Jand blag"Nem az egészség mércéje jól alkalmazkodni egy mélyen beteg társadalomhoz" – J. Khrisnamurti

[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 1. fejezet, fordítás általam]

Mindig úgy tekintettem az elbomlásra, mint egy éppoly csodálatos és gazdag kifejeződése az életnek, mint a növekedés. – Henry Miller

Mióta az eszemet tudom, mindig is lenyűgözött az elbomlás, ahogy a dolgok szétesnek vagy ahogy nem esnek szét. Fiatal gyermekként kicsiny ujjaimmal a rothadó fákat vizsgálgattam és a lényeket, akik benne éltek. Imádtam, ahogy a hangyák gyorsan megtalálják az elejtett ételdarabot, és hamarosan szándékosan hagytam nekik morzsákat, hogy nézhessem, amint a hangyák küszködnek, hogy elcipeljék a kenyeret és húst és gyümölcsöt és zöldségeket (és csipszet és Cheetost és más szemetet is, amiért utólag elnézést kérek tőlük). Amikor kicsit idősebb lettem, eljártam ugyanarra a helyre hétről hétre, hogy lássam, mi történik egy lehullott levéllel vagy törött gallyal, vagy egy lóval vagy tehénnel vagy kutyaürülékkel. Emlékszem, amint évről évre elmentem megnézni, mit változik egy farakás, egy kidobott hinta, és egyéb szemétre vetett háztartási kellékek. És emlékszem, amint kiruccanásokat tettem a kolorádói hegyek szellemvárosaiba, ahol olyan bányákat és házakat és boltokat fedeztem fel, amely száz éve hemzsegett az emberektől, de most időverte módon roskadoztak, és immár a rovarok hemzsegtek, és gyíkok sütkéreztek a deszkákon, akik közeledtemre elslisszoltak, és levelek kavarogtak a szélben. Emlékszem a bányászatból ottmaradt salakkupacokra, némelyeket foltokban a megélhetésüket keresve benőttek a nővények, mások csúnya hegekként hatottak, alaktalan kőkupacok, amelyek képtelenek fenntartani bármiféle életet, és némelyekből, mint nyílt elfertőződött sebekből, továbbra is elszíneződött, mocskos, mérgező víz szivárgott a környezetükbe. Emlékszem, amint azon merengtem, hogy vajon meddig tartanak még ezek a sebek?

Kora tizenéves koromban olvastam egy cikket – talán a Smithsonian magazinban, de lehet, hogy tévedek – arról, hogy mi történne a civilizáció néhány szimbólumszerű teremtményével, ha az emberek az egyik napról a másikra eltűnnének. A cikk Kheopsz Nagy Piramisára fókuszált, ami nagyon sokáig bírná, mielőtt elerodálódna; a Hoover gátra, ami szerencsére nem bírná oly sokáig a beomlásáig, és a Sears toronyra Chicago-ban, ami felügyelet nélkül, ha jól emlékszem, évtizedek alatt összedőlne.

Oda akarok kilyukadni, hogy nem emlékszem túl sok fiatal tizenévesként olvasott cikkre, de erre igen.

Továbbá emlékszem a feladatra, amit a nyolcadik osztályos tudomány tanárom adott. Meg kellett figyelnünk két folyamatot – ez lehetett bármi, amit választunk – amelyek egymástól egyetlen lényegi változóban térnek el. Egy barátom egy babnövényt ragasztott szalaggal egy televízió hátuljára, egy másikat pedig távolabb növesztett, hogy lássa, a sugárzás ártott-e a babnak (úgy tűnt, nem). Valaki más – és ez nem túl meglepő egy felsős általános iskolás diáktól – beáztatott egy tál babot éjszakára, egy másikat meg nem, megfőzte mindkettőt, különböző alkalmakkor megette, és figyelte a bélgázaiban jelentkező különbségeket. A saját kísérletemhez én elmentem a piacra, vettem egy nagy halat, kettévágtam, és az egyik felét egy vödör vízbe tettem, a másikat meg csak a padlóra, és néztem, ahogy a kettő elbomlik. Anyámnak nem számoltam be a kísérletről, amit ráadásul nem a lakásunktól távol, hanem elég hülye módon a házunk melletti kis melléképületben állítottam fel. Néhány nappal a kísérlet kezdete után anyám elkezdett keresgélni, hogy talán egy egér halhatott meg a falban, és a következő nap megkérdezte, „Mi ez a bűz?”. Elmondtam neki. Ő – és ez rengeteget elmond a gyermekkoromról, hogy miért válhattam olyanná, aki lettem – nem vett rá, hogy lezárjam a kísérletet, hanem csak olyan helyre kellett költöztetnem, ahol neki nem kell szagolnia.

Bár az elbomlás lenyűgözött, be kell vallanom, a hal átköltöztetése nem volt egy jó móka. A vödörben lévő egyszerű volt, bár addigra olyan színűvé és állagúvá vált, mint egy kétharmadában elolvadt csokifagyi (de a szaga egész más volt), azt csak arrébb kellett cipelnem. A padlón lévő hal volt a problémásabb. Az már egy lüktető, szétfolyt halból és kukacokból (akikből később a legkövérebb, leglassabb, legnyugodtabb legyek váltak, akiket valaha is láttam) álló folyékony kupaccá alakult. Ezt a masszát egy szenes lapáttal szedtem fel, többször is szünetet tartva, hogy visszatartsam öklendezési reflexemet. Az éjjel újra és újra kukacokkal álmodtam.

Bármennyire is lenyűgöz az elbomlás, ez nem volt egy kellemes éjszaka.

///

A táj egészsége a szarral kezdődik, a halott testekkel és testrészekkel, amik a földre hullnak. A halállal kezdődik, a rohadással, elbomlással. Az evéssel kezdődik, az emésztéssel és ürítéssel. Így volt ez mindig is, az élet kezdete óta. Valami táplál engem, én táplálom a talajt, a talaj táplál mindenkit, a talaj táplál engem, én táplálok valamit, ő táplálja a talajt, és így tovább.

///

Így is nézhetjük: Én megeszek valamit, a talaj megesz engem, mindenki megeszi a talajt, én megeszem a talajt, más megeszik engem, a talaj megeszi őt is.

Ez mind ugyanaz.

///

A kapcsolatunk – mind személyes és kollektív – a szarral, és tágabban a hulladékainkkal sokat elárul a tájjal – az életterünkkel – való kapcsolatunkról, és sokat arról, hogy miért öli ez a kultúra a bolygót. A szar esetében, ez a kultúra valamit, ami az életterünknek adott ajándék volt – a termékeny talaj ajándéka, amit a táplálékért cserébe az életterünknek adunk – egy mérgező dologgá változtatott, valami károssá. És szégyentelivé. És ez az igazán szégyenletes.

///

Pár éve elkezdtem a szabadban szarni. Részben azért tettem, mert imádom a békákat, ahol élek.

Minden decemberben és januárban számolom az éjjeleket addig, amíg elkezdenek énekelni. Ha kicsit késnek, elkezdek aggódni, hogy talán ez az év az, amelyben a világméretű hüllőkihalás ide is elér. És néhány éjjel később megnyugszom, amint eleinte egy béka zendít rá, majd egy másik, majd a következő esték során egyre több és több, amíg olyan hangosak nem lesznek, hogy ellehetetlenítik a normális (emberi) társalgást.

Két hangot hallok, a csendes-óceáni levelibékák szopránját, és néha az északi vöröslábú békák mély güiró-szerű basszusát.

A békák többek közt meztelencsigákat esznek. Észrevettem, hogy a meztelencsigák imádják a kutyaszart, és feltételeztem (helyesen, mint kiderült), hogy ugyanannyira szeretnék az enyémet is. Úgy gondoltam, hogy a csigák etetése közvetetten a békákat is eteti, szóval ahelyett, hogy lehúztam volna azt a rakás tápanyagot a vécén, úgy döntöttem, engedem, hogy az erdő táplálékláncának részévé váljon.

///

Talán hamarabb is elkezdtem volna az erdőben szarni, ha nyolcadikos koromban a kosárlabda edzőm nem úgy jellemezte volna a megfelelő védekező pozíciót, mint ahogy „egy kupacot hagysz az erdőben”. Belegondolva abba, hogy később rájöttem, mekkorákat tévedett nem csak az atlétika terén, hanem filozófiában, és szociális képességekkel kapcsolatosan is, nem lepett meg nagyon, amikor felfedeztem, hogy ebben is.

Mégis, évekig, amikor arra gondoltam, hogy „hagyok egy kupacot az erdőben” (és bevallom, ez nem fordult elő sokszor), elképzeltem, amint a lábujjaimon egyensúlyozok, térdeim alig behajlítva, combok és fenék mereven és remegve, készen állva bármely gyors mozdulatra (kivéve természetesen a lényegit).

Az első alkalommal, amikor ténylegesen megpróbáltam az erdőben szarni, a helyes póz magától értetődő volt, kényelmes és természetes – és sokkal természetesebb érzés, nem csak a kosárlabdás védekező pozíciónál, hanem a vécén ülésnél is.

Próbáld ki egyszer te is.

///

Most már nem tudom mi hat rám viccesebben: elképzelni, milyen lehet a szabályos kosárlabda védekező pozícióban szarni (és reménykedni, hogy a szar nem a lábamon köt ki), vagy kosárlabda játékosok, akik megpróbálnak guggolva, szétvetett térdekkel, combjukat a lábikrájukon kényelmesen pihentetve védekezni.

Legalább még mindig a lábujjaikon állnának.

///

Miből is áll a szar valójában? Az emberi szar általában háromnegyed részt víz. Ez az arány természetesen hasmenés esetén növekszik. A vízen kívüli rész harmada emészthetetlen anyagok, mint a cellulóz – túl komplex szénhidrátok ahhoz, hogy az emberi szervezet lebonthassa: ez az, amit általában „rostnak” nevezünk. Egy másik harmad halott baktériumokból áll, amelyek haláluk előtt nagyban segítik az emésztésünk, és elláttak minket azokkal a tápanyagokkal, amiket nem tudnánk magunknak előállítani. A maradék harmad zsírok, nedvek, sók, fehérjék, élő baktériumok, és saját testünk halott sejtjeiből áll.

A kaki általában egy bilirubin nevű anyag miatt barna. Amikor a testedben lévő vörösvérsejtek elhasználódnak, a léped lebontja őket, és kinyeri a vasat. Ezen vas egy részét a szervezeted újra felhasználja, egy másik részét pedig a bilirubin megköti és egy barna színű anyaggá válik, ami bekerül a beleidbe, és onnan ki a tágabb világba.

A szar pontos összetétele attól is függ, hogy mit eszel. Ha például több húst eszel (ami kénben gazdag fehérjéket tartalmaz), a kakid és a fingod büdösebb lesz, amint azok a szulfidok kiszabadulnak – a kén-hidrogén az az anyag, amitől a záptojás és a fing bűzlik – hacsak nem vagy egy azon emberek közül, akik oly előkelőek és hatalmasok, hogy a szarod nem büdös, vagy olyan nő, aki annyira nemes hölgy, hogy a fingod virágillatú.

Az átlag személy 600 kiló kakit termel egy év alatt. A 6,5 milliárd főnyi globális népesség több mint 7 millió tonna kakit termel egy nap alatt. [L. A. Fahm: The Waste of Nations, 1980 alapján, átszámolva a mai népességadatokra]

///

Sok kérdés vezetett el ehhez e könyvhöz és témáinkhoz. Mi is a szemét valójában? Létezik jó szemét, vagy a szemetelésnek jó módja. Mikor és hogyan lett a szar szemét? Vagy még közelebb térve, mikor és hogyan lett a szemét szemét? Hogyan bánik el a „szeméttel” a természeti világ? Hogyan tükröződnek a szarral és szeméttel való kulturális viszonyok az elhanyagolt, „szemétre vetett” emberekkel, társadalmi rétegekkel és osztályokkal szembeni hozzáállásban? Hogyan jutott el ide a domináns kultúra, hogy ilyen méretekben pazarolja el az anyagokat, embereket és tájakat, és mi történik ezen hulladékokkal, amikor a kultúra megszűnik?

Ezen kérdések megválaszolása nem csak egy akadémiai vagy intellektuális érdekesség. Ezek a kérdések a saját biológiai énünkkel, a jövővel, a tájjal, a szexszel, a halállal, a szentséggel, és minden más élőlénnyel való kapcsolatunk gyökereiig hatolnak. Ha egy olyan világban szeretnénk élni, amit nem dobnak szemétre – ahol nem tekintenek élőlényeket hulladéknak és ahol nem pazarolnak el érzéketlenül életeket – akkor jó válaszokat kell találnunk ezekre a kérdésekre, és gyorsan.

A következő kérdés: mi történik, amikor a szar a talajra kerül?

Ha itt történik ez, akkor jó eséllyel a kutyák megeszik. Követnek engem kifele, fejüket lógatva, vigyorogva, a farkukat lassan csóválva. Amikor leguggolok, mögém sompolyognak, és a kezeimmel kell őket távol tartanom, hogy ne másszanak rám.

Miután befejeztem, ők jönnek feltakarítani, pont úgy, ahogy a macskakakival is teszik.

Tudom, hogy ennek „illene” zavarnia, de nem zavar. Tudom, hogy az elbomlás az elfogyasztás, emésztés, és újra kiürítés eredménye, és nem fontos számomra, hogy ezt ki is teszi.

///

Természetesen nem engedem, hogy a kutyák az arcomat nyalogassák. De ezt korábban sem engedtem. Vidéken nőttem fel, és tudom, mit szeretnek enni a kutyák.

///

Az angol shit (szar) szó a skheid-ből ered, amelynek jelentése „elválasztani”. A konnotációja az elválasztódás a testtől. Az udvariasabb szó az excrement (ürülék), amely a hasonló jelentésű latin excernere szóból származik, amely „kiválást”, „kiválasztást” jelent. Eredetileg a szervezet bármely kiválasztott anyagára utalt, és nem vonatkozott kizárólag a szarra, egészen a tizennyolcadik század közepéig. A crap szó nem utalt a szarra, egészen 160 évvel ezelőttig. Azelőtt ez a szó, és ősibb változatai a polyvát, a gabonából kirostált maradékot, és egyéb visszamaradt anyagokat jelentette. A piss szó jelentése mindig is a jelenlegi volt, de eredetileg ugyanúgy használható volt az udvarias társalgásban, mint ma a urinate (vizelés). A feces (fekália) eredetileg üledéket, lerakódást jelentett. A szavak gyökerei mind leíró jellegűek, és nem tükröznek különösen negatív hozzáállást a szarhoz.

Amint néhány szó sem, ami arra vonatkozik, ahol szarunk. A toilet öltözködő szobát jelentett, egészen alig több, mint egy évszázaddal ezelőttig. A latrine és lavatory mind a latin lavare szóból származnak, amelynek jelentése „mosakodni”. Viszont a lavare közeli rokon szó a lotiummal, ami a vizeletet jelenti. Ez azért van, mert a korai rómaiak, akiknek nem volt szappanuk, összegyűjtötték a vizeletüket, és ebben mostak ruhákat.

A szemétre vonatkozó szavak általában hasonlóan leíró és semleges gyökerűek. A trash skandináv gyökerű, lehullott levelekre, gallyakra és rongyokra vonatkozott. A trash szót nem használták a háztartási hulladékra egészen száz évvel ezelőttig. Hasonlóan, a litter az, ami az erdőkben a talajra hullik. A garbage eredete szintén semleges; eredetileg a levágott állat maradék részeit, belsőségeit jelentette. A rubbish a rubble szóval rokon, ami kőtörmeléket jelent. A junk régen az újrahasznosítható kötél-, ruha- és üvegdarabkákat, és más hasonló anyagokat jelentett. A refuse szó talán a legérdekesebb mind közül. Bár jelenlegi jelentésében több, mint fél évezrede él, a latin refundere szóra vezethető vissza, ami visszaöntést, visszaadást, helyreállítást jelent.

Egy modern és udvarias szó a szarra, a human waste (emberi ürülék), kicsit más eredetű. A waste szónak rengeteg definíciója van, majdnem mind negatív konnotációval. A waste, mint ige, körülbelül nyolc évszázada született a latin vastus (üres, kihalt) és vastare (elpusztít) szavakból. Ezek a gyökerek adják a devastation és devastate szavakat is, melynek jelentése „teljes mértékben elpusztítani”.

A waste vonatkozik a „pusztítás” fizikai termékeire: put that in the wastebasket (rakd be azt a szemétkosárba). A gyengülés és elbomlás folyamatára: her body wasted away from cancer (a testét felemésztette a rák). Egy személy vagy hely elpusztulására, elpusztítására: the gangsters wasted the snitch in the alleyway (a gengszterek eltették láb alól a besúgót a sikátorban); Man, he was so wasted last night (Öregem, ő annyira totálkáros volt a múlt éjjel); Dresden was laid to waste (Drezdát porig rombolták). És a wastelands (terméketlen terület, ugar) olyan helyekre vonatkozik, amit nem tud felhasználni a mezőgazdaság vagy az ipar, vagy olyan helyekre, amik nem képesek az életet fenntartani a mezőgazdaság és ipar miatt.

A waste különböző jelentései közt van két közös szál: a hasznosságé és a pusztításé. Arra mondják, hogy wasted, ami elpazarolt, nem teljes mértékig kihasznált teljes (általában gazdasági) potenciáljában, vagy már ki lett használva, és nem lehet többé használni. A waste of time (elpazarolt idő); A waste of money (elfecsérelt pénz); A wasted life (elvesztegetett élet).

A hasznosság középpontjában, utilitáriánus nézőpontból a felhasználó van. Bárminek a szemétnek való bélyegzése a felhasználó szemszögéből ered.

[Magyar szavainkat vizsgálva is hasonló mintákat találunk. A szar szó a salak és sár szavakkal rokon, és az ürüléken kívül az üledéket is jelentette: „értznek a szara”. Negatív konnotációja, a rossz, gyatra szinonimájaként újabb fejlemény, ugyanígy a vulgáris szóvá válása is. Az ürülék az ürül szóból egyértelmű módon, magára a fizikai folyamatra utal. A szemét eredeti jelentése gaz, aprólék. A hulladék a polyva, a gabonarostálás során keletkező maradék, vagy az erdei talajra hulló levelek és gallyak. – Ford. megj.]

///

Úgy is mondhatjuk: hogy mi a szemét, nézőpont kérdése. Múlt héten levágtak egy tehenet a farmon ahol élek. A belek, ami a garbage szó eredeti jelentése, egy mezőn lettek eltemetve (bár erről akkor még nem tudtam).

Néhány éjszakával később prérifarkasok vonyítását hallottam, amikor aludni készültem. Gyakran hallom őket éjjelente, de most a szokásosnál jóval közelebb voltak.

A következő reggel elmentem egy talicskányi komposztot gyűjteni arról a mezőről, és valami kellemetlent éreztem – a bomló hús szagát. Közelebb menve láttam, hogy a prérifarkasok kiásták a beleket, és szerteszét szórták őket, miközben ettek. Mivel a belek levegőre kerültek, és különösen meleg nap volt, máris ellepték a táplálkozó és peterakó legyek.

Ezt értem azon, hogy a szemét a nézőpont kérdése: az embereknek, akik levágták a tehenet, a belek szemetet jelentettek, mind az eredeti és modern definíciók szerint. A prérifarkasoknak egy étkezés volt, és megérte nekik kiszagolni és kiásni. Számomra a rothadó hús szaga hányingerkeltő volt. A legyek számára egy vonzó illat, ami jelezte a helyet, ahol teleehetik magukat, és gyermekeik növekedhetnek.

///

Néhány héttel később a belek már rég teljesen eltűntek. Vagy inkább azt mondhatnám, hogy többé nem látom őket, és nem érzem a szagát. De a tápanyagok azok trágyáiból, akik megették a beleket, bekerült a talajba, táplálva azt. A giliszták és talajmikróbák nyertek ezzel, amint a tehenek is, akik majd egy nap legelik itt a füveket, és az emberek és más ragadozók is, akik egy nap megeszik majd a tehenet.

Erről szól az élet.

///

Mit is jelent ténylegesen, hogy a szar elbomlik? A kutyák nem mindig eszik meg, és láttam, hogy mi történik, amikor nem teszik. Nyáron a legyek perceken belül megérkeznek. Zümmögve, mászkálva teljesen beterítik. Gondolom, esznek, bár sose látom, hogy nagy nyomot hagynának. Valamint sose látok lárvákat később, talán nem találják az én ürülékem megfelelő helynek a következő generáció felnövéséhez.

A következő napok során a szar megkérgesedik, elsötétedik. Néha a meztelencsigák rátalálnak és megharapdálják, felfedve, hogy belül még mindig az eredeti színű. A kupac összemegy, ahogy nedvességet veszít, de még így is fennmaradhat az egész nyár során.

A telek itt nedvesek, zuhogó esővel, amikből néha könnyen összejön 15 centiméter is egy nap. Amikor ez megtörténik, a szar eltűnik. Fizikailag esik darabjaira, a csorgadozó víz elcipeli, és belemossa a talajba.

De ez nem jelenti azt, hogy nincs ott. A tapasztalataim megtanítottak erre.

Amikor először elkezdtem a szabadban szarni, az elméleti megértésem már megvolt arról, hogy a szar jó a talajnak. Így elkezdtem keresni a helyeket, amiket megáldhatok a tápanyagaimmal. Elég gyorsan elhatároztam magam a kitaposott út mellett, ami a ruhaszárító kötelem alatt futott. Az út maga tíz méter hosszan egy fenyőtől egy másikig fut, kanyarog az ágak körül, derékszögben balra fordul, majd egy még tíz méterrel arrébb lévő fenyőhöz vezet. Mivel nyaranta kárt okozok a növényekben azzal, hogy átgyalogolok rajtuk, úgy gondoltam telente azzal kompenzálom ezt, hogy táplálom őket. Így elkezdtem az utacska távoli végébe szarni, minden alkalommal egy lépésnyivel közelebb jőve. Mivel tél volt, a kakit a kutyák nem ették meg, és egy vagy két napon belül a talajba verte az eső. Eltűnt. De – és ez a lényeg – következő tavasszal újra megjelent, egy kicsattanóan dús – boldog – növényzet formájában. Élesen látható volt a vonal aközött, ahova kakáltam és ahova nem.

A másik kísérlet néhány nyárral később történt. Elég csúnya prosztatagyulladásom volt, amire az urológusom nagy dózisú antibiotikumokat adott – főként ciprot és levaquint. Néhány hónapba telt, mire rájöttem, hogy ez idő során az végtermékeim nem segítettek, hanem ártottak a növényeknek, akik láthatóan meghaltak, vagy haldokoltak. A talaj a két folton, ahol könnyítettem magamon, kifejezetten csupasszá vált, ami igen ritka ebben a mérsékelt égövi esőerdőben. A foltok csupaszok maradtak a következő két évben is.

///

Tudom, tudom. A mintavételem csupán egy személyre korlátozódik, és nem tudok tanulmányokat felsorakoztatni, amelyek bemutatják, hogy a lebomlott, részben lebomlott és nem lebomlott cipro és levaquin megöli a talajbaktériumokat, de láttam, amit láttam. És amit láttam, az halott terület volt.

///

Hogyan öli meg a növényeket a baktériumok halála? A kérdés egyenesen ahhoz vezet, ahogy a dolgok elbomlanak, és főként, ahogy a szar elbomlik.

Amikor a szar a talajra vagy talajba kerül, a tápanyagai nem azonnal hozzáférhetőek a növények számára. A növények a gyökereikkel felisszák a vizet, és sok vízben oldódó tápanyagot, de a nagyobb molekulák, és a vízben nem oldódó molekulák felvétele már messze nem ilyen könnyű. Az állatoktól eltérően a növényeknek (a húsevők kivételével, mint a vénusz légycsapója), nincs emésztőrendszerük, ami azt jelenti, hogy más előlényeknek kell előbb a talajban lebontani azokat a nagyobb molekulákat, és felszabadítani a növények számára, hogy felihassák a gyökereikkel. Ezt a folyamatot ásványosodásnak (mineralizációnak) hívják, ahol az összetett molekulák egyszerűbb, ásványi alakba térnek vissza. Egy állat vagy növény testének, vagy egy állat ürülékének a lebontása ásványi formába rengeteg lény munkáját igényli, a prérifarkasoktól és keselyűktől kezdve, a gilisztákon és meztelencsigákon át a baktériumokig és gombákig.

Amikor egy állat meghal, azonnal elkezdi lebontani saját szöveteit egy autolízisnek (önbontásnak) nevezett folyamat során, ahol az emésztő enzimek a sejten belülről kezdik lebontani.

Például, az agysejtjeid elkezdik emészteni magukat nem több, mint négy perc oxigénhiány elteltével. Ezért van az, hogy akiknek leáll a szívük, vagy vízbe süllyednek, néha agykárosodást szenvednek vagy meg is halnak mire a mentőket kihívják, mire megérkeznek a segélynyújtók a lélegeztetéshez vagy szív-újraindításhoz. Ha az agy nem kezdené el szándékosan emészteni magát, hanem helyette egyfajta hibernációba kerülne (ami a túlhűlés esetén bekövetkezhet), akkor elméletben tovább bírhatná a halál bekövetkeztéig. Ehelyett a sejtek végakarata megemészteni önmagukat, felszabadítani a tápanyagokat, hogy más felhasználhassa.

A test elbomlásában a következő lépés a rothadás, ami során a baktériumok elkezdik lebontani és megenni a testet. A test saját baktériumai, mint akik az emésztőrendszerben élnek, látnak neki a leggyorsabban, és ők a legfőbb tényezői az állati elbomlásnak. (Ez mellesleg azt jelenti, hogy az újszülött csecsemők, akik meghalnak mielőtt valaha is ettek volna, és így nincs baktérium az emésztőrendszerükben, viszonylagosan száraz környezetben inkább mummifikálódnak, mint elrothadnak.)

És aztán ott vannak a külsősök is, akik besegítenek lebontani a halottakat, dögevők, akik szívesen lakmároznak egyet, akár növényi és állati testekből vagy szarból. Amikor egy keselyű vagy hasonló állat megeszi egy halott test egy részét, jóllakik, és eközben az emésztőrendszerében lévő baktériumok segítenek ásványosítani a szerves anyagokat, ami a tápanyagokat néhány lépéssel közelebb hozza ahhoz, hogy a növények is újrahasznosíthassák.

A lebomlás során, minden lépésben, minden lény nyer. Minden dögevő, a legnagyobbtól a mikroszkópikusig, megkapja az eledelét, és mindegyik termel kisebb darabkákból álló élelmet a sorban következőnek. És amikor a tápanyagokat a baktériumok végül teljesen ásványosítják, a növények felveszik, akiket magukat is egyszer megesznek, és a körforgás folytatódik.

///

Nagyon szoros kölcsönösen jótékony kapcsolat létezik a növények és a környező talaj baktériumai közt. A növények védelmezik a talajt a lehullott leveleikkel, szabályozzák a hőmérsékletét, és növelik a nedvességét a gyökereik körül. Továbbá, az általános elképzelésekkel szemben, a gyökerek nem egyfajta egyirányú szívócsövek, amelyek vizet vonnak ki a talajból. A növények csomóféle ásványi és szerves anyagokat (többek közt cukrokat, vitaminokat, aminosavakat) választanak ki a gyökereiken keresztül a talajba és ezek az anyagok baktériumok széles skáláját táplálják és vonzzák oda. A növények ugyanúgy növesztenek és levetnek gyökereket életük során, mint ahogy mi növesztünk és levetjük a hajunkat és szőrünket, és ezek a levetett gyökérsejtek szintén táplálékul szolgálnak a jótékony baktériumoknak.

Különböző növények különböző anyagokat választanak ki a gyökereikből. Lényegében, társas létre hívnak adott típusú baktériumokat. Például, egyetlen kukorica-növény egy steril tápanyagoldatban 57 mg cukrot és 84 mg aminosavat bocsát ki húsz napos növekedése során. [Krasilnikov, N. A. „Soil Microorganisms and Higher Plants”] Ezt mindketten nagyon szomorúnak találjuk. Az a kukorica nem a közösségében él – más szóval magányos – és azért bocsájtja ki azt a cukrot, hogy baktérium-társakat hívjon magához. De egy sterilizált környezetben hívása nem találhatott válaszra.

A másik oldalról nézve, a különböző baktériumtípusok különböző talajkörnyezetet teremtenek, ami különböző növényeknek megfelelő. Mind a baktériumok, mind a növények specifikus társakat hívnak magukhoz és támogatnak. Megválasztják szomszédaikat.

Bármely adott növény gyökerei, egymás után kiterítve, kilométerek százait adná. Ha belevesszük a picike „gyökérszőröket” is – nagyon kicsiny nyúlványok a gyökereken, amelyek által a növény több vizet és tápanyagot tud felvenni – akkor a teljes összhossz már kilométerek tízezreiben lenne mérhető. Ennek ellenére, a növényeknek így is szükségük van mikróba szomszédaikra ahhoz, hogy egészségesek lehessenek, és megkaphassák az összes szükséges tápanyagot.

Egyes esetekben a baktériumok és növények között oly szoros a kapcsolat, hogy a baktériumok ténylegesen is beköltöznek a növény gyökereibe. A pillangósvirágúak (egy növénycsalád, ami tartalmazza a borsót, babféléket, földimogyorót, lucernát és lóherét) gyökereiben kis csomók alakulnak ki a baktériumoknak otthont adva, amelyek megkötik a nitrogént a növény számára. Ez azért van, mert a levegőben lévő nitrogént (N₂) a növények nem tudják direkt módon felhasználni. De a baktériumok képesek a nitrogéngázt olyan vegyületekké alakítani, mint az ammónium (NH₄+), amit a növények hasznosítani tudnak. A baktérium ételt és lakást kap, a növény pedig nitrogént, ami szükséges a növekedéséhez és virágzásához. És amikor a növény meghal vagy elhullajtja leveleit, a testében lévő nitrogént a talajnak adja, és így más növények (olyanok is, akiknek nincs nitrogén-megkötő baktériumuk) felhasználhatják.

Még azok a baktériumok is, akik nem kötik meg maguk a levegőből a nitrogént, felveszik a testükbe, és megakadályozzák, hogy újra gázzá alakulva elhagyja a talajt. Hasonlóan, sok ásványi anyagot vesznek fel a talaj baktériumai: ezt úgy hívják, hogy a tápanyagok „rögzítése”. Azok a vízben oldódó ásványi anyagok, akiket nem vesznek fel a növények vagy más előlények, kimosódnak a folyókba, vagy le a mélyebb talajrétegekbe, ahol kevesebb lény él. A rögzítés segít elérhetőként tartani a talajban lévő tápanyagokat rengeteg különféle élőlény számára.

A baktériumok ezen túl is sok más módon segítik a növényeket. Sok baktérium még arra is képes, hogy a talajba kerülő szennyező anyagokat, vagy rovar- és gyomirtókat lebontsa. Valamint a jótékony baktériumok a növény gyökerei körül kiszorítanak más patogén (betegséget okozó) baktériumokat azáltal, hogy elfoglalják a helyet. Ahol a jótékony baktériumok kihalnak, egy olyan környezet keletkezik, ahova a patogén baktériumok és gombák bevonulhatnak, és ez történik az emberekkel is olyan esetekben, mint a szájgombásodás, vagy a C. difficile fertőzés (egy bélfertőzés, ami általában akkor jelentkezik, miután az antibiotikumok kiirtották a természetes mikroorganizmusokat).

Ezek a kölcsönösen hasznos kapcsolatok a talajban természetesen nem korlátozódnak a növények és baktériumok társulásaira. A gombák is rengeteg lényegi kapcsolatot alakítanak ki az erdei talajban. És a rovarok és giliszták is sokat segítenek a szerves anyagok lebontásában, és a talaj fellazításában, amely segíti a víz és levegő áramlását. A növényeknek szükségük van rá, hogy a levegő elérje a gyökereiket is, mert bár a leveleiken nagyobb mértékben vesznek fel széndioxidot és lélegeznek ki oxigént, a gyökereiknek oxigént kell belélegezniük és széndioxidot adnak le. Ahogy mi is, a gyökerek meghalnak oxigén nélkül.

Végre elértünk az antibiotikumokhoz. A cipro és a levaquin is „tág spektrumú” antibiotikum, ami azt jelenti, hogy ahelyett, hogy egyetlen baktériumtípust vagy családot céloznának meg, baktériumok széles családjaira és fajaira vannak hatással. Mind a cipro és a levaquin jelentős része a testen áthaladva elbomlatlanul kerül a vizeletbe és ürülékbe. [Lásd: levaquin és cipro] A cipro-nak például bármely dózisban a 20-35 százaléka áthalad az emésztőrendszeren és kiürül onnan változatlan teljes erejű formájában. Így bekerülhet a talajba.

Az egész fenti okfejtés célja az volt, hogy megmutassa, hogy a növények nem képesek a talajban lévő baktériumok közössége nélkül nőni és virágozni. [A hidroponikus növénytermesztés során homok vagy vermikulit közegen nőnek, amely nem tartalmaz baktériumokat. A túlélésük oka az, hogy a szükséges tápanyagokat vegyi üzemben állítják elő, olyan formában, amit a növény direkt módon fel tud venni.] A tág spektrumú antibiotikumok, amiket szedtem, megölte ezeket a baktériumokat, a füvek gyökereiben és azok körül. Ez szétbomlasztott sokat azok közül a szoros és kölcsönösen hasznos kapcsolatok közül, amitől a füvek függtek – és ez esetben ez megölte őket.

Mivel néha kaptam visszajelzést arról, hogy a sötét alapon fehér betű nehezen olvasható, így lecseréltem a sablont világos hátterűre. Néhány napig még biztos variálgatok rajta, próbálom magyarítani a jelenleg angolul megjelenő részeket, de valószínűleg maradok ennél. Ez is csak talált sablon, a saját grafikai munkával elbajlódnék egy darabig, de lehet, hogy a nyáron majd belevágok, hogy ezzel is egyedibb legyen az oldal. Bár a tartalom az elsődleges számomra, fontos, hogy a külcsín legalább akadály ne legyen, ahogy egyes monitorokon tényleg zavaróbb a fehér betű.

[Jared Diamond: The worst mistake in the history of the human race, 1987 Discover Magazine, fordítás általam. Nem a legfrissebb írás és messze nem teljes, de a lényege szerintem nem avult el. A cikk bővített változata, talán az enyémnél jobb fordításban megtalálható a szerző „A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása” című könyvének 10. fejezeteként: A mezőgazdaság kétélű fegyvere. Typotex Kiadó, 2002, 2009. Ha Szendi Gábor oldaláról jutottál el hozzám, itt neked szólok: Üdvözlet]

A tudománynak köszönhetően az ember beképzelt önképe jelentős változásokon esett át. A csillagászat megtanította nekünk, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, hanem csak egyetlen az égitestek milliárdjai közül. A biológia megtanította nekünk, hogy nem Isten különleges figyelme teremtett minket, hanem milliónyi fajjal együtt fejlődtünk ki. Most a régészet megdönt egy másik szent hitet: hogy az emberi történelem az elmúlt évszázadokban a töretlen fejlődés meséje. Főként, új felfedezések arra engednek következtetni, hogy a mezőgazdaság kialakulása, ami gyakran úgy van beállítva, mint a legfontosabb lépés a jobb emberi élet felé, sok értelemben valójában egy katasztrófa, amiből azóta se kászálódtunk ki. A mezőgazdasággal együtt jelentek meg a hatalmas társadalmi és nemi egyenlőtlenségek, járványok és zsarnokságok, amelyek átokként ülnek rajtunk.

Elsőre, az ezen revizionista értelmezés elleni érvek egy huszadik századi amerikaiak szemében megcáfolhatatlannak tűnhetnek. Majdnem minden téren jobban élünk, mint középkor emberei, akiknek könnyebb volt, mint a barlanglakóknak, akiknek könnyebb volt, mint emberszabású őseinknek. Bőséges és változatos élelmünk van, a legjobb eszközeink és tárgyi javaink, és közel a leghosszabb és legegészségesebb életünk a történelemben. Legtöbbünk biztonságban van az éhezéstől és ragadozóktól. Az energiát olajból és gépek által nyerjük, nem saját verítékünkkel. Melyik neo-luddita cserélné el ezt az életet egy középkori parasztéra, egy barlanglakóéra, egy távoli ősünkére?

A történelmünk túlnyomó részében vadászatból és gyűjtögetéssel tartottuk el magunk: és vadon élő állatokra vadásztunk, vadon növő növényeket keresgéltünk. Ez egy olyan élet, amire a filozófusok gyakran úgy tekintettek, hogy kellemetlen, kegyetlen és rövid. Mivel nem termelnek élelmet és keveset tárolnak, (e nézet szerint) nincs nyugalom a küzdelem elől, ami minden nap újrakezdődik, hogy élelmet találjanak és elkerüljék az éhezést. Akkor szabadultunk meg csak ettől a nyomortól, amikor 10000 évvel ezelőtt a világ különböző tájain az emberek elkezdtek háziasítani növényeket és állatokat. A mezőgazdaság forradalma fokozatosan terjeszkedett, amíg mára szinte egyeduralkodó, és csak kevés vadászó-gyűjtögető törzs élt túl.

A progresszivista világnézet szerint, amiben én is nevelkedtem, az a kérdés, hogy „Miért vette át a mezőgazdaságot majdnem minden vadászó-gyűjtögető ősünk?” értelmetlen. Persze, hogy átvették, mivel a mezőgazdaság egy hatékony mód arra, hogy több élelemhez jussanak, kevesebb munkával. Az ültetvények sokkal több terményt adnak egy adott területen, mint a vadon növő gyökerek és bogyók. Csak képzelj el egy csoport vadembert, kimerülten a diók keresgélésében és vadállatok üldözésében, akik először látnak egy gyümölcsöskertet, vagy egy legelő birkanyájat. Vajon hány ezredmásodperc alatt látnák át a mezőgazdaság előnyeit?

A progresszivista irányzat gyakran odáig is elmegy, hogy a mezőgazdaságnak tulajdonítja a művészet elképesztő virágzását, ami az elmúlt évezredekben bekövetkezett. Mivel a termények tárolhatóak, mivel kevesebb erőt igényel a begyűjtés egy kertből, mint a vadonban keresgélni, a mezőgazdaság annyi szabadidőt adott nekünk, amennyi a vadászó-gyűjtögetőknek sose volt. Így a mezőgazdaság tette lehetővé a Parthenon felépülését, és a b-moll mise megkomponálását.

Bár a progresszivista érvelés lehengerlőnek tűnik, valójában nehezen bizonyítható. Hogyan mutatnád be, hogy 10000 évvel ezelőtt az emberek jól jártak, amikor felhagytak a vadászattal és gyűjtögetéssel a földművelés érdekében? Egészen a közelmúltig, a régészek csak indirekt kutatásokat folytathattak, amelyek eredményei (meglepő módon) nem támasztották alá a progresszivista nézetet. Egy példa ilyen indirekt kutatásra: A huszadik századi vadászó-gyűjtögetőknek tényleg rosszabbul megy a sora, mint a földművelőknek? Szétszórva a világban az úgynevezett primitív népek néhány csoportja, mint a kalahári busmanok, máig így élnek. Mint kiderült, ezeknek az embereknek bőven van szabadidejük, sokat alszanak, és kevesebbet dolgoznak, mint földművelő szomszédaik. Például, az élelemszerzésre szánt idő csak átlagosan 19-20 óra hetente az egyik busman csoportban és 14 óra vagy kevesebb a tanzániai hadza nomád népnél. Egy busman, amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem tanulták el a környező törzsektől a földművelést, így válaszolt: „Miért tennénk, amikor oly sok mongongo dió van a világban?”

Amíg a földművelők a magas szénhidráttartalmú növényekre koncentrálnak, mint a rizs és a burgonya, a fennmaradó vadászó-gyűjtögetők táplálékában előforduló vadon növő bogyók és a hús, a fehérjéknek és egyéb tápanyagoknak sokkal kiegyensúlyozottabb forrása. Egy kutatás szerint a busmanok átlagos napi elfogyasztott tápláléka (egy olyan hónapban, amikor bőségesen volt) 2140 kalória volt és 93g fehérje, amely jelentősen nagyobb, mint az ő testméreteik alapján szokásos ajánlott napi mennyiségek. Szinte elképzelhetetlen, hogy a busmanok körében, akik körülbelül hetvenötféle vadon elő növényt fogyasztanak, olyan éhínség legyen, mint amit ír földművesek százezrei és családjaik megtapasztaltak az 1840-es krumpliválság nagy éhínsége során.

Tehát legalább a máig túlélő vadászó-gyűjtögetők életéről már tudjuk, hogy nem kellemetlen és kegyetlen, annak ellenére, hogy a földművelők már csak a világ legkopárabb tájaira szorították ki őket. De a modern vadászó-gyűjtögető társadalmak, amelyek évezredek óta egymás mellett léteznek a földművelőkkel, nem sokat mond számunkra a mezőgazdasági forradalom előtti helyzetről. A progresszivista állítás tényleg a régmúltról tesz kijelentést: hogy a primitív népek fejlődtek azáltal, hogy a gyűjtögetésről a földművelésre álltak át. A régészek be tudják datálni ezt a váltást a vadon élő növények és állatok maradványainak a háziasítottaktól való megkülönböztésével a történelem előtti „szemétlerakókban”.

Hogyan lehet levezetni a régmúlt embeker egészségét a hulladékaikból, és így direkt módon tesztelni a progresszivista nézetet? Ez a kérdés csak az elmúlt években nyert választ, részint a paleopatológia újonnan kifejlődött módszerei által, amely a betegségek nyomait kutatja az ősi emberek maradványaiban.

Néhány szerencsés esetben a paleopatológusnak majdnem annyi alapanyaga van a kutatásához, mint a mai patológusoknak. Például a régészek a chilei sivatagokban jól mummifikálódott testeket találtak, akiknek a haláluk kori egészségi állapota meghatározható boncolással. És régóta halott indiánok ürüléke Nevada száraz barlangjaiban megfelelően tartósnak bizonyult, hogy a bélférgek és egyéb paraziták jelenléte vizsgálható legyen.

Általában az egyetlen vizsgálat alá kerülő emberi maradványok csak csontvázak, de ezek is lehetővé teszik meglepően sok következtetés levonását. Például a csontváz elárulja a tulajdonosának nemét, súlyát, és közelítőleges korát. Abban a néhány esetben, ahol sok csontvázat találnak egyszerre, olyan halandósági táblákat lehet alkotni, amelyet ma a biztosítótársaságok használnak, hogy kiszámolják a várható élettartamot, és a halál kockázatát bármely adott életkorban. A paleopatológusok a növekedés sebességét is meg tudják állapítani a különböző korú emberek csontjainak hosszából, és megvizsgálhatják a fogakat a zománc hiányosságai szempontjából (amelyek a gyermekkori alultápláltság jelei), és felismerik a nyomokat, amelyeket az olyan betegségek, mint a vérszegénység, tuberkulózis, lepra és egyebek a csonton hagynak.

Egy direkt példája annak, amit a paleopatológusok a csontvázakból tanulhattak, a testmagasságban bekövetkező történelmi változások. Görög- és Törökországi csontvázak vizsgálata ezt mutatta, hogy a vadászó-gyűjtögetők átlagos testmagassága a jégkorszak végének korában tekintélyes 180cm volt a férfiaknál és 168cm a nőknél. A mezőgazdaságra való átállással a magasságok zuhanni kezdtek, és i.e. 3000-re elérték mélypontjukat, ami 161cm volt a férfiaknál és 152cm a nőknél. A klasszikus időkre a magasságok lassacskán újra emelkedtek, de a mai görögök és törökök még mindig nem nyerték vissza régmúlt őseik átlagmagasságát.

Egy másik példája a paleopatológia működésének az indián csontvázak vizsgálata az Illinois és Ohio folyók völgyeinek sírhalmaiban. A Dickson-buckáknál, amely a Spoon és Illinois folyók összefutása közelében található, a régészek vagy 800 csontvázat tártak fel, amelyek képet festenek az egészségbeli változásokról, amikor a vadászó-gyűjtögető kultúrát felváltotta az intenzív kukoricatermelés az i.sz. 1150-es években. A George Armelagos és kollégái által írt tanulmányok, majd a Massachusettsi Egyetem vizsgálatai azt mutatják, hogy a korai földművesek kemény árat fizettek az újfajta életmódjukért. A korábbi vadászó-gyűjtögetőkhöz képest a földműveseknél 50%-al emelkedett a félretápláltság miatti fogszuvasodás, négyszeresére a vashiányos vérszegénység (amely a csontokban a porotic hyperostosis nevű állapotot, egyfajta csontritkulást eredményez), háromszorosára az olyan csontsérülések, amelyek fertőző betegségek nyomai, és emelkedtek a gerinc degeneratív állapotai, valószínűleg a sok kemény fizikai munka nyomán. „A születéskor várható élettartam a mezőgazdaság előtti társadalmakban körülbelül huszonhat év volt,” mondta Armelagos, „de a mezőgazdaságot használóknál tizenkilenc év. Tehát a félretáplálkozás és a fertőző betegségek komolyan veszélyeztették a fennmaradásukat.”

A bizonyítékok alapján a Dickson-halmok indiánjai, mint sok más primitív nép, nem szabad választásból, hanem szükségből kezdte el a földművelést, hogy elláthassák növekvő létszámukat. „Nem hiszem, hogy a vadászó-gyűjtögetők földművelésbe kezdtek volna, amíg nem volt rá feltétlen szükségük, de amikor átálltak, akkor a minőséget cserélték fel a mennyiségre” mondta Mark Cohen a plattsburghi New York Állami Egyetem munkatársa, aki Armelagos társszerzője az egyik nagy hatású könyvnek a témakörben, Paleopatológia a Mezőgazdaság Kezdeteinél (Paleopathology at the Origins of Agriculture) címmel. „Amikor először hoztam elő ezt az érvet tíz évvel ezelőtt, nem sokan értettek velem egyet. Mára ez egy elismert, bár vitatott része a témának.”

Legalább három területe van az okoknak, amely megmagyarázza, hogy a mezőgazdaság rossz volt az egészségnek. Először is, a vadászó-gyűjtögetők sokkal vegyesebb étrenden éltek, míg a korai mezőgazdászok a táplálékuk javát néhányféle, keményítőben gazdag haszonnövényből nyerték. A földművelők így olcsó kalóriákat szereztek a gyenge tápanyag árán. (Manapság mindössze három magas szénhidráttartalmú növény – a búza, rizs és kukorica – adja az emberi faj által elfogyasztott táplálék kalóriájának jelentős részét, és mégis, mindegyik szegény egyes létfontosságú vitaminokban és aminosavakban.) Másodszor, mivel kevés féle haszonnövénytől függtek, a földművesekre az éhezés várt, ha valamelyik terménnyel probléma adódott. Végül, a puszta tény, hogy a mezőgazdaság arra késztette az embereket, hogy népes társadalmakban gyülekezzenek, amelyek nagyrésze kereskedett más népes társaadalmakkal, erősen növelte a fertőzések és paraziták terjedésének lehetőségeit. (Néhány régész szerint csak ez a tömeges letelepedés, és nem a mezőgazdaság az, ami a betegségeket okozta, de ez egy tyúk és tojás érv, mivel a tömeges letelepedés igényli a mezőgazdaságot és viszont.) Nem tudtak ott kitörni járványok, ahol a népesség szétszórtan élt, kis csoportokban, akik rendszeresen vándoroltak. A tuberkulózisnak és a hasmenéses betegségeknek ki kellett várniuk a földművelés felemelkedését, a kanyarónak és a bubópestisnek a nagy városok megjelenését.

A félretápláltságon, éhezésen és járványokon kívül a földművelés még egy átkot szabadított az emberiségre: a mély társadalmi rétegződést. A vadászó-gyűjtögetőknek semmi vagy alig volt tárolt élelme, nem volt központosított az élelemforrás, mint egy kert vagy marhacsorda: a vadon élő növényeket és állatokat napról napra keresték meg. Így nem lehettek királyaik, vagy társadalmi paraziták osztálya, akik dagadtra nőttek a másoktól elvett élelemből. Csak egy földművelő társadalomban létezhet egy egészséges, nem termelő elit osztály a betegségek által sújtott tömegek felett. A görög Mükéné sírjaiból i.e. 1500 körülről előkerült csontvázak azt mutatják, hogy a nemesek jobb táplálékot élvezhettek, mint a köznép, mivel a királyi csontvázak 5-8cm-el magasabbak voltak és jobb fogazatuk volt (átlagban 1 lyukas vagy hiányzó fog 6 helyett). Az i.sz. 1000 körüli chilei múmiák közt az elitet nem csak az ékszereik és arany hajcsatjaik jelölik ki, hanem a betegségek általi negyedannyi csontsérülés.

Hasonló kontrasztok léteznek a tápláltságban és egészségben ma is. A gazdag országok mint az USA lakói számára nevetségesnek tűnhet a vadászat és gyűjtögetés előnyeit ecsetelnünk. De az amerikaiak az elitet jelentik, akik függenek az olajtól és nyersanyagoktól, amiket általában sokkal gyengébb átlagos egészségi és tápláltsági országokból kell importálni. Ha valaki választhatna aközött, hogy földművelő legyen Etiópiában, vagy egy busman gyűjtögető a Kalahári-sivatagban, szerinted melyik lenne a jobb választás?

A földművelés ezen túl elősegítette a nemek közti egyenlőtlenséget is. Felszabadulva a szükség alól, hogy cipeljék a csecsemőiket a nomád létből adódóan, és nyomás alatt, hogy több dolgos kezet szolgáltassanak a földek számára, a földművelő nőknek sokkal több terhességük volt, mint a vadászó-gyűjtögető társaiknak – és ebből eredő nagyobb nyomás az egészségi állapotukra. A chilei múmiák közt például több nő csontjai mutatta a fertőző betegségek nyomait, mint a férfiaké.

A nők a mezőgazdász társadalmakban gyakran teherhordókká váltak. A mai új-guineai földművelő társadalmakban gyakran látni nőket, akik hatalmas kupac zöldség és tüzifa alatt roskadoznak, amíg a férfiak szabad kézzel járnak. Egyszer, amikor ott jártam egy madármegfigyelő úton, fizetséget ajánlottam néhány falusinak, hogy vigyék fel a cuccaimat a leszállópályáról a hegyen lévő táborba. A legnehezebb tárgy egy 50kg-os zsák rizs volt, amit egy rúdra erősítettem, és négy férfit jelöltem ki, hogy vigyék közösen. Amikor végül utolértem a falusiakat, a férfiak könnyű súlyokat vittek, és egyetlen nő, aki kevesebbet nyomott, mint a zsák rizs, ami alatt görnyedezett, egy a homlokával tartott kötéllel tartotta meg a súlyt a hátán.

Arról az állításról pedig, hogy a mezőgazdaság a művészet virágzását eredményezte azáltal, hogy szabadidőt adott, a mai vadászó-gyűjtögetőknek legalább háromszor annyi szabadidejük van, mint a mezőgazdászoknak. Az egész hangúly a szabadidőn mint a kritikus faktor elhibázottnak tűnik. A gorilláknak bőven lenne szabadidejük megépíteni saját Parthenonjukat, ha akarnák. Bár a mezőgazdaság utáni technológiai fejlődések lehetővé tettek újfajta művészeti formákat, és a tartósabb műalkotások létrejöttét, 15000 évvel ezelőtt a vadászó-gyűjtögetők már alkottak nagyszerű festményeket és szobrokat, és a múlt században is alkottak az olyan vadászó-gyűjtögető törzsek, mint az inuitok és az északnyugati indiánok.

Tehát a mezőgazdaság megjelenésével az elit jobb helyzetbe került, de a legtöbb ember rosszabba. Ahelyett, hogy lenyelnénk a progresszivista érveket, hogy egyszerűen azért választottuk a mezőgazdaságot, mert az jó volt nekünk, fel kell tennünk a kérdést, hogy miért estünk a csapdájába, a hátrányai ellenére.

Egy lehetséges válasz lényege „az erősebb igaza”. A földművelés sokkal több ember tudott eltartani, mint a vadászat, bár gyengébb életminőségen. (A vadászó-gyűjtögetők átlagos népsűrűsége 25km²-en általában alig több mint 1 ember, míg a földművelőknél ennek százszorosa.) Részben ez azért van, mert egy teljes egészében ehető növényekkel beültetett terület sokkal több szájat tud etetni, mint egy erdő szétszórt ehető növényekkel. Részben azért is, mert egy nomád vadászó-gyűjtögető nő kénytelen négy-öt évet tartani két szülés közt, hosszú szoptatás és egyéb módszerek által, mivel az anyának hordoznia kell a gyermekét, amíg nem elég idős ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a felnőttekkel. Mivel a földművelő nőknek nincs ez a szükségük, képesek, és gyakran meg is teszik, hogy kétévente szülnek.

Ahogy a vadászó-gyűjtögetők népsűrűsége lassan emelkedett a jégkorszak végével, a csoportoknak választaniuk kellett a között, hogy több szájat etetnek azzal, hogy a mezőgazdaság felé mozdulnak el, vagy módokat találnak a szaporulatuk korlátozására. Néhány csoport az előbbi megoldást választotta, nem belátva a földműveléssel járó átkok sorát, és vonzotta őket a múló bőség amit addig élvezhettek, amíg a népességnövekedésük nem érte el a megnövelt élelemtermelés új korlátait. Ezek a csoportok számbeli fölényre tettek szert, és így elhajtották vagy megölték azokat, akik vadászó-gyűjtögetők maradtak, mivel száz alultáplált földművelő még mindig le tud győzni egyetlen egészséges vadászt. Nem az történt tehát, hogy a vadászó-gyűjtögetők feladták volna az életmódjukat, hanem azokat, akik elég értelmesnek bizonyultak ahhoz, hogy ne adják fel, kiszorították minden területről, kivéve azokról, amiket a földművelők nem akartak.

Ezen a ponton hasznos felidézni a gyakori vádat a régészet ellen, miszerint az csak egy luxus, mivel a régmúlttal foglalkozva nem szolgáltat tanulságokat a jelennek. A régészek a földművelés felemelkedését tanulmányozva rátaláltak a döntő lépésre, ahol elkövettük az emberi történelem legnagyobb baklövését. Arra kényszerülve, hogy válasszunk a népesség korlátozása és az élelemtermelés növekedése közt, az utóbbit választottuk, és éhínségek, háborúk és zsarnokságok lettek a sorsunk.

A vadászó-gyűjtögetők a legsikeresebb és legtovább tartó életvitelt folytatták az emberiség történelme során. Ezzel szemben, még mindig küzdünk a bajokkal, amiket a mezőgazdaság ránk szabadított, és tisztázatlan, hogy ezeknek egyáltalán lehetséges-e megoldása. Tegyük fel, hogy egy régész, aki a távoli űrből érkezik közénk megpróbálná elmagyarázni az emberiség történelmét űrlény társainak. Az ásatásai tanulságait egy 24 órás emberi időmérő szerkezeten ábrázolhatná, ahol minden óra 100000 év elmúlt időt jelképez. Ha az emberi faj éjfélkor született, akkor most az első napunk vége felé tartunk. Vadászó-gyűjtögetőkként éltünk majdnem az egész nap, hajnaltól délig és napnyugtáig. Végül este 11:54-kor áttértünk a mezőgazdaságra. Ahogy a második éjfélünk közeleg, az éhínség sújtotta parasztok helyzete végül eláraszt-e mindannyiunkat? Vagy valahogy végre rátalálunk-e igazán azokra a vonzó áldásokra, amiket a mezőgazdaság csillogó kirakata mögé képzelünk, de mindeddig elkerültek minket?

[Fontos: a cikk nem foglalkozik azzal, hogy a jelen helyzetünkre vonatkozó tényleges tanulságokat levonjon, nyitva hagyja a kérdést. A vadászó-gyűjtögető életmódra való gyors visszatérés az egész emberiség számára teljes fizikai lehetetlenség. A helyzetet jelentősen tovább bonyolítja, hogy az olaj – egy véges erőforrás – segítségével, egyéb elvileg megújuló forrásokat is, mint az édesvíz és a talaj, az újratermelődésüknél sokkal nagyobb tempóban használt fel a civilizáció. Következő készülő esszémben a haladás és az apokalipszis látszólag egymással szemben álló, de valójában mégis egymást kiegészítő mítoszai közti, általában megvizsgálatlan lehetőségeket próbálom kifejteni, hogy van más út a csodaváráson, kétségbeesésen vagy érdektelenségen kívül.]

[Részlet Robert Wolff: Original Wisdom című könyvéből, fordítás általam]

Egy kormányzati hivatalnok mondta nekem, ideges hangon:

– Amikor a következő alkalommal meglátogatja azokat az embereket [az őslakosokat], derítse ki, hogy miért olyan makacsak!

Elmagyarázta, hogy Malajziának van egy Területfejlesztési Terve, amely növelné a produktivitást, a bevételt, a bruttó nemzeti összterméket, és nagy hasznára válna az országnak. A terv szerint sokezer hektárnyi érintetlen dzsungelt vágnának ki minden évben, hogy gumifákat ültessenek – Malajzia vagyona akkoriban főleg a gumiból és az ónból származott. A kormány ismétlődően felkereste az őslakosokat, akik az adott területeken éltek, és felajánlotta nekik, hogy fizetést kapnak a gumifák megcsapolásáért, amikor a fák beérnek ehhez. Elmagyarázták az őslakosoknak, hogy a kormány kivágná a dzsungelt, gumifákat ültetne a helyébe, és két évig gondozná a fákat a gyomok irtásával (arzént használva). Ekkorra a fák eléggé megnőnek már a kitermeléshez, és az őslakosoknak csak annyi lenne a dolga, hogy megcsapolják a fákat, begyűjtik a kaucsukot, beviszik egy gyűjtőpontba, és meggazdagodnak belőle.

A természetes gumi a gumifa nedve. Sekély átlós bevágásokat tesznek a fa kérgén, és a nedv (a kaucsuk) lecsurog a bevágásokon, és összegyűlik egy kis edényben. Minden nap begyűjtik a kaucsukot, ami addigra kicsit megkeményedett. Szükség van valamennyi feldolgozásra a gumi előállításához, bár vegyszerekkel a végtermék minősége javítható. Kell némi ismeret a fák megcsapolásához, de nem sok. A vágások nem lehetnek túl mélyek (ebbe belehalhat a fa), és az adott napi vágás olyan közel kell, hogy legyen a tegnapihoz, amennyire csak lehetséges, hogy a növekvő fa kérgének minden hüvelyknyi része hasznosítva legyen.

Ez egy kockázatmentes ajánlatnak tűnt a kormányzati hivatalnok számára, és nem értette, hogy miért mindig csak mosolyognak rajta az őslakosok, majd megköszönik és visszautasítják. Azon tűnődött, hogy hátha én meg tudnám győzni őket, hogy az ő érdeküket szolgálná, ha részt vennének a tervben.

Azt mondtam, megpróbálom.

***

Amikor a következő alkalommal meglátogattam egy őslakos települést, és körben ültünk kora este, elmondtam nekik, hogy mit mondott nekem a hivatalnok a területfejlesztési tervről, és a szerepről, amit ők, a Sng’oi játszhatnának benne. Hogy mit gondoltak erről?

Mint általában, hosszú csend következett. Az emberek láthatóan elgondolkodtak, de senki sem szólalt meg. Felmerült bennem, hogy talán nem értik a kérdést. Megismételtem:

– A kormány kivágja a fákat, hogy gumifákat ültessen. Azt kérdezik, hogy meg akarjátok-e tanulni, hogyan kell a fákat megcsapolni, hogy pénzt keressetek. Semmit nem kell tennetek két évig, amíg a fák meg nem nőnek eléggé. És aztán is csak annyi a dolgotok, hogy bevagdossátok a fákat, – néhány ember erre bólogatott, hogy láttak már ilyet, és tudják, hogyan kell csinálni – összegyűjtitek a gumit, leadjátok a kormánynak, és ők jól fizetnek érte.

Újabb hosszú csend.

Végül egy ember megszólalt. Mint általában, az egész csoport nevében beszélt. Azt mondta, hogy hallottak már erről a más településekben élőktől, akiket a kormányzati emberek felkerestek, hogy elmagyarázzák ezt nekik. Egy kis habozás érződött a hangján, majd folytatta:

– Amikor kivágják az erdőt, és csak egyféle fát ültetnek, akkor már csak az az egy fa él meg ott. És ez után a talaj halott.

Mind bólogattak, hogy ez így van.

Nem voltam benne biztos, hogy jól megértettem, de ez volt minden, amit mondtak erről. Mosolyogtak, de nem válaszoltak semmi további kérdésemre.

***

Benn a városban én is feltettem néhány kérdést magamnak. A gumifa átlagéletkora negyven év, amint egy gumifaültető mondta nekem. A fák első generációja után, nos, igen, szerinte magára hagyják a területet. De ő arra gondolt, hogy talán lehetne újabb gumifákat ültetni, egy kis műtrágya használatával, vagy valamivel. Nem volt teljesen tisztában a jövővel – túlságosan lekötötte az, hogy minél több gumit nyerjen a fákból az alatt a negyven év alatt, amíg nőnek. Neki a negyven év több mint elég idő lenne arra, hogy összegyűjtse a kis vagyonát, nyugdíjba vonuljon, és elfeledhesse ezt az egészet.

Visszamentem abba a hivatalba, ahol megkértek rá, hogy magyarázzam el a tervet az őslakosoknak. Amikor megadtam nekik a rövidke és egészen egyszerű választ amit a Sng’oiktól kaptam, nem nagyon hatotta meg a szobában tartózkodó hivatalnokokat. Az arcuk egyértelműen elárulta, hogy úgy érezték, ez csak egy tipikus őslakos kifogás, és nem egy igazi válasz.

A szoba végében egy angol ember telefonált, de kicsit később csatlakozott hozzánk. Elismételtem, hogy az őslakosok, akiket én megkérdeztem, csak ennyit mondtak: „amikor kivágod a fákat, és csak egyféle fát növesztesz, egy generáció után a talaj halott.”

Izgatottá vált, megragadta a karom, és kérte, hogy menjek vele.

Beültünk a terepjárójába, és rövid úton eljutottunk egy mezőgazdasági kutatóállomáshoz, közvetlenül Kuala Lumpur mellett. Az út közben elmesélte, hogy kiválasztottak egy kis területet a dzsungelben, egy hektárt, ezt kötéllel körülvették, és egy rácsot alkottak a fák megjelölésével. Most épp összeszámlálják az összes növényt, ami ott nő.

Amikor megérkeztünk, megmutatta nekem a százszor száz méteres területet, amiben vonalak jelölték ki a kisebb négyzeteket. Aztán bevitt egy kis kunyhóba, ahol a papírokat tartották. Befejezték a fák megszámlálását, mondta, és most már a cserjéket, bokrokat, kúszónövényeket számlálják. És ezután jön csak a munka még nehezebb része, mondta, amikor összeszámlálják a mohákat, zuzmót, és egyéb apró növényeket.

– És, – fejezte be egyértelmű sajnálattal a hangjában – a talaj organizmusainak vizsgálatát még csak elkezdeni se tudjuk.

Nem emlékszem a pontos számra, de volt, mondjuk, háromszáz fa. Aztán hozzátette:

– A legelképesztőbb dolog ebben a sok fában az, hogy alig van olyan faj, aminek egynél több egyede lenne jelen.

A fák az adott területen majdnem mind különbözőek voltak. Legfeljebb kettő, nagy ritkán három azonos fajta.

Leültetett, egy kiselőadást tervezett tartani nekem. Elmagyarázta, hogy mivel a dzsungel annyira burjánzónak tűnik, annyira gazdag növényekben, amik mind különbözőek, hogy a legtöbb ember azt hiszi, hogy a talaj az annyira gazdag, hogy ezt a sokféleséget el tudja tartani.

– Nem így van – mondta. A hangja visszhangzott a kicsiny kunyhóban. – Nem a talaj, hanem a sokféleség maga, ami ezt a burjánzást lehetővé teszi. Amit egy növény felvesz a talajból, – magyarázta ismétlődően mindig más szavakkal – egy másik visszaadja a talajba. Nem a talaj az, ami ezt a lenyűgöző sokféleséget teremti – hanem a levegő és a nedvesség. Ez a meleg időjárás, szélsőségek nélkül, az állandó magas páratartalom, ezek teszik mindezt lehetővé.

Visszaült a székébe, a térdünk majdnem összeért a kis helyiségben.

– És ami a gumifát illeti, hogy csak egy generációig növeszthető… természetesen igazuk van a barátaidnak. Tökéletesen igazuk. Negyven év után a talaj annyira kimerül, hogy már fű se nő rajta. Persze túlzok, fű még a beton réseiben is nő, de érted, mire célzok. Úgy negyven év után, az a talaj halott.

***

Elkezdtem egy kicsivel többet megérteni az emberekről, akik egy teljesen más módon látják a világot. Negyven év hosszú idő. Kétlem, hogy a Sng’oik átlagéletkora sokkal több lenne, mint negyven év. A visszautasításukat egy olyan dologra alapozták, ami már nem érinti őket az életükben. Az őslakosokat nyilvánvalóan nem érdekelte a meggazdagodás, de mélyen törődtek a világukkal. Nem tudták elképzelni, hogy részt vennének egy olyan tervben, ami megöli a talajt.

A negyven évre lévő jövő túl hosszú idő a legtöbb nyugati embernek, hogy belegondoljon. Olyan cégeket vezetünk, amelyek a következő negyedévre tekintenek előre, és kormányokat, akik egy évre. Némely országnak van terve a jövőre, de nem jut eszembe egy se, Kínán kívül, ahol valaha lett volna tízéves terv. Leggyakrabban egy országnak három vagy ötéves terve van. A nyugatiak megragadnák az alkalmat, hogy pénzt keressenek negyven évig. Ezután, nos, úgyis jön majd valami más. Negyven év alatt jó keresettel összegyűjthetünk annyi pénzt, hogy utána élhetünk a kamatokon. Nehezen elképzelhető számunkra, hogy visszautasítanánk egy ilyen lehetőséget.

A Sng’oik viszont nem mentek túl sokra a pénzzel. Nem volt rá szükségük, alig mentek valahova, ahol el tudták volna költeni, és alig volt valami, amit meg akartak volna venni. Nem, ez a földről szólt. Talán nem érezték úgy, hogy a föld az övék, de az volt az ő világuk. Nem vennének részt a föld elpusztításában. Ők részei voltak a dzsungelnek. Ugyanúgy nem tudnák elképzelni az erdő elpusztítását, mint saját bőrük lenyúzását.

Néha viccelődtek az embereken, akik úgy érezték, hogy birtokolhatják a földet. Egy gyermek mondta nekem: „Hogyan lehet valakinek földje? Mi vagyunk a földé. [vagy: földdel]”

***

Később, sokkal később, egy másik hivatalnok, aki a Területfejlesztési Terven dolgozott félrehívott, és megkérdezte, hogy mit tudnék neki mondani erről az őrült elképzelésről, hogy az őslakosok nem birtokolják a földet. Végül is azt mondták, hogy fákat birtokolnak!

Úgy tűnt, a kormány elkezdte a dzsungel kivágását valahol, és azt mondták nekik, hogy egy adott fa egy őslakoshoz tartozik. A hivatalnok nem gondolta, hogy az ember, aki ezt mondta, maga birtokolta volna a fát, de az illető nyilvánvalóan úgy tűnt, hogy meg akarta védeni a fát, mert tudta, hogy az tartozik valakihez.

A hivatalnok arra volt kíváncsi, hogy hagyják meg azt a fát, és csak körülötte vágjanak? Meghagyják azt az egy fát, hogy körbevegye a gumifaültetvény? Hajlandóak lennének ezt megtenni, de valaki mondja meg nekik gyorsan, hogy mely fákat hagyják meg.

Elmagyaráztam, amennyire csak képes voltam, amit tudtam a fák és az emberek összetartozásáról. Ez nem egészen birtoklás, mondtam.

A hivatalnok nagyon türelmetlenné vált:

– Nos az, vagy nem az? Ha valami hozzád tartozik, azt birtoklod.

Megpróbáltam elmondani neki, hogy ez olyan mint az ő neve – őhozzá tartozik, de nem tudja eladni.

Ez nem tűnt valami értelmes dolognak a hivatalnok számára. Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy tovább beszéljen velem. Amint elsétált, visszanézett, és azt mondta a válla felett:

– Mondja meg a barátainak, hogy ha kivágnánk egy rohadt fájukat, kártérítést fizetünk nekik. De ezt nekik kell kérniük. Nincs arra időnk, hogy kérdezősködjünk.

Az utóbbi hónapban több könyvet elolvastam, pszichológia és ökofilozófia előadásokon voltam, valamint tanyasi összejöveteleken és városi szervezkedéseken. Saját könyvem ötletét nem vetettem el, sőt, letisztult bennem, hogy miért, hogyan, és miről szeretnék írni. A miért is nagyon fontos kérdés, hogy minél tudatosabban üljek le dolgozni rajta.

Holnap azonban még elutazom Pestre, egy tájkímélő helyi gazdaság témájú konferenciára. Most úgy gondoltam, megosztom néhány válaszlevelem részleteit, amiket a „környezeti válság” kurzusomra kapott házidolgozatokra reagálva írtam. Magukról az esszékről még nem érdeklődtem meg senkitől se, hogy megoszthatom-e őket, pedig jónéhány nagyon megérdemelné, hogy többek is olvassák. Remélem, hogy az szerzők közül néhányan majd megosztják műveiket saját oldalaikon!

Ezek így most csak röviden kifejtett gondolattöredékek, ömlesztve, és nem foglalkoztam sokat a letisztázásukkal. Az utalások az esszék tartalmára szerintem kibogozhatóak azok ismerete nélkül is. Remélem, találtok bennük érdekes morzsákat, és szívesen várom a kéréseket, hogy mit fejtsek ki bővebben!

***

Újraéleszteni kapcsolatainkat egymással, és a tágabb fizikai és természeti világgal: ez a nagy feladat, amelyben a túráknak tényleg fontos szerepe lehet. Bár én úgy tapasztaltam magamon is, és ökopszichológiával foglalkozók cikkeit olvasva egyaránt, hogy néhány nap az igazi lelki változás, egy tartós katarzis eléréséhez még kevés. Körülbelül két hét az az idő, amikor messze a legtöbb ember megtapasztal egy igazi kizökkenést, a városi agymosás addigra annyira elgyengül, hogy hirtelen kikapcsol. Sokan, akik hosszabb kimozdulásokat szerveznek, arról számolnak be, hogy két hét után sokakból előtör egy elfojtott sírás, de ezzel együtt végre igazán, először fellélegeznek és felszabadulnak.

A résztvevő kisfilmje:

***

A fő kérdés az, hogy lehetséges-e ilyen sokrétű korlátozást bevezetni, és ellenőrizni. A véleményem szerint a jelenlegi pénzügyi rendszerben nem, hisz mit csinálnának a gazdagok a pénzükkel, ha nem költhetnék, és semmit sem adna a szegényeknek, akik eleve nem vehetik meg ezeket a dolgokat. Persze lehet próbálkozni egy elméletben fenntartható „öko-kommunizmus” kitalálásával, de nehéz látni, hogyan ne lehetne visszaélni bármilyen ilyesmi rendszerrel.

Az igazi probléma ott van, hogy túl hosszú láncon jutunk hozzá szinte mindenhez. Így könnyen felépülhetett az, hogy a világ egyik fele kizsákmányolhatja a másikat. De ezen hosszú láncokat az olajhozam meredek esése úgyis rövidebbre kell, hogy vágja. Képzelj el egy világot, amiben minden élelmiszered, ruhád, és egyéb használati tárgyad sokkal közelebbről kell, hogy származzon, mert a hatalmas energiaigényű hosszú láncolatok nem tarthatóak többé. Szinte minden, amit „fogyasztasz”, legfeljebb három-négy hosszú ismeretségi láncon jut el hozzád. Ez még mindig több, mint ha mindenki ökofalvakban, önfenntartó közösségben élne, mert ez azt jelentené, hogy mindenkit személyesen ismersz, aki előállít valamit neked, és mégis sokkal rövidebb, mint a mai láncolatok. Így nem létezhetnének munkásnyúzdák, pusztító bányászat és ipar, mert ezek következményei ott lennének szinte a szemünk előtt, nem messzire elrejtve és elhallgatva.

Az ellenőrzéshez egy hosszú láncolatú rendszerben egyfajta öko-rendőrség kellene, amely minden példából tanulva könnyen korrumpálható lenne. Egy rövid-láncú világban azonban mindenkinek jól felfogott önérdeke lenne nem tönkretennie a saját barátja barátjának barátját, és a közös tájat.

A mai társadalomban az emberi munka mindössze 5%-a tényleges fizikai léthez szükséges javak előállítása: élelmiszerek, ruházat, épületek… A maradék 95% lényegében csak a környezetünk és az emberi elmék teleszemetelését jelenti, felesleges cuccokkal, reklámokkal. És emiatt már alig van időnk egymásra, elfeledjük, hogyan nyújthatna több örömet a közös létezés, mint a még több holmi hajkurászása.

Szerintem elsősorban erre kell ráébrednünk. És közösségi kertekkel, ahonnan egészséges ételt szerezhetünk, és a közös valódi munka örömét is megtapasztalhatjuk, mély beszélgetésekkel és egymás támogatásával rájövünk, hogy tényleg mennyire őrülten cselekedtünk eddig.

Tanulnunk kell a Húsvét-szigetekiek bukásából. Ők kivágták az utolsó fáikat is, hogy szobrokat állíthassanak, miközben a hal volt a fő táplálékuk, és a halászathoz hajókra volt szükségük. A vezetők talán azt gondolták, hogy nem állíthatják le a szoborfaragtatást, mivel azzal bevallanák, hogy tévútra vitték a népüket, akik így fellázadnának ellenük. Így inkább az utolsó napig fenntartották az eddigi rendet. Számunkra azonban érdekesebb az, hogy mit gondolhattak a favágók és kőfaragók. Talán azt, hogy ha feladnák eddigi munkájukat, „miből élnének meg”? Halásznak nem állhatnak, mert nincs több üres hajó, meg egyébként se ahhoz értenek. Ha meg nem dolgoznak, nem kapnak enni. Így vágták tovább a fákat, a saját végzetükre.

Ha minél többen megértenénk, hogy az igazi kérdés az, hogy miből fogunk élni, a valós értelemben, és nem az, hogy miből fogunk „megélni”, talán kiderülne, az egymás közti együttműködés megszervezése nem csak attól függhet, hogy pénznek nevezett papírdarabokat tologatunk. Szerintem csak így van esélyünk a túlélésre, és egy boldogabb és józanabb életre.

***

Az olvasás nem létszükséglet a teljes emberi létezéshez, és nincs a génjeinkbe kódolva. Az orális kultúrákban a generációról generációra átadott tudásanyag egy sokkal élőbb szövedéket alkotott, hasznossága és valódi érdekessége alapján nagyon jól leszűrődött és lecsiszolódott. Az olvasás agyterülete „megszállással” alakul ki, az adott agyterület a természeti népeknél a nyomolvasásban, és megannyi növény és állat apró különbségeinek felismerésében segít sokat. Úgy is mondhatnánk, ők a természetet olvassák, könyvek helyett.

Bár ez számomra is inkább csak evolúciós pszichológiai érdeklődésem miatt érdekes, mert akárhogy alakul a mai társadalmunk, el nem tudom képzelni, hogy a sok évezredes törzsi népek szájhagyományaihoz akárcsak közelannyira lecsiszolódott, a természeti világ megértését segítő tudásanyag alakuljon ki. Más utat járunk, a könyvekben élő tudás útját, amely viszont szintén hatalmas erőt is rejt, de megannyi veszélyt is. Úgy gondolom jó pontosabban értenünk, hogy mit vesztettünk, az olvasással, de azt is, hogy pontosan mit nyertünk, hogy felelősségteljesen tudjuk használni „újfajta” tudásfelhalmozó képességünk.

Még egy pici adalék: a gyerekek között vannak, akiknek az írásban-olvasásban gondot jelent a b és a d betű megkülönböztetése, amint a jobb és balt is keverik. A jobb-bal megkülönböztetést a mozgás rengeteget segíti, úgy mint megannyi más agyfunkció megfelelő kialakulását is. És főként nem az edzés típusú mozgás, hanem az apró és lassú, egyensúlyérzéket és koncentrációt kívánó fajta. A jóga és a keleti küzdősportok sok ága ehhez évezredes jól lecsiszolódott módszereket adnak. Egyszer meghallgattam egy diszlexiás gyerekekkel is foglalkozó neuropszichológus előadását, aki mindenkinek ezeket javasolja, mert működnek.

Szóval sokat lehetne még tanulniuk az iskoláinknak is.

***

Köszönöm az írásodat, hogy megfogalmaztad a helyzet, a jelenlegi domináns szemlélet tényleg eléggé felfoghatatlan abszurditását. Úgy gondolom ennek a megértése, átélése, és fokozatos feldolgozása sokkal többet képes változtatni egy ember szemléletén, mint egyetlen konkrét körülhatárolt probléma megoldásán és okain gondolkodni. Valójában ezek nem is körülhatárolható problémák, mégis a legtöbb alkalommal a klímaváltozásról, energiaválságról, gazdasági válságról, különböző társadalmi problémákról leginkább olyanokat olvasok, hogy így vagy úgy megoldhatnánk őket, hogy ezek külön-külön olyan bukkanók, amelyekre az értelmesen gondolkodó és cselekvő társadalmunk megadhatja majd a válaszokat. Eleinte kétségbeejtő lehet belegondolni, hogy talán ezek a problémák egyfajta kollektív őrültségnek csak tünetei.

Számomra mégis pont ez a gondolat erőt is nyújt. Olyan katartikus felébredésre ad lehetőséget, amely nem történhetne meg, ha csak egyetlen problémával néznénk szembe. Akkor könnyedén továbbra is csak a szőnyeg alá söpörhetnénk a válságjeleket. Most is ezt teszik legtöbben, de ez már szerintem nem sokáig tartható.

Figyelmes takarékosságoddal is nagyon jó példát teremthetsz, és akár apró beszélgetésekkel is segíthetsz az ébresztésben. De számomra is elég szomorú néha, hogy édesanyámmal se tudtam megértetni igazán. Ő azt mondja, mindenki úgyis meghal egyszer, minek ilyesmin aggódni? A világ nem véletlenül olyan, amilyen, okai vannak, tehát hiába hibáztatnék bárkit, nem lehet megváltoztatni. (Én egyébként nagyon figyelek arra, hogy sose hibáztassak senkit, csak egy gondolkodásmódot.) Ő nem hisz abban, hogy a Húsvét-szigetekiek példájából, vagy a természeti népek életmódjából tanulhatnánk valamit, mivel a mai világról is annyi hazugságot írnak, miért pont az ne lenne hazugság, amit a múltról gondolnak? Az indiánok pedig biztos drogoztatják a csecsemőiket, azért nyugodtak. Ő egyébként közgazdász doktorit végzett. Persze most kiemeltem néhány ellenvetését, de sok ilyesmit kaptam tőle.

Mégse keseredem el, mert úgy vélem, az idő nekünk dolgozik. A fizikus, akire az írásod elején utaltál, Hetesi Zsolt, a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács tagja, akinek a becslései szerint öt éven belül elkezdődhet a világ olajtermelésének évi 4-5%-os zuhanása. Ez tíz éven belül már komoly áramkimaradásokat, a légiközlekedés ellehetetlenülését, és hatalmas benzinárakat okozhat. A gázzal hasonló a helyzet, ráadásul a mostani gázcsőrendszer egy visszaeső nyomáson már nem működne megfelelően, a csőrendszer visszaméretezése pedig hatalmas energia lenne ismét.

A felébredés el fog jönni, hogy ez mekkora szenvedést von maga után, azt az is erősen befolyásolja, hogy mennyi magot vetünk el addig az emberek fejében, hogy a kétségbeesést megértésbe, és utána összefogásba fordíthassuk. Nagy feladat, mindenki megtalálhatja benne a helyét.

Sok erőt és boldogságot kívánok! Mert az értelmes létezés boldoggá tesz, mégha nehéz is gyakran.