Mesék a világról és az életről II.

2011. február 27. vasárnap Jand Világ

[Ez egy folytatásokban közölt esszé, az első rész ismerete erősen ajánlott. Jelen részt később még valószínűleg fogom egy kicsit rendezgetni formailag.]

Utópiák

Thomas More (Morus Tamás, ahogy a nevét magyarítani szokás) 1516-os könyvének címe: Utopia. A görög szó jelentése „nem hely”, azaz „sehol-föld”, de az angol kiejtése az eutopiával azonos, ami pedig „jó hely”. More kitalált szigetén mindenki kolostori kisközösségekben él, de vallásszabadság van, mindenki szabadon dönthet (bár az ateistákat mind a napimádók, a Földanyában vagy az őseik szellemében hívők és a monoteisták is lenézik, de eltűrik). Nincs papi cölibátus, de vannak női papok, és sokmindenben egyenlők a nemek. (Megjegyzem: kényszerített, túlzott egyenlőség is szabályozza az embereket, így a mű a Szép Új Világ előfutára is. Még a játékok időpontja is rögzített, és kötelező.) A házasság előtti és azon kívüli szex igen erősen büntetett: életfogytig tartó kényszerített cölibátussal illetve rabszolgasággal. Azonban a válás és újraházasodás engedélyezett. Nincs magántulajdon, mindent közösen használnak, és a tárgyakat közös raktárakban tárolják. Minden házban tíznél többen laknak, és a lakók tízévente sorshúzással cserélődnek. Az egészségügyi ellátás mindenki számára teljesen nyitott, és az eutanázia engedélyezett (sőt, a gyógyíthatatlan betegeket megpróbálják rá is venni erre). Nincsenek jogászok, és csak a legegyszerűbb törvények vannak, amiket mindenki megérthet, bár ezek szigorúak (az író nevéhez illően „móresre tanítanak”, a latin mores jelentése: szokások, erkölcs). A bűnt elkövetőkre nehéz aranyláncokat raknak, így az arany a szégyen jelképe, nem egy kívánt dolog.

More katolikus volt, később szentté is avatták. Ez utóbbi „eretnek” gondolatainak ismeretében meglepő lehet. Azonban More Utópia szigetét sohasem állította be jövőképként, mindvégig megmaradt sehol-földnek. Sőt, lordkancellár tisztségében Anglia legbefolyásosabb jogásza és a protestánsok ádáz üldözője volt, jópár embert máglyára küldött, és a kolostori élet helyett városban élt. Szatíra lett volna tehát az egész műve? Vagy egy olyan ember alkotása, aki a ráosztott társadalmi szerepéből való nyílt kilépést teljes joggal öngyilkosságnak látta, így inkább azt az utat választotta, ami által legalább burkolt módon megoszthatja az utókorral a rendszerkritikáját? Könyve talán szándékosan kétértelmű.

Az egyik főszereplő, Raphael Hythlodeaus neve is kettős értelmű: keresztneve Rafael arkangyalé, aki az igazság hordozója, a gyógyító, a betegek védőangyala, vezetékneve pedig görögül „bolondságokat beszélő”, bár aki mindig figyelmeztet arra, hogy a szavait nem szabad fenntartások nélkül elfogadni. A könyv első része a „valóságban” játszódik, és More magát is beleírta szereplőként: Antwerpenben találkozik Raphaellel. Raphael rossz királyi tanácsadónak tartja More-t, például felhívja a figyelmét arra, hogy a tolvajok halálbüntetése nem hozhatja meg a kívánt eredményt, csak azt éri el, hogy a tolvajok gyakrabban megöljék a kiraboltat, hogy ne legyen tanú, ha már a lebukás esetén rájuk váró büntetés úgyis ugyanaz. A tolvajlás fő okaként a földek körülkerítését, és az ebből adódó éhezést jelöli meg.

A szigetre való utazásuk után Raphael a kereszténység terjesztője lesz, de teljes mértékben elfogadja a vallásszabadságot: „… mert ha tévednének, és létezik jobb kormányzás, vagy egy Istenhez közelebb álló vallás, hisznek az Ő jóságában, hogy ezt majd tudatja velük”. A valós világbeli More vesztét később a hite okozta: amikor a katolicizmus védelmében nyíltan szembehelyezkedett VIII. Henrikkel, a király hazaárulás címén kivégeztette.

Mára az utópia szó egy általánosabb értelmet vett fel: egy sok szempontból jó és fenntartható (azaz nem csak egy rövidke időszakra vonatkozó) jövő képét. Ebben az értelemben More művét ma már könnyen anti-utópiának is tekinthetjük, mégis a civilizáció talán minden társadalmának és minden korának megvoltak a maga utópia-elképzelései. Az ipari forradalom óta, de a huszadik században jelentősen felerősödve, ebben gyakran központi szerepet játszott a technológia. Sokáig hülyének nézték volna azt, aki azt állítja, hogy az emberek el fognak jutni a Holdra, de néhány utazás után leállnak ezzel. Az volt az elképzelés, hogy a fejlődés ezt jelenti: amit egyszer az emberiség megcsinál, azt onnantól mind csak egyre gyakrabban, gyorsabban és jobban lehet majd véghezvinni újra és újra.

Úgy gondolom, hogy ez a hit mára erősen megrengett, még ha ezt ritkán mondjuk is ki. Sok dologról, amit fejlődésnek tartottunk, már nem tudjuk leplezni magunk elől, hogy valójában véges erőforrások gyorsuló ütemű felhasználásán alapult.

Persze még most se nehéz hinni abban, hogy jönnek majd új „csodatechnológiák”, amelyek megmentenek minket. Szerintem főleg azért, mert a mai technológiáink máris csodatechnológiáknak tűnhetnek. Senki sem tudna átlátni mindent arról, hogyan is működik egy mai számítógép, és milyen ipari folyamatokon alapul az előállítása. Oly magasra építettük már a technológiai Bábel-tornyunk, hogy fentről nézve az alapjai már a ködbe vesznek. Így könnyű hinni abban, hogy akármilyen magasság elérhető.

Egy cseresznyefáról is gyakran először a könnyen elérhető, legszebb gyümölcsöket szedjük le. Hasonló módszert követtünk lényegében minden erőforrás kitermelésében, beleértve a fosszilis és megújuló energiát, fémeket, ásványokat. A „magasabb cseresznye” a kőolaj esetében például azt jelenti, hogy most már az óceán mélyén kell fúrnunk, és sűrű, nehezen feldolgozható kőolajfajtákat is kitermelünk. De ismétlem: ez a helyzet nem csak a kőolajra érvényes. Így egy meglehetősen ingoványos talajon állhat az egész technológiai építményünk, és a torony minden jel szerint máris dől. És ettől nem biztos, hogy képes minket megmenteni az, ha a tornyot még magasabbra húzzuk.

Szerintem egy fontos kérdés, amit feltehetünk: ha mindenki annyit dolgozik különféle problémák megoldásán, miért van mégis annyi gondunk? Akár problémamegoldásnak tekinthetjük nem csak munkahelyi tevékenységeket, hanem a szórakozást is, amivel az emberek az „unalom problémáját” oldják meg. Azonban ezt a fajta „problémát” meglehetősen külön kategóriaként kezeljük. Valójában a társadalmi, személyes és környezeti problémák közt kevés kapcsolatot látunk. Így egy társadalmi probléma „megoldható” úgy is, hogy személyes vagy környezeti problémákat teremt: a több biztonsági szabályozás nyűgöket az egyes emberek életében, vagy azzal, hogy egyes kacatokat messzi földről hoznak, helyben megoldódik az a társadalmi probléma, hogy tömegek dolgozzanak éhbérért (ezzel a problémát „exportáljuk”), de a szállítás rengeteg fosszilis energiát felemészt. Egy ember sok személyes problémáját megoldja, ha sok pénze van, és könnyen úgy gondolkodhat, hogy ő mindennek „kifizeti az árát”, de valójában luxuscikkei igazi árának tekinthetnénk sok ember munkaidejét, egészségét vagy akár életét is, vagy akár tájak, erdők, folyók egészségét és életét. És ha már az eddigieket se látjuk át, akkor nem csoda, hogy a környezeti problémákra sem tudunk elképzelni más megoldást, mint társadalmi megszorításokat, vagy személyes kényelmetlenségek felvállalását.

A problémamegoldásunk alapvető módszere tehát ez: leszűkítjük a figyelmünk azokra a dolgokra, amelyekben el szeretnénk érni valamit, célokat és határidőket tűzünk ki. Ez a módszer természetesen sok esetben megfelelő lehet, de sajnos beleesünk abba a hibába, hogy csak kalapácsunk van, és mindent szögnek nézünk. Vannak olyan globális problémák: éhezés, bűnözés, környezetszennyezés és klímaváltozás, és még sok más, amiket már régóta „próbálunk megoldani”, de valahogy mindig beletörik a bicskánk (vagy kalapácsunk).

Miközben egyre csak gyártjuk az „időmegtakarító-gépeket”, valahogy még sincs „elég időnk”. Egy mosógép kétségkívül időt ad nekünk, de közben a mosógép megtervezése, legyártása (az alapanyagok bányászatától kezdve), forgalmazása, reklámozása rengeteg ember idejét fogyasztja. Miközben a leszűkített előnyökre figyelünk, amit a mosógép nyújt, eszünkbe se jut felbecsülni az elosztott hátrányokat. Nem mondom persze, hogy pont a mosógépekkel lenne a baj, ez csak egy példa.

Kisebb méretekben viszont lehetséges ilyen számításokat elvégezni. Például ha egy egyedül élő ember hitelből autót vásárol, hogy munkába járjon vele, elégedett lehet azzal, hogy tíz perc alatt bent van a munkahelyén. De ki tudná számolni, hogy valójában mennyi idejével fizet ezért az útért: a benzinköltséget és az autó részlettörlesztéseinek összegét leosztja a nettó órabérével, így megkapja, hogy egy hónapban mennyi munkaideje szolgálja az autó fenntartását, majd ezt az időt leoszthatná az egyes utazásaira. Az emelkedő benzinárak mellett könnyen azt találhatná, hogy jobban járna, ha biciklivel járna.

De az emberünk így még mindig csak a saját maga idejével és pénzével számol. Mivel az autógyári munkások esetleg nem azt a fizetést kapják, mint ő, ezért ha az ő idejükre számolná át, az még több lehetne. A pénz mindent „egyneműsít”, azt az illúziót adja, mintha bármi bármire korlátlan mértékben becserélhető lenne. De ez a valóságban egyáltalán nincs így. Erre még visszatérek.

Valójában nem lehet „időt nyerni”, az időt csak eltölteni lehet valahogy, ostobán vagy bölcsebben. Az angol közmondás szerint „egy öltés időben kilencet spórol meg később”. De ma ezt gyakran messze túlzásba visszük, és kilenc öltéssel spórolunk meg egyetlen későbbit. Az olyan dolgokban pedig, amelyek nem nyújtanak közvetlen, leszűkített előnyöket, még arra az egy öltésre „sincs időnk”.

Többfajta evolúció

Az utópiák közé sorolom azt az elképzelést, hogy egy „új szemlélet” mindent gyorsan megváltoztathat. Én úgy látom, hogy egy új szemlélet ritkán hat igazán mélyre. Erre egy példa az, hogy a középkori európai embereknek megvolt a magyarázatuk arra, hogy miért zsákmányolhatnak ki vagy irthatnak ki más népeket. Az általános szemlélet az volt, hogy Isten fehér embereket teremtett, Ádám és Éva fehér emberek voltak, így a „többiek” (más bőrszínűek, de leginkább: más életmódot élők) vagy elfajzott népek, vagy egyenesen az Ördögtől valók. Darwin főművének megjelenése után nem kellett sok idő ahhoz, hogy megszülessen egy másfajta magyarázat: a fehér emberek „fejlettebbek”. Azaz nem „mi” voltunk itt hamarabb, hanem épp „mi” jöttünk később, tehát a magyarázat a feje tetejére fordult, de ebből is ugyanazt a következtetést tudták levonni.

Persze ez az evolúció félreértelmezésén alapult, a „fejlettségnek” valójában semmi köze sincs az élethez való „joghoz” vagy képességhez. A gerinceseket „fejlettebbnek” tarthatjuk a baktériumoknál, de ha az evolúció a „fejlődést jutalmazná”, akkor miért van még mindig annyi baktérium? Sőt, az emberi testben is tízszer annyi baktérium található, mint emberi sejt, és nélkülük teljességgel életképtelenek lennénk.

Az evolúció félreértelmezésének egy kulcspontja az, ha a természetet a versengés és együttműködés kettősségén át nézzük. Valójában ez a két fogalom annyira összefonódhat, hogy lehetetlen őket elválasztani egymástól. Egy ragadozó vagy parazita faj nem akkor lesz „sikeres”, ha korlátok nélküli hatékonysággal képes kihasználni a zsákmány illetve gazda faját. Ekkor végül táplálék hiányában maga is kipusztul. Azonban, ha kialakul egy populációdinamikai egyensúly, arra úgy is tekinthetünk, hogy a ragadozó faj „védi” a zsákmány faját attól, hogy az túlszaporodhasson, és így a maga táplálékát fogyassza túl. A gazella ettől még teljes erejéből menekül az oroszlán elől, mégis, egy hosszabb távú játékban „együttműködnek”.

A hangyabolyok egymás közt abban is versenyeznek, hogy melyik boly képes jobban megvalósítani a belső együttműködést. A szimbióta fajok egymással abban működnek együtt, hogy közösen versenghessenek a környezetükkel. Az emberi faj „sikere” a bennünk élő baktériumok sikere is, mert nélkülük sehol se lennénk.

A gyors változásban hívők néha felhoznak egy fogalmat: evolúciós ugrás. De a valóságban nem létezik „evolúciós ugrás”, inkább csak „evolúciós nekiiramodás”. Egy biológiai példa erre a denevérek fejlődése. A denevérek ősei valamikor fákon élő kis emlősök voltak. Mivel ebben az életmódban nagy veszélyt jelenthet a lepottyanás, ezért éri őket egy evolúciós nyomás, hogy jobb kapaszkodó karmaik vagy siklásra alkalmas bőrlebenyük alakuljon ki. Miután megjelent egy bőrlebeny a mellső lábaik körül, a denevérek ősei a siklás által már repülő rovarokat is elkaphattak, azonban ez a mutatvány a korábbiaknál nagyobb kockázattal járt. A több táplálék miatt megugrott a faj szaporulata, de az új veszélyek miatt a halálozása is. Ez a két feltétel tesz lehetővé egy „evolúciós nekiiramodást”, mivel a mutációk megjelenése és kiválogatódása a korábbinál gyorsabban történhet. Ha van egy közeli niche (lehetséges életmód, egy „hely” az ökoszisztémában, amit egy faj betölthet), akkor abba az irányba mozdulhat el az evolúciója.

Bár a biológiai, valamint a technikai és kulturális „evolúció” közt nem húzható tökéletes párhuzam, én úgy látom, sok elv hasonlóan teljesül. Így egyfajta evolúciós nekiiramodásnak tekinthetjük az ipari forradalom által megkezdett időszakot. Az új erőforrásoknak köszönhetően a korábbihoz képest hatalmas sebességgel kezdtek megjelenni új technológiák, és szintén nagy sebességgel sok el is tűnt.

De senki nem lett volna képes a múlt század elején megtervezni egy mai számítógépet. Voltak vizionáriusok, Charles Babbage-től Neumann Jánosig, akik leírták, milyen irányba fejlődhetnek a számítógépek. A vízió azonban abban tér el az utópiától, hogy egy homályos irányt jelöl ki, nem egy tiszta végcélt. A számítógépek, bár tervezve vannak, mégis mindig úgy „születtek”, hogy alkalmazkodniuk kellett a már meglévő gyártási technológiákhoz és szabványokhoz, bár néhányat mindig megváltoztathattak, de teljes „ugrásra” nem volt lehetőség. Az új gyárakat és eszközöket csak a már meglévő technológiák felhasználásával tervezhették és valósíthatták meg. Ennek a továbbgondolásához előbb visszatérünk a biológiához.

Van egy általánosan felismert elv, hogy minden fajban az egyedfejlődés valamennyire követi a törzsfejlődést. Például az emberi magzatok egy bizonyos időszakban meglehetősen szőrösek, de ez a szőrzet még a méhen belül kihull. Jelentősen koraszülöttek esetében persze már a méhen kívül. Ennek az okát is abban kereshetjük, hogy nincs evolúciós ugrás, mivel az egyedfejlődést egy hosszú és bonyolult „program” vezérli (amelynek természetesen van „bemenete” is, a méhen belüli fejlődés attól is függ, hogy milyen tápanyagokat és egyéb ingereket kap a magzat). Egy olyan mutáció, amely ennek a programnak egy korai szakaszát érinti, sokkal nagyobb valószínűséggel eredményez sérült vagy életképtelen egyedet, mintha a program (ami egyébként nem ér véget a születéssel) „végefele” történne változás. Ezen változások lassú egymásra rakódása magyarázza az egyedfejlődés és törzsfejlődés viszonyát.

Minderre egy jó példa az emberi szem, illetve minden gerinces faj szeme. Amikor az összes gerinces réges-régi közös őseinek kialakult a látószerve, a kezdetleges fényérzékelő sejtekből a látóideg előre nyúlt ki. Ezt a hibát a fokozatos evolúció nem tudta kijavítani, a látóidegeknek így egy kötegben összefutva valahol át kell lépniük a retinán, ezt nevezzük vakfoltnak. A vakfolt létét általában nem érzékeljük, mert agyunk kipótolja a látott képben keletkező kis lyukat. De a fejlábúak (például a polipok) szeme nem tartalmazza ezt a hibát, ettől még a gerincesekhez hasonló élességű lehet a látásuk.

Darwin egy mondatában bevallja, hogy meglehetősen abszurdnak tűnhet, hogy a szem összetettsége lépésről lépésre alakulhatott ki. Ezt a mondatot az evolúció-tagadók gyakran kiragadták, pedig Darwin csak arra használta, hogy rámutasson: ez azért lehet, mert az időtávlatok, amelyekben az evolúció működik, meglehetősen távol esnek a hétköznapi gondolkodásunktól.

Utópiának tartom az összes olyan elképzelést, ami bármilyen „társadalmi hibára” olyan megoldást javasol, hogy az alapjaitól kellene újraépíteni mindent. Hiába találnánk ki valami teljesen mást az egész technológiai és társadalmi építményünk helyett, ha az megvalósíthatatlan. Bár már egy korábbi szakaszban megbukik az egész: valójában megtervezhetetlen is. Ez a tervezési feladat ugyanis sokkal összetettebb lenne egy számítógépnél, abszolút reménytelen előre átlátni, hogy mi fog működni ténylegesen, és mi nem. Egy utópia nem képes minket vezetni, csakis egy vízió. De lehetséges-e egy újfajta vízió?

Egy kis ökológia

Egy erdőtűz után a nyíltan maradt területen először gyorsan növő lágyszárú növények jelennek meg újra, amiket gyakran „gyomoknak” nevezünk. Ezek a növények egy olyan stratégiát követnek, hogy a rendelkezésre álló tápanyagokat a lehető leggyorsabban próbálják felvenni, és szaporodni. Tehát mondhatnánk, hogy „leszűkített előnyöket” vesznek figyelembe, saját energia-felhasználásukkal pazarlóak, hogy a minél gyorsabb terjeszkedést elérjék. Azonban az „uralmuk” csak időleges. Amikor már kitöltik a megtisztult helyet, a stratégiájuk, például, hogy sok magot hoznak, továbbra is energiaigényes a számukra, de már nem hoz további előnyt. Fokozatosan megjelennek olyan növényfajok, amelyek kevésbé „mohók”, így jobban fenn tudják tartani magukat a már telített terepen. Megjelennek előbb a cserjék, majd a fák, és így az erdő idővel visszaveszi az uralmat. Ekkorra már olyan növényfajok vannak túlnyomó többségben, amelyek lassan nőnek, és sokkal nagyobb változatosságban. Újra kialakul egy tápanyagkörforgás, ami által nem az egyes fajok hatékonysága maximalizálódik, hanem az egész életközösségé. A leszűkített előnyökről áthelyeződik a hangsúly az elosztott előnyökre.

Az ökológiában ezt a lépcsőzetes folyamatot nevezik szukcessziónak (követés). Populációdinamikai jelöléssel az első típusú stratégiát R-stratégiának, a stabil állapotot elért klimax ökoszisztémákhoz illeszkedőt pedig K-stratégiának nevezik. A fajokat R- illetve K-szelektált fajoknak is nevezik a stratégiájuk szerint, bár ez természetesen nem egy éles kettősség, hanem egy átmenet, és vannak olyan fajok, amelyeknek elég rugalmas a stratégiájuk ahhoz, hogy bármely típusú viselkedésre képesek legyenek, például az egerek és az emberek is.

Hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy az R-stratégia „rossz”: mint láttuk, fontos szerepet tölt be egy természetes regenerálódási folyamatban. Az R-stratégiát követő növények azok, akik az erdőtűz után az elérhető tápanyagot minél gyorsabban megkötik magukban, mielőtt az eső túl sokat elmoshatna. Így egyfajta „mentőalakulatként” működnek. De egy K-szelektált környezetben nem sok hely jut számukra. Egy ragtapasz is rendkívül hasznos lehet, de ha teleragasztgatjuk vele a testünk, az nem az.

A fosszilis energiaforrások felfedezése egy hatalmas nyílt terepet nyújtott az emberiség számára. Ha technikának nevezzük nem csak a gépeinket és gyárainkat, hanem például a törvényeket és az irodalmat is, és minden gondolkodásmódot, ami által egymáshoz és a világhoz viszonyulunk, akkor is azt mondhatjuk, hogy a technikáink túlnyomó része R-stratégia. Leszűkített előnyöket keresünk, és azok hatékonyságát külön-külön próbáljuk maximalizálni. Ismét: az úgy kétszáz éve előttünk megnyílt „bőség” hatásaként ez nem túl meglepő.

Azonban az R-stratégiáink lassacskán elérték a korlátaikat, és gyengélkedni kezdtek, így a problémáink már gyorsabban szaporodnak, mint a megoldásaink. Szerintem mégse az kellene, hogy legyen a fő kérdés, hogy a „mohó módon” kialakított technológiáinkból és tudásunkból mit kell kidobni, hanem, hogy mit lehet megmenteni? Egy R-stratégiák által dominált világban például „senkinek sem állt érdekében”, hogy olyan gyógymódokat alakítson ki, amelyek helyben termesztett növényeken alapulnak, egyfajta „tudományos természetgyógyászatot”. Paradox módon az ipari gyógyszergyártás az egyik legtoxikusabb ipar. Nem csak a gyógyszergyártás melléktermékei, hanem még az emberekből lebomlatlan formában kiürülő gyógyszerek is súlyos ökológiai problémákat okozhatnak. És végsősoron mindannyian fogyasztunk az ételeinkkel és vizünkkel egy olyan gyógyszerkeveréket is, amely nem nekünk lett szánva. Ismét: a leszűkített előnyökkel gyakran együtt járnak elosztott és így felmérhetetlen hátrányok. De a hatalmas felhalmozott tudáskészletünket egy új szemlélettel feldolgozva olyan módszereket alakíthatnánk ki, amelyek sokkal hasznosabbnak bizonyulhatnak, mint a gyengélkedő R-stratégiáink, vagy annál, ha veszni hagynánk az egészet.

A természeti környezetünkre, és magunkra is máshogy tekinthetnénk. Egy fa által számunkra nyújtott leszűkített előnyök: a faanyag és esetleg a gyümölcsök vagy magvak. A fa által nyújtott elosztott előnyökből pedig néhány: rengeteg vizet megszűrnek és elpárologtatnak, növelve a csapadékot, élőhelyet és táplálékot nyújtanak megannyi rovar- és madárfajnak, árnyékot adnak olyan növényeknek, amelyek a szórt fényhez alkalmazkodnak jobban, lehulló leveleikkel befedik a talajt, megakadályozva a kiszáradását, gyökereiken cukrokat is leadnak, amelyek táplálják a talaj baktériumait és gombatelepeit, amelyek elengedhetetlenek egy egészséges tápanyagkörforgáshoz. Biztos lehetne még hosszan folytatni a sort, szinte lehetetlen lenne felmérni, hogy ezeken az elosztott utakon a fák mennyit segítenek minket is. Ettől persze még használhatunk faanyagot, és megehetjük a gyümölcsöket, csak nem végletesen mohó módon. Az emberi élet hozzájárulása a teljes világunk eltartásához is lehetne hasonlóan elosztott. A technikáinkból és tudásunkból minél többet lehetne megpróbálni fokozatosan K-stratégiák formájába hozni. A többit sem kell azonnal kidobni, azok előbb-utóbb úgyis eltűnnek, akármit is teszünk. Tudom, hogy ez most még elvont, de eljutok majd konkrétumokig is.

Divattá vált egyes termékeket vagy módszereket „fenntarthatónak” címkézni. Azonban szerintem ez egy öncsalás. Nem lehet előre megmondani, hogy mi lesz életképes egy fokozatos változásra kényszerülő technikai/társadalmi/természeti környezetben. Egy terméket, de még egy nagyobb részrendszert se nevezhetünk annak, ha csak abban az esetben lenne „fenntartható”, ha minden más paramétert változatlannak tekintünk.

Az emberi technikák szükségszerű szukcessziós folyamata könnyen eltarthat a következő párszáz évig. Azonban ez nem jelenti azt, hogy hátradőlhetnénk, hiszen a folyamat alanyai mi magunk vagyunk. Egy víziót próbálok körvonalazni, nem egy utópiát. Nem várhatjuk, hogy majd „jönnek a K-technikák” és megmentenek minket. Mindez csak egy homályos iránymutatás, hogy merre járható talán az út. De erre sem rohanhatunk vakon.

Einsteinéhez hasonló mese létezik Thomas Edisonról is. Edison tudta, hogy ha egy vékony fémszálon áramot vezet át, akkor az felizzik és fényt bocsát ki, de szabad levegőn szinte abban a pillanatban el is ég. Tehát volt egy víziója, hogy lehetne villanyizzót csinálni, ha a fémszál nem égne el. Azonban a víziótól a megvalósulásáig rengeteg próbálkozás vezetett. A századik kísérlete után a befektetői már elégedetlenkedtek, hogy ennyit dolgozott és még nem talált fel semmit. Edison válasza ez volt: „Dehogynem! Már feltaláltam száz módot arra, hogyan nem lehet villanyizzót csinálni.”

Ha képesek vagyunk tanulni a kudarcainkból, az nem jelenti azt, hogy többé ne lennének kudarcaink. De ha mindig csak ugyanazt csináljuk, akkor végül csak kudarcaink lesznek.

Mivel többnyire csak R-stratégiákat tapasztalhatunk mostanában, így könnyen azt hihetjük, hogy az emberek nem is képesek másfélére. A víziókra csak legyintünk. Miért oly könnyű hinni abban, hogy „úgyis vége lesz a világnak”, vagy „úgyis kipusztulunk”?

[Folytatása következik. A téma szövevényessége miatt sok gondolati szál fokozatosan bontakozik majd ki, és így reményeim szerint igaz lesz, hogy az egész több mint a részek összessége. De ehhez azoknak, akik részletekben olvasnak, szükséges lehet a további részek előtt mindig újragondolni a korábbi csavarokat.]

A következő rész tartalmából:

Apokalipszisek

Maják, rómaiak és baktériumok

Összeesküvés-elméletek és bűnbakkeresés

Anti-utópiák

Hozzászólások

1 emberiség, körforgás, utópia