[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 7. fejezet, fordítás általam]
Halhatatlanságra vágyni nem más, mint egy hatalmas hiba örökös fenntartását kívánni. – Arthur Schopenhauer
Ez a végszó: a világot megölik. Meggyilkolják. És e gyilkosság egyik módja a mérgezés: e kultúra hulladékanyagai nem segítik a tájat – ahogy a hulladékoknak tenniük kéne, ahogy mindig tették – hanem ártanak neki, és megölik. A természetben nincs olyan, hogy szemét. A szemét a mai értelemben modern találmány. És rohadt egy találmány. [Vagy éppen nem rohadt, nem elbomló. És ez a lényeg.]
Ahogy a járványkutató Rosalie Bertel rámutatott, a fajunk egy lehetséges sorsa a mérgezés általi kihalás. Ezen a ponton hozzátehetjük, hogy ez a lehetséges – sőt fenyegető – sors vár az óceánokra, a levegőre, a talajra, és a legtöbb élő testre.
Az összes beszéd a fenntarthatóságról – általunk vagy mások által – csak körültáncolása a központi témának: ez a kultúra megöli a bolygót. [A kultúra szót értsd így: a belső különbségek ellenére is lényegében egyetlen fajta gondolkodásmód, egyetlen fajta életmód: az ipari civilizáció gondolkodásmódja és életmódja – Ford. megj.]
Ez a kultúra megöli a bolygót.
Ez a kultúra megöli a bolygót.
Ez a kultúra megöli a bolygót.
Ha ezt elégszer elismételjük, talán elkezdjük megérteni a legapróbb rémisztő töredékét annak, hogy ez mit is jelent, és akkor végre úgy cselekszünk, mintha ebből bármi számítana nekünk.
Egy fénykép van előttem. Egy teknős fényképe. Vagy inkább valamié, ami egy teknős lehetne. Vagy valamié, ami egy teknős tudna lenni és kellene lennie, és persze így is egy teknős, csak egy olyan, akire egy műanyag gyűrű akadt a páncélja közepén. [Susan Casey: Our Oceans Are Turning Into Plastic… Are We?]
A teknős növekedett. A páncél a gyűrű alatt nem. A teknős – és azt kívánom, ez bárcsak a saját fantáziám lenne – úgy néz ki, mint egy homokóra. Néhány hete láttam először ezt a képet, és azóta nem tudtam kiverni a fejemből, se a szívemből. De természetesen van különbség aközött, hogy empátiát érzek más iránt, és ahogy neki élnie kell az életét. Én elsétálhatok. Megjátszhatom, hogy minden a legnagyobb rendben van. A teknős ezt nem tudja megtenni. Az a műanyaggyűrű eltorzította a teknőst, az életét sokkal rosszabbá téve.
Most egy másik kép van előttem. Egy folyóról, vagy legalábbis ezt mondták nekem. Én nem tudom ezt megállapítani, mert annyi a szemét. A hozzá tartozó cikk kijelenti: „Valaha egy nyugodt folyó volt, ahol a halászok kivetették hálóikat, ahova tengeri madarak jöttek táplálkozni, és a természet szépsége megbabonázta a látogatót. A falusiak vizet gyűjtöttek egyszerű otthonaik számára, és rizstáblák élvezték az öntözőcsatornák vizét. Ma a Citarum egy válságban lévő folyó, amelyet kilencmillió ember háztartási szemete fojt meg, és gyárak százainak a hulladékanyaga telíti. Olyan vastag a szeméttakaró, hogy a kis halászcsónak, ami úszik rajta, az egyetlen jel arra, hogy víz van alatta. A csónak tulajdonosai többé nem próbálnak halat fogni. Sokkal jövedelmezőbb, ha azzal a szeméttel kereskednek, amit meg tudnak menteni – műanyag palackok, törött széklábak, gumikesztyűk – fertőzéseket kockáztatva minden héten egy vagy két fontért cserébe [brit szerző cikke: így angol font – Ford. megj.], ha szerencsések.” [Richard Sears: Is this the world’s most polluted river?]
És egy másik kép. Egy sirály csontváza. A bordái között egy kupac műanyag. Egy bizonyos értelemben ez a kép kevésbé borzalmas, mint az előzőek, mivel ezt könnyen lehet hamisítani: valaki berakhatta a műanyagot a csontváz belsejébe. [Casey] De egy északi-tengeri fulmárokról (egy sirályfajta) szóló tanulmányból tudom, hogy a madaraknak átlagosan negyvennégy darab műanyagdarabot találtak a gyomrukban, amely súlyarányban olyan, mintha egy emberben két kiló lenne. [Alan Weisman: Polymers Are Forever] Volt olyan madár is, amely több mint 1000 műanyagdarabot fogyasztott, ami a testében ragadt.
A következő képen egy tengeri teknőst látok, akinek egy műanyagzacskó lóg ki a szájából; az óceáni állatok a lebegő szatyrokat gyakran medúzának nézik. Néha megeszik. És néha belehalnak.
Most egy „szellemháló” képét nézem, egy műanyag halászati hálóét, amelyet elengedtek egy kereskedelmi halászhajóról. A háló lebeg a vízben, megtelik halakkal, teknősökkel, tengeri emlősökkel és madarakkal – mindenkivel, aki beleakad – és végül a tenger fenekére süllyed. Amikor a testek eléggé elbomlanak ahhoz, hogy szétessenek, a háló újra felemelkedik és a folyamat újraindul.
Biztos vagyok benne, hogy már el tudod képzelni a számokat. A tengeri hulladék több mint egymillió madarat, százezer emlőst és teknőst öl meg évente, és irdatlan számú halat [Casey] – és ezek közül minden egyes egyed érdemes a megfontolásra. Hatszor annyi műanyag van a Csendes-óceán közepén, mint fitoplankton. (Képzeld el, hogy enni próbálsz, és hétből hat falat csak műanyagból áll; nem csoda, hogy annyi tengeri állat halálra éhezik, amint a gyomrukat megtölti a műanyag. Mások a szorulásba halnak bele, amit a beleiket elrekesztő műanyag okoz, és én is megtapasztalva az elrekedt bélrendszer kínjait, amely nagyságrenddel nagyobb fájdalommal jár, mint egy csonttörés, elmondhatom, hogy nem tudok elképzelni ennél sokkal gyötrelmesebb halálmódot.) Ez a műanyag nem bomlik el, csak egyre kisebb és kisebb darabokra törik, amíg mára már rendszeresen megtalálható a fitoplankton sejtekben is.
A műanyag mindenütt ott van az óceánokban – és ezt úgy értem, hogy mindenütt – de ott gyűlik össze, ahova az áramlatok hordják. Ezeken a helyeken a kultúránk lényege és végeredménye nem is lehetne világosabb. Ahogy egy szerző leírta, „Először műanyagzacskókat látott, szellemekként lebegve a felszínen, aztán egy ronda kupac összegabalyodott szemetet: hálókat és köteleket és üvegeket, motorolajos flakonokat és törött fürdőkád-játékokat, egy megtépázott ponyvát. Gumiabroncsokat. Egy közlekedési bóját. Moore nem hitt a szemének. Itt, kinn ezen a távoli helyen, a víz egy műanyag vackokból álló levesre hasonlított. Mintha valaki fogta volna fiatalkorának érintetlen tengeri látképét, és kicserélte volna egy szemétlerakóéra.”
A cikk folytatódik, „Hogyan került ide ez a rengeteg műanyag? Hogy kezdődött a szemétáradat? Mit jelent mindez? Ha ezek a kérdések nyomasztónak tűnnek, Moore hamarosan rájött, hogy a válaszok még inkább azok, és ez a felfedezés irtózatos képet fest az emberek – és a bolygó – egészségére nézve. Ahogy az Alguita [a hajó] átsiklott a területen, amit ma a tudósok úgy hívnak, hogy a ’Keleti Szemétfolt’, Moore ráébredt, hogy a műanyag-ösvény száz mérföldekig tart. Elkeseredve és kábultan, egy hétig hajózott a hullámzó, mérgező romokon, amelyeket a körkörös áramlatok csapdába ejtettek. Saját rémületére, felfedezte a huszonegyedik század Leviatánját. Amelynek nem volt feje, se farka. Csak egy végeláthatatlan teste.” [Casey]
Ez a „szemétfolt” közel akkora területű, mint Afrika. És hat másik is van. Összességében az óceánok területének 40%-át fedik, a bolygó felszínének 25%-át. [Casey]
Nem csak a folyami és tengeri élőlények – és a folyók és óceánok maguk – azok, akiket megöl a műanyag. A szárazföldieket is, beleértve minket. És őszintén, bár én szeretem az embereket, ezen a ponton több fájdalmat érzek a teknősök iránt, akiknek a faja nem tett semmit, amivel ezt kiérdemelhetnék, mint az emberek iránt, és főleg a gazdag emberek iránt, akik életmódja lehetővé tette ezen gyilkosságokat. A gazdag emberek legalább addig is műanyag poharakból ihattak és műanyag Barbi-babákkal játszhattak, és műanyagborítású televíziót nézhettek – műanyaggal szigetelt elektromos vezetékek által – mielőtt ezek a műanyagok megmérgeznének és megfojtanának mindnyájunkat.
És a műanyagok ténylegesen megmérgeznek és megfojtanak mindnyájunkat.
///
Mi a műanyag? Az biztos, hogy sokat tapintunk és látunk belőle. Én most műanyag billentyűzeten gépelek, egy műanyagot is tartalmazó széken ülve, és ha megszakít egy telefonhívás, a telefon is, mint gondolhatod, műanyagból van. Később az órám (egy divatos fajta, amely madárcsicsergéssel jelzi az órákat, tehát ezek szerint, míg a valódi madarak haldokolnak a valós világban, addig is hallhatjuk a hangjukat – minden órában, amíg az elem le nem merül) tizenegyet jelez, így odanézek, és nos, mind tudjuk, hogy az is miből van. Sok jut a táplálékunkba is, sokkal több, mint amiről a legtöbbünk tud. De abban nem vagyok biztos, hogy mindenki tudja, hogy mi is az. Abban se vagyok biztos, hogy én jól tudom.
Így megnyitotam a Google-t, és beírtam: „What is plastic” (Mi a műanyag?). Meglepő módon – bár azt hiszem, ennek engem nem kellett volna meglepnie – messze a legtöbb találat egy kicsit más kérdést válaszol meg: „What is plastic surgery?” (Mi a plasztikai műtét?) Bár furcsán hat rám, hogy az ideák nagy tárházában több ember kíváncsi arra, hogy mi a plasztikai műtét, mint az az anyag, amit nap mint nap többet érintenek, mint szinte bármi mást, többet, mint ételt vagy emberi bőrt (én messze sokkal többet „simogatom” a számítógép billentyűit, mint egy másik emberi lényt, amely egyszerre szánalmas és felháborító; és ami ennél még szánalmasabb és felháborítóbb az csak az, hogy mindezidáig ezt sose fogalmaztam meg, még magamnak se), átugrottam az oldalakat, amelyek a saját arcom és testem megváltoztatásáról szóltak, és egyenesen azokra léptem, amelyek arról az anyagról szólnak, amelyek a bolygó arcát és testét változtatják meg.
Ezt olvashattam: „A műanyagok polimerek, és főként szén, hidrogén és oxigénatomokból állnak.” Tudtam a szénről, hidrogénről és oxigénről, de mi a fene az a polimer? Az iskola már rég volt, és az összes, amire emlékszem a szerves kémia tárgyamból az ez: a) a szerves ebben a kontextusban nem azt jelenti, hogy „organikus” mint „kőolajalapú rovarirtók és műtrágyák nélküli”, hanem csak annyit, hogy „szénlánc-vázú” tehát a nem-organikus rovarirtók ebben az értelemben szervesek, és az, hogy ez bennem így maradt meg, segít megmagyarázni a következőt; b) hármas alát kaptam. Tehát mi is az a polimer? Ó, talán leállhatnék az aggódással, és elolvashatnám a következő sort: „A polimerek atomok hosszú láncai, amelyben egy blokk újra és újra ismétlődik.”
Oké. Ez a műanyag. És most, hogyan terítette be a bolygót? Nos, tovább olvasva, „Alexander Parkes, angol feltaláló (1813-1890) alkotta megy a legelső fajta műanyagot 1855-ben. Piroxilint, a cellulóz egy részlegesen nitrált formáját (a cellulóz a növényi sejtek falának fontos alkotóeleme) vegyített alkohollal és kámforral. Ez egy kemény, de rugalmas, átlátszó anyagot hozott létre.” Meg tudod tippelni, hogy nevezte Parkes az anyagot? Miért nem lep meg, hogy ebben a végletesen önimádó kultúrában, az anyag, amelyet a másokra gyakorolt hatásával való legkisebb törődés nélkül gyártottak, a „Parkezin” nevet kapta?
A cikk folytatódik, „Az első szintetikus polimer-alapú műanyag fenolból és formaldehidből állt, és ennek az első járható és olcsó előállítási módját Leo Hendrik Baekeland találta fel 1909-ben, és a termék a Bakelit nevet kapta.”
Baekeland arra találta ki a Bakelitet, hogy elektromos motorok és generátorok vezetékeinek szigetelőanyaga lehessen. A fenolnak és formaldehidnek ez a ragacsos keveréke rendkívül megkeményedik, ha felmelegítik, majd lehűtik és száradni hagyják. Az 1920-as évekre a bakelit a fogyasztói termékek széles körében használttá vált. A weboldal folytatja: „Ezerféle formába öntötték, rádiókhoz, telefonokhoz, órákhoz, és természetesen billiárdgolyókhoz. Az USA kormánya még azt is fontolgatta, hogy abból készítsenek egycentes érméket, amikor a Második Világháború rézhiányt okozott.” [Wikianswers] A kedvenc szavam az előbbi részből a természetesen. „Természetesen billiárdgolyókhoz.” Hát hol lenne a világ billiárdgolyók nélkül?
Valójában műanyag billiárdgolyók hiányában kétségkívül kevesebb elefánt lenne, és billiárdgolyók hiányában talán nem is létezne műanyag. Ezt úgy értem, hogy bár fából és agyagból is készültek néha billiárdgolyók, de a Smithsonian Múzeum szerint „az elefántcsont kivételével semmi más természetes anyagnak nem volt meg a szükséges mérete, keménysége és szépsége ahhoz, hogy egy billiárdszoba igazi kelléke lehessen.” [link] Adva ezt a kultúrát, lényegében elkerülhetetlennek látszott, hogy az elefántokat mind leöljék az agyarukért, hogy a billiárdgolyók iránti keresletet kielégíthessék. A zongorabillentyűk is kemény vámot szedtek, ahogy az elefántcsont fésűk és kis faragványok is, de messze a leglényegesebb tényezője az elefántpopulációk gazdaság által hajtott hanyatlásának a billiárdgolyók voltak. Igen, az elefántok majdnem kihaltak a billiárdgolyók miatt. Igen, gyűlölöm ezt a kultúrát. Az ok, ami a keresletet felnyomta az, hogy amíg zongorabillentyűk százai készülhetnek egyetlen agyarból, ugyanaz az agyar csak négy-nyolc billiárdgolyóhoz elég. Ez egy vagy két elefántot jelent minden billiárdasztalra nézve.
Ebből következően a tizenkilencedik század közepén a billiárdgolyó-ipar 10000 dolláros díjat írt ki annak, aki feltalálja az elefántcsont alternatíváját. Ezt persze nem azért tették, mert aggódtak volna az elefántokért, hanem mert a mészárlás oly nagy volt, hogy veszélyeztette a saját üzletüket.
Hogy megszerezze ezt a vagyont, a feltaláló John Wesley Hyatt elkezdett kísérletezni a Parkezinnel, és végül kidolgozta azt, amit sokan a legelső ipari műanyagnak neveznek: a cellulóz-nitrátot. Ez a vegyület remekül bevált volna billiárdgolyónak, egyetlen elég kellemetlen hibája akadt csak: a cellulóz-nitrát azóta lőgyapot néven is ismeretes, üzemanyagként vagy robbanószerként is felhasználható. Hatszor erősebb, mint a fekete lőpor, de az instabilitása használhatatlanná (vagy legalábbis veszélyessé) teszi kézifegyverekben. Villanópapírnak is nevezik, és bűvészek használják, mert pillanatszerűen ég el, és nem hagy hamut. Mindezek ellenére, a cellulóz-nitrátot és az azt követő egyéb műanyagokat elkezdték billiárdgolyókhoz használni. [Bár Hyatt balszerencséjére, a golyógyártó cég nem tartotta be a pénzdíjas ígéretét.]
Ezzel visszajutottunk a Bakelithez. Bár a cellulóz-nitrát használható volt billiárdgolyókhoz (és még inkább használható volt James Bond típusú mutatványokhoz), és bár a cellulóz-nitrátot gyakran nevezik az első műanyagnak, nem az első igazi műanyag. Ez a cím a Bakelitnek jár, a huszadik századból, mert az teljes egészében szintetikus, semmilyen természetben előforduló molekulán nem alapul.
Ez azt jelenti, hogy senki – egy állat, gomba, növény, baktérium: senki – se evett Bakelitet korábban, ami azt jelenti, hogy senki se bontja el a táj számára hasznosítható formára.
Ez egy probléma.
Egy nagy probléma.
Nem, ez egy nagyon nagy probléma.
///
Tisztában vagyok e kultúra halálfélelme és a műanyaggyártás és egyéb nem elbomló anyagok előállításának kapcsolatával. Tisztában vagyok e kultúra teljes félelmével a természeti folyamatoktól – az olyan folyamatoktól, amelyek a kultúra tagjai irányítási körén kívül esnek, mint az öregedés, halál, elbomlás, mások általi elfogyasztás – és ennek kapcsolatával a többé-kevésbé tartós anyagok gyártásával. És ezen túl, tisztában vagyok az ilyen többé-kevésbé tartós anyagok gyártása – amelyek, mivel többé-kevésbé tartósak, nem segítik a talajt és levegőt és vizeket, és az ezekben élő lényeket – és ennek a bolygó meggyilkolásával való kapcsolatával.
Továbbá tisztában vagyok a halandósággal – a sajátoméval és másokéval egyaránt.
Reggel van. A beleim – Crohn betegségem van, gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan Crohn betegségem – felébresztenek az álmomból, amelyben az olvasószemüvegem, amit a korom rám kényszerített az utóbbi néhány évben, egyre inkább elégtelenné válik, amint a látásom még elmosódottabb lesz.
De felébredek. És látok. Felállok, az ízületeim panaszkodnak. A bokáim, amiket tönkretett az egyik gyógyszer, amit a Crohn betegség kordában tartására kaptam, különösen hangosan panaszkodnak. Néha nem tudok járni.
Narcissus – a kutyám aki akkor még nem halt meg néhány hónapja, a tizenhat éves Narcissus, aki már nem hall és alig lát, és a fő élvezeteit a simogatásból, evésből, alvásból és álmodásból (bármiről álmodjanak is az öreg kutyák) nyeri – felsóhajt, és felkiált a fájdalomtól, amit pusztán a felállni próbálás jelent. Segítek neki. Amint felállt, rám néz és csóválja a farkát. A szívem eltelik szeretettel és örömmel és bánattal, mint minden alkalommal, mikor ősöreg arcára tekintek.
Tegnap segítettem édesanyámnak a virágoskertjében. Ő is egyre öregszik, és ahogy nap mint nap látom, tisztában vagyok azzal, ahogy a Pink Floyd megénekelte, mindig öregebb, kevesebb lélegzete van hátra, egy nappal közelebb jutott a halálhoz. Az elmúlt években elkezdett beszélni arról, hogy ki kapja majd a kézi szőtteseit, miután meghal.
Arra kért, hogy vágjam le vagy húzzam ki az elszáradt levendulákat. Ő már túl öreg, túl fáradt ahhoz, hogy annyit gyomláljon, amennyit szokott, és a füvek kiszorították a levendulát. Kihúztam a halott növényeket, és tisztában voltam azzal, amivel mindig tisztában vagyok, amikor itt segédkezem neki, hogy a kertészkedés csak egy kísérlet arra, hogy megállítsuk a növények szukcesszióját, és ez is csak egy megszakítása a természetes körfolyamatoknak.
Vissza ma reggelhez. Kezembe veszek néhány étteremből származó papírszalvétát, és kilépek. Fájnak a bokáim. Madáréneket hallok, amint egymásnak válaszolgatnak, [aközött, hogy ezt megírtam és szerkesztem egy év telt el, ez alatt az itteni erdő majdnem elcsendesedett amint a madárpopulációk összeomlottak] és emlékeztetnek a bolygó folyamatos gyilkolására: tegnap olvastam egy beszámolót egy négy éves tanulmányról, amelyben az énekesmadár populációkat vizsgálták, amelyek közül sok összeomlóban van, megannyi más vadon élő fajhoz hasonlóan. A fürjek 80%-al ritkultak meg az elmúlt negyven évben. A lappantyúk 70%-al. A cinegék 60%-al. A kolibrik majdnem 60%-al. Élőlény élőlény után. És természetesen, mivel a főáramú sajtóról van szó, találtak egy főáramú környezetvédőt – Carol Brownert, a Környezetvédelmi Hatóság (EPA) korábbi elnökét – aki ehhez hozzátette, hogy nincs szó vészhelyzetről. Ha az emberi populáció 80%-ot esne negyven év alatt, azt a kapitalista sajtó vészhelyzetnek nevezné. (Vagy mit szólsz ehhez: képzeld el, mekkora „Vészhelyzet!”-et kiáltana a kapitalista sajtó, ha a nemzeti össztermék (GNP) esne 80%-ot negyven év alatt. A fenébe is, képzeld el, mekkora lenne a „Vészhelyzet!” kiáltozás, ha a GNP növekedése esne 80%-ot negyven év alatt. Kultúránk groteszk, menthetetlen, és szinte teljes őrültségét jelzi, hogy a GNP fontosabb, mint az élet. Már egy tucat könyvet írtam erről az őrültségtől, de a színtiszta borzalma és hülyesége még mindig szíven üt.) Ezen a ponton viszont már nem tudom, hogy hány élőlény szomorkodna, ha minket látna hanyatlani. Nem hibáztatom őket. Lennének olyan lények, akik arra panaszkodhatnának, hogy ez az összeomlás túl későn jött ahhoz, hogy megmentse a bolygó nagyrészét. És őket sem tudom hibáztatni.
Ezzel arra is célzok, hogy természetesen van különbség halál és halál közt. Van különbség egyetlen cinege halála, és a cinegeközösségek halála közt. Van különbség egyetlen egyed és egy egész faj, közösség, a bolygó halála közt. A félelmünk az elsőtől egy fontos előidézője a másodiknak, részben azért, mert a kétségbeesett próbálkozásaink során, hogy valami maradandót alkossunk, maradandó anyagokat hoztunk létre – biológiailag nem lebomlóakat, másszóval ehetetleneket – amely csak egy része az irányításra való kétségbeesett törekvéseinknek, amely egy része a személyes halál tagadására való kétségbeesett próbálkozásainknak (a sajátunkénak, miközben megöljük a körülöttünk lévőket).
Ismerem az itteni szélességi kör lehetséges sorsát, és tudom, hogy ez az összes gyönyörű fa, ez az összes gyönyörű élőlény – ebben a pillanatban épp két banáncsigát látok összegabalyodva, és tegnap éjjel egy békát cipeltem ki a konyhám viszonylag steril környezetéből az élet kinti lármájába – ők mind halálra vannak ítélve, akkor is, ha a globális felmelegedés a sokak által jósoltnál csak sokkal enyhébb üteműnek alakul.
Leguggolok. A térdeim, bokáim, és múlt hónaptól kezdve már a könyöízületeim is csikorognak. Eleresztem magam. Több táplálék a talajnak, a csigáknak, és az ősöreg Narcissusnak, aki itt áll mögöttem farkát csóválva.
///
Láttam a kultúránk halhatatlanság iránti küldetésének eredményeit, és ezek nem túl szépek. Elértünk egyfajta halhatatlanságot, és ezt műanyagnak hívják.
A halhatatlanság iránti küldetés helytelen, nem csak azért mert az élet igényli a halált, nem csak azért, mert végül minket is meg kell egyenek, mint ahogy mi eszünk, nem csak azért mert helytelen gondolkodásmódot és életmódot eredményez, nem csak azért, mert megöli a bolygót, hanem mert annak alapvető félreértéséből ered, hogy mi marad fenn. Mint minden káros pótszer, fogja az igazságot és eltorzítja és megrontja. [Ezt Jensen az Endgame című könyvében fejti ki bővebben, fordításom itt – Ford. megj.] Ebben az esetben összekeveri az élő táj fennmaradását a saját egyéni (és kulturális) fennmaradásunkkal. [És fontos, hogy fennmaradást mondtam és nem halhatatlanságot. Van különbség.]
Talán, azt hiszem, segítene, ha ejtenénk önimádatunkat, ejtenénk kedvenc színjátékunkat arról, hogy minden értünk létezik, és mi vagyunk a célja, vagy akár a főszereplői ennek a szívszorítóan és elképesztően gyönyörű előadásnak – és valahogy visszatérnénk a természeti közösségekkel való szövetséghez, átalakítanánk a vágyainkat az ő érdekükben, átalakítanánk a folytatólagosság iránti vágyainkat rájuk, és az élet mindig meglepő folyamatai felé.
Nem az a cél, hogy befagyasszuk magunk, vagy bárki mást az időben, mint megannyi rovar, aki fennakad az átlátszó műanyag papírnehezékeken, hanem hogy belemélyedjünk az élet szívszorító és örömmámoros folyamataiba.
Mielőtt visszamennék a házba, egy utolsót pillantok a körülöttem lévő gyönyörű erdeifenyőkre, jegenyékre, lucfenyőkre és égerfákra. Körülnézek a kicsiny virágokon, amelyek csak néhány napig virágoznak, aztán magvat hoznak és elszáradnak, és amelyek neveit nem ismerem. A csigákra nézek. A talajra, amely elbomlott levelekből és füvekből és fából és szarból áll – a sajátoméból és másokéból – és otthona megannyi lénynek, aki él, eszik, szarik, szeret, meghal, elbomlik. Amaru sírjára nézek, a sírra amely, mint minden itteni dolog víz alá kerül, amikor illetve ha a jégsapkák elolvadnak. A tízéves border collie kutyám boldog arcára nézek, akit egy tóból mentettem ki, a saját érddekében, és hogy Narcissus és az én barátom lehessen. A saját kezeimre nézek, látom, amint azok is a testem többi részéhez hasonlóan, öregszenek (édesanyám mondta, hogy ő akkor jött rá, hogy öregszik, amikor bedugta a kezét egy pulóverbe, és az anyja keze jött ki az ujjából). Öregszem. Egy nap meghalok.
És újra Narcissusra nézek, a kedves, odaadó arcára és fátyolos szemeire, és ismét eltelik a szívem szeretettel és örömmel és bánattal, mint minden alkalommal, mikor ősöreg arcára tekintek.
///
Mára a műanyag ott van szinte mindenütt. A mindenütt alatt azt értem, hogy a fogyasztói termékek hatalmas részében, ételben és csomagolásban, flakonokban és a benne lévő folyadékokban. A mindenütt alatt azt értem, hogy az óceánokban, a levegőben, és a talajban. A mindenütt alatt azt értem, hogy a Mount Everesten és a Mariana-árokban, és távoli erdőkben. A mindenütt alatt azt értem, hogy minden anya tejében, a jegesmedvék zsírjában, minden halban, minden majomban, minden énekesmadárban, minden békában. És megnyugodhatsz, te se vagy kivétel.
És ez egy nagyon rossz dolog.
Kezdjük a polibrómozott-difenil-éterekkel (PBDE), amiket tűzállóként használnak megannyi különböző termékben, mint a számítógépek, szőnyegek és festékek. Nagy mennyiségben használják az autókban is, a phtaláttokkal együtt (erre mindjárt visszatérünk), és ezek okozzák az „új autó illatot”, amelyet bár egyesek romantizálnak, valójában mérgező kipárolgást jelent. A PBDE-kről kimutatták, hogy máj- és pajzsmirigy-mérgezést, szaporodási zavarokat és csökkent memóriát okozhat. [Casey] Az utóbbi három évtizedben a környezetbe kerülő PBDE-k mennyisége három-öt évente megduplázódott. Nem meglepő módon, az emberekben mért PDBE szintek szintén három-öt évente duplázódtak (Ami azt jelentheti, hogy mostanra 128-szor annyi PDBE van a testünkben, mint amennyi 28 éve volt). [Lisa Stiffler: PDBEs: They are everywhere, they accumulate and they spread]
A pthalátok, amiket a műanyagok puhává és hajlékonnyá tételére használnak, legalább ugyanilyen rosszak. Az ipari civilizáció körülbelül félmillió tonna pthalátot gyárt évente. A pthalátokat milliónyi termékben használják, a lakktól kezdve kozmetikumokig, a folyamatos hatású gyógyszerek bevonatától ételcsomagolókig, és elég könnyen kiszivárognak ezekből, hogy mára megtalálható a vérünkben, vizeletünkben, nyálunkban, ondóban, anyatejben, magzatvízben. A pthalátok mérgezőek az ivarszervekre nézve. [Casey]
De a pthalátok veszélye nem merül ki ebben. Néhány ételcsomagolásban és műanyag palackban, a pthalátok közösen fordulnak elő a biszfenol A-val (BPA). Az ipari civilizáció úgy hárommillió tonna BPA-t állít elő évente, és megtalálható majdnem minden emberi testben, és feltehetőleg nem-emberi testek hasonló hányadában (nem mintha a legtöbbünk emiatt különösebben aggódna). Az élő szervezetre gyakorolt hatások horrorisztikusak. Csupán napi elfogyasztott 0,025 mikrogramm testsúly-kilogrammonként (és a jelen helyzetben az ételből elfogyasztott viszonylag alacsony szint körülbelül napi 1,5 mikrogramm testsúly-kilogrammonként, és a magas szint úgy 13 körüli; természetesen a műanyagok feltalálása előtt ez pontosan napi 0 mikrogramm volt testsúly-kilogrammonként) már tartós elváltozásokat okoz az ivarszervekben és a mellek szöveteiben, amelyek fogékonnyabbá teszik a sejteket a hormonok és karcinogének hatásaira. Napi két mikrogramm testsúly-kilogrammonként már a prosztaták 30%-os megnagyobbodásához vezethet (eltűnődtél már valaha azon, hogy vajon miért hirdeti annyi reklám a megnagyobbodott prosztata orvosságait?). 2,4-nél, az áldozatokra (mert azok, jobban mondva azok vagyunk) korai pubertás és a férfiaknál a tesztoszteronszint csökkenése jellemző. 2,5-nél nő a mellrák kockázata (és felfigyeltél a mellrák előfordulásának robbanásszerű terjedésére, ugye?). Napi 10 mikrogramm testsúly-kilogrammonként növeli a prosztatarák kockázatát (Muszáj folytatnom ezeket a zárójeles megjegyzéseket, vagy máris látod a hatásukat a saját és szeretteid életében?). Ugyanez a dózis gyengíti az anyai ösztönöket. Megduplázva, károsítja a petéket és a kromoszómákat. Napi 30 mikrogrammra emelve testsúly-kilogrammonként, a hatás hiperaktivitás, és az agy normális nemi különbözőségeinek visszájára fordulása (hol vannak a családi értékeket szajkózó emberek, amikor tényleg szükség lenne rájuk?). Felemelve napi 51 mikrogrammra testsúly-kilogrammonként, végre elérjük azt, amit az USA a biztonságos szintnek jelöl ki. [Wikipedia]
Természetesen az ipari hazudozók, akarom mondani, képviselők, azt hajtogatják, hogy a biszfenol A biztonságos, és a kitettségünk alacsony. De jobban megnézve, az ipari hazudozókat – akarom mondani, képviselőket – azért fizetik, hogy hazudjanak – akarom mondani, képviseljék – a nagyvállalatok pénzügyi érdekeit, a többieké (és a világ maga) nem számít. Ez esetben a hazugságok olyan formákat ölthetnek, hogy a patkányokon kísérletezve, kiszelektálódnak közülük a vegyszerre ellenállóbbak, és ezeket a tanulmányokat úgy állítják be, mint értelmeseket; elfeledik azt megemlíteni, hogy vegyi és műanyag-ipari nagyvállalatoktól kaptak rá pénzt; megpróbálják megvesztegetni azokat a tudósokat, akik szerint a biszfenol A veszélyes; használják azokat a statisztikai manipulációkat, amiket a nagyvállalati tudósoktól már megszokhattunk; és persze végül marad a régi, jó öreg hazugság (és a hazugságnak néhány olyan formája, amely még a legeltompultabbakat is megdöbbentené).
De a biszfenol A nem a műanyagok legrosszabbika. Ez a megtiszteltetés valószínűleg a polivinilkloridnak jár, vagyis a PVC-nek. A PVC az egyik leggyakoribb műanyag, több mint 7 millió tonnát gyártanak belőle csak Észak-Amerikában. Ennek 80%-át építkezésekhez használják, és ebből jelentős részt tesznek ki a csővezetékek, és a burkolók. De használják vezetékek szigetelésére, szőnyegek hátlapjához, ablak- és ajtókeretekhez, zuhanyfüggönyökhöz, bútorokhoz, csatornákhoz, nyílászárókhoz, szegélyekhez, és így tovább. [PVC Facts, Healthy Building Network] És természetesen nagy mennyiségben használják kórházakban, az ágytálaktól a katéterekig, az etetőcsövektől a hemodialízis eszközökig, a kesztyűktől az infúziós csövekig. Ez az emberekbe két úton juttat dioxint: a kiszivárgás által, és a füst által, ami később a kórházi szemétégetőben keletkezik. Amint Carolyn Raffensberger, a Tudomány és Környezeti Egészség Hálózat igazgatója megfogalmazta nekem, „Mihez kezdünk azzal az iróniával, hogy a hagyományos nyugati egészségügy egy annyira mérgező iparág? Elégetik a PVC eszközöket, amelyekkel kezelték a rákodat, és az így kibocsájtott mérgekkel mást segítenek hozzá ugyanehhez a betegséghez. Mi értelme van ennek? Higanyos hőmérőkkel is dolgoznak, és aztán felküldik azt is az égetőbe, hogy halakba kerülhessen, és végül agykárosodást okozhasson a gyermekedben. Hol van ennek az értelme?”
Természetesen egyáltalán nincs értelme.
Vissza a PVC-hez. A probléma egy részét az adja, hogy a klór-ipar terméke, és mára a klór felhasználásának legnagyobb területe. Mi mind ismerjük a klórt egy formájában: a konyhasóban (nátrium-klorid). De a klór-ipar hatalmas mennyiségű (adófizetők pénzéből támogatott) villamos energiát használ arra, hogy feltörje ezt a kémiai kötést, és a klór egy különösen reakcióképes és ritka formáját előállítsa. Dioxin is keletkezik – rengeteg.
A dioxin egy közös név a vegyületek egy egész osztájára (poliklórozott dibenziodioxinok, azok számára, akik kémia jegyei jobbak voltak az enyémnél), amelyek bár kis mennyiségekben léteznek a természeti világban is, de gyakorlati szempontból nézve lényegében a vegyi és műanyag-ipar termékei. A dioxinok az elképzelhető legmérgezőbb vegyületek közé tartoznak, néhány rész per trillió szinten már veszélyt jelentenek (ez azt jelenti, hogy egyetlen csepp képes lenne megmérgezni egy kilométer hosszú teherszállító vonatnyi folyadékot). Erősen karcinogének és mérgezőek, és hozzákapcsolódnak a sejtek hormon-receptoraihoz, módosítva nem csak a sejt működését (ami már magában is rossz lenne), hanem ténylegesen a genetikai struktúráját is. Ezen túl, a dioxinok a zsírokhoz kapcsolódnak, és abban tárolódnak, és amikor valaki megeszi ezt a zsírt, az megeszi a dioxint is. Ha egyszer bekerültek a testedbe, többnyire már nem szabadulsz meg tőlük. [Wikipedia] A legtöbb dioxin felezési ideje négy év húsz év közé esik az emberi testben. [Isamu Igura: Half-life of each dioxin and PCB congener in the human body]
Sajnos dioxin nem csak a PVC-gyártás során keletkezik. Kiszivároghatnak magukból a PVC-ből is, és akkor is felszabadulnak, amikor a PVC-t elégetik. Sok más ipari dioxinforrás is létezik, beleértve a hírhedt Agent Orange-ot, de a gyomirtók és fa-tartósítók előállítása és használata, az olaj finomítása és elégetése során is keletkezik, gépkocsik és teherautók kipufogógázában, és így tovább. A dioxinok szó szerint a vegyi és műanyag-ipar elkerülhetetlen melléktermékei.
Örömmel értesülhetsz viszont arról, hogy a PVC ipar a szívén viseli a te érdekedet is. Válaszul a dioxinok emberi egészségre gyakorolt hatásai miatti közfelháborodásra, az 1990-es években a Vinyl Institute kidolgozott egy tervet. Kijelentették, „A terv rövidtávú célja az, hogy ellensúlyozza a negatív sajtó hatásait azáltal, hogy a vinil ipart egy proaktív és együttműködésre kész entitásnak mutatja be, amely vállvetve dolgozik a Környezetvédelmi Hatósággal, hogy bemérjék és minimalizálják a dioxin kibocsájtását.” És hogyan is működött ez az „együttműködés”? Nos, a Vinyl Institute és a Környezetvédelmi [sic] Hatóság együttműködött abban, hogy a PVC-ipar legyen a dioxin-kibocsájtásról való információk egyetlen forrása: ők gyűjtik, elemzik és értelmezik az összes adatot, és átnyújtják ezt a bűnös mértékben hiszékeny hatóságnak, ami aztán rányomja a bélyegzőjét erre az „adatra”.
Ennek a mindannyiunkat megmérgező összeesküvésnek a két tagja megállapodott abban, hogy az adatok kollegiális lektorálása szabadon folyhat, de mivel az adatgyűjtő módszerek maguk titkosak – lényegében láthatatlanok a külső lektorok számára – az iparon kívülieknek nincs módja arra, hogy bármi bizonyosságot szerezhessen a folyamat bármely részletének helytállóságáról. [Joe Thornton: Dioxin From Cradle To Grave] És természetesen ez volt az egésznek a célja.
Máris sokkal nyugodtabb vagy, ugye?
A pthalátok, biszfenol A, és dioxinok mind hormongátló hatásúak, ami azt jelenti, ahogy egy szerző megfogalmazta, „zavart okoznak az endokrin renszerben – a hormonok és mirigyek kényesen kiegyensúlyozott rendszerében, amelyek lényegében minden szervre és sejtre hatással vannak – azáltal, hogy a női ösztrogén molekulához hasonlóan viselkednek. Tengeri környezetben, a túlzott ösztrogénszint olyan Alkonyzóna-szerű felfedezésekhez vezetett, ahol a hím halak és sirályok nőstény nemi szerveket növesztettek.” [Casey]
Úgy tűnik, ahogy Marc Goldstein, a Cornell Intézet a Reproduktív Orvoslásért igazgatója fogalmaz, „A születés előtti kitettség, már kis dózisokban is, visszafordíthatatlan károkat okozhat a csecsemő ivarszerveiben.” [Casey]
Továbbá, a kitettség, például a BPA-nak az áldozatok elhízásához vezet (több és nagyobb zsírsejt keletkezik). Dr. Frederick vom Saal, a kolumbiai Missouri Egyetem professzora szavaival, aki külön vizsgálta a műanyagok ösztrogén-szerű vegyületeit (és akit a saját kutatása arra ösztönzött, hogy minden polikarbonátos műanyagot eltávolítson az otthonából, és ne vegyen többé műanyagcsomagolású élelmiszert és konzerveket), „Ezek az eredmények arra engednek következtetni, hogy a fejlődéskori kitettség a BPA-nak hozzájárult az elhízás járványszerű terjedéséhez a fejlett világ utóbbi két évtizedében, ami összefügg az évről évre több műanyag gyártásával.” [Casey] A BPA ezen kívül az áldozatok inzulinszintjét is megdobja, majd leejti. Van összefüggés a műanyag elterjedésében, és az USA-ban 1935 óta a cukorbetegség 735%-os emelkedése közt?
Nem, természetesen nincs. Nem lehet.
Ugyan, kérlek!
Ugyan, kérlek!
És ez a kultúra nem öli meg a bolygót.
És az óceánok nincsenek teli műanyaggal.
Se a testem.
///
Valaki állítsa már ezt le!
Valaki állítsa le ezt az őrültséget, mielőtt mindannyiunkat megöl!
Nem, nem várhatunk valakire. Nekünk kell megtennünk.
///
A mindenit, hát érdemes lenne élni egyáltalán CD-k, műanyag cumik, műanyagcsomagolás, szendvics hordozók, fecskendők, palackozott víz (és szódásüvegek), egy adag csipszet tartalmazó csomagok, autók, szívószálak (és vicces szívószálak), műanyag bevásárlószatyrok, hűtőtáskák, jégkockatartók, buborékcsomagolás, szőnyegalátét, Styrofoam mentőmellények és elvihető ételdobozok, eldobható tollak, eldobható pelenkák, hajsprék, műanyag fésűk, műanyag fogkefék (és fogkrémek!), tejesdobozok, ragasztószalagok, műanyag evőeszközök, telefonok, számítógépek, hajcsatok, billiárdgolyók, zuhanyfüggönyök, strandlabdák, léggömbök, latex óvszerek, és poliészter nadrágok nélkül?
Körülvéve mindezen szükséges csodákkal, könnyű elfeledkezni róla, hogy az emberek tíz- vagy százezer éveket éltek műanyagok nélkül – és a legjobb tudomásunk szerint aránylag rákmentes tíz- vagy százezer éveket – és aztán feltalálták a műanyagokat, úgy egy évszázada. Mostanra a műanyag a modern élet központi része. Hogyan élnénk túl nélkülük? De ha szerinted a műanyag nélküli élet elképzelhetetlen, a mélyebb igazság az lehet, hogy a műanyaggal való élet meg lehetetlen.
///
A fenntartható életmód egy fontos része nem az lenne, hogy újrahasznosítjuk azokat az anyagokat, amiket soha nem is lett volna szabad legyártani. Hanem hogy nem gyártunk belőlük többet, semennyit se.
///
Csak, hogy nyomatékosítsam ezt, tessék még egy rettentően hiányos lista a különböző műanyagok lehetséges egészségügyi hatásairól: testi deformitások, rák (agy, mell, méhnyak, bél, here, prosztata, és így tovább), korai pubertás, immunhiányosságok, endometriózis, viselkedési zavarok, csökkent intelligencia, csökkent emlékezőképesség, csökkent szexualitás, alacsony spermaszám, mozgáskészségek zavara, csökkent szem-kéz koordináció, csökkent fizikai erőnlét, és még ennél is több. [Paul Goettlich: The Sixth Basic Food Group]
Az ipari hazudozók és házikedvenc politikusaik természetesen rámutatnak, hogy lehetetlenség megállapítani, hogy melyik méreg (és melyik gyárból) okozta melyik adott rákot. Én nem tagadom, hogy néha nehéz pontosan beazonosítani a gyilkos fegyvert. Ahogy Paul Goettlich írja, „Mivel az ember által létrehozott mérgek tengerében élünk, nehéz pontosan rámutatni, hogy melyik vegyszer vagy vegyszerek kombinációja okozta az adott rákos megbetegedést vagy deformitást.” De az ipari hazudozók és házikedvenc politikusaik ezt azzal folytatják, hogy ez a bizonytalanság elég ahhoz, hogy folytassák a megszokott üzletmenetet: aránytalan gazdasági károkat okozna, ha kivonnánk ezt a vegyületet – amely a ti életeteket annyival jobbá és könnyebbé teszi – a szabad piacról, az általa okozott állítólagos kár nyilvánvaló bizonyítéka hiányában. Ez abszurd, és gyilkos dolog. Bár nem tudjuk, melyik adott karcinogén okozta a nagyapám rákját, vagy egy barátom mellrákját, vagy egy másik barátom méhrákját, és egy másik barátom anyjának mellrákját, és az ő apjának prosztatarákját, és egy másik barátom leukémiáját (akinek van egy pólója, ezzel a felirattal: „Az apám Agent Orange-t szórt Vietnámra, és minden amit kaptam érte csak ez a vacak leukémia.”), és így tovább, ez így olyan, mintha egy csatatéren állnál, és néznéd, ahogy sorra halnak a barátaid, de mégse tudod, hogy melyik puska lőtte ki azt a golyót, amely megölte a nagyapád, a szeretőd, a barátod, a gyermeked. Ez a helyzet nem elmerengő akadémiai vizsgálódást kíván, hanem cselekvést: meg kell állítanunk a golyózáport, és ha a másik oldalon állók nem hagynak fel a sortűzzel, akkor őket kell megállítanunk, minden szükséges eszközzel. Hasonlóan, ha a másik oldalon állók nem hagyják abba a megmérgezésünket – és én garantálom neked, hogy nem fogják csak azért, mert szépen kérjük őket, vagy mert a nagyapánk belehal, vagy mert a gyermekeink meghalnak, vagy mert petíciókat írunk, vagy mert rájönnek, hogy megölik a világot, vagy mert hajlandóak szorosan együttműködni a Környezetvédelmi Hatósággal – akkor nekünk kell megállítanunk őket. Minden szükséges eszközzel.
Vagy talán mégse. Talán az egész túl nagy és ijesztő, és végsősoron nem tudjuk, hogy pontosan melyik méreg ölte meg a nagyapád, tett téged beteggé, ölte meg a kutyád, eredményezte azt, hogy többé nem horgászhatsz a kedvenc helyeden, mert az összes hal daganatos, ölte meg az unokatestvéred, az édesanyád, az unokahúgod, amitől az unokaöcséd elhízott, amitől az unokalányodnak nemi szőrzete nőtt mielőtt még iskolába járt volna, ami a nővéred asztmássá tette, nyolclábú békákat okozott, elcseszte a krokodilok és halak és sirályok ivarszerveit, belerondított az emlékezőképességedbe, a tiszta gondolkodási képességedbe, megölte a gyermekkori legjobb barátod, és így tovább. Mivel természetesen nem tudjuk, hogy melyik adott méreg okozta bármelyiket – ha nem tudunk rámutatni 100%-os biztonsággal – akkor a fenébe is, tovább kell tanulmányoznunk a dolgot – vagy átengedhetjük a tanulmányozást az iparnak és a kormányoknak – amíg végül semmi se marad a világból. Végülis, csak az életünk forog kockán, és a szeretteink élete, és a bolygó élete.
Sok szerencsét.
///
A helyzet valójában sokkal rosszabb annál, ahogy leírtam. Hogy megértsük egy kis töredékét annak, hogy mennyire rossz, gondoljunk bele egy kicsit a műanyag golyókba.
A műanyaggyártás során először ilyen nyúlürülék méretű golyókat készítenek, amelyekből később megformázzák a műanyag végterméket. Az óceánok összes műanyagszemetének 10%-át teszik ki az ilyen golyók. Nyilvánvaló okokból, ezt lényegében lehetetlen eltakarítani. A probléma egy része – attól a ténytől eltekintve, hogy olyan rohadt sok van belőlük, és attól is, hogy a golyók maguk is mérgezőek, mint minden műanyag – az, hogy a golyók megkötnek egyéb mérgeket, mint a dikloro-difenil-trikloroetán (DDT) és dioxinok. Valójában vonzzák azokat a mérgeket, és így bennük a mérgek koncentrációja milliószorosa lehet a körülötte lévő vízhez képest. [Paul Goettlich: Plastic in the Sea] Igen, jól olvastad. Milliószorosa.
Van rosszabb is. A golyók akkorák, mint a halikrák, és gyakran, amikor nem véletlenül nyelik le őket, akkor tévedésből. De az ok nem is annyira számít, mivel bármely esetben, a golyó mellett egyéb mérgek is elfogyasztásra kerülnek, akár milliószoros koncentrációban az egyébként is szennyezett óceánhoz képest.
De kit érdekel egy rakás hal, meg bálna, meg albatrosz, jól mondom? Nyilván nem sokunkat ebben a kíméletlenül önimádó kultúrában, vagy nem engedtük volna, hogy ezek a borzalmak egyáltalán bekövetkezhessenek. De ne feledd, hogy ezek a mérgek a zsírban raktározódnak, és végül benned végezhetik. Igen, benned.
///
Az USA körülbelül 15 millió tonna műanyagot gyárt évente. Tizenöt. Millió. Tonnát. [Stiffler: PDBEs]
///
Ahogy Charles Moore kapitány, a csendes-óceáni „szemétfolt” felfedezője mondta, „Ha ’a több az jobb’ az egyetlen mantra, amit ismerünk, akkor halálra vagyunk ítélve.” [Casey]
///
Itt van egy másik megfogalmazása ennek. Az óceanográfus Curtis Ebbesmeyer, a tengeri hulladékok szakértője ezt mondta, „Ha előretekernénk tízezer évet, és elvégeznénk egy régészeti ásatást… találnánk egy műanyag réteget. Mi történt ezekkel az emberekkel? Nos, megették a saját műanyagukat, és károsították saját genetikai struktúrájukat és képtelenné váltak a szaporodásra. Nem éltek sokáig, mert megölték magukat… Az óceán erre figyelmeztet minket, és ha nem hallgatunk rá, ő könnyen meg tud szabadni tőlünk.” [Paula Bock: Oceans of Waste]
///
Ha csak a saját génállományunkat tennénk tönkre és a saját szaporodóképességünk, akkor sokan lennének, akik örömmel nézhetnék végig, a bolygógyilkos kultúra tagjainak távozását.
De ez a kultúra mindenki mást magával ránt eközben.
Ismét, vannak olyan vadon élők, akikben biztos vagyok, hogy nem bánnák e kultúra megszűnését. A műanyaggal teli gyomorral éhező fulmárok és albatroszok. A krokodilok és halak, akik ivarszerveit kétértelművé tették e kultúra mérgei. A fiatal bálnák, akik belehalnak anyjuk e kultúra által megmérgezett tejébe. A teknősök, akiket műanyaggyűrűk nyomorítanak meg, a halak és madarak, akik belegabalyodnak a szellemhálókba. Az óceán maga. A Föld maga.
Nehezen tudnám hibáztatni bármelyiküket is a bánatukért, dühükért, gyűlöletükért.
Én is érzem ezt a bánatot, dühöt, gyűlöletet.
Te nem?
///
Mihez kezdesz ezzel? Mit tennél, hogy megállítsd a borzalmakat? Milyen messzire mennél el? Mivel tennéd magad méltóvá az élethez, amit ez a bolygó megadott neked? Ki iránt érzel kötelezettséget? Mit fogsz tenni?
És miért nem teszed?
///
Főként adva e kultúra szinte végtelen önimádatát, kizsákmányoló viselkedését, és a kizsákmányolást megideologizáló érveket, tisztán kell fogalmaznom. Én nem utálom az embereket. Én szeretem az embereket, szeretem az emberiséget. De az élő bolygót még jobban szeretem. És ennek így is kéne lennie.
///
Ki kell egészítenem, amit az előbb írtam. Szeretem az embereket, de nem szeretem azt, amivé oly sok ember vált. Gyűlölöm, amit ez a kultúra tett velünk, és gyűlölöm, hogy annyian többre értékelik a profitot az életnél. Utálom az önimádóakat, akik megölik mindazokat, akiket szeretek. Gyűlölöm azokat, akik megmérgezik a bolygót, a tájat, amin élek, a családtagjaimat, engem. Gyűlölöm őket, és meg fogom állítani őket a bolygó megölésében.
Ki tart velem?
///
Világosan le kell szögeznem még valamit. Nem az emberek maguk ölik a bolygót. Az ipari emberek ölik a bolygót. Az emberek, akik jobban azonosulnak e kultúrával – a műanyag kultúrájával – mint magával az élettel, ölik a bolygót. Az emberek tíz- vagy százezer évekig éltek ezen a bolygón anélkül, hogy megölték volna. Csak az utóbbi 6000 évben született egy oly mérgező kultúra, amely képes a bolygó megölésére.
A döntés, ami előttünk áll, nem arról szól, hogy megöljük magunk, vagy megöljük a bolygót. Az előttünk álló döntés az, hogy folytatjuk-e azt az életmódot, ami megöli a bolygót (és minket is), vagy nem. Megengedjük, hogy e kultúra megölje a bolygót, vagy ledöntjük ezt a kultúrát. Tényleg ilyen egyszerű.
[Legalábbis mondani egyszerű. Van bőven hozzáfűznivalóm a témához, és néhány ellenvetésem is. Ezeket egy már készülő esszémben fogalmazom meg, amelyben igyekszem majd bemutatni, hogy ameddig a munkahely, iskola, pénz, gazdaság, mezőgazdaság, ipar jelenlegi fogalmaiban gondolkozunk, addig könnyen lehet, hogy halálra vagyunk ítélve, mert ezek mind annyira eltávolodtak a józan észtől és az élettől. Bár a végszavam valószínűleg hasonló lesz, amint Daniel Quinn (magyarul is megjelent művei: Izmael, B története) megfogalmazta, a legnagyobb örömhír, amit terjeszteni kéne: „Ez a kultúra nem azonos az emberiséggel”. Nem emberi természetünkből elkerülhetetlenül adódóan gyártunk pl. műanyagokat. Léteztek és léteznek más életszemléletek, amelyek nem vezetnek a kollektív öngyilkossághoz. Addig is ajánlom „Az elveszett boldogság nyomában” című esszémet/könyvbemutatómat, ha még nem olvastad. – Ford. megj.]
