetedik játékában. Ketten kiestek, utolsó ütés, futók az első és második bázison, a pontállás 0-2. A dobó egy csavart labdát indít, és BAM! Átrepül a bal pályaszegély felett. Oké, ezzel eltelt tizenöt másodperc. Ismét a World Series hetedik játéka. Ketten kiestek, utolsó ütés… A kilencedik osztályban az NBA bajnokságot nyertem meg újra és újra, egy forgó ugrással a csengőszónál. (Talán hallottatok rólam.) A tizedikben egy ujjbeggyel elkapott labda volt a végzónában, amivel megnyertem a Super Bowlt. A hoki szintjére sose süllyedtem. – (Néhány éve megfeledkeztem róla, hol is vagyok, és elmondtam ezt a viccet Wisconsinban, egy buddhista központban. Szerintem nem mondhatod, hogy igazán éltél, amíg nem kergetett végig az utcán egy rakat pacifista hokiütőket lengetve.) – A foci után a lényegre tértem, és a középiskolás utolsó éveimet és a teljes egyetemet arról fantáziálva töltöttem, hogy plasztikbombát rakok a tanárok asztala alá, valamint azoké alá, akik elkövették a legmegbocsáthatatlanabb bűnt mind közül, és kérdeztek valamit, amikor már csak kevesebb, mint három perc volt hátra az órából.

A fiúk tapsoltak. Az arcukról ítélve néhány tanár pedig maga is némi plasztikbombára vágyott.

– A következő, amit bárcsak elmondott volna valaki az, hogy a dolgok javulni fognak, főleg ha a saját kezedbe veszed az életed. A középiskolai bizonyítványom átvételekor a búcsúbeszédet tartó diák azt mondta, hogy egykor majd úgy fogunk visszatekinteni ezekre a napokra, mint az életünk legszebb napjaira. Az első dolog, ami eszembe ugrott: bumm, ezer darabra szakad szét a színpad, de következőre pedig az, hogy ha tényleg ez a legjobb, ami csak elérhető, akkor akár meg is ölhetném magam itt és most. De a dolgok javulnak. Az általános iskola szar volt. A középiskola szar volt. Az egyetem szar volt. A húszas éveim nehezek voltak, majdnem annyira, mint az iskola, mivel ennyi időbe telt, hogy magamhoz térjek a korábbi iskoláztatásomtól, és elkezdjek bízni a saját szememben és eszemben. Hogy megtanítsam magam, hogyan gondolkodjak, és hogyan legyek a világban. De a harmincasok jók voltak, mivel akkorra már volt elképzelésem, hogy ki is vagyok valójában, és elkezdtem eszerint élni. És egyelőre a negyvenes éveim remekül telnek. (Kösz szépen Derrick, épp most ítéltél minket legalább tizenöt évnyi további pokolra.) Tehát ne adjátok fel! A dolgok javulnak. Amennyire tudjuk, csak egy életetek van, és nincs szinte semmi más, ami jobban megérné, hogy harcoljatok érte, mint hogy rájöjjetek, mit is akartok ti – és nem amit mondtak nektek a tanáraitok vagy szüleitek vagy lelkészek vagy hirdetők vagy toborzótisztek vagy emberek, akik könyveket írnak, aztán idejönnek erre a színpadra beszélni, hogy beszámoljanak az iskola felrobbantásáról szóló tizenéves fantáziáikról, hanem amit ti akartok – és utána követni azt, akkor is, ha a Föld messzi sarkaira és az életetek végéig is vezet.

– A harmadik dolog, amit bárcsak tanácsolt volna valaki az, hogy ne legyek már olyan gyáva, menjek oda és hívjam randira az illetőt.

Az arckifejezésükön láttam, hogy ez egy olyan tanács, aminek hasznát vehetik.

Elmeséltem nekik, hogy az utolsó dolog, amit az anyám mondott, amikor felszálltam a Kaliforniába tartó repülőre a középiskola utolsó éve előtti nyáron, az volt, hogy „Győződj meg róla, hogy elmúlt tizennyolc”. És elmondtam nekik, hogy nem épp ez volt a lehető legjobb dolog, amit mondhatott egy nagyon félénk, önbizalom-hiányos fiatalembernek, aki még sose volt egyetlen randin se (ez a leírás mellesleg majdnem az összes barátomra is illett). Van még valami, amit jó lett volna elmondani nekik, de nem tudtam, mert csak később sikerült szavakba öntenem, ez pedig az, hogy jobban megbántam a gyávaságból, mint a vakmerőségből adódó hibáimat, a nem megtett dolgokat, mint a megtett dolgokat. Nem azt bántam meg, ha a szívemet követtem egy intim kapcsolatba való belépésnél vagy kilépésnél, nem számított, mennyire fájt is, hanem ha a félelmeim miatt nem léptem be vagy ki, amikor kellett volna. Azt bántam meg, amikor a félelem elválasztott a szívemtől. Jó lett volna elmondani nekik, hogy ez nem csak a nőkkel van így, hanem mindennel az életben.

Meséltem nekik a magasugrásról. Bár mindig is szerettem a magasugrást, túlságosan féltem versenyben ugrani, másodikos középiskolás koromig. Az évben az edző rám talált, amint a pályán próbálkoztam, és meggyőzött, hogy versenyezzek. Végül megdöntöttem az iskolarekordot, és megnyertem a helyi bajnokságot, de aztán végeztem az iskolával, és kifutottam az időből. Mivel túl félénk voltam időben elkezdeni a versenyszerű ugrást, sose tudom megtudni – mondtam nekik – milyen jó lehettem volna. Megesküdtem, hogy nem engedem, hogy ugyanez történjen az életemmel: amikor kifutok az időből, szeretném úgy érezni, hogy megtettem, amit akartam, és amit tudtam.

Ehhez még hozzátettem:

– Néha úgy gondolom, hogy a gyávaság ugyanúgy pusztítja a bolygót, mint a kapzsiság, militarizmus és gyűlölet; most úgy látom ezeket, mind egyazon probléma különböző oldalait. A hatalmon lévők nem követhetnének el rutinszerű atrocitásokat, ha mi, többiek nem lennénk behódolásra nevelve. A bolygót ölik, és amikor eljön az én időm meghalni, nem akarok úgy visszatekinteni, hogy bárcsak többet tettem volna, radikálisabb, harciasabb lettem volna a védelmében. Úgy akarom élni az életem, hogy igazán számítson, hogy érezzem, hogy élek, hogy érezzem, hogy valódi.

Vettem egy lélegzetet.

– És bocsánatot akarok kérni tőletek, amint az én generációm előtti generációnak is bocsánatot kellett volna kérnie tőlem, amiért ilyen roncs világot hagyunk rátok. Az én generációm olyan társadalmi mintákat és szerkezeteket, életmódokat és gondolkodásmódokat, és olyan anyagi környezetet hagy rátok, amelyek ölik a bolygót. Elszúrtuk, csúnyán, és ti fogtok megszenvedni miatta. Annyira sajnálom.

– Ez elvezet a következő dologig, amit bárcsak hallottam volna valakitől. Ez évekig tartó kínlódástól mentett volna meg. Nem ti vagytok őrültek, a kultúra őrült. Ha őrültségnek látod, hogy a kultúránk szisztematikusan vágja tönkre a bolygó ökológiai infrastruktúráját, mégis kevesebb figyelmet szentelünk erre, mint a profi sportokra (Hajrá Mariners!), ez azért van, mert tényleg őrültség. Ha érzéketlennek látod, hogy a kultúránk a pénzt és a gazdasági termelékenységet többre értékeli az emberi és nem-emberi életeknél, ez azért van, mert tényleg érzéketlen. Ha őrültségnek látod, hogy a legtöbb ember az ébren töltött idejének javát olyan munkákat végezve tölti, amit inkább nem csinálna, ez azért van, mert tényleg őrültség. Semmi baj nincs veled, ha ilyen gondolataid vannak. Sőt, azt jelentik, hogy még élsz.

– Továbbá bárcsak elmondta volna nekem valaki, akár ezerszer, ha ennyi kellett volna, hogy meg is halljam, hogy rendben van boldognak lenni, rendben van pont úgy élni az életed, ahogy szeretnéd. Rendben van, ha nem szerzel állást. Rendben van, ha soha nem szerzel állást. Rendben van megtalálni, hogy mi tesz boldoggá, és megküzdeni érte. Annak szentelni az életed, hogy felfedezd, ki is vagy te.

Az idő lejárt. A fiúk kiáltozni kezdtek. Többen is előrerohantak a színpadhoz (láttam, hogy némelyik tanár is ezen gondolkozott, bár ismét úgy sejtem más okokból). Egy magas vékony fiú lelkesen kérdezte:

– Ez mind azt jelenti, hogy sose kell megtennünk semmit, amit nem akarunk? Eszerint minden könnyű lesz?

– Nagyon nehéz lesz. Milliónyi hibát fogsz véteni, és mindegyikért meg is fizetsz majd, így vagy úgy. Ez az egyetlen mód a tanuláshoz, legalábbis az egyetlen mód, ahogy én tanulni tudok. De a nehézségek a te nehézségeid lesznek, és nem olyanok, amiket mások raktak rád saját indítékaik miatt, vagy akár minden ok nélkül. És ez, hogy te magad vállalod őket, felelős vagy irántuk, mindent megváltoztat.

Hozzászólások

2 életiskolaJensen

Joanna Macy előadása

2011. május 4. szerda Jand Világ

Feliratoztam Joanna Macy a kaliforniai Bioneers konferencián 2009-ben tartott előadását. (25 perc hosszú.)

Azonban, mielőtt megtekintenéd, arra kérlek, próbáld beleélni magad a helyzetbe: több ezren gyűltök össze a konferenciára. Vannak köztetek aktivisták, kutatók, művészek, tanárok, de leginkább csak csupa-csupa olyan ember, akik közös világunkért dolgoznak. Előadó jön előadó után, és az élővilág és társadalmunk olyan problémáival szembesítenek, amelyekbe eddig talán bele se mertél gondolni. Rengetegen hozzák a pusztulás és az apátia híreit.

Ebbe a légkörbe kell beleélned magad, hogy átérezd: Joanna beszéde nem üres hatásvadászat. Nem arról szól, hogy rád erőltesse: aggódj közös világunkért, hanem olyanoknak szól, akik máris aggódnak, de ez az aggodalom néha bénítóan hat rájuk. Mindannyiótokban talán ott a kimondatlan kétség: mit ér összegyűlni még egy konferenciára, mikor a gondok ennyire széleskörűek? E kétség elhessegetésére talán kerestek egy reménysugarat, amibe kapaszkodhattok, de ez a remény oly törékeny.

Joanna valami mást ajánl a reményekbe kapaszkodás, vagy a reménytelenségbe fulladás helyett. Előadásában nem jópofizik, inkább egy egyszemélyes pszichodrámát rendez, amire titeket is meghív. Kerüljünk tisztába azzal, hogy mit is jelenthet a világunk iránt érzett fájdalom és aggodalom, és ez milyen erőt adhat!

(A videókhoz választhatsz magyar feliratot.)


 

 

Hozzászólások

2 előadásJoanna Macyökopszichológia

Vita vagy együttgondolkodás

2011. április 29. péntek Jand Közösség

Egy egyszerű szituáció: ketten egy közös tervükről beszélgetnek. Mindkettőjükben van valamennyi félelem és valamennyi remény a tervvel kapcsolatban, ám egyikükben egy kicsit több a félelem, másikukban kicsit több a remény. Külön-külön tehát máshogy döntenének, de együtt kell dönteniük. Egy ilyen beszélgetés könnyen képes vitába fordulni, ahol egyikük a terv előnyeit, másikuk a hátrányait ecseteli. És miközben egyikük egyre jobban beleéli magát, másikuk egyre inkább csak a problémákat látja.

Ha valaki egy magányos döntést hoz, akkor nagy hasznára válhat, ha érzelmileg is elköteleződik a döntése mellett, és így nem csak fél szívvel kezd valami új dologba, vagy épp lezárja magában, hogy kihagy egy lehetőséget, és így később nem bánkódik rajta immár teljesen feleslegesen. Azonban, ha két ember ugyanezt a dolgot közösen csinálja, csak ellentétes irányban, akkor az sokkal több gondot teremt, mint hasznot. Még akkor is, ha végül az egyik fél „beadja a derekát”, mégha szeretetből és bizalomból is teszi. Ekkor az egyik fél szükségszerűen valamilyen mértékben a kapcsolat fenntartása érdekében fogadja el a döntést. Mégha a döntés később jónak is bizonyul, egy érzelmi szálka megmaradhat a „behódoló” félben. Egy szereteten és bizalmon alapuló kapcsolat elbír valamennyi ilyen terhet, de nem akármennyit. Ha a felek nem ismernek módokat egy igazibb együttgondolkodásra, akkor ezek a terhek csak halmozódhatnak, és a viták által keltett gondok csak később bukkannak elő. És akkor talán már egyikük se érti, miért lett köztük „hirtelen” ennyi feszültség.

Néhány tipp tehát az együttgondolkodáshoz: (és mint mindig, ezeket is tovább lehet gondolni)

  • Egymás meghallgatása. Bármennyire nyilvánvalónak tűnhet, hogy ez alapja az egésznek, ha egy vita kezd kialakulni, egyre nehezebbé válhat. A felek elbeszélnek egymás mellett, mindkettőjüket lekötik a saját gondolataik és érzelmeik. Egy jó kiindulópont lehet tehát egy kis gyakorlat: előbb az egyikük beszél öt percet, és a másik figyelmesen hallgat, majd váltanak. Eleinte ez a gyakorlat mindkét félnek szokatlan lehet. Lehet, hogy akiből addig csak ömlött a szó, ahogy megkapja a másik teljes, mély figyelmét, zavarba jön. Ugyanígy a figyelőnek sincs könnyű dolga, ha állandóan azon jár még az agya, hogyan szólna közbe. Neki meg kell tanulnia ideiglenesen elcsendesíteni saját gondolatait és érzéseit, és csak a másikra koncentrálni. Azonban ezek a szokatlan érzések csak azt jelentik, hogy van mit szokni, van mit tanulni és gyakorolni. Ha sose gyakoroljuk az őszinte, nyílt beszédet és figyelmet, és nem ismerjük fel, hogy lehetne gyakorolni, akkor gyakran csak azt fogjuk tapasztalni, hogy zűrösen alakulnak a kapcsolataink, amiért hibáztathatjuk önmagunk vagy a másikat, de ez persze semmit se segít.
  • Érvek és ellenérvek összegyűjtése. Nem feltétlenül kell ezeket két oszlopba leírni, de bonyolultabb esetekben hasznos lehet. A lényeg inkább az, hogy lássuk: nem kell kapásból egymásnak ugrasztani a két oldalt. Van idejük körüljárniuk saját elképzeléseiket minden oldalról és megismerni a másikét. És sok esetben talán kiderül, hogy bár a félelmek közösek, a reményekből összerakva sokkal több lett, amihez az is hozzátesz, ha úgy érzik, hogy biztos jól meg tudják majd beszélni a felmerülő gondokat a jövőben is. Vagy épp az ellenérvek közös átgondolása hozza azt, hogy egyetértve lemondanak a tervről. A kétoszlopos lista használata esetén jó, ha egyértelmű mindkettőjüknek, hogy nem az a játékszabály, hogy amelyik lista hosszabb lesz, szükségszerűen az az oldal „nyer”. Egy ilyen kimondatlan játékszabály megint csak vitához és versengéshez vezethet. A lista csak emlékeztető, az egyes pontok valódi súlyát az határozza meg, amit és ahogy elmondanak egymásnak. Ebben torzít az írás: a hangsúlyt és a beszéd mögött kitárulkozó érzéseket nem tükrözi.
  • Az érvek mögötti tapasztalatok, történetek, gondolatok, érzések feltérképezése. Hasznos lehet elmondani, hogy az egyes érvünk vagy ellenérvünk mögött korábbi személyes tapasztalat, mástól hallott történet, vagy általánosabb gondolat vagy érzés húzódik meg. Azonban ez nem jelenti azt, hogy bármelyik kategória előnyt élvezhetne a többivel szemben. A túlzásba vitt módon az absztrakt logikára koncentráló társadalmunkban az érzelmek lebecsülése önmagunkban és másokban egy gyakori hiba. Ha valaki azt mondja „én attól félek, hogy…”, akkor azt haszontalan vitatnunk. Elmondhatjuk, hogy mi ugyanattól nem félünk, és hogy ennek szerintünk mi az oka, de emellett el kell ismernünk, hogy a másik félelmének ugyanígy van valahol oka, még akkor is, ha nem tudja egyszerűen kifejezni, mert nem egyetlen tapasztalatból leszűrt dolog. Ha a másik félelmét nem ismerjük el, azzal burkolt módon őt magát is semmibe vesszük, és romboljuk a bizalmát, ami által őszintén képes kifejezni magát nekünk. Valamint az érvek „forrásának” feltérképezése azt is segít tisztábban látni, hogy mi adódik a saját véleményünkből, és mi a társadalom/környezetünk elvárásaiból.
  • Emberek vagyunk, nem valami szellemi szuperlények. Sok helyen lehet találkozni azzal, hogy az érvényesülés receptje: légy következetes, határozott és öntudatos! Így talán félünk ebből engedni, és még bizalmas keretek közt se merjük kimutatni, hogy vannak ellentmondásos érzéseink, gondolataink és vágyaink. De ha nem teremtünk rá lehetőséget, hogy megismerjük a másik őszinte gondolatait, és tisztába kerüljünk a saját érzéseinkkel, akkor könnyedén belefutunk olyan csapdákba, amelyek abból adódnak, hogy nem ismerjük igazán magunkat és a másikat úgy, mint hús-vér emberi lényt, csak mint elképzelések és fantáziák kusza hálóját. Ha fennakadunk azon, hogy a másik szabadon változtathatja a véleményét, például így: „tegnap még nem ezt mondtad, mi történt?”, akkor tulajdonképpen egy természetellenes következetességet erőltetünk. És ha ezt gondoljuk normálisnak, akkor nem engedjük meg magunknak, hogy egyszer csak megváltoztassuk a véleményünk, mert „mit fog szólni hozzá a másik”? Valójában ugyanattól a lekezeléstől tartunk, amit mi osztanánk ki fordított helyzetben, tehát ez ismét csak egy kivetítés. Az együttgondolkodás akkor működik, ha képesek vagyunk következetlenek és határozatlanok is lenni, ha az őszinteség ezt követeli meg. Ettől még persze bőven lesz lehetőség az életben, amikor határozottak és magabiztosak lehetünk, de így ráadásképp lesznek valódi szövetségeseink is. Az viszont igaz, hogy így sokkal kevésbé erőltetjük ezt olyan dolgokban, amelyekben valójában zavarodottak vagyunk, csak ezt esetleg magunk elől is titkoljuk. Ez nem gond, mert ez a fajta magabiztosság is nagyon gyakran visszaüt rejtett módokon.
  • Engedd magad meglepni, még önmagad által is. Egy őszinte beszélgetés nagyon jó terep a spontaneitás gyakorlására. Túl gyakran saját magunkban is ketrecbe zárjuk a gondolatokat és érzéseket, és bekorlátozzuk a viselkedésünket azáltal, hogy csak azokra a dolgokra figyelünk, amiket meg tudunk magyarázni. Azonban az életben rengeteg borzalmat meg lehet „magyarázni” (vagy inkább kimagyarázni), miközben az őszinte szeretet spontán kifejezésének semmi szüksége nem lenne magyarázatra, mégis sokan azt is igazolandó dolognak érzik. Nemrég egy táborban javasoltam egy csoportos programot, amire végül senki se jelentkezett. Egy barátom utána odajött hozzám, hogy tudja, hogy milyen nehéz, ha az ember ötlete, amit tervezgetett, figyelmen kívül marad. Kérdezte, hogy jól vagyok-e. Azt válaszoltam, hogy én magam is egy kicsit meg vagyok lepve, hiszen én is azt gondoltam, hogy majd biztos meg leszek bántódva, és ezt valahogy fel kell majd dolgoznom. És néhány éve tényleg egészen biztosan így éreztem volna. De most semmi bántódást nem éreztem, így nem is volt mit feldolgoznom. Teljesen elégedett voltam a helyzettel, hogy mások még az enyémnél is vonzóbb programot találtak ki. Ismét: ez engem is meglepett, de nem akadtam fel ezen. Talán azért is jutottam el ide, mert engedem meglepni magam magam által. Az a fajta „önismeret”, ami csak abból áll, hogy „én ilyen meg olyan vagyok, erre vagyok képes, arra meg nem”, inkább egy magunknak készített csapda, mint a valódi lehetőségeink ismerete. És aki magára ilyen csapdákat húz, az általában másra is, és ez leginkább nem túl jó senkinek se. Ezért fontos: lehet tanulni a spontaneitást, ami által ezek a csapdáink feloldódnak.
  • Az elvárásaink ne a végeredményre, hanem a folyamatra vonatkozzanak. Egy elmérgesedő vitában mindig egy bizonyos szinten „elvárjuk”, hogy a másik megváltoztassa a véleményét, de másrészről általában nem igazán hiszünk abban, hogy ez be is következik, tehát „nem várjuk el” ugyanezt. Így egyfajta lehetetlen helyzetet teremtünk a másik számára: ha behódol az érveinknek, akkor megaláztatva érezheti magát, hogy rámutattunk a „butaságára”, ha pedig kitart saját véleménye mellett, azzal azt érezheti, hogy ő bánt meg minket. Sehogy nem felelhet meg egyszerre mindkét kimondatlan elvárásunknak. Azonban a véleményváltoztatás nem jelenti azt, hogy vagy korábban vagy most „buták” lennénk. Csak azt, hogy tanulunk és változunk, hiszen gondolkodunk, hiszen élőlények vagyunk. Ahhoz, hogy ezt érezhessük és éreztethessük, a legtöbbet az segít, ha az elvárásaink nem arra vonatkoznak, hogy pontosan milyen döntést is hozunk közösen, hanem pusztán arra, hogy közösen jó döntést hozunk, jobbat, mint külön-külön. Egy beszélgetésnek még akkor se csak kétféle „végeredménye” lehet, ha egy igen-nem kérdésben kell dönteni. Sok esetben még a tényleges döntésnél is fontosabb lehet az, hogy milyen gondolatokat és érzéseket hagyott bennünk a beszélgetés, és ezek által hogyan viszonyulunk a másikhoz. És ha nem két lehetőség közül kell végül választanunk, hanem sokkal összetettebb közös döntésről beszélgetünk, akkor se megfelelő alap az, ha pusztán csak kompromisszumot keresünk. A kompromisszum leginkább ezt jelenti: olyan döntés, ami mindkét félnek valamivel kevesebb elégedettséget okoz, mint a külön kitalált elképzelése. Ez még mindig nem együttgondolkodás, csak alkudozás. Ha ilyet játszunk, azzal kimondatlanul azt fejezzük ki, hogy „igaz, hogy nyűg vagyunk egymás hátán, de elviseljük egymást”. Sajnos sokan játszanak ilyet, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobb megoldás.
  • A keretek tisztázása. Talán még mindig furcsának tűnhet, hogy mi értelme arról beszélgetni, hogyan beszélgetünk, miért nem egyszerűbb, ha minden megy a „maga módján”? Azonban a beszélgetés ebben az esetben is egy mintát követhet, de egy olyan mintát, amit leginkább tudattalanul sajátítottunk el, és így nem ismerjük fel, hogy ez egy minta, amin lehetne változtatni is. Filmekből is leginkább csak élénk vitákra látunk példát. Hiszen ha a szereplők józanul meg tudnák beszélni egymással a dolgokat, akkor hol lenne a dráma? Talán a nézők is elégedetlenkednének egy ilyen jelenettel, leginkább csak azt gondolnánk, „ez nem így működik, ez nem életszerű”, ahelyett, hogy „nicsak, ez így is működhet”. Ez lenne a bajunk, hogy unalmasnak vélnénk egy józan és mély beszélgetést? Hát erre ismét csak az a megoldás: ki kell próbálni, hogy rájöjjünk, nem unalmas. Sokkal unalmasabb és idegesítőbb ugyanazt a vitát százszor eljátszani különféle köntösben. Bőven lehet izgalmat találnunk az életben anélkül is, hogy a hozzánk közel állókat nyúznánk. A keretek tisztázása azt is jelenti, hogy az aktuális témától nem térnek el a felek túlságosan, csak ha egyiküknek sincs már további mondanivalója a dologról. Valamennyire persze el lehet térni, hiszen bármilyen asszociációnk is van, az a fejünkben kapcsolódik a témához, bár a másik számára talán nem lesz azonnal nyilvánvaló a kapcsolat. Nem tudunk belebújni egymás fejébe, de közös terepet igenis teremthetünk. Valamint a beszélgetés időtartamának egyeztetése is hasznos, hogy mindketten érezhessék: van idő komolyan elmélyedni, nem kell tartani attól, hogy a másiknak el kell rohannia. De ezt se kell mereven kezelni, ha a döntés nem sürgős, el lehet napolni a beszélgetést, lehetőleg egy olyan helyzetben, amikor már egyik félnek sincs nagy közlésigénye.

Jogos a kérdés: de mi van az olyan vitás helyzetekben, ahol nem lehet könnyedén megbeszélni a kereteket? Mi van, ha egy csoportnak kell közösen eldöntenie valamit? Ezekre mind a tanácsom: ne akarjunk azonnal a mélyvízbe ugrani. Aki a nyílt önkifejezést és a figyelmes hallgatást bizalmas páros helyzetekben gyakorolja, annak garantálom, hogy más helyzetekben is hasznára válik. De nem igazán azáltal, hogy „recepteket” tud egy beszélgetéshez, hanem amiatt, hogy „ösztönösen” jobban ráérez saját és a másik mögöttes érzelmeire és gondolataira, még akkor is, ha a másik csak kerülgeti az igazi témát, és nehezen tud nyíltan beszélni arról, ami igazán nyomja a szívét. Nem csak okosabb társalgóvá válik, aki tud „jó dolgokat mondani”, hanem bölcsebbé is: jó dolgot, jó időben, jó módon mond.

Pontosan ugyanígy, a gyakorlatok kipróbálása nem jelenti azt, hogy onnantól minden apró-cseprő ügyet ilyen „formális” keretek közt kellene megbeszélni. Csak egy új minta lesz az eszköztárunkban, amit előszedhetünk, ha szükség van rá. A kis dolgokban pedig könnyedén szót érthetünk mindenféle cifrázás nélkül is, mivel így nem lesz állandóan a levegőben egy rakat kimondatlan neheztelés.

Sok mély és tartalmas együttgondolkodást kívánok mindenkinek!

Hozzászólások

2 pszichológia

« Korábbi bejegyzések Későbbi bejegyzések »

Powered by WordPress and NatureFox.