Mesék a világról és az életről I.

2011. február 23. szerda Jand Világ

[Avagy „Csodavárás és kétségbeesés helyett II.” Tavalyi esszémből sok visszatérő gondolat lesz, de újból felépítve, így annak ismerete nem szükséges.]

Szétszerelés

Tavaly Tóth János filozófus docenssel közösen vezettem egy egyetemi kurzust bölcsészhallgatóknak „Környezeti válság, fenntartható megoldások” címen. Sokan jelezték, hogy élvezték az előadásaimat, valamint a filmnézős és beszélgetős órákat, én mégis egy kicsit elégedetlen maradtam. Ugyanis a kurzussal nem az volt a célom, hogy régi kérdésekre új válaszokat adjak át, hanem hogy a hallgatók is újfajta kérdéseket legyenek képesek feltenni. Ehhez azonban a dolgok mélyére akartam mutatni.

Hasonlatként tekintsünk egy számítógépet. Ha egy számítógép nem az elvárásainknak megfelelően működik, a probléma nem biztos, hogy megoldható azáltal, hogy új programokat telepítünk vagy megváltoztatunk néhány rendszerbeállítást. Néha szükséges szétszerelni. Vagy elvinni szervizbe, ahol a szerelő az eszközeivel (például egy ellenállásmérővel) olyan „kérdéseket” képes feltenni a gépnek arról, hogy hol keletkezhetett zárlat, amit egy, a gépen futó diagnosztikai program nem lenne képes megválaszolni. A szétszereléshez pedig az első lépés a gépház tartócsavarjait kicsavarozni.

Az órákon én egy világszemléletet, gondolkodásmódot, fogalomrendszert próbáltam szétszerelni. Azonban még másfél óra alatt is leginkább csak egyetlen „csavarral” tudtam foglalkozni. Szóba került a szennyezés, klímaváltozás, olajkimerülés, gazdaság, gyermeknevelés, valamint sok más téma, és feszegettük a fogalmakat, amelyek által ezekről gondolkozunk.

Bármelyik órán, talán sikerült bemutatnom, hogy egy csavar kiszedhető vagy legalábbis meglazítható, de egy hét múlva, amikor egy másik csavarral foglalkoztunk, az előbbiek újra szorosan álltak a helyükön hallgatóim gondolkodásmódjában. Ha valódi csavarokról lett volna szó, akkor a hallgatók jöhettek volna hozzám azzal a kérdéssel, hogy „én értem, hogyan lehet kiszedni ezt a csavart, meg ezt is, meg ezt is, de mi ennek az egésznek az értelme?”. Így azonban ezt a kérdést nem tudták megfogalmazni, de én valami hasonlót éreztem sokukban.

Egy szétszerelés könnyen destruktívnak is tűnhet. Ha egy ember csak azt ismeri, hogy az összeszerelt számítógépek működnek, vagy a problémák megoldhatóak egy új program telepítésével, ő talán ellenségesen nézne arra az emberre, aki egy csavarhúzóval közelít a gépéhez. Valójában lehet, hogy csak attól fél, hogy kiderül, hogy az egész gépet le kell cserélni.

Ha világszemléletről van szó, akkor a kritika csavarhúzó helyett könnyedén kalapácsnak tűnhet, amivel csak zúzni lehet, és nem felfedezni. Aki kritizálni meri a mai életmódot, gyakran kaphat valami olyasmi kérdést, hogy akkor „menjünk vissza barlangokba lakni?”. Általánosabban véve a kritikát úgy értelmezik, mintha azonnal az egészet ki kéne dobni, amire a kritika vonatkozik.

A kiindulópontom az, hogy a mai fogalomrendszereinkben valami bűzlik. Ha így folytatjuk, elpusztítjuk a világot (pontosabban a Föld képességét, hogy fenntartsa az emberi fajt, de ez számunkra joggal nevezhető „a világnak”), és ezt az egészet még csak nem is élvezzük igazán.

Jelen írásomban ennek lehetséges okait próbálom felfedezni, de közben igen sok „csavart” érintek, és bizony eleinte úgy tűnhet, hogy csak rombolom a reményt és a hitet. Egy kis kitartást és bizalmat kérek tehát az olvasómtól, és igyekszem, hogy írásom végül meghálálja ezt.

A hülyeségről

Van egy film, amelynek címe: A hülyeség kora. A klímaváltozásról szól, egy jövőbeli narrátor mondja el, hogy milyen világot hagytunk rá. A film kerettörténetében ő 2055-ben csücsül az Északi Sarkon egy archívumban az egyik utolsó emberként, és egy dokumentumfilmet készít a huszadik század elején élő emberek gondolkodásmódjáról az archív felvételei alapján. Az elkészült filmet végül kisugározza a világűrbe, hogy más civilizációk talán tanulnak belőle, nekünk már úgyis mindegy.

Persze mi ezt a filmet már most láthatjuk, tehát az üzenet egyértelmű: „ne legyünk hülyék!”. Azonban ez az üzenet szerintem szinte semmire se jó.

Párhuzamként a „hülye társadalom” helyett képzeljünk el egy embert, aki magát balfácánnak gondolja, és életében ezt gyakran beigazolódni látja. Kimondhatnánk egyszerűen, hogy ez az ember hülye, mert saját érdekei ellen cselekszik. Ez a fajta „igazság” azonban nem vezet sehova. Tegyük fel, hogy abból indulunk ki, hogy ez az ember nem hülye, talán a „balfácánkodásból” valamilyen előnye van, bár ezzel esetleg ő maga sincs tisztában. Lehet, hogy rögzült benne egy olyan mélyen megbúvó elképzelés, hogy csak akkor figyelnek rá és érezheti magát fontosnak, ha megszégyeníti magát. Ez könnyen előfordulhat, például, ha a gyermekkorában leginkább csak rosszalkodással tudta kivívni szülei figyelmét.

Ha az emberünk elmegy egy pszichológushoz, előfordulhat, hogy a pszichológus is besétál a csapdába. Ehhez nem kell nyíltan azt mondania a páciensének, hogy ő hülye, elég az is, ha rákérdez valami bénázásra, hogy azt miért csinálta úgy? Erre a páciens talán azt mondaná: „hát, ez jó kérdés!”. Pedig nem az. Senki sem képes azt elmondani, hogy egy adott pillanatban milyen agyműködés és tudatalatti folyamatok összessége vezette, csak arra képes, hogy a saját fogalomrendszerében összerakjon egy magyarázatot. És ha az illető fogalomrendszerében központi helyen áll, hogy ő egy balfácán, akkor ebbe elkerülhetetlenül belefut. Emberünk így a megszokott módján hülyének érezheti magát a pszichológus előtt is, miközben megkapja a figyelmét. A hibás berögződését ez tovább erősíti, és egyfajta felhatalmazást kap arra, hogy tovább balfácánkodjon, mert így lesz mit jól kibeszélni a pszichológusával. És fenntarthatják ezt a játszmát, ami persze a pszichológusnak is jó, mert megkapja az órabérét.

Ha viszont a pszichológus elég figyelmes, akkor nem megy bele a játszmába. Ezután azonban nem feltétlenül elég, ha a „játszmát” leleplezi a páciense előtt is. Arra van leginkább szükség, hogy az illető higgyen abban, hogy lehetséges másképp is viselkednie. Ezt a hitet a pszichológus nem tudhatja egyszerűen „belebeszélni” a páciense fejébe, ekkor könnyen lehet, hogy csak a terápián érezné jobban magát az illető, de az életén nem változtatna. Az újfajta hitnek belülről kell megszületnie, amiben a pszichológus csak bábáskodhat. Ekkor az emberünk elkezdhet felépíteni magában egy másfajta önértelmezést, egy olyan fogalomrendszert, amelyben nem szükséges magára vennie a balfácán szerepét.

Einstein

Albert Einstein gyakran visszautasította, hogy zseninek nevezzék. Talán ezt egyfajta kiközösítésnek érezte, amivel elhatárolnák őt a „normális” emberektől. De nem intézte el egyetlen igen vagy nem válasszal a kérdést, hogy ő zseni-e. Könnyen lehet, hogy úgy érezte, hogy amit a legtöbb ember a „zsenialitásnak” gondol, az egy tévképzet, és az egyszavas válasszal ezen sehogy se változtatna. Ehelyett elmondta (bár én ezt most saját szavaimra átírom): nem úgy van az, hogy neki csak sorban beugrálnának a nagyszerű gondolatok a fejébe. Száz hülye ötlete után jön egy, ami vezet valahova, ő mindössze annyit tesz, hogy türelmesen válogat az ötletei közt. Tehát ő nem zseni, csak kitartóan kíváncsi.

Híres mondását: „a problémákat nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, mint ami létrehozta őket”, nem csak légből kapta, saját munkáiban is ezt alkalmazta. Erről mesélek most egy példát.

Feltehetjük a kérdést: lehetséges-e a fénysebességnél gyorsabb utazás? Erre a „relativitáselmélet válasza” nem egy egyszerű igen vagy nem, hanem az, hogy rossz a kérdés, kérdezzünk valami konkrétabbat. Például megkérdezhetjük: ha eltekintünk minden technikai nehézségtől (amelyek egyébként egyáltalán nem kicsik), lehetséges-e az, hogy egy ember beszáll egy űrhajóba és egy év utazás után a galaxis túlsó szélén landol egy bolygón? Erre a relativitáselmélet egyértelmű válasza az, hogy igen, lehetséges. Ekkor aztán vakarhatjuk a fejünk: hogyha az űrhajós százezer fényév távolságot tett meg egyetlen év alatt, akkor az nem fénysebességnél gyorsabb utazás? De erre a relativitáselmélet felelete ismét csak az, hogy nem igazán, mert a „fénysebességnél gyorsabb utazás” önmagában is téves fogalom.

Hogy feloldjuk ezt a rejtélyt, gondoljuk tovább a dolgot: tegyük fel, hogy az űrutazó eltölt egy kis időt a messzi bolygón, majd hazaindul, és egy éves visszaút után landol a Földön. Emberünk a néhány éves kalandja után azt tapasztalná, hogy egy olyan Földre érkezett vissza, amelyen indulása óta eltelt néhány százezer év. Itt bújik ki a szög a zsákból: a hétköznapi sebességfogalmunk (a newtoni fizika sebességfogalma) azon alapul, hogy az idő minden és mindenki számára azonosan telik, és két pont közti távolság mindenki számára egyenlő. Így a távolság és az idő hányadosaként megkapjuk a sebességet.

Ha egy vonat 50 km/h-s sebességgel halad a Földhöz képest, és a vonat két utasa elindul előre és hátra 5 km/h-s sétatempóval, akkor a Földhöz képest ők 45 km/h és 55 km/h sebességgel mozognak. Egy szemben elhaladó vonathoz képest megint más sebességekkel. Tehát úgy tűnhet, hogy minden sebesség függ a viszonyítási rendszertől. Albert Einstein (egyik) nagy ötlete abban rejlett, hogy feltett egy olyan kérdést, amely ellentmondott ennek a nyilvánvalónak tűnő dolognak: mi van akkor, ha a fény (vákuumbeli) sebessége minden viszonyítási rendszerben, minden irányban egy azonos állandó? Ebből kiindulva matematikai levezetéssel rámutatott, hogy ez nem önellentmondás, csak a newtoni fizika alapfeltevéseinek mond ellent. Ettől persze még a vonatok sebességére tökéletesen alkalmazható a newtoni fizika, a relativitáselméletből származó eltérés oly csekély, hogy nem érdemes vele bajlódni. Tehát az új elképzelés ellenére sem kell kidobni a newtoni fizikát! De például a GPS-rendszerek tervezése esetében már figyelembe kellett venni, hogy a speciális és általános relativitáselmélet szabályai szerint a műholdak órája kicsit másképp jár, mint a földiek, különben hasznavehetetlen lett volna az egész. Azért működhet a GPS, mert ezeket az eltéréseket nagyon pontosan ki lehetett számolni.

A relativitáselmélet tehát kétségkívül működik, mégse mondhatjuk, hogy ez lenne az igazság. Einsteinnek nagy szerepe volt a kvantummechanika megalapozásában is, amely megint más módokon szedi szét a helyről és időről alkotott fogalmainkat. A tényleges kísérletek alapjai nem túl bonyolultak, de most mégis hosszú kitérő lenne. Az eredmények azonban döbbenetesek.

Például ilyesmik: a részecskék úgy tűnik, képesek feltérképezni lehetséges „viselkedésüket” téren és időn át, majd egy olyat „választani” közülük, amely ellentmondásmentes. A kísérletekből egyértelműen kiderül, hogy a részecskék ilyen „döntései” nem korlátozhatóak le a tér és idő adott pontjára. Azaz a hagyományos fogalmaink szerint „egyszerre” dönthetnek a múltban és a jövőben, és a tér távoli pontjaiban. Így a „döntés hatása” semmilyen sebességkorlátot nem tart be, a fénysebességet se, sőt még „az idő irányát” se.

Roppant furcsasága ellenére a kvantummechanika is kétségkívül működik, különben hasznavehetetlenek lennének például a CD-lejátszóink. De alapfogalmaiban is ellentmond a relativitáselméletnek. Mindkét modell egészen elképesztő, de a valóság csak még ezeknél is elképesztőbb lehet.

Aranybányászat

Következő mesénk főszereplőjeként tekintsünk egy embert, aki egy aranybányász cégnek dolgozik azon, hogy a bányászati technológiákat biztonságosabbá és környezetkímélőbbé tegye. Tegyük fel, hogy emberünk ahelyett, hogy minden erejével a neki feltett kérdéseken dolgozna, feltesz magának egy másik kérdést: miért is bányászunk egyáltalán aranyat? Máris hatalmas kupac tömbökben van elzárva rengeteg arany, minden praktikus célra irdatlan mennyiségben, és esztétikai célra is bőven. Miért bányászunk tehát még mindig aranyat?

A kérdés gyerekesnek tűnhet. A fogalomrendszerben, amiben legtöbben gondolkodunk, a válasz látszólag nyilvánvaló. Én mégis azt hiszem, hogy nehezen tudnánk őszinte választ adni. Akárhogy próbáltam ezt a kérdést megfogalmazni, internetes kereséssel mindig csak olyan oldalakra bukkantam, amelyek azt magyarázták, hogy miért érdemes az aranybányász cégekbe befektetni.

Az első kérdés, amit a vizsgálódás során feltehetnénk: kinek előnyös az aranybányászat? Első megközelítésben talán azt mondhatnánk, hogy a folyamatban résztvevő minden embernek: a bankároknak és befektetőknek bevételt teremt, a bányászatban dolgozóknak pedig munkahelyet. Ezzel persze „megfeledkeztünk” azokról, akik a környéken élnek, de nem kívánnának aranybányában dolgozni, se elköltözni, vagy akik a valamilyen szinten mindenképp (de esetleg katasztrofálisan) beszennyezett folyó mellett lentebb laknak. És még több hátrányt találhatunk, ha vagyunk olyan „elvetemültek”, hogy nem csak az emberek érdekeiben gondolkodunk.

De most tegyük fel, hogy csak a pozitívan érdekeltek szemszögéből nézzük a dolgot. Képesek vagyunk túl könnyen arra a következtetésre ugrani, hogyha valami minden résztvevő számára valamilyen szempontból előnyös, akkor ez az egész szükségképpen jó és elkerülhetetlen dolog. De a „játszmázó” pszichológus és „balfácán” példája is rámutatott, hogy ez nem feltétlenül van így.

Ha kitartóan kíváncsiak vagyunk, akkor érezhetjük, hogy valami még mindig bűzlik. Ha az aranybánya bezárna, és a mérgeket eltakarítanák, miért ne lenne ugyanannyi (sőt akár több) lehetősége a résztvevőknek egy boldog és egészséges életre? Élelem, ivóvíz, lakóhely, közösség tekintetében ugyanott állhatnának, vagy még jobban is. Amit veszítenek az csak az, amit „bevételnek” és „munkahelynek” neveztünk. Csakhogy a társadalmunk fogalomrendszerében ezek az „előnyök” képesek felülírni még az alapvető létfeltételek által nyújtott valódi előnyöket is.

A hagyományos közgazdaságtan szerint az önérdekek viszik előre a világot. És ha nem így lenne, akkor tényleg hülyék lennénk, mivel minden faj minden egyede követi valamilyen szempontból az önérdekét, különben rövidtávon kihalnának. De mi van akkor, ha a mai társadalmunkban ezek jelentős része rosszul felfogott önérdek, amelyeket aztán igenis logikusan követünk? Tehát nem azért pusztítjuk az élővilágot, és az emberiség fennmaradásának alapfeltételeit, mert hülyék lennénk. Szerintem sokkal inkább azért, mert sok szempontból „balfácánok” vagyunk.

Ismét: a „játszma” leleplezése nem jelent azonnali megoldást. De lehetővé teszi, hogy higgyünk abban, hogy felépíthetőek másfajta fogalomrendszerek is. Lehetővé teszi, hogy egy olyan terepen vizsgálódjunk, amely az uralkodó gondolkodásmód alapjaival is ütközik. Talán ez mégsem olyan nagy hülyeség.

Még akkor se, ha úgy tűnhet, hogy egy ördögi csapdába vagyunk zárva. Mert mi történne akkor, ha az aranybányász cégnek dolgozó környezetmérnök tényleg komolyan gondolná, hogy az aranybányászat által okozott környezeti problémára a lehető legteljesebb megoldást találja, ahelyett, hogy csak elkenné az egészet? Mi lenne, ha minderről, amiről eddig írtam és többről, benyújtana egy tanulmányt a főnökének? Hát, talán ilyesmi választ kapna: „Még hogy rosszul felfogott önérdekek! Maga az, aki rosszul fogta fel az önérdekét, ki van rúgva!” És kerülne a helyére más, aki „érti a dolgát”.

Ez a csapda végzetesnek tűnhet, de talán mégsem az. Ehhez azonban még jó néhány „csavarral” kell foglalkoznunk. Először is megpróbálok leleplezni néhány ősrégi mesét: az utópia, az apokalipszis és az összeesküvések mítoszait.

Második rész itt.

Hozzászólások

17 arany, Einstein, emberiség, pszichológia, világnézet