Jand blag"Nem az egészség mércéje jól alkalmazkodni egy mélyen beteg társadalomhoz" – J. Khrisnamurti

G. Gábor ma ajánlotta nekem Meszlényi Attila „A világvége illemtana” című könyvét. Ő is arról ír, hogy a „világvége” már tart, de a végkifejlet még elkerülhető lehet bizonyos illemszabályok megszívlelésével. Még csak részleteket olvastam, de ezek is roppant bölcsek:

A gazdasági válságról

Meghitt világvége

Az új mindig jobb?

Kreativitás

Önismeret

Illemtan részletek

A könyv honlapja, fórummal

Az emberiség jövőjéről való gondolkodást messze túlnyomóan kétféle narratíva uralja: a fejlődés és az apokalipszis meséje. Mind ismerjük e sztorikat: ha beülünk egy sci-fi filmre a moziba, ott vagy csillagközi űrhajók vannak, de legalábbis csilli-villi számítógépek, vagy kietlen, katasztrófa utáni táj (legyen ez atomháború, klímaváltozás, vagy sokkal inkább temészetfeletti események hatása).

A fejlődés meséje végletes formában így szól: amiben ma haladunk, tovább is fogunk haladni, és ez legyőz minden gátat, megold minden mai problémát. 1969 és ’72 közt 12 ember járt a Holdon. Az akkori sajtóban szinte mind arról irkáltak, hogy az ezredfordulóra már állandó Hold-bázis lesz, és emberek járnak a Marson. Az űrprogramokat azonban a költségek miatt visszavágták. A „fejlődés logikája” azt diktálná, hogy amit egyszer az emberiség megcsinál, azt onnantól csak még jobban, még olcsóbban, még könnyebben tudjuk újra és újra megtenni. Végülis, az első holdraszálláshoz szükséges számítások javát még logarléceken végezték, és az űrhajókat mind kézzel szerelték össze. Mennyivel hatékonyabb technológiáink vannak ma! Azonban könnyen lehet, hogy messze a legtöbb dolog, amit ma egyszerűen a „fejlődésnek” tulajdonítunk, valójában véges források egyre gyorsuló ütemű kihasználásán alapul. Ez egyes esetekben nyilvánvaló lehet, de gyakran teljesen megfeledkezünk róla, bár ez szó szerint mindannyiunk életébe is kerülhet.

Ezzel eljutottunk a másik meséhez, a valamilyenfajta „apokalipszis”, a végső pusztulás meséjéhez. Következzék néhány forgatókönyv.  A klímaváltozás elszabaduló önerősítő ciklusokba fut, metán szabadul fel a szibériai örökfagyból, amely a folyamatot tovább gyorsítja. Az óceánok melegedése és savasodása megöli a fitoplanktonokat, akik a bolygó oxigénjének felét termelik meg. Elfogy a termőtalaj, aminek a globális széntartalma (ami az élő humusz mennyiségét is jelzi), 150 év alatt máris a felére csökkent (ezt egyelőre a műtrágyázással ellensúlyozzuk, de földgáz hiányában ez nem tartható). Az óceánokban százmillió tonnaszám jelen lévő műanyagszemét lassacskán elkopik, és a műanyagpor bekerül a táplálékkörbe, mert maguk a polimer molekulák csak több ezer év alatt töredeznek el, és sokféle műanyag hormongátló hatása következtében az emberek (és más állatok) képtelenné válnak a szaporodásra. [lásd korábbi fordításom: Műanyag]

A legutóbbi nagy „világvége-jóslat” az ezredfordulóra vonatkozott. A számítógépek egy része csak kétszámjegyű dátummal számolt, így egyesek az egész civilizáció összeomlását képzelték el a számítógépes rendszerek „megbolondulása” következtében. Reklámok is hirdették: baj lehet, ha nem cselekszünk. Ezek hatására sokan lecserélték régi számítógépüket. Mégis voltak (főleg az USA-ban), akik az új millenniumot várva beraktároztak maguknak élelmiszerből (és lőszerekből), és saját kis bunkerükbe húzódtak. De mind tudjuk, nem történt semmi. Legalábbis semmi szokatlan. Amit a pánikoló emberek figyelmen kívül hagytak, az ez a három szó: „ha nem cselekszünk”. De adott volt a probléma, adott volt a határidő, és a számítógépes cégek rászálltak a dologra. Valószínűleg még túl is fújták az egészet, a gyors és könnyű profit reményében. A következő években meg kisebbfajta válsággal küzdött a számítógépgyártás a kereslet visszaesése miatt.

Most az állítólagos maja próféciákról beszélnek egyesek, 2012. december 21-éről. Valójában, mivel a maja számrendszer nem helyiértékes alapú, a naptáruk csak véges ideig működik. Ha élne még a maja társadalom, könnyedén megbirkóznának ezzel, egyetlen új jelet kellene csak bevezetniük az újabb kor dátumaira. Kivéve, ha számítógépeket használnak, de ekkor is biztos megoldanák a saját „Y2K-problémájukat”.

Mind a fejlődés, mind az apokalipszis meséje vonzó lehet. Az első azok számára, akik jól érzik magukat a mai világban, viszonylagos gazdagságban élnek a Föld összes emberi lakosa közt, és vágyakozva néznek az elé, hogy majd egyre csak még többet és jobbat kaphatnak. Az apokalipszis meséje a legtöbb formájában a kiábrándultaknak és elnyomottaknak szól, akik vagy egy teljes társadalmi összeomlás után tudják csak elképzelni egy épeszűbb világ eljöttét, vagy szinte azt várják, hogy a teljes káoszban majd végre csak az egyéni képesség dönt a túlélésről a képmutatás és hatalmi rendszerek helyett, vagy szinte megnyugtatja őket a kegyetlen emberiség végső hanyatlásának gondolata: „Egy néma ünnepély, ember-utáni csend” [Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz].

Azonban mindkettő egy gondolati gátat is jelent. Ha a fejlődésben vagy az apokalipszisben hiszünk, az csak csodavárást illetve kétségbeesést eredményez. Azt gondoljuk, hogy „majd megoldja valaki, valahogy, és nekem a kisujjamat se kell mozdítanom” vagy azt, hogy „úgyis reménytelen, már semmi se számít”. Az egyéni felelősség szerepét nem tudjuk jól elhelyezni ezekben a mesékben.

Ha csak ebben a két narratívában gondolkodunk, a kérdés a következő lehet: mondhatunk-e valamit, vajon melyik „győz” nagyobb eséllyel, a fejlődés vagy a katasztrófa? Azonban szerintem egyik se. A legfőbb üzemanyag, ami a „fejlődést” és a kíméletlen környezetpusztítást egyaránt hajtotta, már leszálló ágba került.

Egy harmadik lehetséges jövőképet szeretnék bemutatni, amely talán valószerűbbnek tűnik az eddigieknél, és ami az azonnali jelenre vonatkozóan is rengeteg fontos tanulságot hordozhat. Ez nem egy olyan sztori lesz, amiből könnyen filmet lehetne készíteni. Nem olyan lesz, amit bárki könnyen besorolna a már jól ismert narratívái közé, hogy „ja, erről már hallottam”. Pont ezért is létfontosságú lehet, hogy megismerjük.

A cikkemben sok kétségbeejtő állítással is találkozhatsz majd, mert én úgy látom, hogy a jelen helyzetünk tényleg sok szempontból vészes. Az ipari civilizáció jövőjével kapcsolatban nem vagyok „optimista”, az állandóan növelni való fogyasztás mániája sokkal több gondot okoz, mint amennyit megold, és a gondok legsúlyosabb részét a következő generációkra hárítjuk. Ha azonban fontosabbnak érzed, hogy a gyermekeid egészségesen és boldogan élhessenek, mint hogy autókat vezethessenek, akkor talán már túl optimistának is fogod találni a végkövetkeztetéseimet.  Bár addig még egy rakás kellemetlen dologról is írok. Tarts ki!

Energia

Kezdjük a kőolajjal. Illetve már elkezdtük 1854-ben, amikor Łukasiewicz kidolgozta a petróleum lepárlásának módját, és megfúrták az első kereskedelmi célú olajkutat. (Kőolajat és aszfaltot egyébként már az ókorban is használtak, onnan, ahol szivárgott magától, és kevés utófeldolgozással.) Az olajkitermelés a kezdeti lassú emelkedés után szárnyalóra váltott, és legnagyobb lendületet az USA-ban nyert. Mígnem 1956-ban M. King Hubbert geofizikus előállt azzal az elméletével, hogy az USA olajkitermelése 1970 körül eléri a csúcsát, és onnantól lefelé ível. Sokan kiröhögték. De igaza lett. És a globális olajhozam-csúcs is elkerülhetetlen, sőt, a legtöbb jel szerint valószínűleg már túl is vagyunk rajta.

Lássuk, miért van ez így! A legfontosabb fogalom a befektetett és a kinyert energia aránya (angol betűszava: EROEI). 1930-ban, amennyi energiát befektettek a felderítésre, kútfúrásra, és finomításra, a százszorosát nyerték vissza. Ez az arány 1970-re már 25 körülre esett vissza, mivel nehezebb volt új lelőhelyeket találni, a régi kutakból már nem a természetes nyomás által ömlött az olaj, hanem pumpálni kellett, és az olajmezők mélyebb rétegeiből sűrűbb, így csak nagyobb energia-befektetéssel finomítható nyersolajat kaptak. [lásd korábbi írásom: Mekkora bajban vagyunk, és miért nem cselekszünk?]

Minden erőforrás kitermelése során először azokat a lelőhelyeket célozzák meg, amelyek a legnagyobb profittal kecsegtetnek, tehát a legjobb befektetett energia/kinyert erőforrás aránnyal rendelkezőket. Így érthető ezen arány fokozatos csökkenése. Előbb vagy utóbb minden olajmező eléri azt a szintet, ahonnan már nem éri meg új olajkutakat fúrni, mert már ezzel se növelhető tovább a kitermelés. Ekkor éri el a kitermelés a csúcsát. Ettől még a korábbi olajkutak fenntartására, és persze a feldolgozásra még kell energiát fordítani. És előbb-utóbb az arány egy alá csökken, azaz több energiát kell befektetni a kút fenntartásához, mint amennyit kinyerhetünk, és ekkor a további kitermelés teljes mértékben gazdaságtalanná válik. Tehát nem számít, hogy maradt még lenn valamennyi olaj. A technológiák fejlődése ezt a határvonalat kicsit ki tudta tolni, de nem nagyon.

Bármely más energiaforrás is hasonló mintát követhet, így egy összenergia-csúcs is bekövetkezhet. Az atomerőművekhez a hasadó uránizotópot használható mennyiségekben tartalmazó ércet egyre mélyebbről kell bányászni. Jelenleg az atomerőművekben világszerte felhasznált fűtőanyag felét adják a leszerelt hidegháborús atomfegyverek. A fúziós erőműveket gyakran emlegetik, de igazából még semmi nem látszik belőlük. Szénből még van bőven, de abból is egyre inkább csak a gyengébb minőségű, vagy nehezen bányászható. A szénkitermelés felfutása folytatódott az olajkorban is, főleg mivel az olajalapú infrastruktúra: a gépek és aszfalt és műanyagok, ezt is megkönnyítette.

A kőolajszármazék üzemanyagok szinte minden más energiaforráshoz képest könnyen kitermelhetőek, feldolgozhatóak, szállíthatóak, tárolhatóak és felhasználhatóak. Semmi más anyagot nem ismerünk, ami minden téren megközelítené az olajat. És az olaj minden más erőforrás beszerzését és használatát segítette: ércek és édesvíz, „megújuló” energia, a talaj kizsákmányolása (a monokultúrás mezőgazdálkodás hosszú távú tarthatatlanságára még visszatérek).

De mindebből még nem következik, hogy azonnal összeomlana minden az olajhozam fokozatos csökkenésével. Az üzemanyagárak növekednek, és előbb talán bedől az autógyártás, mert alig lesz már új autóra kereslet. Talán bedől sok légitársaság. Talán bedőlnek a Felesleges Műanyag Vackokat™ gyártó iparágak, és mivel a víz is drágul, az Egészségtelen Cukros Löttyök™ ipara is. Attól, hogy az infrastruktúra akadozik, még nem csődöl be minden teljesen. Amikor éppen nem jön a gáz, majd újra egyetlen fatüzelésű kályhával fűtött szobában alszik a család. Amikor épp nincs villany, újra kézzel mosunk majd a fürdőkádban. Talán ebbe nem halnánk bele.

Egyetlen autó legyártása, a tömegének kétszeresét igényli olajban, illetve ezzel egyenértékű energiát, az ércbányászathoz és a fémek kinyeréséhez, az autó minden részének megformázásához. És mindez valószínűleg több szennyezéssel jár, mint amit az autó egész későbbi „élettartama” alatt a kipufogógázok által teremt. (Bár fura, hogy az autók élettartamáról beszélünk, az emberiség élettartama meg nem izgat. Lásd Kurt Vonnegut egy zseniális könyvrészletét) Egyszerűen nem létezik környezetkímélő bányászat vagy nehézipar. És valószínűleg lehetetlen a jelenlegivel azonos számú, újfajta meghajtású autó legyártása. De azért nézzünk végig három ilyen újítást, amit leggyakrabban emlegetnek: a hidrogén, biodízel, és elektromos meghajtású autókat.

A hidrogén, mint nyersanyag nem létezik a természetben. A víz molekuláinak felbontásával lehet hidrogéngázt előállítani, hatalmas energia-befektetéssel (és az energiát valahonnan máshonnan kell nyerni). Ezután a hidrogént tárolni kell, nagy nyomáson, és hűtve, bár még így is igen robbanásveszélyes. A biodízel annyiban lóg ki a sorból, hogy nem igényli maguk a motorok átalakítását. Viszont az etanol előállítása egy hatalmas infrastruktúrát igényel, mezőgazdasági gépeket és műtrágyákat, erjesztőket és lepárlókat. Mindez egyes számítások szerint összesen több energiát igényel, mint amennyit a végtermékből vissza lehet nyerni. (És az élelmiszer rovására megy.) Tehát csak az állami támogatások miatt érheti meg pénzügyileg, de végsősoron semmit sem ér az összenergia szempontjából. Az elektromos energia tárolása rendkívül erőforrás-igényes. Előbb át kell alakítanunk például vegyi energiává az akkumulátorokban, majd vissza. És ez sose lehet 100%-os hatásfokú. És persze ennek az energiának is előbb származnia kell valahonnan. Ennyit erről.

A földhő minden praktikus szempont szerint szinte kimeríthetetlen energiaforrásnak tekinthető. Azonban itt sem minden helyszín kifizetődő a geotermikus erőművek létesítésére. Vulkánok közelében, és mélyen fekvő alföldeken érheti meg csak. És a mély kőzetekben történő hőterjedés sebessége így is egy korlátot állít.

A napelemek magas technológiát igényelnek, és olyan ritkafémeket, mint a tellúr, amely rászolgál a nevére: egy tonna rézércből egyetlen gramm tellúr nyerhető ki. A naptornyok úgy működnek, hogy hatalmas tükrök irányítják egy pontba a napfényt, ahol az így felmelegedő sóoldat termel energiát. Ehhez is magas technológia szükséges, a tükröknek automatikusan úgy kell forogniuk, hogy a Nap „mozgásának” megfelelően mindig a toronyra irányítsák a fényt.

A szélkerekek gyártásához pedig a roppant energiaigényes alumíniumból kell sok. És mind a nap- és szélenergia fontos hiányossága az, hogy előre nem tervezhető ingadozással működnek. Az elektromos energia tárolásának nehézségeiről pedig már szóltam.

Ha lenne olyan alternatív energiaforrás, ami a fosszilisakhoz képest sokkal jobb befektetett/kinyert energia arányú, akkor miért nem építik már mindenütt? Miért van még mindig egy nagy kérdőjel az „alternatív energia” után? Sokan az olajlobbi összeesküvését emlegetik. De miért nem vágnak bele gőzerővel (vagy szélerővel) maguk az olajtársaságok?

Valamennyit persze befektetnek, de ez leginkább csak kirakat. Amikor a BP (korábban British Petroleum, ami egy brit társaságból világcéggé nőtte ki magát) felvette a „Beyond Petroleum” (a kőolajon túl) szlogent, és új, zöld logót csináltatott, az új imázst befuttató reklámkampányukra többet költöttek, mint eközben megújuló energiára.

Mégis, a legtöbben úgy gondolkodnak, hogy ha majd elfogy az olaj, építünk naperőműveket. De mégis, miből? És most nem a pénzről beszélek, akármennyi papírfecnink lehet, abból nem lesz naperőmű. Valami csúnya csapdába futottunk bele, ezt néhány hasonlattal próbálom érthetőbbé tenni.

Faust

Érdemes felidéznünk egy történetet: a legendák, vagy Marlowe drámájának Faust doktorát. Faust lepaktált Mefisztofelésszel (aki Lucifer küldötte), hogy a jövőben beszolgáltatandó lelkéért cserébe 24 év földi hatalmat, az ördög szolgálatát kapja. Amikor közeleg az utolsó éjfél, egyre kétségbeesettebben próbál kitérni végzete elől. Bizodalmát abba a hatalomba és varázserőbe veti, amit az ördög segítségével elnyert, és abban reménykedik, hogy ezekkel le fogja tudni győzni magát Mefisztofelészt is. Azonban, amikor éjfélt üt az óra, minden ereje elszáll, amint az ördög ellene fordul és elvonszolja a pokolba.

Hasonló sorshoz vezethet a technológiába vetett hitünk, hogy majd megoldjuk valamivel az olajhiányt. Annyira hozzászoktunk az olaj által szolgáltatott energiához, hogy már mindent csak a „saját” technológiánknak tekintünk, és nem látjuk a fosszilis energia ördögének kezét a dologban. A különbség csak az, hogy nem egy személyes pokolba kerülünk, hanem a Földön teremtünk pokoli körülményeket.

Mondanék egy másik hasonlatot is: egy emberrel az orvosa tudatja, hogy gyógyíthatatlan betegsége van, bár még egy darabig tünetmentes lesz. Az illető ezután ezt nem mondja el senkinek, és teljesen ugyanúgy éli tovább az életét, mint eddig. Tegyük fel, hogy a családtagjai közül néhányan tudnak a bajáról. De amikor megemlítik neki, hogy nem követi az orvos előírásait, az illető csak feldühödik. És így végül a családtagok elhallgatnak. Évek telnek el, és már mindenki „elfeledte” a diagnózist. Persze, ha direkt módon rákérdeznének, tudná, de egyébként soha nem gondol rá, és így nem is veszi figyelembe. De amikor a kínzó tünetek megjelennek, már nincs mit tenni.

Az illető talán jobban járt volna, ha elfogadta volna a betegségét, és hallgatott volna az orvosra. Kényelmetlenebbül élt volna, ez igaz, de könnyen lehet, hogy hosszabb, teljesebb, boldogabb, értelmesebb életet. Ez a hasonlat is sántít: nem az emberiség halálos diagnózisát adom, hanem csupán egy életmódét, egy gondolkodásmódét. Van különbség. De a lényeg: ha nem nézünk ezzel szembe, ha sose beszélünk róla, talán lassan már tényleg túl késő lesz.

De ha felébredünk, lesz teendőnk bőven, amivel a magunk után hagyott pokoli körülményeken enyhíthetünk. Egyre inkább csak a tengerek mélyén találunk új olajkészleteket, és a tengeri olajtornyok „biztonságos” fenntartásához (persze az olaj sose biztonságos, de elégetve még mindig kevesebb gondot okoz, mint nagy mennyiségben a tengerbe ömölve) igencsak bonyolult infrastruktúra szükséges. Ha ez úgy dől össze, hogy a csapokat nem zárjuk el rendesen, a Mexikói-öböl mostani katasztrófája százszorosan megismétlődhet. Az atomerőművek biztonságos bezárása negyedannyiba kerülhet, mint a felépítésük. Itt se a pénz a lényeg, az csak mutatja, hogy bizony nagyon energia- és munkaigényes a dolog. És mindezek olyan feladatok, amikből már semmi közvetlen hasznunk nem lesz. Talán valahogy eltakaríthatnánk valamennyit a rengeteg úszó műanyagszemétből. Tudom, hogy így is tenni kell valahova, de akkor legalább mélyen a föld alá, hogy ne kerüljön be (még jobban) a táplálékkörbe. És idővel még a műanyag-molekulák is eltöredeznek. De ismét: hatalmas munka, nulla „haszonnal”. A vegyi gyárak nagy tartályaiban lévő anyagokat ártalmatlanítani kellene, mert felügyelet nélkül előbb-utóbb kiszivárognak. Feltörhetnénk egy csomó úgyis feleslegessé váló utat és parkolót, hogy újra teremhessen a talaj. Ez is sokkal könnyebb lenne a meglévő gépekkel, mint kézi csákánnyal állni neki. Mindez lényegében a Föld aknamentesítése lenne, hogy ne hagyjunk megannyi láthatatlan halálos veszélyt az utánunk eljövőkre.

Túl sokáig gondolkoztunk csak a közvetlen haszon érdekében, a hosszútávú következményeket figyelmen kívül hagyva. Mára ezek a következmények annyira összetorlódtak, hogy a problématologatás módszerét ideje lenne feladnunk.

Problématologatás

Talán soha nem volt még fontosabb Albert Einstein bölcsessége: a problémákat nem tudjuk ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, mint ami megteremtette őket.

Mint a kétezredik év számítógépes gondjaival kapcsolatban említettem, ha adott egy jól körülhatárolható probléma, egyértelmű határidővel, az ilyenek megoldásában jók vagyunk. De szinte minden más problémához is hasonlóan állunk hozzá. Elkülönítjük, és határidőket, célokat tűzünk ki. Csak kalapácsunk van, és mindent szögnek nézünk.

Bizonyos értelemben mindenki, mindig „problémákat” old meg. Pénzre van szükségünk: probléma. Találunk munkát, ahol sok kis problémát kapunk egymás után. De még a szórakozást is tekinthetjük problémamegoldásnak: az unalom problémát oldjuk meg.

Akkor hogy lehet, hogy a sok problémamegoldás eredményeképp még több problémánk lett? Ez pont az elkülönítő módszerben rejlik: egy területről arrébb söpörjük a gondokat, és ezt kipipálhatjuk, de gyakran, tágabb nézőpontból tekintve, nem oldunk meg semmit. Három ilyen problémakör, amit elkülönítve kezelünk: az egyéni, társadalmi, és környezeti problémák. A társadalmi problémákat például „megoldjuk” törvényekkel és bürokráciával, és nem törődünk azzal, hogy ez az egyes embereknek mennyi plusz macerát és stresszt jelent. A személyes problémákat megoldjuk például vásárlással, amitől boldogságot várunk, de nem törődünk azzal, hogy mennyi szemetet teremtünk. A környezeti problémák megoldását meg sokan csak a személyes áldozatvállalásban látják. Nézzünk néhány konkrét példát a problématologatásra!

Az intézményesített szemétszállítás a huszadik század eleje környékén született meg az USA-ban. Európában csak a két világháború közt terjedt el igazán, előbb a városokban, majd vidéken. Az a legérdekesebb, hogy csak miért ekkor indult be ez, és hogy ekkor miért? Addig az emberek nem szívesen adták oda a szemetüket, mert az értéket jelentett. Gyerekek és kézikocsis vándor emberek gyűjtötték a városi háztartásokból a disznóknak adható ételmaradékot, mások a csontokat (enyvgyártáshoz), mások a rongyokat és papírokat, és a szemétért cserébe néhány tojást vagy kis pénzt adtak, míg maguk is megkapták a fizetségüket az összegyűjtött, immár alapanyagokért. A papírgyártás különösen drága volt, mivel sok energiát igényel, és még nem úszkáltak annyira az olajalapú energiában, és nem vágták millió hektárszámra az erdőket. Az első világháború papírhiányt is okozott sok helyen, ahol így országos propaganda szólította fel az embereket a rongyok leadására.

Ha ez olyan jól működött, miért kellett központosítani a szemétszállítást? Főként azért, mert adódott egy új probléma: az emberek nem vették a műanyag (és műanyag-csomagolású) termékeket. Nem vették, mert az a szemét nem kellett senkinek. Így ezt megoldották a központosított szemétszállítással. Az addigi takarékoskodás propagandáját felváltotta a fogyasztás propagandája. A gazdaság attól megy, ha vásárolsz. A legtöbb szemét bármilyen értéke elhanyagolhatóvá vált, ahogy mindenből könnyebb lett egyszerűen újat gyártani. Így az emberek gondolkodásmódjában is történt egy nagy váltás: lényegében már nem kellett odafigyelniük a szemétre. Csak kirakják, és kész. Lényegében úgy gondolkodhatnak és viselkedhetnek, mintha amit kidobunk, az már nem létezne. Eltűnik. Csak persze valójában nem tűnik el, és ez vezethetett az óceánokat elborító szemétáradathoz. Mára a világ óceánjai területének körülbelül 40%-át fedi többé-kevésbé összefüggő „műanyagleves”. Igen, a Föld felszínének egynegyedét. Igen, tudom, hogy hihetetlennek hangzik. De ez történik, ha nem figyelünk arra, hogy hova is toljuk át a problémákat.

A problématologatás hatókörét szintén nagyban kiterjesztette az olaj. A gazdag országok ma a környezetszennyezésük és társadalmi problémáik nagy részét „exportálják”: legyen másutt a szennyező ipar, dolgozzanak másutt éhbérért az emberek! A termékek meg jöjjenek hozzánk!

Annyi különféle „időmegtakarító-gépet” gyártunk ma: autókat és repülőket, amikkel gyorsan eljuthatunk egy helyről egy másikra (ami persze ettől leginkább pont ugyanolyan szennyezett, mint ahonnan elindultunk), számítógépeket, mosógépeket, és még folytathatnám. Akkor hogy lehet, hogy oly sok embernek „alig van ideje”? Talán az időmegtakarító-gépet gyártó teljes infrastruktúra és hivatali rendszer több időt vesz el az emberektől, mint amennyit megtakarítunk. De ha van mosógépünk, és csapból jön a víz, és plázákba járunk, és elviszik a házunk elől a szemetet, akkor vagyunk csak „modernek”. Infúzión és bepelenkázva élünk, és még büszkék is vagyunk rá.

Abszurd módon különválogatva kezeljük a problémákat. Jaj, sokat kell lépcsőznöm a lakásomig: építtessünk hát liftet. Jaj, nem mozgok eleget: veszek hát egy lépcsőzőgépet.

De arra is van példa, hogy a problématologatás egyetlen emberi testen belül zajlik. A mai orvoslás kulcsfogalma: a gyógyszer. Sokan beleesnek egy „gyógyszercsapdába”: a testük hozzászokik a szedett anyagokhoz, és így nem tudják elhagyni, sőt, a mellékhatások kezelésére egyre több és többféle gyógyszert szednek. Az ember testében rengeteg velünk szimbiózisban élő baktérium él, a belekben, a bőrön, de szinte mindenütt. Ezek összesített génállománya az emberének százszorosa is lehet. Mi magunk is egy komplex ökoszisztéma vagyunk, és az ember génállományának „megfejtésével” ennek még csak egy apró töredékét ismerjük (bár azt se igazán). Amikor egyetlen újfajta anyag bejuttatásával próbálunk egyetlen értéket a „helyére tolni” akkor egy komplex rendszerbe avatkozunk be, és könnyen lehet, hogy sok esetben több kárt okozva, mint hasznot. A természetes gyógymódok általában nem egyetlen „hatóanyagon” alapulnak, és nem is rövidtávú, beszűkült, ipari érdekek által vezérelt tudományos megfigyeléseken.

Amikor a kétségbeesett és depressziós embereknek pszichiátriai „gyógyszereket” adnak, azzal valójában egy társadalmi problémát vetítenek le az egyénekre, hogy egy „kedvenc kalapácsunk”, a vegyszereket használhassuk.

Ezen túl, paradox módon a gyógyszeripar és a modern orvoslás az egyik legtoxikusabb ágazat az egész környezetünkre nézve. Talán semmi más ipar nem állít elő ennyiféle veszélyes mérget. Ezek a gyógyszergyártás melléktermékei, vagy akár az emberi szervezetből kiürülő gyógyszermaradványok. Néhol annyi ösztrogén-szerű anyag került tavakba, hogy az ott élő békák, hüllők hím egyedei lényegében „nemet váltottak”. Talán nem kell mondanom, hogy ez mivel jár. És ismét, a hormongátló hatású műanyagok és hormonhatású vegyszerek bekerülnek a táplálékkörbe, és akkor is fogyasztjuk őket, ha nem szedünk semmilyen gyógyszert.

Táplálékkör

Vannak, akik annyira lelkes állatvédők, hogy szerintük az állatoknak se lenne szabad egymást bántaniuk. Egy javaslat: válasszuk el a Serengeti szavannát egy kerítéssel, és egyik oldalra kerüljenek a növényevők, a másikra a ragadozók. Természetesen ez egy nyilvánvaló abszurditás, de mégis, gondoljuk végig, mi történhetne, tanulságos.

A kérődző állatoknak van bendője, ami nem savas, így benne a baktériumok lebonthatják a cellulózt. Tehát a gazella, bár lelegeli a füvet, előbb lényegében a baktériumok eszik meg a cellulózt, és ezután a gazella megeszi a baktériumokat. A ragadozók emésztőrendszerében ilyesmi nincs. Az ő gyomruk savas, a hiénáké és más dögevőké különösen, hogy ezzel elpusztítsanak minden egyes baktériumot. Így hát az ő térfelükön lennének hamarabb gondok. Halálra éheznének, és bár a hiénák még lakmározhatnának egy ideig, ők is kipusztulnának. Ezután a táj elsivatagosodna. Hogy miért? A fűfélék a száruk tövénél nőnek, és a legelés (vagy a fűnyírás) nem öli meg őket. Így csak kevesebb súlyt kell emelniük, miközben tovább nőnek. Legelő állatok hiányában a füvek hosszúra nőnek, és végül elszáradva betakarják a talajt, elzárva a napfényt a fiatalabb fűszálak elől. A Serengeti talaja vékony és baktériumokban szegény, a növényi anyag elbomlása (mineralizációja) túlnyomó részt az állatok emésztőrendszerében történik. Ahogy ez a körforgás megszakad, a növények is belepusztulnak.

A kerítés másik oldalán a növényevők populációja megugrik. Nincs már többé semmi, ami a számukat egy egyensúlyi helyzetben tartaná. Ezt a jelenséget már sokszor megfigyelték invazív (idegen ökoszisztémába kerülő, és ott saját ragadozók által nem kordában tartott) fajoknál. A túlfutás végeredménye az lehet, hogy túlterhelik a saját élelemkészletüket: lerágják szinte az összes füvet, és azután éhen halnak.

Az oroszlánok leginkább a beteg vagy öreg zsákmányállatokat kapják el. Amikor egy gazella megpillant egy oroszlánt, legelőször egy nagyot ugrik a levegőbe. Ez alkalmatlan viselkedésnek tűnhet, hiszen az adott gazella ezzel időt veszt, ha az oroszlán őt venné végül üldözőbe. De jelzi a társainak a veszélyt, és az oroszlán számára pedig azt jelzi, hogy ő egy egészséges, erős egyed. Ha az oroszlánok őt üldöznék, könnyen lehet, hogy csak az erejüket pazarolnák. És a beteg állatok kiválogatódása a járványok megakadályozását is segíti a gazellacsapatban.

De a javaslat, ami minden „erőszak” megszüntetésére irányult, valójában szinte az összes élet kipusztulását okozná a területen. Ha ez eleve abszurdnak tűnik, vegyük észre, hogy valójában pontosan ilyesmit művelünk, csak sokkal nagyobb léptékben. A mai mezőgazdaság a táplálékkört megpróbálja kiegyenesíteni, hogy minden tápanyagnak mi legyünk a végcélja. Irtjuk a többi csúcsragadozót, akik a táplálékunkban a vetélytársaink lehetnének. Irtjuk azokat a növényevőket, akiket mi nem tudunk megenni, de eleszik a növényeket előlünk vagy a háziállataink elől. Irtjuk azokat a növényeket, akik elszívnák a tápanyagot az általunk, vagy háziállataink által megehető növények elől.

És nem figyelünk arra, hogy utánunk mi jön. Az ürülékünk csak lehúzzuk a vécén, ahol így az gyógyszerekkel, és mindenféle vegyszerrel keveredik. Sok nagy folyó torkolatánál hatalmas „halott zónák” alakulnak ki az óceánokban, az emberi ürülék, az állatüzemek trágyája, a műtrágya kimosódása által a vízben túl sok nitrát gyűlik össze, és e mellé túl kevés szén (a testünkbe kerülő szén legnagyobb részét „elégetjük” és kilélegezzük), és ebben a közegben így olyan baktériumok szaporodnak el, amelyek felélik a víz összes oldott oxigénjét, és a halak és sok más állat megfulladnak. [lásd korábbi fordításom: Elbomlás] A talaj fogyatkozása tehát főként annak köszönhető, ahogy a tápanyagok az emberen áthaladva az óceánokba kerülnek. És sok olyan állatfaj meg kihalóban van, akik az óceánok tápanyagát visszajuttatták a szárazföldre: vízimadarak, akik ürülékükkel a partokat trágyázzák, a vadon élő (és ez fontos kitétel!) lazacok, akik a tengerben növekednek, és magasan a folyókban halnak meg.

Végül gyakran a saját halott testünk anyagát se engedjük vissza a Földnek, betonkapszulákba zárjuk. Mintha a folytatólagosság iránti vágyunk csak abban nyilvánulna meg, hogy földi maradványainkat minél jobban „tartósítsuk”, az emberiség folytatólagosságát pedig nem látjuk. Elutasítjuk magunktól az Élet csodáját, hogy testünk anyagai füvekként és virágokként (és adott esetben emberekként) születhessenek újjá.

A szavannás példamese arra is rávilágíthat, hogy a „legalkalmasabb túlélése” evolúciós elve mit is jelenthet. Ha egész fajokban gondolkodunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az a faj képes túlélni hosszútávon egy környezetben, amelyik jól alkalmazkodik a táplálékkörhöz. Ha az oroszlánok „tökéletes gyilkológépek” lennének, és a gazelláknak esélyt se hagynának, azzal saját pusztulásukat is előidéznék. Bármely faj (és itt beszélhetünk növényekről, növényevőkről, ragadozókról, parazitákról, baktériumokról), amely „túl sikeres”, abban az értelemben, hogy korlátok nélkül szaporodva a táplálékkört túlságosan maga felé húzza el, és nem segíti a táplálékkör egyensúlyát, nem maradhat fenn hosszútávon.

Egy másik, lelkes vegetáriánus állatvédők által gyakran megfogalmazott javaslat: ne egyen senki se húst, sőt ne tartsunk háziasított állatokat „rabszolgaságban”. Akkor nekik nem kell a takarmány, és így csak saját magunknak termesztenénk növényeket, és így még sokkal többen lehetnénk és senki se éhezne. Ezzel az elképzeléssel több komoly gond is akad.

Az első, hogy egy végletesen leegyszerűsített ökoszisztémát céloz meg, amiben túlnyomó részt csak emberek, és emberi tápláléknövények vannak. Persze baktériumok is, de sok más élőlénynek már nem jutna hely. És semmi nem mutat arra, hogy egy ilyen leegyszerűsített táplálékkör hosszútávon működhetne.

Valamint a növények közül is főként csak a gabonákat emlegetik. A gabona olyan a mezőgazdaságnak, mint a kőolaj az iparnak. Könnyen termeszthető nagy mennyiségben, könnyen tárolható és szállítható, és nagy energiatartalmú a sok szénhidrát miatt. De a színtiszta kalória-tartalom messze nem jelenti azt, hogy az ember számára kiegyensúlyozott táplálékot szolgáltatna. Valójában a gabonák fogyasztása evolúciós szempontból csak egy új találmány, így az emberi szervezet nem tudott megfelelően alkalmazkodni hozzá. Nem csak alultápláltság létezik, hanem félretápláltság is, amely sokféle gyötrelmes (hiány-) betegséget okozhat. [lásd Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás] Legyünk még többen, és szenvedjünk mind? Számomra nem túl bíztató jövőkép.

Mindenevők vagyunk, és a húsfogyasztás régóta fontos része fajunk étrendjének. A húsból olyan tápanyagokat nyerhetünk, amelyeket sok esetben ugyan az emberi szervezet maga is össze tudna rakni a növényi táplálékból, de a hús teljes hiánya nagy terhet rak az anyagcserénkre. Tudom, hogy ezt a sok vegetáriánus bőszen tagadná. Csak a dolgok igazságtartalmát nem az dönti el, hogy mennyien, mekkora hanggal tagadják vagy bizonygatják.

A fosszilis energiák nélküli élethez, egy fenntartható gazdálkodáshoz, a jószágok segítsége rendkívül fontos. Teherszállításhoz, trágyázáshoz. A szabadon élő csirkék megesznek egy csomó bogarat, csigát, gilisztát. Tehát nem olyan táplálékot, amit mi direkt módon megennénk (legalábbis nem sokan). A csak gabonából álló étrendbe egyébként a legtöbb állat is belebetegszik. Mégis, a gyakran jelentkező gabonafelesleg miatt manapság sokszor az üzemekben élő (senyvedő) állatokkal etetik meg azt, és ezen alapul az a számítás, hogy a hús mennyivel több erőforrást igényel, mint a növényi táplálék. Ez abszurd, a „rendes tehén” nem kukoricát és búzát eszik, hanem füvet. Az állatüzemek meg tényleg kegyetlen dolgok, nem csak az állatokra nézve, akiket teligyógyszereznek, hogy ne legyenek köztük a zsúfoltság miatt járványok, hanem ránk is, ha azt a húst esszük.

Nem csak az állatok fogékonyak a járványokra, ha sokat zsúfolunk belőlük egyetlen helyre. A növények is, bár itt a „járvány” az adott növényt fogyasztó bogarak vagy egyéb állatok elszaporodását is jelentheti. A monokultúrás szántóföld szinte egy terített asztal nekik. Így csak folyamatosan mérgeznünk kell őket, de ezzel mérgezzük a madarakat is, akik a bogarakat ennék, és így majd még többet kell mérgeznünk. A csomó egyforma növény mind ugyanazokat a tápanyagokat veszi ki a talajból, és ez még a vetésforgóval se egy túl jól működő dolog. A talaj felső rétege kimerül, majd a mélyszántás ezt beforgatja, de ez így is a talaj fokozatos kizsákmányolását jelenti.

Vannak már kidolgozott módszerek ezeknek a csapdáknak az elkerülésére. Fenntartható mezőgazdaság, biogazdálkodás, permakultúra: sokféleképp elnevezett sokféle irányzat, de sok közös jellemzővel. Például a polikultúrás gazdálkodás, ami azt jelenti, hogy sokféle növény él együtt. Lényegében egy olyan ökoszisztéma, amely rengeteg emberi táplálékot szolgáltat. Ha ez valóságos erdőkertek formáját ölti: gyümölcsfák, cserjék, évelő és egynyári növények, mind egy helyen és vegyesen, nem sorokban, akkor azáltal, hogy a növények különböző anyagokat vesznek fel a talajból és adnak le a talajba (mert ezt is teszik!), akár négyszerese is lehet egy adott területen a hozam a külön-külön ültetéshez képest. Persze egy ilyen kertet nem lehet szántani, de nem is kell: a talaj lazítását elvégzik a gyökerek és a giliszták (akiket nem mérgezünk meg), és ahelyett, hogy kimerülne a termőtalaj felső rétege, egy növénytársulás képes azt egyre gazdagabbá tenni. [lásd korábbi fordításom: Fák a dzsungelben] Ehhez azért állatok is hozzájárulása is szükséges, és nekünk is meg kell tanulnunk, hogy mi az a komposztvécé.

Egy erdőkertet nem lehet gépekkel gondozni. De miután jól elindítottuk, úgy öt év után, már nem is kell túl sokat gondozni. A betakarítás jelenti a legnagyobb munkát. Ezt se lehet gépekkel csinálni, de a termő időszakban folyamatosan lehet valamit szedni. Pontosan ezért nem kedvelt ez a módszer a profitorientált mezőgazdaságban, mert ez az embereknek szól, és nem az iparnak. Mert ami ma a legtöbb szántóföldön zajlik, az nem igazi élelmiszertermelés, hanem csak élelmiszeripari alapanyag-termelés. És egy olyan folyamat, amiben rengeteg fosszilis energiát használnak. (Körülbelül 10 kalória fosszilis energiát használunk minden egyes kalóriányi élelmiszerre: műtrágyák, gépek, hűtés, szállítás által.) Fosszilis energia nélkül már járótávolságban kell élnünk a kertekhez, sokkal többünknek kellene néha ott dolgoznia, és az évszakoktól függően néha több emberre lenne szükség, néha kevesebbre. Ez persze a népesség hatalmas átrendeződését, és rengeteg tennivalót igényel, de pusztán fizikailag talán lehetséges lenne az emberiség fenntartható (azaz nem pusztító) élelmezése, a mai roppant körülményes módoknál sokkal egyszerűbben. Hacsak mindezt nem gátolják meg a munkahely és a pénz mai fogalmai.

Munkahely

Büszkék vagyunk a specializációnkra, hogy mindenki szinte csak egyféle dologgal foglalkozik a munkája közben. Ezt úgy tartjuk, mint a „fejlettség” egy fontos jellemzőjét, pedig sokak számára ez csak azt jelenti, hogy egy gyári futószalag vagy egy pénztárgép mellett ülnek naphosszat. Mások feladata nem ennyire unalmas, de ez még így is hozzájárulhat ahhoz, hogy elveszítsük a kapcsolatot egy tágabb valósággal, a nagyobb körfolyamatokkal, és a problématologatás megannyi formáját teszi lehetővé. És ez veszélyes.

Egy katasztrofális módon összeomló társadalomra talán a legismertebb példa a Húsvét-szigetieké. Ez egy kis vulkanikus sziget a Csendes-óceánon, Chilétől 3510km-re nyugatra, és a világ egyik legizoláltabb helye, 2047km-re van a legközelebbi másik lakott sziget. (Bár 415km-re van lakatlan.) Európa-központú történelemszemlélettel már az is meglepőnek tűnhet, hogy egyáltalán eljutottak ide emberek „előttünk” is, mivel Amerika „felfedezése” (ahol persze már szintén laktak) is annyit váratott magára. Ezek szerint más társadalmak is képesek voltak tengerjáró hajót építeni.

A sziget híres hatalmas kőszobrairól. A kőfejtőkben máig állnak elkészült és félig elkészült szobrok. Mintha az embereknek hirtelen abba kellett volna hagyniuk a munkát. Én most nem próbálok pontos leírást adni arról, hogy mi történhetett, mert sokféle érdekes elképzelés van, és hosszú lenne mind kifejteni. [lásd Jared Diamond: Összeomlás] Amit a régészeti kutatások alapján biztosan tudni lehet: a szobrok szállításához és felállításához sok farönköt felhasználtak, és köteleket, amiket az egyik fafajta kérgéből készítettek. Eközben a fő táplálékforrásuk a halászat volt, mivel a szigeten nem éltek nagyvadak, se olyan növények, amelyeket nagyobb mennyiségben fogyaszthattak volna (mert attól még, hogy elhajóztak oda, nem tudtak könnyen átugrani a szomszédba egy kis vetőmagért). Tehát eleve elég zord természeti körülményeik voltak, de a szoborállítás még vetélkedett is a halászhajó-készítéssel a faanyagokért. Talán végül kivágtak szinte minden egyes fát, így a halászhajók javítgatásához se volt már, és a társadalmuk tényleg szó szerint összeomlott, megállíthatatlan éhínség lett, kannibalizmus is volt, és végül néhány ezren élték csak túl barlangokba húzódva.

Egy fontos kérdés az lehetne, hogy vajon mit gondoltak aközben, amikor már látniuk kellett volna, hogy a szoborállítgatás talán mégse olyan fontos a halászathoz képest. Miért irtották tovább a fákat? Amit innentől írok, azt már nem a valódi Húsvét-szigetiekre vonatkozó találgatásnak szánom, hanem a mai helyzet metaforájaként használom. Lehet, hogy volt valami olyan fogalmuk, mint nekünk ma a „munkahely”. A kőfaragók és favágók és kötélverők és halászok és vallási vezetők külön emberek voltak, külön társadalmi pozíciókban.

Tehát külön kell megkérdeznünk: vajon mit gondolhattak a vezetők? Ha látták is, hogy a szoborállítgatás folytatása katasztrófához vezethet a jövőben, talán úgy gondolták, hogy ennek a nyilvános beismerése számukra sokkal gyorsabb személyes katasztrófát okozhat. Az emberek fellázadnak, ha beismerik a tévedésüket, mert így már nem tartanák őket jó vezetőknek. Még a kőfaragók és kötélverők is fellázadnak, hogy így elvesztik a munkájukat. Talán a vezetők még versenyeztek is egymás közt, hogy ki tud nagyobb szobrot állíttatni. És ha valaki közülük elkezdene arról beszélni, hogy a szoborállításról le kéne állni, nem tudná sokakhoz eljuttatni az üzenetét, mielőtt a többiek megállítanák, az előbb említett félelmek miatt, saját kényelmük fenntartása miatt.

Vajon mit gondolhattak a favágók? Ők álltak a legközelebb a katasztrófához vezető tényleges cselekedethez. De nem biztos, hogy tisztán látták az erdők fogyatkozását. Egyszer ide küldték őket, máskor oda. És erdő még mindig volt, bár valahogy mintha egyre kevesebb, de a lassú változásokat az ember gyakran nem veszi észre. De még ha látták is, lehet, hogy nem volt sok választásuk. Fákat kellett vágniuk, hogy legyenek halászhajók, és enni kaphassanak. Hogy a fáknak mekkora részét fordítják a hajókra, és mennyit szoborállításra, arról talán nem tudhattak.

Vajon mit gondoltak a kőfaragók? Az is lehet, hogy rabszolgák voltak, de az is lehet, hogy kitüntetett embereknek érezhették magukat, hogy ők készítik a szent szobrokat. Talán a fákhoz se volt sok közük, a szobor szállítását és felállítását mások végezték. Ők is kaptak halat a munkájukért, így talán nem is látták a gondot, egészen addig, amíg a szoborszállítók jelezték nekik, hogy baj van: nincs már fa, és így nincs hal se.

Vajon mit gondoltak a halászok? Lehet, hogy csak azt, hogy szívesebben lennének kőfaragók, mert az az igazi dicsőséggel járó munka. A halat csak megeszik az emberek, és kidobják a csontokat, de a szobrokat a jövő emberei is megcsodálják. De hát valakinek halásznia is kell.

A hasonlatok kifejtését a mai világbeli megfelelőikre mindenkinek a saját képzeletére hagyom. De ismét: ez csak metafora, a valódi Húsvét-szigetiek vesztét könnyen lehet, hogy nem is önhibájuk, hanem az európaiak megjelenése okozta, és a szokásos: a behurcolt járványok, hogy az embereket elvitték rabszolgának. [A civilizáció hatásáról a helyben élő népekre korábbi cikkemben/könyvbemutatómban is írtam: Az elveszett boldogság nyomában. Az a cikk ennél sokkal többről is szól.]

Pénz

A világ létező összes valódi java mellett, van egy csomó pénz. Kis fémkorongok és színes papírfecnik. Ráadásul a teljes pénzkészletnek csak 4%-a az ún. törvényes fizetőeszköz, a többi csak egy szám a banki merevlemezeken, kötvények, meg ilyesmik.

Erről a pénzről azt mondjuk, hogy ellenértékként szolgál a rengeteg tárgyért, erőforrásért, munkáért cserébe. De mi lenne, ha a világ egyik fele fogná az összes pénzét, megvásárolna vele minden mozdítható dolgot a világ másik feléről, és utána azt mondaná, hogy „köszönjük, nem kérjük vissza a papírfecniket, nekünk megvan már minden szükséges földi javunk, és mi is tudunk új papírfecniket nyomtatni”. Ugye, nem is olyan nehéz ezt elképzelni?

A valóság ettől szinte csak annyiban tér el, hogy azért mégis visszaszerzi az első fél a cetliket, azáltal, hogy „piacokat nyit”, és ad cserébe valamit, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló a kizsákmányolás. „Fejlesztést” nyújt, vagy fegyvereket, gyakran annyit is, hogy a „fejlődő” országok súlyosan eladósodnak. Sok esetben az is kérdés lehetne, hogy a „fejlett” államok által a hidegháború alatt stratégiai okokból különféle diktátoroknak adott kölcsönöket mennyire jogos most a népen visszakövetelni. Kamatostul. De azt is látnunk kell, hogy a külső „segítségek” valahogy mindig egy olyan infrastruktúra kialakításához vezettek, ami által egy csomó helyi erőforrás a „segítő” államokhoz vándorolhat.

Mi lenne, ha nem dőlnénk be a pénz meséjének, és csak azt néznénk, ami valójában, fizikailag történik. (Majdnem azt írtam, hogy anyagilag, de már erről is mindenki a pénzre gondol, milyen abszurd már ez is!) A legnagyobb lopásoknak a pénz nem a tárgya, hanem az eszköze.

És tőled is lopnak általa. Az idődet, az egészségedet. Mert csak a pénzrendszerben gondolkodva, csak a „profitot” figyelve abszurd munkákat végzünk, abszurd termékeket, „műkajákat” és „gyógyszereket” állítunk elő. De sokaktól az életét is ellopják.

Régen az arany a pénz fontos alapanyaga volt, de ma is a pénzhez hasonló szerepet tölt be. Azon kívül, hogy ékszereket készítünk belőle, és némi elektronikai és orvoslásbeli haszna is van, rengeteg áll már belőle tömbökben a kincstárakban elzárva. Szóval semmilyen praktikus okból nem mondhatjuk, hogy aranyhiányunk lenne. De még mindig bányásszuk, igencsak mérgező és pusztító módszerekkel, mivel ahhoz is egyre mélyebbre kell ásnunk, és egyre kisebb aranytartalmú érceket találunk. Az arany is csak egyfajta fétis. És egy gyilkos fajta.

Ha valaki az időszámításunk kezdetén egyetlen gramm aranyat berakott volna egy bankba, és azóta minden évben 1%-kal kamatozott volna évente (aranyban), akkor az ma több, mint 485 tonna aranyat jelentene. Ebből is látszik, hogy a folyamatos (exponenciális) növekedés egy véges világban képtelenség.

A pénz abszurditását sokan látják, de leginkább csak egy szükséges rossznak tekintik. De amiket ma elkövetnek a pénz érdekében és általa az nem egyszerűen csak rossz, hanem borzalmas. Egy önfenntartó közösség életét is lehet, hogy valamiben segítheti egy pénz-szerű elvont fizetőeszköz. Ebben sem vagyok teljesen meggyőződve, de ekkor legalább tisztán láthatják a saját maguk által működtetett rendszer előnyeit és hibáit, és eszerint módosíthatnak.

A globális gazdaság roppant anyagmozgatása nem csak az igazságtalansága miatt tarthatatlan, hanem az ehhez szükséges energia és infrastruktúra hiányában szó szerint válhat tarthatatlanná. És ekkor már csak az fog számítani, hogy hol milyen tényleges tárgyak és eszközök vannak, és milyen emberek, milyen tudással. A fémkorongok és papírfecnik meg pontosan azok lesznek, mint ma is: fémkorongok és papírfecnik. Csak ma még eljátsszuk, hogy többek annál, leginkább a saját vesztünkre.

Sokszor előfordult, hogy amikor elmondtam valakinek, hogy milyen témák érdekelnek leginkább, ezt válaszolta: „ez mind szép és jó, de miből fogsz megélni?”. Ezek szerint, ha valaki az emberiség legégetőbb problémáival foglalkozik, abból „nem lehet megélni”. Mielőtt azt hinnéd, hogy csak magam miatt panaszkodom, gondolj bele: mit jelent ez mindannyiunkra nézve?

Persze sokan talán azt is mondanák, hogy ha az emberiség legfontosabb kérdéseiről olvasok, gondolkodok, beszélgetek és írok, az nem munka. Legfeljebb csak egy hobbi, de mivel nem kapok érte pénzt: így nem munka. Bezzeg, ha az utcán egy cipőbolt szórólapjait osztogatnám, az igen! Akkor elmondhatnám magamról, hogy dolgozok.

Iskola

Bár hét éve ugyanarra a térre járok egyetemre (jelenleg doktorandusz vagyok), ahol a középiskolám is van, ritkán tértem be oda. Csak rémálmaimban. De tényleg: visszatérő álmom volt, hogy újra kell csinálnom a negyedik osztályt, mert hiába érettségiztem, ezzel a negyedik évemet még nem zártam le. A padokban ott ültek az osztálytársaim, és számukra az álmomban nyilvánvaló volt, hogy ez a dolgok rendes menete. Számomra nem. Rendszerint lázadtam, és azt éreztem közben, hogy „ez nem lehet, nekem jogom van saját magamnak megtalálni az értelmet az életben!”.

Pedig nem utáltam a középiskolámat, bár az iskolába járás különböző követelményei és körülményei közül utáltam jónéhányat. Bár amint ma visszatekintek az akkori önmagamra, elég zavarodott voltam. Valahogy semmiről se tudtam igazán, hogy mit utálok, vagy szeretek, mintha mindig kicsit kába lettem volna. Az iskolai létbe beletörődtem, de valahogy nem éreztem, hogy miért is igazán hasznos a világnak, a társadalomnak, vagy bárkinek, amiket és ahogy meg kell tanulnom. Ez a kérdés valahol mindig ott lebegett bennem mélyen, de nem tudtam volna még kifejteni.

Tóth Árpád és József Attila oly szívszorítóan öntötték versbe kínzó magányukat. Hogy „köztünk a roppant, jeges űr lakik” és ez ellen nincs is mit tenni: „Fáj a szívem, a szó kihűl. De hát kinek is szólanék”. Akkor még hittem a „haladásban”, nem csak technológiai értelemben, hanem reméltem, hogy ma már kevesebb lelki szenvedés vár egy tiszta szívvel és ésszel élni próbáló emberre. Tévedtem.

Alsós általános iskolás koromban a barátaimmal saját készítésű „Ne szemetelj! Dobd a kukába” matricákat gyártottunk, és ragasztgattuk a közeli liget szemeteseire. Fadoktorosdit játszottunk. Felsős koromban a suliújság főszerkesztője voltam, és környezetvédelmi témájú cikket is írtam. A középiskolában már semmi ilyesmit nem csináltam. Úgy-ahogy megtanultam, amit kellett, és a java könnyen ment, így összességében jó jegyeim voltak. Szabadidőmben már leginkább csak fantasy és sci-fi regényeket olvastam, a számítógépen és kártyajátékokkal játszottam. Talán szükségszerű volt, hogy csökkent az érdeklődésem a világ valós dolgai iránt? Az embertársaim iránt? Hogy fokozatosan szinte „elfásultam”? Szerintem nem, szerintem valamit elvesztettem.

Egyetemista koromban másfél évig voltam mély depressziós. Egy idő után elmentem, hogy kapjak „gyógyszereket”, bár tudtam, hogy valószínűleg letompítanak, de erre van szükségem, mert egyébként már nem bírom, és tényleg megölöm magam. Az utóbbit sokat tervezgettem, leginkább olyan módokon, ahogy biztos a halál, de végül mégis csak egy kétségbeesett pillanatomban bevettem egy egész doboz nyugtatót.

Utólag úgy látom, hogy azért tudtam végül kilábalni, úgy leállni a bogyókról, hogy ne is érezzem a hiányukat, mert „visszatanultam” egy csomó dolgot. Szinte kitöröltem az agyamból egy csomó dolog értelmezési módjait, amiket korábban készen kaptam, és elkezdtem magamnak újraépíteni ezeket, immár nem a mesékre figyelve, hanem a valóságra. De azt is látom, hogy ugyanerre a középiskolai körülmények között nem lett volna lehetőségem.

Tehát vissza az iskolára: történelemből gyakran gyengébb jegyeket szereztem. Sokan mondták nekem, hogy ez nem baj, ezek szerint én reál érdeklődésű vagyok, és nem szeretem a történelmet. Én mindig hadakoztam, hogy ez nem igaz. Én imádom a történelmet, roppantul érdekel, hogy mi volt régen, és hogyan jutott el az emberiség oda, ahol ma van. Csak épp azt a történelmet nem szerettem, amit tanulnom kellett, és főként nem szerettem úgy megtanulni, ahogy meg kellett tanulni. [lásd Daniel Quinn egy fontos beszédének fordítását]

Ahhoz, hogy egy ember jól el tudja a saját életét helyezni a világban, sok szinten kell látni a dolgokat: az egyén, a család, a helyi közösség, város vagy falu, tájegység, nemzet, szomszédos nemzetek, kontinens, világ szintjén. Ez egy olyan lánc, amiben én két fontos törést is látok. Az első az igazi helyi közösség hiánya. Ahol jól átláthatnánk a dolgokat. Ahol igazán segítenénk egymást, mindenki közös épülésére. Ahol figyelembe vehetnénk a kapcsolatunk a tájjal, a természet körforgásaival. Az emberi faj múltjában az egyének identitástudatát a legnagyobb mértékben a törzs adta. Ez nem egy olyan fogalom, mint a nemzet, mint ma „magyarnak lenni”. Nem egy elvont fogalom, a törzs az, akikkel együtt élsz, akiket ismerhetsz, akiket szerethetsz.

A második a szomszédos népek, nemzetek ismeretének hiánya. Magyar és világirodalmat tanulunk, ugyanígy magyar és világtörténelmet. A „mi szempontunk” szerinti dolgokat, illetve a civilizáció mindig aktuális középpontjában lejátszódó eseményeket és megszülető alkotásokat. A román, szerb, ukrán, szlovák népek történelméről és irodalmáról mit se tudunk.

Nemrég a vonaton utazva elbeszélgettem egy fiatal huszonéves sráccal, aki elmondta nekem, hogy ő büszke arra, hogy magyar katona lehet, és hogy a szlovák egy undorító nép. Nem járok csukott szemmel a világban, de az ilyesmi mindig újra és újra elszomorít. Hogyan lehetne bármilyen megegyezés a világ népei közt, ha már a szomszédainkat se ismerjük, így nem is szerethetjük, így csak félhetünk tőlük, így utálhatjuk?

Amit az iskolák nem tanítanak: a mélyre ható kérdezést, a teljes képben való gondolkodást. Csak meg kell hallgatni a tanárok előadását, majd kitölteni a szabványosított teszteket. De mit tanítanak akkor valójában? Három szóban foglalnám össze, aztán kifejtem: abszurditást, várakozást és tehetetlenségérzést.

Az abszurditás az ugyanaz, mint amit az egész mai világunk tanít: a vízöblítéses vécék, a papírzsebkendők, a műanyag-csomagolás, az „eldobható” termékek abszurditása, és még ennél sokkal-sokkal több. Ezt az iskola leginkább azáltal tanítja, hogy szinte csak úgy mutatja be a dolgokat, hogy „ez így van”. Minden tankönyv erről szól: ez így van, az meg amúgy. Hogy miért van így vagy úgy, és ki szerint, és hogy lehetne másképp, ezek gyakran elhallgatott kérdések. És az abszurditás megtanulása ezt jelenti: annyira megszokjuk, hogy már nem látjuk abszurdnak, vagy egyáltalán nem is látjuk. Az abszurditás a szemünkben már csak „ez így van”. Végül már azt se látjuk abszurdnak, hogy a gyerekeknek a legtöbb napon órákat „kell” az iskolapadokban ülniük, és olyan dolgokkal foglalkozniuk, amelyek gyakran a legcsekélyebb mértékben se segítenek, hogy a jelenleg rohamosan pusztuló világunkban valamit máshogy csináljunk.

Ez elvezet a várakozáshoz, pontosan ugyanúgy, ahogy az iskolapadokban a gyerekek nézik az oly gyakran oly lassan vánszorgó percmutatót. Várják az óra végét, a hétvégét, a nyári szünetet. A gyerekek időérzékelése még más, mint a felnőtteké. Sok felnőttnél már a napok szinte összefolynak egy nagy szürke masszába. Pontosan ezért emlékeznek vissza nosztalgikusan a gyerekkorukra, mivel akkor még minden kis öröm annyira különálló, kicsattanóan színes élmény lehetett. Ugyanígy különállnak az unalom percei, amelyek tényleges személyes élményéről megpróbálunk elfeledkezni azáltal, hogy megideologizáljuk. Valójában szinte kínozzuk a gyerekeket, de azt mondjuk, hogy a saját érdekükben, és a társadalom érdekében tesszük. Valójában közben a pusztulásunk felé menetelünk. Hogy is van ez akkor?

A gyerekek persze mindezt nem tudnák így maguk megfogalmazni. Pont azért, mert jobban elkülönülnek számukra a percek. Ha „kiszabadulnak” az óráról, máris elillan annak nyomora. Nincsenek meg a fogalmaik, hogy az iskolapadban ülés szubjektív élményét pontosan körülírják. Az órákon persze „rendetlenkedéssel” bemutatják egyfajta módon a véleményüket, amíg nincs rendesen „beléjük nevelve” az abszurditás és a tehetetlenségérzés, de ezt persze nem tudjuk komolyan venni.

Az iskola után is csak várakozunk tovább. A legtöbb munkahelyen ugyanez folyik. Munkaidő vége, fizetésnap, szabadság. Illetve nem szabadság, csak egy rövid időre hosszabbra engedett lánc.

A tehetetlenségérzés az abszurditás és várakozás szövődménye. Ha valamit abszurdnak érzünk, de nem tudjuk pontosan körülírni, és csak várunk, hogy elmúljon, és várunk, és várunk, és néha megpróbálunk ugyan valamit tenni ellene, de az abszurditás igazi mélységét már nem fogjuk fel, így nem járunk sikerrel, akkor végül tehetetlennek érezzük magunk. A tanult tehetetlenség fogalmára egy tipikus példa (elnézést az állatkedvelőktől, nem én találtam ki): ha egy kutyát egy ketrecbe zárnak és áramütéseket adnak neki, egy darabig küzd a ketrec ellen, de aztán feladja. Ezután kinyithatják a ketrecet, és így is adhatnak neki áramütést, már akkor se mozdul onnan. Már csak erőpazarlásnak tartja a küzdelmet, hozzászokik, hogy ez a fájdalom egy olyan dolog, amit el kell tűrni.

Nem mondom, hogy nincsenek kellemes emlékeim is az iskoláról. Nem utáltam a tanáraimat, sőt legtöbbüket szerettem (és szeretem) is, csak gyakran ugyanúgy rabnak láttam őket, mint magamat. Azért kötök bele most mindenbe, mert úgy látom, valami nagyon nagy baj van. És erről nem beszélünk, mert nincs rá se alapunk, hogy megértsük, se időnk, hogy jobban átláthassuk, se közösségünk, ahol őszintén megvitathatnánk.

Törvények

Újra és újra kiderült már, hogy túl naiv vagyok a bürokráciához. Mindig azt gondoltam, hogy valami egyszerű dolgot el lehet intézni egyszerűen. De nem. Talán nem tanultam meg a leckémet rendesen az abszurditásból.

Nemrég részt vettem egy fenntarthatósági konferencián („Közösségi kezdeményezések a tájkímélő helyi gazdaság erősítésére Magyarországon” alcímmel), ahol sok élőfaluból (ökofaluból) is jelen voltak. A kétszer fél nap végére szinte egyöntetű közfelkiáltás született: a törvényi szabályozásokat nem módosítani, hanem eltörölni, ahol csak lehet! [lásd a konferencián született állásfoglalást, PDF]

Persze nem minden szabályozás ellen szólt ez, hanem főleg az élelemmel kapcsolatban, amelyek a kisgazdálkodók helyzetét megnyomorítják. Hogy mindent szabványosítva lehet csak csinálni. Régen szinte ahány kert, annyiféle gyümölcsfa volt, egy faluban az almából és körtéből is akár tíz-húsz felismerhetően különböző fajta. Ma mindet külön be kellene vizsgáltatni. A házi lekvárt nem szabad eladni. Ha falusi turizmus keretében külső emberek meglátogatnak egy disznóvágást, nem kaphatnak a friss disznótorosból, csakis vágóhídi húst. És így tovább, sok-sok kis szabály.

Arról is szó esett, hogy törvényesíteni kellene a kalákát, a kölcsönös szívességek alapján egymásnak végzett munkákat. Ma például az építkezésben feketemunkának számít, ha nem közvetlen családtag dolgozik, és nem kap pénzbeli fizetséget. Adózott fizetséget. Azok a közösségek tehát, akik helyben szeretnének megélni, helyben végezni mindent, mégse tudják ezt megtenni külső pénz nélkül. Nem azért, mert fizikailag nem tudnának helyben élni, hanem azért, mert megannyi törvénybe ütközik.

Az élelmiszerre vonatkozó törvények jelentős része elvileg a mezőgazdasági és élelmiszeripari cégeket hivatott kordában tartani. Hogy ne legyenek felelőtlenségből, a „költségek visszaszorítása”, tehát a profittermelés miatt mérgezések. De az összes törvény a kisgazdálkodókat és a helyi közösségeket jobban megfojthatja. A vállalatok nagyok, így a méretükhöz képest nem csinálnak annyiféle dolgot, mint amennyit egy élőfalu lakói, akiknek így sokkal többféle szabályt kellene betartaniuk. Így végül választhatnak: vagy ésszerűen csinálják a dolgokat, vagy betartják a törvényeket. Leginkább a kettő között lavíroznak.

Ez persze nem csak az élőfalvak lakóira vonatkozik, hanem szinte mindenkire. Annyi törvény van, hogy lehetetlen ellenőrizni, akármekkorára növelnénk is a hivatalokat. Mi kellene ahhoz, hogy a sok szabályozás helyett (amelyek gyakran úgy születnek, hogy valaki talál egy kis kibúvót, és a törvényt kiegészítetik, majd újra meg újra) egyszerűen képesek legyünk átlátni a fontos dolgokat, helyben, hogy dönthessünk róluk. Mi kellene ahhoz, hogy a törvénykönyvek bújása helyett valahogy kitaláljuk, hogyan ne pusztítsuk el a bolygónk élővilágát?

Ha sokszor ugyanazokat a törvényeket húznánk is rájuk, van különbség egy nagyvállalat és egy élőfalu között. Ahol az emberek abban a jól felfogott közös cél érdekében gyűltek össze, hogy egy tájon, tájban, nem pusztító módon, egymást segítve éljenek, ott máshogy fognak viselkedni, mint a nagyvállalatok döntéshozói és dolgozói. Ha ezt megengedik nekik.

Vallások

Jézus tanításainak egy részét talán így is értelmezhetjük: harminc éves koráig vándorolt, és eközben sok vadászó-gyűjtögető és pásztor nomád néppel is találkozhatott, akik messze nem voltak még annyira kiirtva vagy beolvasztva, mint mára. Ezután visszatért a városállamok népéhez, kihívta őket a pusztába, és a hegyi beszéd során a vagyongyűjtés ellen is szólt, és azt tanította, hogy lehet Istenben (de valójában a természetben) bízva úgy is élni, hogy nem aggódnak a holnap baja miatt, a holnapi élelem miatt, mert az eltartja őket napról napra. [Mát. 6, 25-34.]

Azért arról se feledkezzünk meg, hogy Jézus, szintén a hegyi beszédben, a parázna gondolatok ellen öncsonkítást javasolt. Ezt a történelem során sokan meg is tették. Manapság azonban hiába keverednek szexbotrányokba papok és egyéb vallási vezetők, ők valahogy megfeledkeznek erről. Pedig a drágalátos Bibliájukban le van írva a teendő feketén fehéren: vájják ki a saját szemüket és vágják le a saját kezüket. [Mát. 6, 29-30.]

Észre kell vennünk, hogy az akármennyit hajtogatott hivatalos dogmák ellenére is, a viselkedés legfőbb meghatározó tényezője a látott minták, tanult gondolkodásmódok. A teve meg a tű foka ide vagy oda, a vallási vezetők és földesurak sose zavartatták magukat túlságosan azzal a gondolattal, hogy a földi vagyon vagy hatalom felhalmozása ne lenne helyénvaló.

Mindenki hallhatta már a Parancsolatot: „Ne ölj!”. De ez valójában egy félreértelmezés. Az eredeti héber szöveg pontosabb fordítása ez lenne: „Ne gyilkolj!”. Van különbség: az ölés szó magát folyamatot jelenti, aki háborúban vagy hóhérként öl, az is öl. A gyilkosság azonban csak a társadalmilag nem elfogadott ölés. Továbbmenve, egy régi szöveg jelentésének mai nyelvbe való pontos átültetésénél figyelembe kell vennünk a szövegkörnyezetet, az akkori értelmezési módot. Az Ószövetség számtalan helyen buzdít a nem zsidó népek leölésére, Isten kedvéért. Más nép emberét megölni tehát nem számított gyilkosságnak. A Parancsolat az eredeti jelentéshez még közelebb álló mai megfogalmazása tehát ez lenne: „Ne gyilkolj zsidót!”.

Tudom, így kevésbé frappáns. A lényeg az, hogy szerintem nem az dönti el, hogy ki tartja be vagy szegi meg e parancsolat bármely formáját, hogy mi volt pontosan az állítólagos kőtáblákra vésve. És a mai zsidók se éreznek késztetést arra, hogy legyilkolják a szomszéd falu férfiúit, időseit és gyerekeit, és magukévá tegyék az asszonyokat.

Sokan beszélnek a teremtett világ iránti felelősségről. És ez jó. De például főként Amerikában népszerű az elragadtatás sztorija. Ez röviden arról szól, hogy Jézus második eljövetelekor minden igaz hívő azonnal testestül a mennybe kerül, az itt ragadtakra pedig lesújt Isten teljes haragja. Egy amerikai vallási vezető így fogalmazta meg: „Képzeld el, hogy egy kocsit vezetsz, amikor megszólal a trombita. Ha elfogadtad Jézus Krisztust személyes megváltódként, abban a pillanatban eltűnsz. Ha a kocsi többi utasa nem hívő, ők sikítva csapódnak egy fának.” És mindezt ő lelkesítő beszédként adta elő. Ezen elképzelés szerint tehát egyetlen fontos teendőd lehet csak a világon: megtéríteni az összes szerettedet. Utána hátradőlve várhatod az Ítélet Napját. Tehát lényegében az anyagi világ iránti teljes felelőtlenségre és érdektelenségre szólít fel. Illetve érdektelenségre mégse: nyugodtan vezethetsz autót, és nyugodtan élvezheted az amerikai gazdagok életének minden luxusát. És ha bűnt követsz el, például paráználkodsz, csak összekacsintunk, hiszen mindannyian bűnösök vagyunk, de tudjuk, hogy Isten nekünk megbocsátja. Milyen kényelmes!

Mármint nekik. Ha sokan úgy tartják, hogy a Bibliában emlegetett tűzoszlop talán egy atomháborút jelent, mint a közelgő Ítélet Napjának jelét, és az üvegtenger az atomcsapások által összeolvadó anyag, és a globális felmelegedés is csak a Nagy Terv része [„És tikkadának az emberek nagy hévséggel”, Jel. 16, 9.], és sokan ülnek ezzel a hittel az USA kongresszusában (és bizony sokan), ez sok más ember számára meg nem épp kényelmes helyzet. (És János látott négy angyalt is, akik a Föld négy szélét tartották [Jel. 7, 1.]. És igen, aki régen jelenéseket látott, azt prófétának nevezték. Ma skizofrénnek. Változnak az idők.) A kreacionisták, akik a bibliai teremtéstörténetben szó szerint hisznek, a Földet 6000 évesnek tartják. És persze így szerintük az olaj se évmilliók alatt összegyűlt ősmaradványi anyag, hanem Isten a mi kedvünkért rakta oda, amint minden a mi kedvünkért teremtetett. És azt kezdünk velük, amit akarunk.

Csak azért hoztam elő ezt a legtöbb keresztény számára is valószínűleg felháborító bugyutaságnak tűnő példát, mert gyakran a szélsőségeket megfigyelve jobban ráláthatunk máshol is működő, de láthatatlan folyamatokra.

Vannak másféle példák is, például sok kolostoré, ahol a szerzetesek önfenntartó módon éltek. Bár nem nevezhetjük őket igazi önfenntartó közösségnek, főleg a nők és gyerekek hiánya miatt, mivel így függtek a szélesebb társadalomtól, hogy legyenek „új embereik”. Így is, sok zűrzavaros időszakban a nyugalom és a folytatólagosság szigetei lehettek.

Eddig csak a kereszténységről szóltam, de minden vallásban, minden spiritualitásban, minden szemléletben megtalálhatóak azok a részletek, amelyek meghatározzák, hogy az adott elképzelések mennyire szolgálják a kényelmet vagy a felelősségvállalást. A kettő együtt nem megy.

Én nem vagyok vallásos. Számomra a spiritualitás a dolgok véges természetének mély elfogadását, és az eszerint való gondolkodást és élet keresését jelenti. A saját halálom elfogadását, és ebből következőleg a minél teljesebb, tudatosabb és fontosabb élet keresését. A mindig tovaszálló jelen pillanat misztikumának mély, szavakon túli megértését. És azt, hogy állandó kapcsolatban vagyok egy a testemnél sokkal nagyobb Létezővel, és az ebből következő felelősségtudatot.

Az apokalipszist a teológusok se képzelték (és képzelik) el mindig egy valós, földi történésként. Amikor a materialista szemlélet eluralkodott a „felvilágosodás” korában, ez a teológiában is erősebben megjelent. De az apokalipszis szó eredeti jelentése: amikor fellebben a fátyol, amikor a dolgok nyilvánvalóvá válnak. Talán nem csak olyan apokalipszis lehetséges, hogy megszólal egy égi trombita. Ez a legtöbbünknek szerintem egyáltalán nem lenne nyilvánvaló, csak forgatnánk a fejünk, hogy hol bömböltetik a zenét. Talán egy fokozatos apokalipszist jelent az, ha egyre többen rádöbbenünk, hogy valamit eddig nagyon rosszul csináltunk.

De az is csak csodavárás, hogy hirtelen egy „tudatváltása” lesz az egész emberiségnek. Hogy megvalósulnak a „hippi-álmok”, és mindenki majd virágokkal a hajában táncol az utcákon, és nem lesz több erőszak, nem lesz több hivatali munka, nem lesz több pusztítás. Kevesebb abszurditás közt élni: ezt is tanulnunk kell.

Mítoszrombolás

Készült nemrég egy film „A hülyeség kora” (bár pontosabb fordításban: A hülyék kora) címmel, ami arról szólt, hogy az emberiség miért nem képes belátni, hogy a fosszilis energiahordozók égetésével a végpusztulást hozhatja magára. Én nem értek egyet a címmel. Az emberek nem hülyék. Az emberek keresik a saját boldogulásukat, bár túlnyomóan azon gondolati keretek közt, amit a társadalom nyújt számukra. Ha ezek a keretek abszurdak, akkor a társadalom abszurd és önpusztító módon viselkedhet. De ezek a keretek megváltoztathatóak.

Én úgy látom, hogy amíg az energia, munkahely, pénz, törvények, vallás, iskola, gazdaság, mezőgazdaság, ipar, termelés és fogyasztás mai fogalmaiban gondolkozunk, könnyen lehet, hogy az emberiség halálra van ítélve. Fontos: a mai fogalmakról beszélek, nem arról, hogy teljes egészében ki kellene dobnunk ezeket a szavakat. Nem teljes anarchiát hirdetek. (Bár az anarchia szó is csak „hatalom nélküliséget” jelent és egyáltalán nem „rend nélküliséget”. Persze a rend és hatalom szavakat néha szinonímaként használják, de ettől még nem azonosak.)

Tudom, hogy ijesztő lehet belegondolni, hogy mi történne, hogyha hirtelen sokan így látnák. Teljesen felfordulna a világunk. Az életmódunk, szemléletünk mélyen gyökerezik az abszurditásokban. Ezzel szinte kihúznánk az emberek alól a talajt. De a jelen abszurditásokkal ismét, tényleges fizikai értelemben húzzuk ki magunk alól a talajt.

Nem lehet azt várni, hogy ha mindezekre ráébrednénk, akkor mindjárt csodás élet várna ránk. Egy süllyedő luxushajóról sem azért szállnak az emberek mentőcsónakokba, mert az olyan kényelmes. Hosszú válságok és rengeteg már elkerülhetetlen szenvedés is vár ránk. És sokan bele fognak halni. Máris belehalnak. (Ha halt már meg valaha rokonod rákban, akkor nem mondhatod, hogy a teljes környezetünk megmérgezése nem érint téged is személyesen.)

Mégis, muszáj az egész abszurditásra egyszerre ráébrednünk. Mert feltehetünk ilyen kérdéseket: hogyan lehetne az iskolarendszert átalakítani a munkaerőpiac igényeinek megfelelően? Hogyan lehetne a munkahelyeket átalakítani a dolgozók testi és lelki egészségének érdekében? Hogyan lehetne egyes iparágakat átalakítani a környezetvédelem előírásainak megfelelően? Ezekkel már mind régóta foglalkoznak, de közben a világ tovább pusztul.

Mert ma az, hogy a gyerekek nem érzik a helyüket a világban, nem érzik, hogy miben haladnak, ami igazán fontos, nem számít. Persze, hogy utálják az iskolát, dehát muszáj végigjárniuk, hogy munkát kaphassanak. Az, hogy a legtöbb dolgozó ember nem érzi a helyét a világban, nem tudják, hogy munkájukkal mi igazán fontos dologhoz járulnak hozzá, nem számít. Persze, hogy utálják a munkahelyüket vagy a főnöküket, dehát mennie kell a gazdaságnak, iparnak, hivataloknak. Az, hogy a nyugdíjasok nem érzik a helyüket a világban, nem tudják, milyen igazán fontos tapasztalatot, tudást, szemléletet adhatnának át, nem számít. Persze, hogy magányosak, dehát a fiatal családtagjaiknak annyi dolguk van: iskolába meg munkába kell járni.

A szemléletváltás előkészítését úgy is felfoghatjuk, mint egy pszichológiai aknamentesítést. Arról már korábban írtam, hogy a jelen szennyezések eltakarítása, és a jelen infrastruktúra megtervezett visszabontása egy fizikai aknamentesítés lenne. Ha az emberek nem látják, hogy mik vezetnek a válságokhoz, de a válságok bizony gyülekeznek, és talán előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy amit most átmeneti gazdasági válságként emlegetnek, amögött olyan problémák (például az olajhozam-csúcs) húzódnak meg, amelyek visszafordíthatatlanok, akkor csak bűnbakokat keresnek, és ez még sokkal nagyobb felfordulást eredményezhet. Szerintem nem egy összeesküvés által jutottunk el ide. Nincs szükség összeesküvésre, ha mindenki ugyanazokban a fogalmakban gondolkodik.

George Orwell az „1984” című regényében ábrázolt egy végletes abszurditásba fúló társadalmat. Igazából nem is csak egy riasztó jövőképet festett, hanem a saját korához szólt, és mára is érvényes maradt a mondanivalója. Bár a regényben minden szobában állandóan üvöltötték a hivatalos propagandát a kikapcsolhatatlan tévék, még nagyobb hangsúlyt kaptak a mindent megfigyelő kamerák, hogy a Nagy Testvér mindent lát. Valójában a teljes megfigyelés lehetetlen, de leginkább nincs is rá szükség. Ha az embereket állandóan egyféle fogalomrendszer veszi körül, ha minden képet készen kapnak, akkor a képzelőerejük és az érdeklődésük eltompul. (Vagy a képzelőerejük és érdeklődésük nagy része olyan területekre irányítódik át, amelyek a közvetlen életükkel valójában nincsenek kapcsolatban.) A tévéből ma leginkább csak a rengeteg agyzsibbasztó marhaság ömlik. És a tehetetlenség betanításával már ki lehet nyitni a ketreceket, az emberek nem mozdulnak.

Szinte az összes film, összes regény, összes híradás megkérdőjelezetlen módon alapul veszi azt az életmódot, ami végül megölhet minket. Persze, mint mindig, vannak kivételek. Az Avatar című film talán sokakban megrengetett egy belső falat, bár le nem döntötte. Olvastam arról, hogy a film megtekintése után sokan kerültek depressziós hangulatba. A „hivatalos” pszichológusi tanács persze így szólt: az ember temetkezzen a munkájába és folytassa a megszokott életét, és vegye észre, hogy ez csak egy mese. Azt, hogy talán mindannyiunkban van egy mély tudatalatti vágy egy értelmesebb életre, és hogy ezt a vágyat mindannyiunk érdekében nem elnyomni, hanem minél inkább kiteljesíteni kellene, nem említette.

Hatalmas pszichológiai munkára van tehát szükség. De az egyéni neurózisok és depressziók kezelgetése, hogy az adott emberek jobban tolerálják abszurd társadalmunk körülményeit, eleve kudarcra ítélt próbálkozás. A pszichiáter R. D. Laing ezt már 1967-ben megfogalmazta. [R. D. Laing: Az élmény politikája, lásd az ajánlóm]

Mindehhez az abszurditás leleplezése önmagában nem elég. Akármennyit komédiázhatunk, és nevethetünk abszurd világunkon, vagy akármennyi búbánatos verset írhatunk. A másik két összetevő, a várakozás és a tehetetlenségérzés ellen is fel kell lépnünk. És nem csak személyes léptékben kell gondolkodnunk.

Tegyük fel, hogy elhatározod, hogy kevesebbet vezetsz, hogy ezáltal kevesebb széndioxiddal terheld a légkört, és csökkentsd saját „ökológiai lábnyomod”. De komolyan azt hinnéd, hogy így az általad nem megvett benzint (már kitermelt és feldolgozott olajat) ne használná el valaki, valamire, főleg ha fokozatosan egyre inkább hiánycikké válik? Ha nem változik valami sokkal nagyobb szinten is, csak több marad az erdőirtók láncfűrészeibe, és minden más „profitot” termelő és az Életet pusztító „munkához”.

Ez nem jelenti azt, hogy minden egyéni erőfeszítés értelmetlen lenne. A kallódó emberek, hajléktalanok, alkoholisták, depressziósok segítése se értelmetlen, sőt! Ha kilábalnánk az abszurditásból, sok mai kérdés feleslegessé válna, de sok másik ugyanolyan fontos maradna. Sőt, mivel nem takarnák el őket a jelenleg fontosnak tartott abszurd kérdések, végre egy sokkal jobb alapot kaphatnánk a megoldásukra.

Kit választanál szövetségesednek: egy könnyen lehet, hogy ingatag lábakon álló gazdasági-ipari rendszert, vagy egy tájat és egy valódi közösséget? Ez nem csak elvont filozófiai kérdés, egész életünk alapja lehet. Derrick Jensen ezt velősen így fogalmazta meg: „Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed a boltból jön, a vized meg a csapból, akkor a halálodig fogod védelmezni azt a rendszert, ami neked ezt megadja, mert az életed függ tőle. Ha úgy tapasztalod, hogy az ételed egy tájtól jön, a vized meg egy pataktól, akkor a halálodig fogod védelmezni a tájat és a patakot, mert az életed függ tőle.” [Derrick Jensen: Endgame] Ebből az is következik, hogy ha az első típusú tapasztalat vesz minket körül, akkor a tájak és patakok egészségéért nem dolgozunk, nem harcolunk. Mert nem is látjuk őket igazán. Nem látjuk, hogy mit adnak nekünk, és mit adhatnánk vissza nekik. De van választásunk.

Az ipar utáni kor

A jelmondat talán ez lehetne: (szinte) mindent helyben. Azaz helyből, és helybe. Az olcsó, mindent átitató fosszilis energia hiányában nem lesz lehetőségünk mindent nagy távolságokra mozgatni. Nem lesz lehetőségünk olcsó kínai ruhákat venni. Magunknak kell elkészítenünk, mint mindent. És ehhez sok elfeledett tudást kell újra széles körben elterjesztenünk.

De ez nem jelenti azt, hogy azonnal vissza kell térnünk a kőkorszakba. Rengeteg „maradványtechnológia” segítheti a hosszú, válságos átmeneti kort, olyan technológiák, amelyek újbóli legyártásához már nem lesz meg az infrastruktúra, de még működhetnek. Van egy csomó biciklink. Egy kis szélkerék (amit akár házilag is elkészíthetünk némi barkácsolással, egy régi autógenerátort és akkumulátort használva) képes működtetni egy hűtőládát, ami akár élet-halál kérdés is lehet. Egy napelem most látszólag „nem éri meg”, mert túl lassan hozza vissza az árát, főként hogy ezt az árat egyben, előre kell kifizetnünk, és örökké növekvő gazdaságban gondolkozva más befektetésről azt hisszük, jobban kamatozna. De az összenergia csökkenésével a visszájára fordulhat a helyzet.

És persze rengeteg tudást vihetünk magunkkal. Rengeteget tudunk a víz, az oxigén, szén, nitrogén, foszfor, kálium természetes körforgásairól. Csak most ezeket leginkább természetellenes módon próbáljuk forgatni. Tehát a tudásunk egy hatalmas átértelmezésére és átrendezésére van szükség, de így is van miből dolgoznunk.

A problématologatást megannyi szinten kell feladnunk. Az árvizek ellen újra rendes ártéri gazdálkodást folytathatnánk, a folyók gátak közé szorítása és aztán pánikolás helyett. A folytonos küzdelmet igénylő monokultúrás mezőgazdasági módszerek helyett megtanulhatnánk a polikultúrás biogazdálkodást. Újra életközösségekben élhetnénk, így megannyi probléma egyáltalán fel se merül, vagy egy sokkal jobb alapunk lenne a megoldásukra. Olyan gyógyító kezelne, akit ismersz, és érezhetnéd, hogy fontos vagy neki. Olyan zöldségeket és gyümölcsöket ehetnél, amiket nem arra nemesítettek, hogy minél jobban tárolhatóak, szállíthatóak, vegyszerezhetőek legyenek, hogy minél jobban nézzenek ki a tápanyagtartalmuk kárára. Olyan húst ehetnél, amely állatot nem tömték tele antibiotikumokkal, hogy az ipari épületben összezsúfoltan ne legyenek köztük járványok. És nem venné el az eszünk a „modern élet” abszurditása. Újra „földhözragadtak” lennénk, mert csak azok lehetünk, ha a Földön élni akarunk, de felemelt fejjel járnánk.

Néhány tisztáznivaló

Nem vagyok mindentudó. Nem is próbálnék minden kérdésre választ adni, főleg mivel ahány táj, ahány ember, annyiféle válasz lehetséges. Csak egyet szeretnék: beszéljünk nyíltan az abszurditásokról, hogy végre szemellenző nélkül kereshessünk válaszokat. Közösen.

Mert én is biztos tévedek sok dologban. Bár folyamatosan igyekszem tanulni, nem érthetek mindenhez a legpontosabb módon. Közösen kell összeraknunk egy még tisztább képet.

Hogy radikális vagyok? Igen. A radikális szó jelentése: gyökeresen megváltoztató. Az ipari civilizáció a Földet, és annak minden egyes élőlényét változtatja meg radikális (és gyilkos) módon. Én csak az ipari civilizáció radikális megváltoztatásának lehetőségére és szükségére hívom fel a figyelmet.

Hogy én is csak a szám jártatom, mert városban élek, számítógépet használok? Tényleg, elköltözhetnék egy ökofaluba (erre már készülök egyébként), vagy felcsaphatnék remetének, és megtarthatnám magamnak a gondolataimat. Ha valaki, valahogy garantálni tudná nekem, hogy ahova megyek, ott a patakvízbe soha nem kerülnek majd mérgek, és ott nem hat a klímaváltozás, és nem zargatnak sohase adóbehajtók vagy fosztogatók (már amennyiben van különbség), és ha ezt mind valahogy tényleg el is tudnám hinni, valószínűleg akkor se mennék. Számomra fontos más emberek sorsa is. Amíg hiszek abban, hogy a toll (vagy jelen esetben, billentyűzet) erősebb lehet a kardnál (vagy akár a puskáknál), addig írok. (És remélem, hogy mégis „meg tudok élni” valahogy. Bár nem csak írok, tanulok és gyakorlok is sok dolgot.) Mert én nem akarok egy haldokló világban félrevonultan élni, hanem egy élő világban szeretnék meghalni, azzal a tudattal, hogy saját halálom után a földi élet és az emberiség még sokáig virágozhat.

De mi lesz ötmilliárd év múlva, amikor felfúvódik a Nap, és elpusztítja a Földet? Mi van akkor, ha becsapódik egy nagy aszteroida?  Mi van, ha a már beindított klímaváltozásba, vagy az óceánok megmérgezésébe mindenképpen belehalunk? Szembe kell néznünk azzal, hogy minden dolog véges, az emberiség élettartama is. De ahhoz, hogy egy telepesek kis csoportja elköltözhessen egy másik bolygóra, előbb kellene egy olyan bolygót ismernünk, ahol a földi élet szinte pontos mása megtalálható, persze leszámítva egy, a bolygó életfenntartó képességét tönkretevő helyi ipari civilizációt. Ha lenne a „közelben” ilyen bolygó (de nincs, és ez szinte teljesen biztos), akkor is csak az erőforrások és energia irdatlan (de inkább lehetetlen) összpontosításával tudna eljutni oda egy kis csoport, és mindez a Földet csak még inkább romokban hagyná. Egyszerűen a sci-fi szerzők képzelete csak az egész, színtiszta csodavárás. Emlékezzünk: 12 ember lépett a Holdra, és sehol sincs a Hold-bázis. A bajok meg már a küszöbön (sőt azon is túl). Ennél még az is reálisabbnak tűnik, hogy itt a Földön, az óceán mélyén egy valamilyen módon önfenntartó kupolavárost építenek, ami átvészelhetne sokféle felszíni katasztrófát. De ez is hatalmas erőforrás-összpontosítást igényelne, és ha a kupola egyszer mégis beszakad, akkor annak annyi. Mi a fontosabb számodra: az űrmesék, vagy a gyerekeid (vagy leendő gyerekeid) élete?

De mi van akkor, ha még bőven találunk új olajat, vagy a kőszén cseppfolyósításával kapunk új üzemanyagot? Szerintem ekkor, ha az eddigieket folytatjuk, tényleg halálra forraljuk és mérgezzük magunk. Sajnálom.

Hogy én csak egy buggyant matematikus vagyok, akit ifjúkori „világmentő” lelkesedése hajt? Az biztos, hogy nem gondolkodom „normálisan”, különben nem született volna meg ez a cikk. Személyes nézőpontból, és sok szatírát alkalmazva írtam, nem elvont, hideg, „tudományos” stílusban. Azért, mert ezekről a témákról nem lehet, nem szabad elvontan fogalmazni, mert akkor továbbra is csak magunkat vonjuk el a világtól. És meg kell találnunk az igazi helyünk a világban, különben nem lesz helyünk a világban.

Zárszó

Ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor talán nem tartasz teljesen hülyének, bár lehet, hogy már így is fogod a fejed. Megértelek. „Nem mondtam, hogy könnyű lesz. Csak azt, hogy az igazság.” [Morpheus a Mátrixban]

Amit tehetsz: mutasd meg ezt a cikket másoknak, hogy megtaláld azokat az embereket, akikkel elkezdheted gyakorolni a kevesebb abszurditással való közös gondolkodást. Mert ezt bizony gyakorolni kell. Fontos, hogy mindig odafigyelj arra, hogy elkerüld a haladás és az apokalipszis meséit. Pusztán azért, mert mindkettő egy zsákutca, csak csodavárást és kétségbeesést szülnek, pedig arra van égető szükségünk, hogy lássuk, mit tehetünk. Ez nem könnyű dolog, ezek a mesék annyira körülvesznek minket, hogy nehéz átlátni közöttük.

Olvasd újra ezt a cikket néhány nap múlva. [Még bővíteni és javítgatni is fogom ezt, bár lehet, hogy júniusban már nem.] Sok gondolatot tömörítettem egybe, nem könnyű egyszerre felfogni. Olvasgasd, amiket belinkeltem. És fokozatosan kezdd el alkalmazni az új megértésedet a saját életedben.

Én nem képzelem, hogy ezzel a cikkemmel „megváltom a világot”. Mindössze a dominók hosszú sorában továbbadom azokat a lökéseket, amiket én is megkaptam. Ha ezek felerősödnek, akkor együtt, közösen megmenthetjük a „világot”. Azaz inkább magunk, de milliónyi más életformát is, akikkel osztozunk ezen a bolygón. Mert osztoznunk kell, ez a lényeg.

De a legfontosabb: térjünk végre észhez (és szívhez)! Nem lehetetlen.

[Ez az írás szabadon terjeszthető, az eredeti forrásra hivatkozva:

http://jand.info/2010/06/csodavaras-vagy-ketsegbeeses-helyett

Bármely részlet nyomtatott megjelentetéséhez kérlek, kérd az engedélyem.

Jankó András, 2010. június 21, Szeged]

Felhasznált/ajánlott könyvek:

Thom Hartmann: Az ősi napfény utolsó órái [Tericum Kiadó, 2007]

Jared Diamond: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása [Typotex Kiadó, 2002, 2009]

Jared Diamond: Összeomlás – Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez [Typotex Kiadó, 2007]

A világ helyzete 2010: A kultúra átalakítása a fogyasztástól a fenntarthatóságig [Worldwatch Institute, Föld Napja Alapítvány, 2010]

Végh László, Szám Dorottya, Hetesi Zsolt: Utolsó Kísérlet – Híradás a Föld állapotáról [Kairosz Kiadó, 2008]

R. D. Laing: Az élmény politikája [Könyvfakasztó Kiadó, 2007]

Szendi Gábor: Paleolit táplálkozás [Jaffa Kiadó, 2009]

John Michael Greer: The Long Descent

Lierre Keith: The Vegetarian Myth

Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind

Derrick Jensen: Walking on Water

Keith Farnish: Time’s up!

Helena Norberg-Hodge: Ancient Futures – Learning from Ladakh

Robert Wolff: Original Wisdom – Stories of an Ancient Way of Knowing

David Holmgren: Permaculture – Principles & Pathways Beyond Sustainability

Felhasznált/ajánlott filmek:

What a Way to Go: Life at the End of Empire (Micsoda Út: Élet a Birodalom Végnapjaiban, szövegfordításom itt, hivatalos honlap)

A közösség ereje: Hogyan élte túl Kuba az olajhiányt (Global Project)

Ősrégi jövendők: Ladakh tanulsága

[Jared Diamond: The worst mistake in the history of the human race, 1987 Discover Magazine, fordítás általam. Nem a legfrissebb írás és messze nem teljes, de a lényege szerintem nem avult el. A cikk bővített változata, talán az enyémnél jobb fordításban megtalálható a szerző „A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása” című könyvének 10. fejezeteként: A mezőgazdaság kétélű fegyvere. Typotex Kiadó, 2002, 2009. Ha Szendi Gábor oldaláról jutottál el hozzám, itt neked szólok: Üdvözlet]

A tudománynak köszönhetően az ember beképzelt önképe jelentős változásokon esett át. A csillagászat megtanította nekünk, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, hanem csak egyetlen az égitestek milliárdjai közül. A biológia megtanította nekünk, hogy nem Isten különleges figyelme teremtett minket, hanem milliónyi fajjal együtt fejlődtünk ki. Most a régészet megdönt egy másik szent hitet: hogy az emberi történelem az elmúlt évszázadokban a töretlen fejlődés meséje. Főként, új felfedezések arra engednek következtetni, hogy a mezőgazdaság kialakulása, ami gyakran úgy van beállítva, mint a legfontosabb lépés a jobb emberi élet felé, sok értelemben valójában egy katasztrófa, amiből azóta se kászálódtunk ki. A mezőgazdasággal együtt jelentek meg a hatalmas társadalmi és nemi egyenlőtlenségek, járványok és zsarnokságok, amelyek átokként ülnek rajtunk.

Elsőre, az ezen revizionista értelmezés elleni érvek egy huszadik századi amerikaiak szemében megcáfolhatatlannak tűnhetnek. Majdnem minden téren jobban élünk, mint középkor emberei, akiknek könnyebb volt, mint a barlanglakóknak, akiknek könnyebb volt, mint emberszabású őseinknek. Bőséges és változatos élelmünk van, a legjobb eszközeink és tárgyi javaink, és közel a leghosszabb és legegészségesebb életünk a történelemben. Legtöbbünk biztonságban van az éhezéstől és ragadozóktól. Az energiát olajból és gépek által nyerjük, nem saját verítékünkkel. Melyik neo-luddita cserélné el ezt az életet egy középkori parasztéra, egy barlanglakóéra, egy távoli ősünkére?

A történelmünk túlnyomó részében vadászatból és gyűjtögetéssel tartottuk el magunk: és vadon élő állatokra vadásztunk, vadon növő növényeket keresgéltünk. Ez egy olyan élet, amire a filozófusok gyakran úgy tekintettek, hogy kellemetlen, kegyetlen és rövid. Mivel nem termelnek élelmet és keveset tárolnak, (e nézet szerint) nincs nyugalom a küzdelem elől, ami minden nap újrakezdődik, hogy élelmet találjanak és elkerüljék az éhezést. Akkor szabadultunk meg csak ettől a nyomortól, amikor 10000 évvel ezelőtt a világ különböző tájain az emberek elkezdtek háziasítani növényeket és állatokat. A mezőgazdaság forradalma fokozatosan terjeszkedett, amíg mára szinte egyeduralkodó, és csak kevés vadászó-gyűjtögető törzs élt túl.

A progresszivista világnézet szerint, amiben én is nevelkedtem, az a kérdés, hogy „Miért vette át a mezőgazdaságot majdnem minden vadászó-gyűjtögető ősünk?” értelmetlen. Persze, hogy átvették, mivel a mezőgazdaság egy hatékony mód arra, hogy több élelemhez jussanak, kevesebb munkával. Az ültetvények sokkal több terményt adnak egy adott területen, mint a vadon növő gyökerek és bogyók. Csak képzelj el egy csoport vadembert, kimerülten a diók keresgélésében és vadállatok üldözésében, akik először látnak egy gyümölcsöskertet, vagy egy legelő birkanyájat. Vajon hány ezredmásodperc alatt látnák át a mezőgazdaság előnyeit?

A progresszivista irányzat gyakran odáig is elmegy, hogy a mezőgazdaságnak tulajdonítja a művészet elképesztő virágzását, ami az elmúlt évezredekben bekövetkezett. Mivel a termények tárolhatóak, mivel kevesebb erőt igényel a begyűjtés egy kertből, mint a vadonban keresgélni, a mezőgazdaság annyi szabadidőt adott nekünk, amennyi a vadászó-gyűjtögetőknek sose volt. Így a mezőgazdaság tette lehetővé a Parthenon felépülését, és a b-moll mise megkomponálását.

Bár a progresszivista érvelés lehengerlőnek tűnik, valójában nehezen bizonyítható. Hogyan mutatnád be, hogy 10000 évvel ezelőtt az emberek jól jártak, amikor felhagytak a vadászattal és gyűjtögetéssel a földművelés érdekében? Egészen a közelmúltig, a régészek csak indirekt kutatásokat folytathattak, amelyek eredményei (meglepő módon) nem támasztották alá a progresszivista nézetet. Egy példa ilyen indirekt kutatásra: A huszadik századi vadászó-gyűjtögetőknek tényleg rosszabbul megy a sora, mint a földművelőknek? Szétszórva a világban az úgynevezett primitív népek néhány csoportja, mint a kalahári busmanok, máig így élnek. Mint kiderült, ezeknek az embereknek bőven van szabadidejük, sokat alszanak, és kevesebbet dolgoznak, mint földművelő szomszédaik. Például, az élelemszerzésre szánt idő csak átlagosan 19-20 óra hetente az egyik busman csoportban és 14 óra vagy kevesebb a tanzániai hadza nomád népnél. Egy busman, amikor megkérdezték tőle, hogy miért nem tanulták el a környező törzsektől a földművelést, így válaszolt: „Miért tennénk, amikor oly sok mongongo dió van a világban?”

Amíg a földművelők a magas szénhidráttartalmú növényekre koncentrálnak, mint a rizs és a burgonya, a fennmaradó vadászó-gyűjtögetők táplálékában előforduló vadon növő bogyók és a hús, a fehérjéknek és egyéb tápanyagoknak sokkal kiegyensúlyozottabb forrása. Egy kutatás szerint a busmanok átlagos napi elfogyasztott tápláléka (egy olyan hónapban, amikor bőségesen volt) 2140 kalória volt és 93g fehérje, amely jelentősen nagyobb, mint az ő testméreteik alapján szokásos ajánlott napi mennyiségek. Szinte elképzelhetetlen, hogy a busmanok körében, akik körülbelül hetvenötféle vadon elő növényt fogyasztanak, olyan éhínség legyen, mint amit ír földművesek százezrei és családjaik megtapasztaltak az 1840-es krumpliválság nagy éhínsége során.

Tehát legalább a máig túlélő vadászó-gyűjtögetők életéről már tudjuk, hogy nem kellemetlen és kegyetlen, annak ellenére, hogy a földművelők már csak a világ legkopárabb tájaira szorították ki őket. De a modern vadászó-gyűjtögető társadalmak, amelyek évezredek óta egymás mellett léteznek a földművelőkkel, nem sokat mond számunkra a mezőgazdasági forradalom előtti helyzetről. A progresszivista állítás tényleg a régmúltról tesz kijelentést: hogy a primitív népek fejlődtek azáltal, hogy a gyűjtögetésről a földművelésre álltak át. A régészek be tudják datálni ezt a váltást a vadon élő növények és állatok maradványainak a háziasítottaktól való megkülönböztésével a történelem előtti „szemétlerakókban”.

Hogyan lehet levezetni a régmúlt embeker egészségét a hulladékaikból, és így direkt módon tesztelni a progresszivista nézetet? Ez a kérdés csak az elmúlt években nyert választ, részint a paleopatológia újonnan kifejlődött módszerei által, amely a betegségek nyomait kutatja az ősi emberek maradványaiban.

Néhány szerencsés esetben a paleopatológusnak majdnem annyi alapanyaga van a kutatásához, mint a mai patológusoknak. Például a régészek a chilei sivatagokban jól mummifikálódott testeket találtak, akiknek a haláluk kori egészségi állapota meghatározható boncolással. És régóta halott indiánok ürüléke Nevada száraz barlangjaiban megfelelően tartósnak bizonyult, hogy a bélférgek és egyéb paraziták jelenléte vizsgálható legyen.

Általában az egyetlen vizsgálat alá kerülő emberi maradványok csak csontvázak, de ezek is lehetővé teszik meglepően sok következtetés levonását. Például a csontváz elárulja a tulajdonosának nemét, súlyát, és közelítőleges korát. Abban a néhány esetben, ahol sok csontvázat találnak egyszerre, olyan halandósági táblákat lehet alkotni, amelyet ma a biztosítótársaságok használnak, hogy kiszámolják a várható élettartamot, és a halál kockázatát bármely adott életkorban. A paleopatológusok a növekedés sebességét is meg tudják állapítani a különböző korú emberek csontjainak hosszából, és megvizsgálhatják a fogakat a zománc hiányosságai szempontjából (amelyek a gyermekkori alultápláltság jelei), és felismerik a nyomokat, amelyeket az olyan betegségek, mint a vérszegénység, tuberkulózis, lepra és egyebek a csonton hagynak.

Egy direkt példája annak, amit a paleopatológusok a csontvázakból tanulhattak, a testmagasságban bekövetkező történelmi változások. Görög- és Törökországi csontvázak vizsgálata ezt mutatta, hogy a vadászó-gyűjtögetők átlagos testmagassága a jégkorszak végének korában tekintélyes 180cm volt a férfiaknál és 168cm a nőknél. A mezőgazdaságra való átállással a magasságok zuhanni kezdtek, és i.e. 3000-re elérték mélypontjukat, ami 161cm volt a férfiaknál és 152cm a nőknél. A klasszikus időkre a magasságok lassacskán újra emelkedtek, de a mai görögök és törökök még mindig nem nyerték vissza régmúlt őseik átlagmagasságát.

Egy másik példája a paleopatológia működésének az indián csontvázak vizsgálata az Illinois és Ohio folyók völgyeinek sírhalmaiban. A Dickson-buckáknál, amely a Spoon és Illinois folyók összefutása közelében található, a régészek vagy 800 csontvázat tártak fel, amelyek képet festenek az egészségbeli változásokról, amikor a vadászó-gyűjtögető kultúrát felváltotta az intenzív kukoricatermelés az i.sz. 1150-es években. A George Armelagos és kollégái által írt tanulmányok, majd a Massachusettsi Egyetem vizsgálatai azt mutatják, hogy a korai földművesek kemény árat fizettek az újfajta életmódjukért. A korábbi vadászó-gyűjtögetőkhöz képest a földműveseknél 50%-al emelkedett a félretápláltság miatti fogszuvasodás, négyszeresére a vashiányos vérszegénység (amely a csontokban a porotic hyperostosis nevű állapotot, egyfajta csontritkulást eredményez), háromszorosára az olyan csontsérülések, amelyek fertőző betegségek nyomai, és emelkedtek a gerinc degeneratív állapotai, valószínűleg a sok kemény fizikai munka nyomán. „A születéskor várható élettartam a mezőgazdaság előtti társadalmakban körülbelül huszonhat év volt,” mondta Armelagos, „de a mezőgazdaságot használóknál tizenkilenc év. Tehát a félretáplálkozás és a fertőző betegségek komolyan veszélyeztették a fennmaradásukat.”

A bizonyítékok alapján a Dickson-halmok indiánjai, mint sok más primitív nép, nem szabad választásból, hanem szükségből kezdte el a földművelést, hogy elláthassák növekvő létszámukat. „Nem hiszem, hogy a vadászó-gyűjtögetők földművelésbe kezdtek volna, amíg nem volt rá feltétlen szükségük, de amikor átálltak, akkor a minőséget cserélték fel a mennyiségre” mondta Mark Cohen a plattsburghi New York Állami Egyetem munkatársa, aki Armelagos társszerzője az egyik nagy hatású könyvnek a témakörben, Paleopatológia a Mezőgazdaság Kezdeteinél (Paleopathology at the Origins of Agriculture) címmel. „Amikor először hoztam elő ezt az érvet tíz évvel ezelőtt, nem sokan értettek velem egyet. Mára ez egy elismert, bár vitatott része a témának.”

Legalább három területe van az okoknak, amely megmagyarázza, hogy a mezőgazdaság rossz volt az egészségnek. Először is, a vadászó-gyűjtögetők sokkal vegyesebb étrenden éltek, míg a korai mezőgazdászok a táplálékuk javát néhányféle, keményítőben gazdag haszonnövényből nyerték. A földművelők így olcsó kalóriákat szereztek a gyenge tápanyag árán. (Manapság mindössze három magas szénhidráttartalmú növény – a búza, rizs és kukorica – adja az emberi faj által elfogyasztott táplálék kalóriájának jelentős részét, és mégis, mindegyik szegény egyes létfontosságú vitaminokban és aminosavakban.) Másodszor, mivel kevés féle haszonnövénytől függtek, a földművesekre az éhezés várt, ha valamelyik terménnyel probléma adódott. Végül, a puszta tény, hogy a mezőgazdaság arra késztette az embereket, hogy népes társadalmakban gyülekezzenek, amelyek nagyrésze kereskedett más népes társaadalmakkal, erősen növelte a fertőzések és paraziták terjedésének lehetőségeit. (Néhány régész szerint csak ez a tömeges letelepedés, és nem a mezőgazdaság az, ami a betegségeket okozta, de ez egy tyúk és tojás érv, mivel a tömeges letelepedés igényli a mezőgazdaságot és viszont.) Nem tudtak ott kitörni járványok, ahol a népesség szétszórtan élt, kis csoportokban, akik rendszeresen vándoroltak. A tuberkulózisnak és a hasmenéses betegségeknek ki kellett várniuk a földművelés felemelkedését, a kanyarónak és a bubópestisnek a nagy városok megjelenését.

A félretápláltságon, éhezésen és járványokon kívül a földművelés még egy átkot szabadított az emberiségre: a mély társadalmi rétegződést. A vadászó-gyűjtögetőknek semmi vagy alig volt tárolt élelme, nem volt központosított az élelemforrás, mint egy kert vagy marhacsorda: a vadon élő növényeket és állatokat napról napra keresték meg. Így nem lehettek királyaik, vagy társadalmi paraziták osztálya, akik dagadtra nőttek a másoktól elvett élelemből. Csak egy földművelő társadalomban létezhet egy egészséges, nem termelő elit osztály a betegségek által sújtott tömegek felett. A görög Mükéné sírjaiból i.e. 1500 körülről előkerült csontvázak azt mutatják, hogy a nemesek jobb táplálékot élvezhettek, mint a köznép, mivel a királyi csontvázak 5-8cm-el magasabbak voltak és jobb fogazatuk volt (átlagban 1 lyukas vagy hiányzó fog 6 helyett). Az i.sz. 1000 körüli chilei múmiák közt az elitet nem csak az ékszereik és arany hajcsatjaik jelölik ki, hanem a betegségek általi negyedannyi csontsérülés.

Hasonló kontrasztok léteznek a tápláltságban és egészségben ma is. A gazdag országok mint az USA lakói számára nevetségesnek tűnhet a vadászat és gyűjtögetés előnyeit ecsetelnünk. De az amerikaiak az elitet jelentik, akik függenek az olajtól és nyersanyagoktól, amiket általában sokkal gyengébb átlagos egészségi és tápláltsági országokból kell importálni. Ha valaki választhatna aközött, hogy földművelő legyen Etiópiában, vagy egy busman gyűjtögető a Kalahári-sivatagban, szerinted melyik lenne a jobb választás?

A földművelés ezen túl elősegítette a nemek közti egyenlőtlenséget is. Felszabadulva a szükség alól, hogy cipeljék a csecsemőiket a nomád létből adódóan, és nyomás alatt, hogy több dolgos kezet szolgáltassanak a földek számára, a földművelő nőknek sokkal több terhességük volt, mint a vadászó-gyűjtögető társaiknak – és ebből eredő nagyobb nyomás az egészségi állapotukra. A chilei múmiák közt például több nő csontjai mutatta a fertőző betegségek nyomait, mint a férfiaké.

A nők a mezőgazdász társadalmakban gyakran teherhordókká váltak. A mai új-guineai földművelő társadalmakban gyakran látni nőket, akik hatalmas kupac zöldség és tüzifa alatt roskadoznak, amíg a férfiak szabad kézzel járnak. Egyszer, amikor ott jártam egy madármegfigyelő úton, fizetséget ajánlottam néhány falusinak, hogy vigyék fel a cuccaimat a leszállópályáról a hegyen lévő táborba. A legnehezebb tárgy egy 50kg-os zsák rizs volt, amit egy rúdra erősítettem, és négy férfit jelöltem ki, hogy vigyék közösen. Amikor végül utolértem a falusiakat, a férfiak könnyű súlyokat vittek, és egyetlen nő, aki kevesebbet nyomott, mint a zsák rizs, ami alatt görnyedezett, egy a homlokával tartott kötéllel tartotta meg a súlyt a hátán.

Arról az állításról pedig, hogy a mezőgazdaság a művészet virágzását eredményezte azáltal, hogy szabadidőt adott, a mai vadászó-gyűjtögetőknek legalább háromszor annyi szabadidejük van, mint a mezőgazdászoknak. Az egész hangúly a szabadidőn mint a kritikus faktor elhibázottnak tűnik. A gorilláknak bőven lenne szabadidejük megépíteni saját Parthenonjukat, ha akarnák. Bár a mezőgazdaság utáni technológiai fejlődések lehetővé tettek újfajta művészeti formákat, és a tartósabb műalkotások létrejöttét, 15000 évvel ezelőtt a vadászó-gyűjtögetők már alkottak nagyszerű festményeket és szobrokat, és a múlt században is alkottak az olyan vadászó-gyűjtögető törzsek, mint az inuitok és az északnyugati indiánok.

Tehát a mezőgazdaság megjelenésével az elit jobb helyzetbe került, de a legtöbb ember rosszabba. Ahelyett, hogy lenyelnénk a progresszivista érveket, hogy egyszerűen azért választottuk a mezőgazdaságot, mert az jó volt nekünk, fel kell tennünk a kérdést, hogy miért estünk a csapdájába, a hátrányai ellenére.

Egy lehetséges válasz lényege „az erősebb igaza”. A földművelés sokkal több ember tudott eltartani, mint a vadászat, bár gyengébb életminőségen. (A vadászó-gyűjtögetők átlagos népsűrűsége 25km²-en általában alig több mint 1 ember, míg a földművelőknél ennek százszorosa.) Részben ez azért van, mert egy teljes egészében ehető növényekkel beültetett terület sokkal több szájat tud etetni, mint egy erdő szétszórt ehető növényekkel. Részben azért is, mert egy nomád vadászó-gyűjtögető nő kénytelen négy-öt évet tartani két szülés közt, hosszú szoptatás és egyéb módszerek által, mivel az anyának hordoznia kell a gyermekét, amíg nem elég idős ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a felnőttekkel. Mivel a földművelő nőknek nincs ez a szükségük, képesek, és gyakran meg is teszik, hogy kétévente szülnek.

Ahogy a vadászó-gyűjtögetők népsűrűsége lassan emelkedett a jégkorszak végével, a csoportoknak választaniuk kellett a között, hogy több szájat etetnek azzal, hogy a mezőgazdaság felé mozdulnak el, vagy módokat találnak a szaporulatuk korlátozására. Néhány csoport az előbbi megoldást választotta, nem belátva a földműveléssel járó átkok sorát, és vonzotta őket a múló bőség amit addig élvezhettek, amíg a népességnövekedésük nem érte el a megnövelt élelemtermelés új korlátait. Ezek a csoportok számbeli fölényre tettek szert, és így elhajtották vagy megölték azokat, akik vadászó-gyűjtögetők maradtak, mivel száz alultáplált földművelő még mindig le tud győzni egyetlen egészséges vadászt. Nem az történt tehát, hogy a vadászó-gyűjtögetők feladták volna az életmódjukat, hanem azokat, akik elég értelmesnek bizonyultak ahhoz, hogy ne adják fel, kiszorították minden területről, kivéve azokról, amiket a földművelők nem akartak.

Ezen a ponton hasznos felidézni a gyakori vádat a régészet ellen, miszerint az csak egy luxus, mivel a régmúlttal foglalkozva nem szolgáltat tanulságokat a jelennek. A régészek a földművelés felemelkedését tanulmányozva rátaláltak a döntő lépésre, ahol elkövettük az emberi történelem legnagyobb baklövését. Arra kényszerülve, hogy válasszunk a népesség korlátozása és az élelemtermelés növekedése közt, az utóbbit választottuk, és éhínségek, háborúk és zsarnokságok lettek a sorsunk.

A vadászó-gyűjtögetők a legsikeresebb és legtovább tartó életvitelt folytatták az emberiség történelme során. Ezzel szemben, még mindig küzdünk a bajokkal, amiket a mezőgazdaság ránk szabadított, és tisztázatlan, hogy ezeknek egyáltalán lehetséges-e megoldása. Tegyük fel, hogy egy régész, aki a távoli űrből érkezik közénk megpróbálná elmagyarázni az emberiség történelmét űrlény társainak. Az ásatásai tanulságait egy 24 órás emberi időmérő szerkezeten ábrázolhatná, ahol minden óra 100000 év elmúlt időt jelképez. Ha az emberi faj éjfélkor született, akkor most az első napunk vége felé tartunk. Vadászó-gyűjtögetőkként éltünk majdnem az egész nap, hajnaltól délig és napnyugtáig. Végül este 11:54-kor áttértünk a mezőgazdaságra. Ahogy a második éjfélünk közeleg, az éhínség sújtotta parasztok helyzete végül eláraszt-e mindannyiunkat? Vagy valahogy végre rátalálunk-e igazán azokra a vonzó áldásokra, amiket a mezőgazdaság csillogó kirakata mögé képzelünk, de mindeddig elkerültek minket?

[Fontos: a cikk nem foglalkozik azzal, hogy a jelen helyzetünkre vonatkozó tényleges tanulságokat levonjon, nyitva hagyja a kérdést. A vadászó-gyűjtögető életmódra való gyors visszatérés az egész emberiség számára teljes fizikai lehetetlenség. A helyzetet jelentősen tovább bonyolítja, hogy az olaj – egy véges erőforrás – segítségével, egyéb elvileg megújuló forrásokat is, mint az édesvíz és a talaj, az újratermelődésüknél sokkal nagyobb tempóban használt fel a civilizáció. Következő készülő esszémben a haladás és az apokalipszis látszólag egymással szemben álló, de valójában mégis egymást kiegészítő mítoszai közti, általában megvizsgálatlan lehetőségeket próbálom kifejteni, hogy van más út a csodaváráson, kétségbeesésen vagy érdektelenségen kívül.]

[Részlet Robert Wolff: Original Wisdom című könyvéből, fordítás általam]

Egy kormányzati hivatalnok mondta nekem, ideges hangon:

– Amikor a következő alkalommal meglátogatja azokat az embereket [az őslakosokat], derítse ki, hogy miért olyan makacsak!

Elmagyarázta, hogy Malajziának van egy Területfejlesztési Terve, amely növelné a produktivitást, a bevételt, a bruttó nemzeti összterméket, és nagy hasznára válna az országnak. A terv szerint sokezer hektárnyi érintetlen dzsungelt vágnának ki minden évben, hogy gumifákat ültessenek – Malajzia vagyona akkoriban főleg a gumiból és az ónból származott. A kormány ismétlődően felkereste az őslakosokat, akik az adott területeken éltek, és felajánlotta nekik, hogy fizetést kapnak a gumifák megcsapolásáért, amikor a fák beérnek ehhez. Elmagyarázták az őslakosoknak, hogy a kormány kivágná a dzsungelt, gumifákat ültetne a helyébe, és két évig gondozná a fákat a gyomok irtásával (arzént használva). Ekkorra a fák eléggé megnőnek már a kitermeléshez, és az őslakosoknak csak annyi lenne a dolga, hogy megcsapolják a fákat, begyűjtik a kaucsukot, beviszik egy gyűjtőpontba, és meggazdagodnak belőle.

A természetes gumi a gumifa nedve. Sekély átlós bevágásokat tesznek a fa kérgén, és a nedv (a kaucsuk) lecsurog a bevágásokon, és összegyűlik egy kis edényben. Minden nap begyűjtik a kaucsukot, ami addigra kicsit megkeményedett. Szükség van valamennyi feldolgozásra a gumi előállításához, bár vegyszerekkel a végtermék minősége javítható. Kell némi ismeret a fák megcsapolásához, de nem sok. A vágások nem lehetnek túl mélyek (ebbe belehalhat a fa), és az adott napi vágás olyan közel kell, hogy legyen a tegnapihoz, amennyire csak lehetséges, hogy a növekvő fa kérgének minden hüvelyknyi része hasznosítva legyen.

Ez egy kockázatmentes ajánlatnak tűnt a kormányzati hivatalnok számára, és nem értette, hogy miért mindig csak mosolyognak rajta az őslakosok, majd megköszönik és visszautasítják. Azon tűnődött, hogy hátha én meg tudnám győzni őket, hogy az ő érdeküket szolgálná, ha részt vennének a tervben.

Azt mondtam, megpróbálom.

***

Amikor a következő alkalommal meglátogattam egy őslakos települést, és körben ültünk kora este, elmondtam nekik, hogy mit mondott nekem a hivatalnok a területfejlesztési tervről, és a szerepről, amit ők, a Sng’oi játszhatnának benne. Hogy mit gondoltak erről?

Mint általában, hosszú csend következett. Az emberek láthatóan elgondolkodtak, de senki sem szólalt meg. Felmerült bennem, hogy talán nem értik a kérdést. Megismételtem:

– A kormány kivágja a fákat, hogy gumifákat ültessen. Azt kérdezik, hogy meg akarjátok-e tanulni, hogyan kell a fákat megcsapolni, hogy pénzt keressetek. Semmit nem kell tennetek két évig, amíg a fák meg nem nőnek eléggé. És aztán is csak annyi a dolgotok, hogy bevagdossátok a fákat, – néhány ember erre bólogatott, hogy láttak már ilyet, és tudják, hogyan kell csinálni – összegyűjtitek a gumit, leadjátok a kormánynak, és ők jól fizetnek érte.

Újabb hosszú csend.

Végül egy ember megszólalt. Mint általában, az egész csoport nevében beszélt. Azt mondta, hogy hallottak már erről a más településekben élőktől, akiket a kormányzati emberek felkerestek, hogy elmagyarázzák ezt nekik. Egy kis habozás érződött a hangján, majd folytatta:

– Amikor kivágják az erdőt, és csak egyféle fát ültetnek, akkor már csak az az egy fa él meg ott. És ez után a talaj halott.

Mind bólogattak, hogy ez így van.

Nem voltam benne biztos, hogy jól megértettem, de ez volt minden, amit mondtak erről. Mosolyogtak, de nem válaszoltak semmi további kérdésemre.

***

Benn a városban én is feltettem néhány kérdést magamnak. A gumifa átlagéletkora negyven év, amint egy gumifaültető mondta nekem. A fák első generációja után, nos, igen, szerinte magára hagyják a területet. De ő arra gondolt, hogy talán lehetne újabb gumifákat ültetni, egy kis műtrágya használatával, vagy valamivel. Nem volt teljesen tisztában a jövővel – túlságosan lekötötte az, hogy minél több gumit nyerjen a fákból az alatt a negyven év alatt, amíg nőnek. Neki a negyven év több mint elég idő lenne arra, hogy összegyűjtse a kis vagyonát, nyugdíjba vonuljon, és elfeledhesse ezt az egészet.

Visszamentem abba a hivatalba, ahol megkértek rá, hogy magyarázzam el a tervet az őslakosoknak. Amikor megadtam nekik a rövidke és egészen egyszerű választ amit a Sng’oiktól kaptam, nem nagyon hatotta meg a szobában tartózkodó hivatalnokokat. Az arcuk egyértelműen elárulta, hogy úgy érezték, ez csak egy tipikus őslakos kifogás, és nem egy igazi válasz.

A szoba végében egy angol ember telefonált, de kicsit később csatlakozott hozzánk. Elismételtem, hogy az őslakosok, akiket én megkérdeztem, csak ennyit mondtak: „amikor kivágod a fákat, és csak egyféle fát növesztesz, egy generáció után a talaj halott.”

Izgatottá vált, megragadta a karom, és kérte, hogy menjek vele.

Beültünk a terepjárójába, és rövid úton eljutottunk egy mezőgazdasági kutatóállomáshoz, közvetlenül Kuala Lumpur mellett. Az út közben elmesélte, hogy kiválasztottak egy kis területet a dzsungelben, egy hektárt, ezt kötéllel körülvették, és egy rácsot alkottak a fák megjelölésével. Most épp összeszámlálják az összes növényt, ami ott nő.

Amikor megérkeztünk, megmutatta nekem a százszor száz méteres területet, amiben vonalak jelölték ki a kisebb négyzeteket. Aztán bevitt egy kis kunyhóba, ahol a papírokat tartották. Befejezték a fák megszámlálását, mondta, és most már a cserjéket, bokrokat, kúszónövényeket számlálják. És ezután jön csak a munka még nehezebb része, mondta, amikor összeszámlálják a mohákat, zuzmót, és egyéb apró növényeket.

– És, – fejezte be egyértelmű sajnálattal a hangjában – a talaj organizmusainak vizsgálatát még csak elkezdeni se tudjuk.

Nem emlékszem a pontos számra, de volt, mondjuk, háromszáz fa. Aztán hozzátette:

– A legelképesztőbb dolog ebben a sok fában az, hogy alig van olyan faj, aminek egynél több egyede lenne jelen.

A fák az adott területen majdnem mind különbözőek voltak. Legfeljebb kettő, nagy ritkán három azonos fajta.

Leültetett, egy kiselőadást tervezett tartani nekem. Elmagyarázta, hogy mivel a dzsungel annyira burjánzónak tűnik, annyira gazdag növényekben, amik mind különbözőek, hogy a legtöbb ember azt hiszi, hogy a talaj az annyira gazdag, hogy ezt a sokféleséget el tudja tartani.

– Nem így van – mondta. A hangja visszhangzott a kicsiny kunyhóban. – Nem a talaj, hanem a sokféleség maga, ami ezt a burjánzást lehetővé teszi. Amit egy növény felvesz a talajból, – magyarázta ismétlődően mindig más szavakkal – egy másik visszaadja a talajba. Nem a talaj az, ami ezt a lenyűgöző sokféleséget teremti – hanem a levegő és a nedvesség. Ez a meleg időjárás, szélsőségek nélkül, az állandó magas páratartalom, ezek teszik mindezt lehetővé.

Visszaült a székébe, a térdünk majdnem összeért a kis helyiségben.

– És ami a gumifát illeti, hogy csak egy generációig növeszthető… természetesen igazuk van a barátaidnak. Tökéletesen igazuk. Negyven év után a talaj annyira kimerül, hogy már fű se nő rajta. Persze túlzok, fű még a beton réseiben is nő, de érted, mire célzok. Úgy negyven év után, az a talaj halott.

***

Elkezdtem egy kicsivel többet megérteni az emberekről, akik egy teljesen más módon látják a világot. Negyven év hosszú idő. Kétlem, hogy a Sng’oik átlagéletkora sokkal több lenne, mint negyven év. A visszautasításukat egy olyan dologra alapozták, ami már nem érinti őket az életükben. Az őslakosokat nyilvánvalóan nem érdekelte a meggazdagodás, de mélyen törődtek a világukkal. Nem tudták elképzelni, hogy részt vennének egy olyan tervben, ami megöli a talajt.

A negyven évre lévő jövő túl hosszú idő a legtöbb nyugati embernek, hogy belegondoljon. Olyan cégeket vezetünk, amelyek a következő negyedévre tekintenek előre, és kormányokat, akik egy évre. Némely országnak van terve a jövőre, de nem jut eszembe egy se, Kínán kívül, ahol valaha lett volna tízéves terv. Leggyakrabban egy országnak három vagy ötéves terve van. A nyugatiak megragadnák az alkalmat, hogy pénzt keressenek negyven évig. Ezután, nos, úgyis jön majd valami más. Negyven év alatt jó keresettel összegyűjthetünk annyi pénzt, hogy utána élhetünk a kamatokon. Nehezen elképzelhető számunkra, hogy visszautasítanánk egy ilyen lehetőséget.

A Sng’oik viszont nem mentek túl sokra a pénzzel. Nem volt rá szükségük, alig mentek valahova, ahol el tudták volna költeni, és alig volt valami, amit meg akartak volna venni. Nem, ez a földről szólt. Talán nem érezték úgy, hogy a föld az övék, de az volt az ő világuk. Nem vennének részt a föld elpusztításában. Ők részei voltak a dzsungelnek. Ugyanúgy nem tudnák elképzelni az erdő elpusztítását, mint saját bőrük lenyúzását.

Néha viccelődtek az embereken, akik úgy érezték, hogy birtokolhatják a földet. Egy gyermek mondta nekem: „Hogyan lehet valakinek földje? Mi vagyunk a földé. [vagy: földdel]”

***

Később, sokkal később, egy másik hivatalnok, aki a Területfejlesztési Terven dolgozott félrehívott, és megkérdezte, hogy mit tudnék neki mondani erről az őrült elképzelésről, hogy az őslakosok nem birtokolják a földet. Végül is azt mondták, hogy fákat birtokolnak!

Úgy tűnt, a kormány elkezdte a dzsungel kivágását valahol, és azt mondták nekik, hogy egy adott fa egy őslakoshoz tartozik. A hivatalnok nem gondolta, hogy az ember, aki ezt mondta, maga birtokolta volna a fát, de az illető nyilvánvalóan úgy tűnt, hogy meg akarta védeni a fát, mert tudta, hogy az tartozik valakihez.

A hivatalnok arra volt kíváncsi, hogy hagyják meg azt a fát, és csak körülötte vágjanak? Meghagyják azt az egy fát, hogy körbevegye a gumifaültetvény? Hajlandóak lennének ezt megtenni, de valaki mondja meg nekik gyorsan, hogy mely fákat hagyják meg.

Elmagyaráztam, amennyire csak képes voltam, amit tudtam a fák és az emberek összetartozásáról. Ez nem egészen birtoklás, mondtam.

A hivatalnok nagyon türelmetlenné vált:

– Nos az, vagy nem az? Ha valami hozzád tartozik, azt birtoklod.

Megpróbáltam elmondani neki, hogy ez olyan mint az ő neve – őhozzá tartozik, de nem tudja eladni.

Ez nem tűnt valami értelmes dolognak a hivatalnok számára. Túl elfoglalt volt ahhoz, hogy tovább beszéljen velem. Amint elsétált, visszanézett, és azt mondta a válla felett:

– Mondja meg a barátainak, hogy ha kivágnánk egy rohadt fájukat, kártérítést fizetünk nekik. De ezt nekik kell kérniük. Nincs arra időnk, hogy kérdezősködjünk.

Ezen írásom legfőbb forrása Jean Liedloff magyarul is megjelent könyve: Az elveszett boldogság nyomában, de ha ezt olvastad, akkor is érdekes lehet. A könyv eredeti címe (a magyar kiadásban az alcímet és a címet felcserélték): A kontinuum elv. Az írónő egy venezuelai őslakos törzzsel, a jekánákkal (yequana) töltött összesen két és fél évének tapasztalatairól számol be, amelyek mélyen átformálták a gondolkodását az emberi természetről. A „kontinuum elv” arra utal, hogy egy olyan kultúrában, amelyet nem érintett a Nagy Felejtés (az a furcsa jelenség, hogy például az európaiak sokáig úgy gondolták, hogy ők, a civilizáció emberei azok, akik igazán embernek való, az embernek rendelt életmódot folytatnak, és a mások: a feketék, indiánok, és egyéb természeti népek elfajzott emberek, vagy akár nem is igazán emberek), egy olyan életmódot találhatunk, amely az ember biológiai evolúciójával párhuzamosan alakult ki, és így az eredeti emberi igényeinkhez sokkal jobban illeszkedik.

A könyv írónője, Jean, amerikai. Húsz éves kora körül, amikor nagymamája, akinél eddig lakott, meghalt, egy európai útra indult. Maga se tudta pontosan, hogy mit is keres, és bár Párizsban a Dior-nak és a Vogue-nak is modellkedett, ebben nem találta meg a hivatását. Végül Firenzében találkozott két férfival, akik meghívták egy venezuelai útra, gyémántokat keresni a dzsungelben. Nem a gyémántokban, hanem a dzsungel szóban rejlett számára az a varázs, amelynek hatására húsz perc alatt összekapkodta a cuccait a hotelből és felült a vonatra.

Ezen az úton ismerkedett meg a jekána indiánokkal. A kis expedíciós csapatnak volt egy alumínium kenuja, amely azonban túl kicsinek bizonyult. Ezt az indián törzsnél elcserélték egy hatalmas, egyetlen fatörzsből kifaragott csónakra, amelyben volt, hogy egyszerre huszan is utaztak. Két napra rá indultak el a folyóra vinni a csónakot, a három gyémántvadász és öt indián. Keserves út volt, farönkökön görgetve lassan mozgatni előre a nehéz terhet, miközben a köves talajon sokszor megcsúsztak, és gyakran a csónak valakit egy kis időre egy perzselő sziklához szorított. Az út negyedénél se jártak még, amikor már mindenkinek vérzett a bokája. Részint azért, hogy egy percre felszabadulhasson, Jean kikéredzkedett, hogy csináljon egy fényképet a jelenetről. A magaslati helyzetéből azonban hirtelen valami egészen különöset vett észre. Ott volt a két olasz, akik feszültek és idegesek voltak, gyakran káromkodtak, jól láthatóan utálták az egészet. Ezzel szemben az indiánok lazák és vidámak voltak, örültek minden egyes kis továbbgördítésnek, nevettek, amikor valakit maga alá szorított a csónak, és utólag a kiszabadult a leghangosabban a maga megkönnyebbülésén. Úgy tűnt, hogy egy nagy játékként fogták fel a „borzalmas munkát”.

Pedig mindenki ugyanazt csinálta, csak a fehérek szemében az ilyen körülmények szükségszerűen a szenvedést jelentették, és fel se fogták, hogy lenne döntési lehetőségük. Az indiánoknak valószínűleg hasonlóan nem jutott volna eszükbe, hogy a jelen feladatukat máshogy is felfoghatnák. Jól láthatóan még élvezték is a megpróbáltatást, és minden bizonnyal ők nem a közelgő nagy kíntól félve töltötték az előző két napjukat.

Jean ezen felismerése után úgy döntött, hogy megpróbálja a dolgot „indián módra” felfogni. Maga is meglepődött azon, hogy a horzsolásai milyen könnyedén lettek hirtelen egy dühítő körülményből egyszerűen azzá, amik valójában voltak: kis sérülések, amelyek hamarosan begyógyulnak. Boldogan ismerte fel, hogy milyen nagyszerűen működő teste van az embernek, amely magától kijavítja a sebeket.

Ekkor döbbent rá először igazán, hogy az indiánoktól rengeteget tanulhat. További három út alatt Jean összesen két és fél évet töltött a jekánákkal. Eleinte nehezen tudta elhinni, hogy ők is egy fajba tartoznak vele, annyira eltért a viselkedésük attól, amit ő az emberi természetnek gondolt. Néha azon merengett, hogy mikor bukkannak fel a hollywoodi forgatócsoportok a fák mögül, akik egy megrendezett filmet készítenek a harmóniában élő „nemes vademberekről”. A jekánáknak már a csecsemői és kisgyermekei is máshogy „működtek”, mint amit ő normálisnak gondolt. Hol vannak itt az ordító kisbabák, a dackorszak, a gyermekkori agresszió, a tinédzser lázadás?

Fokozatosan értette meg a dolgokat, amelyek ezeket a hatalmas különbségeket megmagyarázták. Most végigvesszük az emberi élet szakaszait, és megvizsgáljuk azokat a szemléleteket és módszereket, amelyek a természeti népeknél az antropológiai kutatások szerint szinte mindenütt működtek, de a mi életmódunkból többnyire kivesztek.

Születés

Az újszülöttekkel való gondoskodás ösztöne nagyon régi evolúciós múltunkban gyökerezik. Az újszülöttek jellegzetességei: a testhez képest nagyobb fej, a fejhez képest nagyobb szemek, az emlősöknél még a fajok közt is képes kiváltani ezt az ösztönt. Mi is aranyosnak találunk egy kiskutyát vagy kiscicát, és még egy kiskacsát is, de ahogy távolodunk evolúciós rokonainktól, ez a vonzalom úgy csökken: egy kis teknősbéka már kevésbé hat meg minket, egy légylárva meg már egyáltalán nem. Ugyanezen okból létezhettek olyan gyerekek, akiket vadon élő farkasok vagy medvék neveltek fel: a gondoskodási ösztön még a vadászösztönnél is erősebb lehet.

Walt Disney a híres rajzfilmfigurái megalkotásánál pont ezeket az „aranyossági” jegyeket hangsúlyozta ki, amelyek mellett a felnőtt szereplők (Hófehérke, Hamupipőke, a herceg és a többiek) gyakran unalmasnak tűnnek. Képzelhetnénk, hogy mekkora felháborodás övezte volna Walt bácsi munkáját, ha a felnőtt korhoz illő „üzeneteket” hordozó testi jellegzetességeket is ugyanúgy eltúlozta volna.

A kiskacsáknál jól ismert az imprinting jelensége: a tojásból kikelve az első nagyobb mozgó tárgyhoz „rögzülnek”, azt tekintik anyjuknak és követik, mégha az egy ember csizmája is. Ez egy olyan rendkívül erős „program”, amely a természetes körülmények közt a legtöbb esetben nagyon jól szolgált. Ha nem lenne azonnali a követő magatartás kialakulása, a kiskacsák elmászkálnának, és elveszhetnének. Az embernél, és más emlősöknél, ahol az újszülötteknek a születés után még aktívabb gondozásra van szükségük, egy hasonló program az anyákban működik.

Sok kultúrában a nő egyedül szüli meg gyermekét. Így evolúciós okokból szükségszerű, hogy egy anya ösztönösen kötődjön a hirtelen odapottyant „idegenhez”. A szülés során az anyában egy olyan hormonális folyamat zajlik, egy „program”, amely csak a szüléskor lép életbe, ami segít a fájdalmait csökkenteni, és annak emlékét elhomályosítani. Valamint azonnali kötődést hoz létre az anyában a gyermeke iránt. Ennek a kötődésnek azonnalinak kell lennie, mert a csecsemőt ekkor egy természetes környezetben nem hagyhatta ott az anya, illetve évmilliós evolúciós múltunk alatt nyilvánvalóan kiszelektálódott volna az ilyen eset lehetősége. Azonban a kiskacsákéhoz hasonlóan ez a program is képes tévútra jutni, amennyiben a környezet az evolúciós múltunktól túlságosan eltérő. Amennyiben az anya akár csak öt perc után kapja a kezébe az újszülöttet az orvosoktól, az már könnyen lehet, hogy túl késő a kötődés zökkenőmentes kialakulásához. Természetes környezetben, a teljes evolúciós múltunk során, ha egy anya nem érezhette azonnal újszülöttjének meleg testét a sajátján, az csak akkor lehetett, ha a gyermek holtan született. Ez lehet, hogy egy olyan erős pszicho-biológiai hatással bír, hogy még az újszülött rövid idejű elválasztása esetén is beindul a természetes gyászfolyamat, amely egy szülés utáni depresszióhoz vezet.

Egy amerikai kutatás szerint az anyák 20%-ánál nem indul be megfelelően az anyai ösztön, és hetekig vagy hónapokig csak kényszerből és kötelességérzetből látják el a gyermekeiket. Ebből azonban azt a tanulságot vonták le, hogy ezek szerint az anyai ösztön mégse olyan mélyen általános folyamat, ahelyett, hogy azon gondolkodtak volna el, hogy talán valamit nagyon elrontunk.

Csecsemők

A jekána anyák körülbelül fél éves korukig folyamatosan hordozták a csecsemőiket, és velük együtt aludtak. Jean eleinte értetlenül figyelte meg, hogy a kisbabáik nem sírnak, egészen puha izomtónusúak és nyugodtak. Ez teljesen eltért az általa valaha látott „civilizált” babák viselkedésétől, akik bömböltek, és gyakran még miután fel is vették őket, megfeszítették a testüket, hátra görbítették a gerincüket, és mereven rúgkapáltak.

Ennek megértéséhez ismét az evolúciós múltunkba kell visszanéznünk. A majmok a hátukon hordozzák a kicsinyeiket, akik kapaszkodnak az anyjuk szőrébe. Amint az ember két lábra állt, és csupasz lett, az anyák a karjukban hordozták csecsemőiket. Az emberi agy a születés után még rengeteget alakul, fejlődik. Egy kisbabának még nincs időérzéke, lényegében a jelen pillanat minden, ami számít. És van egy erős evolúciós programja, hogy az anyja mellett van a helye. A legkisebb elválasztás is számára már az elveszés érzetét hordozza, és „vészjelzések leadására” ösztönzi, mivel természetes környezetben az egyedüli biztonságos hely az anya vagy más gondozó mellett lehetett, és a csecsemők ösztönei ennek megfelelően alakultak az évmilliók során.

A jekánáknál Jean nem találkozott hasmenéses, de egyébként egészséges babával. Elég fura az elképzelés, hogy az evolúció kitermelt volna egyetlen fajt, amely az anyatejet nem képes megfelelően megemészteni. Az emésztési problémák egyik fő oka minden életkorban a krónikus stressz lehet. Egy másik ilyen jelenség, amit Jean a jekánáknál soha nem látott: a büfiztetés. Nálunk szinte teljesen elfogadott, hogy egy baba szopás vagy cumizás közben levegőt is nyel. Az indiánok babái, anyjuk karjában vagy egy hordozókendőben ülve az oldalán, passzív szerepet töltöttek be. Az anya ugyanúgy ment a dolgára, részt vett a falu életében, miközben a baba általában csak figyelt vagy aludt. Amikor éhes volt, elég volt egyet moccannia és az anya megszoptatta. Gyorsan kialakult anya és csecsemője közt egy olyan érintéseken alapuló testbeszéd, amellyel a csecsemő az aktuális igényét jelezni tudta, és erre az anya azonnal reagált. A baba így mindvégig nyugodt lehetett, és nem idegesen, kapkodva táplálkozott.

A babák így az anyjuknak is sokkal kisebb stresszt jelentettek, mint „modern kori” társaik. Jean a jekanáknak szégyellte bevallani, hogy ahonnan ő jött, a nők gyakran csak azután mernek elkezdeni gyermeket nevelni, miután erről távoli férfiak könyveit elolvasták. Sok anya fájdalmat érez, ahogy a „szakértők” tanácsait megfogadva, az elválasztásra szoktatva, becsukja gyermeke szobájának ajtaját, és a baba keserves ordításba kezd. Nyugtatgatja magát az elméletekkel, hogy ennek így kell mennie, mindig így megy, és hát igazi baja nem lehet a gyereknek, hiszen épp most szoptatta meg és pelenkázta újra. Ez csak egy olyan zűrös időszak, amit ki kell bírni. Sokhelyütt támogató körök is vannak az „álmatlan, problémás” gyermekek szüleinek, ahol beszámolhatnak egymásnak a nehézségeikről és megerősítést kaphatnak a „tapasztaltabb” szülőktől, hogy ez bizony így megy, de majd elmúlik.

Ösztönös bizalom

A jekánáknál a gyermekek fél éves koruk körül kezdtek elkéredzkedni anyjuktól, és mászva felfedezni a környezetüket, fokozatosan egyre messzebb merészkedve. Se az anyák, se más felnőttek nem figyelték ilyenkor a gyermekeket, tökéletesen megbíztak a kicsik ösztönös önfenntartó képességében, de nem is hagyták ott a gyermeket, aki így bármikor könnyen visszamehetett anyjához, vagy bármilyen probléma esetén rövid felkiáltással jelezhetett. Amikor a kisgyerek már járt, az anyák nem terelgették gyermeküket, hanem az erdei úton a megfelelő tempóval mentek, hogy a gyermek követni tudhassa őket. Ha egy gyermek megbotlott, gyakran szó nélkül felállt, és rövid futással hozta be a lemaradását. Felkiáltásra csak akkor volt szüksége, ha tényleg segítségre szorult.

Jean eleinte döbbenten figyelte meg, hogy ezen „hanyag” felügyelet mellett, számára nagyon veszélyesnek tűnő helyzetekben látott kisgyermekeket, és mégis nagyon kevés volt a balesetek száma. Egyszer egy kisbabát egy vályogfalépítéshez kiásott mély gödör mellett játszadozni. A gödörnek háttal ült, és jobbra-balra dülöngélt. A felnőttek közül senki sem szólt rá, vagy rakta arrébb. Egyszer egy anyja karjában lévő csecsemőt egy késsel a kezében látott. A fémszerszámok új dolgok voltak a törzs életében, csak a modern kori cserekereskedelemből jutottak hozzájuk. Mégis, amint korábban is engedték, hogy kisgyerekek lángoló végű botokkal játszhassanak, hasonló teljes természetességgel megbíztak abban, hogy még egy kisbaba is ösztönösen vigyázni tud magára és másokra. Ezen bizalmuk rengeteg generáción át fennmaradt, és ebben az esetben is működőnek bizonyult: a baba nem vágta meg se magát, se az anyját.

Ismét egy olyan jelenséggel állunk szemben, amely a „mi világunkból” szemlélve teljesen hihetetlennek tűnhet. És ismét az évmilliós törzsi múltunk szolgáltatja a magyarázatot. Az ember ösztönösen szociális lény: születésétől fogva a környező emberek elvárásainak megfelelően cselekszik. Amikor ezek az akár teljesen kimondatlan elvárások arra vonatkoznak, hogy képes vigyázni magára, ez harmóniában működik az önfenntartó ösztönnel. Viszont az olyan felszólítások, mint például: „Vigyázz magadra!”, „Gyere le onnan, mert el fogsz esni!”, „Azt rakd le, mert megvágod magad!” valójában a szülő szándékával ellentétes üzenetet hordozhatnak a gyermek számára, aki a mondatok logikai szerkezetét még nem tudja felfogni, csak azt, hogy a szülő tőle „azt várja”, hogy balesete lesz. Alakuló azonosságtudatába beépül, hogy ő olyan, aki ügyetlen, és állandó külső segítségre szorul.

Jean egyszer beszámolt a jekánáknál látott ösztönös bizalomról egy nőismerésének, amikor egy fürdőben voltak, ahol a nő folyton követte a kisgyermekét, és gyakran rászólt, hogy „oda ne menj, mert elcsúszol”. Egy kísérletet javasolt, hogy menjenek el a medence egy másik sarkába, ahonnan a szemük sarkából meg tudják figyelni a gyereket, és gyorsan közbe tudnak avatkozni, ha baj lenne, de addig engedjék egy kicsit szabadon mozogni. Az anya nem könnyen egyezett bele, de végül mégis kipróbálták ezt. A gyermek, felszabadulva a folytonos igazgatás alól, de az emberek közelsége miatt magát biztonságban érezve, elkezdte bátran felderíteni a környezetét. A medencében egy vékony fal választotta el a mély részt a sekélytől. Ezen mászva játszadozott, belógatta a lábát a vízbe, és minden látszat szerint nyugodtan pancsikolt. Mikor azonban néhány perc múlva a két nő visszament, az anyját megpillantva a gyerek hirtelen rémülten kezdett kapaszkodni, és felkiáltott: „Anya, anya, segíts!”. Egyetlen pillanat alatt visszaváltozott azzá a tehetetlen, ügyetlen gyermekké, amelynek az anyja mellett úgy érezhette, hogy lennie kell.

Egy másik alkalommal, amikor Jean előadta az „elméletét”, a másik ember egy újságban olvasott esetről számolt be neki. Egy családnak egy medence volt a kertjükben, amit kerítéssel vettek körül, zárható ajtóval. Meg is mondták a gyermeküknek, hogy ez miatta van, hogy ne essen bele a medencébe. Egyszer véletlenül nyitva felejtették az ajtót, a gyerek pedig beleesett a vízbe, és megfulladt. Ezt az esetet az ismerős annak az illusztrálására hozta fel, hogy bármilyen varázslat is játszódott a dzsungelben, az itt nem működik: a gyerekek közt valójában sajnos vannak nagyon hülyék, akinek hiába magyarázzák el, hogy ne essen bele a vízbe, még akkor is megteszi. A történetnek azonban létezik egy másfajta értelmezése is: a gyerek tökéletesen megértette, hogy a szülei azt képzelik róla, hogy ő beleesik a medencébe. Valamint felfogta, hogy a kerítés ebben őt akadályozza. Így amikor az első adandó alkalma volt rá, beleugrott a vízbe.

Ez még csak egyetlen anekdotikus eset, de például vannak kutatások az égési sérüléseket szenvedett gyerekekről, akik tűzbe nyúltak, vagy a konyhában forró olajat vagy vizet rántottak magukra (tehát szokványos körülmények közt történt a baleset, a tűzvész nem számít ide). Egy ilyen amerikai kutatás több száz esetet fedett le, de ebből mindössze kettő volt, amikor egyik szülő sem volt jelen.

Jó és rossz

A jekánáknál annyira eltér a gyermekek és felnőttek viszonya a modern civilizációban lévőhöz képest, hogy nehezen illik rá a mi „nevelés” fogalmunk. A felnőttek nem csak a babáknak nem gügyögtek, hanem a gyerekekkel való kommunikációjuk is csak kis kérésekre és útmutatásokra korlátozódott. Például amikor a szobatisztaságra nevelték gyermekeiket, egyértelműen tudatták velük, hogy ezt kint kell csinálni, de sose mérgesen. A gyerek így megértette, hogy lehetnek olyan cselekedetei, amelyek nemkívánatosak, de sose érezhette, hogy ő maga nemkívánatos volna.

A növekvő gyerekek a felnőttek beszélgetéseit messze a legtöbb esetben csak csendben hallgatták. Amikor mégis volt valami mondanivalójuk, figyeltek rájuk, és komolyan is vették. A gyerekeket lényegében nem tanították, csak ők maguk tanultak utánzással. Jean látta, amint egy két éves kislány érdeklődve odament a nők csoportjához, akik maniókát reszeltek. Kapott egy kis reszelőt, amit külön erre a célra készítettek, és egy kisebb maniókagumót. Egy ideig utánozta a felnőttek mozdulatait, bár a maniókán nem sok nyomot hagyott. Végül megunta, és elment. A nők közül senki se bíztatta a gyereket a munkára, és teljesen természetesnek vették a megjelenését és a távozását is.

A gyerekek a legtöbb időt más gyerekek közt töltötték, általában a náluk kicsivel idősebbeket utánozni próbálva. A fiúk és a lányok is inkább a saját nemük társaságát keresték, de soha nem zárták ki egymást a játékaikból. A lányok már négy éves koruktól besegítettek a kisbabák gondozásába. A fiúk kis íjakat kaptak, kicsi, de hegyes nyílvesszőkkel. Gyakran szálltak kenuba csak gyerekek, fiúk és lányok vegyesen, és a zubogó vizű folyók trükkjeit gyorsan kitanulták.

A jekánáknál lényegében teljesen hiányzott a jutalmazás és büntetés módszere. Valamint nem volt olyan kifejezésük a nyelvükben, hogy „jó gyerek” vagy „rossz gyerek”. Az utóbbinak a káros hatásait már láthattuk: amint a gyerek önképébe beépül, hogy ő rossz, úgy is viselkedik. Azonban amikor egy gyerek megpróbál besegíteni a felnőttek munkájába, vagy önállóan alkot valamit, ha ezért külön jutalmat vagy dicséretet kap, vagy a felnőtt mutogatja a társainak: „Nézd már, milyen aranyos!”, akkor ez a gyerek számára azt az üzenetet tartalmazhatja, hogy a felnőtt meglepődött a cselekedetén. Meglepődött, tehát nem ezt várta. Nem ezt várta, tehát az, hogy ő most jó gyerek, azt jelenti, hogy egyébként rossz. És így duzzogva vonul el. Ez a jelenet megannyi helyen játszódik le épp ebben a pillanatban is, és lejátszódik újra és újra, de a felnőttek mindig csak értetlenül tekintenek a „dacos” gyerekre, akinek „semmi se jó”.

Érzelemmásolás

Van még egy emberi tulajdonság, amely már a kisgyermekeket is segíti az ösztönös beilleszkedésben, amennyiben nem túl zavaros üzeneteket kapnak a környezetüktől. Ez az érzelmek lemásolásának képessége. Egy gyermek az anyja mellett már egész kis korában elkezdi tanulni, hogy melyek azok a körülmények, amelyeknek örülni, vagy amelyektől éppen félni kell.

Egy nő a II. Világháborúban eldöntötte, hogy a kisgyermeke miatt nem engedheti meg magának, hogy pánikot mutasson, minden körülmény között meg kell próbálnia megőriznie a nyugalmát. Később a bombázásra a gyerek lelkesen emlékezett vissza, hogy látott egy repülő fát. Még a bombák robaja sem ijesztette meg a gyereket a nyugodt anyja mellett.

A dzsungelben a csecsemők hasonlóan tanulják meg az anyjuk mellett, hogy az eső, vihar és villámlás természetes jelenségek. Valamint a zsákmányállatok és nagytestű ragadozók hangjait is olyan távolságból felismerik, ami egy idegennek nem tűnne fel, mert benne nem alakult ki az érzékenység az adott hangokra.

Korábban láthattuk, hogy minden ember egy ösztönös szocialitással születik, és egy természetes késztetéssel, hogy tanuljon a környező emberektől. Ezen tanulás azonban nem csak a cselekvések utánzásában nyilvánul meg, hanem a különböző körülmények értelmi és érzelmi felfogási módjainak lemásolásában is. A csónakcipelés története egy példa volt arra, hogy egyazon körülményt különböző „beállítottságú” emberek máshogy foghatnak fel, a bombázásos sztori szintúgy.

Egy kisgyermek, akinek még kevés saját élettapasztalata van, egy olyan felnőtt társaságában érzi jól magát, aki határozottan tudja, hogy mi a jó neki is, így ezt a határozottság- és biztonságérzetet könnyen átveheti. Azonban, amikor egy szülő a két-három éves gyermeke kedvében próbálva járni, akárcsak olyan egyszerű kérdést tesz fel, hogy „Mit szeretnél enni?”, egyfajta rövidzárlat keletkezik. A gyermek kérdően néz a szülőre, hogy megtudja, mi a jó neki, de a határozottság helyett szintén csak kérdő tekintetet lát. A bizonyosságérzet hiányában elkezd mindenre „nem”-mel válaszolni, és ahogy nő a bizonytalanság a szülőben is, egyre hangosabban.

Az érzelmek felismerésének, és lemásolásának képessége a jekánáknál még felnőtt korban is egészen érzékeny maradt. Ez egy olyan szintű empatikus kapcsolatot teremt, ami számunkra szinte teljesen idegen. Jean egy története ezt jól illusztrálja.

A jekánáknál kisebb orvosi tevékenységet is ellátott, voltak kötszerei. Ritkán kellett elővennie ezeket, de néha történtek balesetek. Egyszer egy fiú ment hozzá, egy csúnya sebbel a hasán. Jean kérdezte, hogy mi történt, és a fiú teljes nyugalommal mondta, hogy nyílvessző. Jean visszakérdezett: „A tiéd?”, és a fiú ugyanilyen nyugalommal válaszolt: „Katawehu”, megnevezve a bátyját. Miközben ellátta a sebet, megjelentek a fiú társai, akikkel korábban a folyó mellett íjászatot gyakoroltak. Az idősebb testvéren nyoma se látszott a bűntudatnak, ugyanúgy, ahogy a sebesült fiú se mutatott szemernyi neheztelést se. Mindkettőjük számára teljesen természetes volt, hogy nem akarnának ártani egymásnak, így a sérülés csak egy szimpla baleset, ami miatt senki se lehet hibás. Közben a fiúk anyja is megérkezett, és érdeklődve kérdezte Jeantől, hogy mi történt. Jean elmondta neki, hogy az idősebb fia egy nyilat lőtt az öccsébe. A nő halkan és nyugodtan csak ennyit kérdezett: „Tényleg?”. Miután Jean a sebet bekötözte, a sérült fiú vidáman ment vissza játszani társai közé.

Egy zárt közösségben, ahol az érzelmek természetes másolása nagyon erős, mindenki közös érdeke, hogy ne legyen magányos vagy szomorú ember. Ezért létezik például a jekánáknál az a gyakorlat, hogy még a középkorú felnőtt embereket is, akiknek meghalnak a szülei, idősebb rokonai örökbe fogadják. Azonban nem létezik olyan fogalmuk, hogy „az én gyerekem”, sőt, emberek közti semmilyen tulajdon kapcsolat nincs a nyelvükben. Nincsenek tabuik arra vonatkozóan, hogy bárki ne foglalkozhatna „más gyerekével”.

Mindenki „önmagáé”, de emellett az egész törzshöz tartozó. Az ösztönös szocialitásban való bizalmat megtartva, nem szorulnak egymás kényszerítésére. Ha bárki bármikor úgy dönt, hogy egy adott tevékenységben épp nem kíván részt venni, a legkisebb szemrehányást se kapja. Elfogadják, hogy ő tudja a legjobban, hogy épp most miért nincs kedve vagy ereje. És a bizalmuk újra és újra megalapozottnak bizonyul, ahogy az illető később örömmel és lelkesen csatlakozik újra a csapat munkájához.

Jean egyszer látta, amint egy férfi egyedül felment egy közeli dombra, és fél órán keresztül vert egy dobot és hangosan énekelt. Ez egyáltalán nem volt megszokott dolog, mégse vonta senki kérdőre. Talán az illető a feszültségét vagy gyászát vezette le így, hogy kiélte hangoskodási impulzusát. A többiek meg nem törődtek azzal, hogy egy másik embernek „lelki segítséget nyújtsanak”, ugyanúgy, ahogy a megbotlott kisgyereket se segítették fel, hacsak nem kérte. Ezzel mindenki, minden életkorban megtarthatta a saját erejében való bizalmát is.

A megszokott keresése

A természeti népek kultúráinak gyakran sok száz generáción is átívelő viszonylagos stabilitását az is garantálta, hogy mi emberek, minden kísérletező és felfedező kedvünk ellenére is, többnyire a megszokott érzéseket és körülményeket keressük magunknak.

Jean szemtanúja volt annak, ahogy egy indián férfi feltalálta a járókát. Egy egész délelőtt dolgozott rajta, és mikor elkészült vele, büszkén belerakta egyéves kisfiát. A baba mászott egy kicsit az egyik falig, aztán vissza, majd mikor rádöbbent, hogy be van zárva, bömbölni kezdett. Náluk ez a hang nem volt a „szokásos háttérzaj” része, így az apa azonnal megértette az üzenetet. Kivette a fiát, és azonnal nekiállt lebontani az alkotását, ami így még tüzifának se lett jó, mivel nedves ágakat használt.

A mi kultúránkban azonban a megszokott keresése gyakran odáig vezet, hogy a szokatlan boldogság ijesztőbb, mint a megszokott nyomor. A boldogság és a „helyénvalóság” érzése többé már nem a természetes állapotunk, hanem egy egyre megfoghatatlanabb cél. Amint a csecsemő a szobájában sír anyja után, és a gyermek nem kapja meg a bizonyosságérzetet saját maga jóságáról, felnőve egy vágyakozás marad benne egy a jövőben talán elérhető „helyesség” után, ami azonban a jelenben sosincs meg.

Feldmár András pszichológus leír egy esetet, amikor egy családban egy fiú és egy lánygyermek nevelkedett. A szülők gazdagok voltak, és magas pozíciókban dolgoztak, és a gyermekeiktől is a feltétel nélküli szófogadást követelték meg. A fiú, apját követve vállalatigazgató lett, a lány bolondokházába került. Mindketten azt tanulták, azt látták egész életük során, hogy csak kétféle ember van: akit kötélen rángatnak, és aki a köteleket mozgatja. Mindkét ifjú logikus választ adott erre a helyzetre: a fiú úgy döntött, hogy ha ebből áll az élet, akkor ő lesz, aki mozgat; a lány pedig, mivel ugyanerre nem látott módot, úgy döntött (mégha ez tudattalan döntés is volt), hogy ő inkább elvágja a köteleket és összeesik, csak hogy őt ne rángassák.

Egy másik példa: vannak olyan nők, akik hivatásos dominák. Pénzért kikötözik, megalázzák, elverik férfi ügyfeleiket, akik messze a legtöbb esetben magas beosztású emberek. A férfiak nem szexért fizetnek, mert azt nála nem is kaphatnak, és ez összeférhetetlen is: egy olyan behódolás lenne a nő részéről, ahol a férfi van hatalmon. Ezek a férfiak valószínűleg pusztán egy olyan gyermekkorukban megszokott érzést keresnek, hogy egy nő megalázza őket és uralkodik rajtuk, amit nyilvános életükben, főnöki pozíciójukban, és „jó családapaként” nem kaphatnak meg.

Sok híres zenészt, színészt ismerhetünk, akik öngyilkosok lettek. Kérdően nézhetnénk ezekre az esetekre: miért dobták el az életük, mikor ők „mindent megkaphattak”? A válasz talán abban rejlik, hogy túl gyorsan kapták meg ezt a „mindent”. A legtöbb ember fenntarthatja magában a reményt, hogy majd egy új kocsi, új ház, új munkahely, új szerelem által majd elégedettséget szerez, közelebb jut a helyénvalóság és elfogadottság érzéséhez. Amikor végül eléri a vágyott célt, de a „megváltás pillanata” elmarad, könnyen visszalép megszokott életmenetébe, választ magának egy új boldogság-ígéretet kultúránk étlapjáról, és várja, hogy megkapja a „rendelését”, újra és újra reménykedve abban, hogy ezúttal talán sikerült ráböknie „az igazira”. Ha valaki hirtelen olyan helyzetbe kerül, hogy ezeket a rendeléseit túl gyorsan megkapja, ez a ciklus nagyon felgyorsulhat. Újra és újra választ, egyre kétségbeesettebben, mert leginkább csak csalódásokat kap. Egyre nehezebben tudja fenntartani magában a reményt, hogy az áhított „igazi étel” egyáltalán szerepel az étlapon. És mivel a kultúránk étlapját összekeveri magával az élettel, mert mást soha nem látott, az életet is eldobja magától.

Egy kultúra halála

Végeztek kutatásokat arra vonatkozóan, hogy az emberi érzések arckifejezései tanult dolgok, vagy egész fajunkra jellemzőek. Ennek során megkerestek izolált, a civilizációval szinte semmi kapcsolatot nem tartó törzseket is, és fényképeket mutattak nekik. Az arckifejezéseket mind értelmezni tudták, de sokkal érzékenyebben hatottak rájuk a képek. Amikor egy erős dühöt mutató arc képét rakták egy törzsi ember elé, az illető egészen kikészült. Remegett, verejtékezett, kapkodta a fejét. Teljesen szokatlan és ijesztő volt számára ez a kép. De sokkal kisebb apróságokat is észrevettek, például sok képnél beszámoltak arról, hogy szomorú rajta az ember, olyanokon is, amelyekkel a készítőknek egyáltalán nem ez volt a szándékuk.

E. Richard Sorenson antropológus egy törzsi népnél tartózkodva látta, amint a felnőttek a babák és gyermekek fürdetésénél és törölgetésénél a nemi szerveiknél is elidőztek. A saját nyugati nevelése hatására reflexből elfordította a fejét. Később azok a törzsi emberek, akik ekkor ott voltak mellette, már nem csinálták ugyanezt, amikor ő jelen volt. Ekkor döbbent rá, hogy a jelenlétét nem tudja pusztán megfigyelői szerepre korlátozni. Egyetlen fejmozdulattal mutatta ki nemtetszését, de az ottaniak még erre is ösztönösen úgy reagáltak, hogy ne okozzanak kényelmetlenségérzést még egy idegennek se.

Ez a két példa segíthet megérteni azt a kulturális összeomlást, amelynek Sorenson később szemtanúja volt egy Andamán-szigeteki törzsnél. A civilizáció nem indított ellenük vadászatot, mint az oly sok helyen megtörtént, de az érzékenységükből adódóan, a puszta kapcsolatba kerülés is elég volt a katasztrófához. Korábban számukra elképzelhetetlen dolgokat tapasztaltak meg az idegenek által: önzést, ellenségeskedést, hazugságot, dühöt. Olyan feszültségeket vettek át, amelyek hatására a korábban működő „kollektív tudat” megbomlott. Hirtelen mindenki álmatlanná vált, éjszakánként is idegesen járkáltak, egyre fokozódtak a veszekedések és verekedések is kezdődtek. És mikor egy hét után a nagy vihar elült, a korábban összhangban élő szomszédok már haragosok maradtak.

A még lényegében „érintetlennek” nevezhető törzsek felkeresése pont ezért is ütközik nehéz akadályokba. Az ő területeiket általában olyan emberek veszik körül, akik a természetes nyugalmukat már elvesztették, de a „civilizált” hatalmi struktúrákat és törvényrendszereket még nem tették magukévá. Ezek így veszélyes, gyakran háborús zónák.

Ugyanez rávilágít arra is, hogy miért nem szolgálna megoldással, ha a társadalmunkban valaki „varázslatszerűen” visszanyerné természetes emberi érzékenységét. Valószínűleg gyors úton pszichiátriára kerülne (amit én is megjártam), mert a mi világunkban a „túlérzékenység” egy betegségnek tűnik.

Az eddigiekből már láthatjuk, hogy annak a következményei, hogy elfeledtük az elvárások ösztönös „nyelvét”, messze túlmutatnak azon, hogy gyermekeinket akaratlanul is balesetekre indíthatjuk. Azonban meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan lehet az, hogy lényegében minden egyes felnövekvő gyermekkel is elfeledtetjük ugyanezt.

Az értelem, valamint a szabály- és szokásrendszerek, amelyek jekánáknál a vágyaik, érzelmeik és a teljes életük jó szolgái voltak, nálunk uralkodókká váltak. És rossz, tudatlan uralkodókká, mert nem bírják pótolni a sokkal ősibb ösztöneinket, sőt még harcolniuk is kell ellene. Ezt a harcot tanítjuk gyermekeinknek, amint újra és újra ütköző kéréseket adunk nekik a szavak és az gyermek által észlelt elvárások szintjén.

Munka

A jekánáknak nem létezett olyan szavuk, amely megfelelne a mi „munka” fogalmunknak. Voltak szavaik a különböző tevékenységekre, de nem volt egy gyűjtőfogalom, amely a szükségből vagy kényszerből végzett tevékenységeket fedte le.

Naponta kétszer is el kellett menniük vízért, mert egyszerre legfeljebb csak két tökben hoztak. A folyóhoz vezető út lejtős, köves, és gyakran csúszós volt. Bár az indiánok láthatóan könnyedén jártak a nehéz terepen is, Jean eleinte csodálkozva nézte, hogy egy ilyen alapvető létszükséglet kielégítésére miért nem találtak egyszerűbb módszert. Ezen utak során azonban a nők vitték magukkal a gyermekeiket is, és gyakran a folyóban is megfürödtek. Valószínűleg fel se merült bennük, hogy a vízhordást ennél hatékonyabbá kellene tenni. Ha a vízhez jutás fizikai részét “fejlesztették” volna, azzal közben a társasági jólétük szerzett volna egy kis csorbát. Ahol most a civilizáció tart: szorozd be ezt millióval.

Amikor egy nagyobb feladatot kellett közösen elvégezniük, például egy kunyhó tetejét befedni vastag levelekkel, ebből is egyfajta társasági ünnepet csináltak. Áthívták a szomszéd falu férfiait, és előkerült az erjesztett maniókalé, az alkohol által is tompítva a monoton munka unalmát, és tetőfedés közben beszélgettek, viccelődtek. Nem mindenki dolgozott egyszerre, volt, hogy épp sokan megpihentek, és így csak néhány ember volt fenn, máskor meg majdnem mindenki. Mindenkinek teljes szabadsága volt döntenie a saját munkája üteméről, és senki nem kapott emiatt semmi jutalmat vagy büntetést.

Jean a nagyobb ünnepeken látta az egész törzset, férfiakat, nőket és gyermeket egyaránt lerészegedni. Ekkor is megtartották vidám kedvüket, senkiből nem tört elő egy elfojtott agresszió.

Még egy sztori a munkáról: egy jekána nő fia a mexikói édesapjával nőtt fel Mexikóban. Felnőtt korában felkereste a törzset, és úgy döntött, ott marad. Kapott egy kunyhót, de a kertészkedéshez nem volt kedve. Gyakran játszott a szomszédok gyermekeivel, és feleségül vett egy indián nőt, de a vadászaton kívül az indián felnőtt tevékenységek közül mást nem kedvelt meg. Később a halászatra is rákapott, de még mindig főként a szomszédja látta el élelemmel. Öt év után azonban kérte a szomszédját, hogy segítsen neki egy kert kialakításában, és tanítsa meg gondozni azt. A szomszéd nevetett magában, hogy a férfi ezek szerint mindvégig dolgozni akart, csak maga se tudta ezt. A mi munka-fogalmunkkal és szokásainkkal tényleg kineveljük az emberekből a munkára, egy közösség tevékenységében való részvételre vonatkozó ösztönös vágyat.

Betegség és halál

Arról már volt szó, hogy a jekánáknál a gyerekek kisebb sérüléseit a felnőttek nem nézték sajnálkozva. Nagyobb betegségek esetén is ugyanez történt. A beteget hagyták pihenni, de nem látták el a szükségesnél semmivel több támogatással se. Amennyiben ölelésre volt szüksége, a házastársa, vagy a szülei ott voltak mellette (és emlékezzünk arra, hogy akinek meghaltak a szülei, az örökbefogadása által lettek új támogatói). Egyébként családtagok a gyógyítóval együtt a betegtől távol csináltak rituálékat, énekeltek, a mi fogalmaink szerint lényegében imádkoztak. Így a beteg érezhette, hogy bíznak a gyógyulásában, és nyugodtan pihenhetett. A családtagok pedig érezhették, hogy megtesznek minden szükségeset, és ha a beteg meghalt, nem keletkezhetett bűntudatuk.

A halál az emberi élet természetes része. Egy olyan közösségben, ahol minden életszakaszban járó emberek állandóan jelen vannak, az életet egy nagyobb perspektívában képes látni mindenki. Itt nyilvánvaló, hogy nincs „legjobb” életszakasz: mindnek megvan a saját feladata és saját örömei. A gyermekek nevetése, és az öregek nyugodt mosolya, mind az élet rendje.

Azonban nálunk már csecsemőkortól kezdve egy megfoghatatlan űr keletkezik a felnövekvő emberek lelkében. A helyénvalóság érzetét a jelenben nehezen találjuk, így kivetítjük a múltra vagy a jövőre. A gyermek arról ábrándozik, hogy ha felnő, akkor végre megtalálhatja a helyét, és erős, határozott és boldog lesz. Talán már ifjúkorban is nosztalgikusan tekint vissza a gyermekkorára, amikor még az apró örömök is annyira nagy hatással voltak rá, de most még szakmát kell választania és rengeteget tanulnia, hogy végre igazán beilleszkedhessen a társadalomba. A családalapítás és a munkába lépés után a gondjai azonban nem oldódnak meg. Középkorúan rádöbben, hogy talán már az élete fele elment, de valami még mindig hiányzik. A rengeteg teendője mellett azonban nincs ideje mindezt pontosabban megérteni, így hát várja a nyugdíjas aranyéveket, amikor végre igazán a családjával és barátaival lehet. De a társadalmunkban oly sok nyugdíjasnak nincs egyéb lehetősége, mint kóborolni az üres házában, és leinnia magát a kocsmában, miközben felesége a kórházban rákban haldoklik.

Talán sokan már korábban is beletörődnek abba, hogy egy lehetetlen álmot kergettek. „Ilyen az élet” – mondják. „Nem is lehetne másképp, pontosan úgy, ahogy minden csecsemő bömböl. Talán már ők is tudják, hogy a földi élet, amelyre megszülettek, egy siralomvölgy.” Az ilyen mértékű elkeseredés természetesen nem általános, de mégis, a kultúránkban, irodalmunkban gyakran megtalálható.

Pótlékok

A legtöbben azonban mindig keresünk tovább, de leginkább csak pótlékokat találunk. Láthattuk, ahogy a jekánáknál nem vált külön a „munka” valamint a szórakozás, társasági élet, sport és játék. A mi munkáinkban ezzel szemben a hatékonyság és a teljesítménykényszer a meghatározóak. Így az embereknek a kikapcsolódásra más lehetőségeket kell találniuk. A tehetősebbeknek egy ilyen játék a golf. Ha a golfra is a munka-szabályaink vonatkoznának, rendkívül értelmetlennek tűnne az ütőkkel való bajlódás. Ha az a cél, hogy a labdát a lyukba juttassuk, miért nem visszük egyszerűen oda? Vagy még inkább, szerkesztenénk egy gépet a feladatra, hogy mi kényelmesen dőlhessünk hátra.

A szórakozáshoz azonban időre van szükségünk, időnk pedig nincs, ha mind elveszi a munka. Így autókat és mosógépeket és megannyi más szerkezetet készítettünk, amelyekkel időt takaríthatunk meg. De hogy lehet az, hogy az utóbbi évtizedekben robbanásszerűen nőtt mindezen időmegtakarító-gépek száma, és mégis egyre több embernek egyre kevesebb „ideje van”? Talán kevesen gondolunk bele, hogy mindezen időmegtakarító-gépek előállítása, és az ehhez szükséges teljes ipari-gazdasági rendszer működtetése rengeteg munkába, energiába, időbe kerül (mellesleg a környezetünket is tönkrevágjuk vele). Minden jel arra mutat, hogy itt egy csapdába kerültünk: az időmegtakarító-gépeket gyártó teljes rendszer fenntartása több időnkbe kerül, mint amennyit megtakarítunk velük. Azonban ebből a csapdából mindaddig nem tudunk kiszállni, amíg a „munka” jelenlegi fogalmában gondolkodunk.

Az igazi együtt dolgozás helyett tehát megteremtettük a sportot és a hobbikat, hogy részben visszanyerjük a közös haladás és az örömmel végzett alkotás élményét. A lelkünkben lévő űrt leginkább tárgyakkal próbáljuk betölteni. Már a gyermekeinket is elárasztjuk játékokkal, amelyekről azt gondoljuk, „kellenek nekik”. A kislányok, akik a jekánáknál már igazi babákkal játszottak, nálunk játékbabákat kapnak. A fiúk játékpisztolyokat, és játékautókat, mintha ezzel készítenénk fel őket az „igazi életre”.

Bár Jean nem ír róla, de sok természeti népnél a felnőttkorba lépésnek rituális keretei vannak. Nem ritkán egy veszélyes és fájdalmas feladatot kell az ifjaknak végrehajtaniuk, és sok helyütt ezt nem mindenki éli túl. Azonban ez is egy olyan szokás lehet, amely által a fiatal egy végső meggyőződést szerezhet arról, hogy megbíznak benne, és befogadják.

Nálunk is sok fiatalban ég a vágy, hogy egy veszélyes terepen bizonyítson. Talán ezért is létezik a katona-romantika, hogy a harcmezőn valaki hősi tetteket hajthat végre, és elnyerheti nemzete megbecsülését. Azonban a modern háborúk e téren igen súlyos csalódást okoznak. Az amerikai vietnámi veteránok közül többen lettek utólag öngyilkosok, mint ahány amerikai katona meghalt Vietnámban.

A meghitt szeretkezés pótléka lehet a szexuális kalandhajhászás, vagy akár a nemi erőszak. A biztonságérzeté, amit a jekána csecsemők az anyjuk mellett megtapasztalhatnak, miközben kinn villámlik, ami egyébként ijesztő lenne: a hullámvasút vagy a horrorfilmek. A karban hordozásé: az autók. A saját helyességünk és elfogadottságunk érzetéé: a kényszeres bizonyítani akarás vagy exhibicionizmus. A nyugalomé, vagy épp energikusságé: a különböző legális és illegális drogok. Mivel azonban ezek mind pótlékok, így a teljes, kimondatlanul vágyott érzést nem képesek megadni. Így függőséget okozhatnak, mindig egyre több és több kell belőlük, mert sosem érezhetjük elégnek.

A bölcs szülőnek, aki tudja mi a jó nekünk, pótlékai lehetnek az egyházak vagy egyéb társadalmi intézmények, vagy akár politikusok is. Sokan idealizálnak egy vagy több vezetőt, és várják, hogy ő majd végre megteremti az igazi, vágyott életkörülményeket.

A jóvátétel lehetősége

Korábbi cikkemben írtam a farkasokról, hogy az alfa-elmélet (ami szerint egy domináns pár vezeti a falkát, és a többiek rendszeresen küzdenek a domináns pozícióért) teljesen hibás, mivel rabságban tartott, egymással rokoni kapcsolatban nem álló farkasok megfigyelésén alapul, nem az igazi farkascsaládokén. A megfigyelők azonban azt a tanulságot vonták le, hogy a farkasok egy veszedelmes, agresszív faj, akiket a legjobb rácsok közt is tartani. Egy másik faj természetes viselkedését is legalább ennyire félreismertük: a sajátunkét.

Az eddigiek alapján talán úgy tűnhet, hogy már túl messzire tévedtünk eredeti természetünktől, hogy azt akárcsak részben helyre lehessen állítani. De nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy minden gyermek „tiszta lappal” születik, és emberként hatalmas képességünk van a tanulásra.

Jean, miután megírta a könyvét, rengeteg kérdést kapott. Sok szülőt meghatott, és elindított egy babacipelési „mozgalmat”. Sokan féltek attól, hogy a babával aludva esetleg álmukban agyonnyomják. Jean azt válaszolta, hogy hacsak a szülő nem részeg, az ember ösztönösen figyel még alvás közben is, hogy ne okozzon kárt. De volt, aki azt kérdezte, hogy mit tehet hétéves gyermekéért, aki sokat nyugtalankodik, és az iskolában is sok problémája van, mivel őt már nem cipelgetheti, hogy bepótolja az elveszett első félévet. Jean itt is azt tanácsolta, hogy a szülők aludjanak együtt egy darabig a gyerekkel. Az első két hét a nő beszámolója szerint borzalmas volt, a gyerek folyton mozgolódott, és gyakran keresztbe fordult az ágyon, és így neki és férjének kapaszkodnia kellett az ágy szélébe. Mindkét szülő fáradt volt ezek miatt egész nap. Azonban kitartottak, és a gyerek álma egyre nyugodtabb lett. Végül három hónap után a fiú visszatért saját ágyába, de bármikor visszakéredzkedhetett a szülei mellé is, ha akart. Eközben a fiú iskolai magatartásproblémái megszűntek, és összességében is boldogabb lett.

Jean pszichoterapeuta munkájában is felhasználta tapasztalata tanulságait. Volt egy férfi, aki járt a pszichodráma csoportjába. Állandó káromkodásokkal „díszítette” a beszédét, sokat ivott és láncdohányos volt, és gyakran barátságtalan „természetű”. Ez a férfi gyermekkorában végignézte, ahogy az apja egy vascsővel agyonverte az anyját, és két férfit, akit vele egy ágyban talált. Későbbi rosszalkodásaira a környezetéből egy csomóan mondták, hogy nem meglepő, amit művel, ő is csak olyan, mint az apja. A pszichodráma csoportban előkészítették neki a terepet, hogy eljátszhassa apja tettét. Egy nő és két férfi az áldozatok szerepét vették magukra, és egy habszivacs rúdra ráírták, hogy „vascső”, és ezt adták a férfi kezébe. Bement a szobába, és felemelte a csövet, hogy lesújtson, de ekkor sírással vegyes nevetésben tört ki, és lekuporodott a földre. Halkan suttogta: „Én mégsem vagyok olyan, mint az apám. Én nem akarom megölni őket.” Ezen katarzis után a viselkedése hatalmasat változott. Szinte egy pillanat alatt leszokott a káromkodásról, ivásról, dohányzásról egyaránt. Egy nagyon mély szinten felfogta, hogy a korábbi gondozóitól átvett önértékelése volt a hibás, és nem ő maga.

Sokunknak, akiket nem ért ilyen meghatározó trauma, csak sok apró szemrehányás, nehezebb megszabadulnunk egy csapásra az önbizalomhiányunktól és bizalmatlanságunktól. Azonban egy támogató környezetben messze nem lehetetlen, mert ahova visszatérhetünk, az a természetes emberi állapotunk, amelyről bármennyire is azt gondoljuk, hogy mélyre temetődött bennünk, valójában mindig ott van a felszín alatt.

Társadalmunk jövője

Kétségkívül nagyon nehéz helyzetben vagyunk mi, a civilizáció emberei. Az olajalapú ipari gazdaság akár egy évtizeden belül összeomolhat, ha nem veszünk vissza a tempóból. És igazából minél hamarabb következne be ez az összeomlás, annál több erdő, talaj, ivóvíz maradna az utánunk jövőknek, amelyek jelenleg mind rohamosan fogyatkoznak, és annál kevesebb széndioxid a légkörben, mérgek és szemét mindenütt, amelyek jelenleg mind csak gyülekeznek.

Azonban nem úgy haladunk „jó úton” önmagunk kipusztítása felé, hogy közben ezt az egészet nagyon élveznénk. Derrick Jensen ezt úgy fogalmazta meg, hogy a kultúránkat egy halálvágy hajtja, bár én ennél óvatosabb szavakat használnék. A kérdés, amit korábbi cikkeimben is feltettem: miközben egyre inkább a képünkbe ordít, hogy a jelenlegi életmódunk rohamosan közelgő korlátokba ütközik, és eddigi pusztításaink következményei is egyre halmozódnak előttünk, miért nem motivál minket ez igazán a cselekvésre? A legfőbb ok talán az, hogy ezt a világot, ezt az életmódot, ezt a civilizációt – nem is igazán akarjuk megmenteni. Könnyen lehet, hogy valahol mélyen úgy érezzük: nem méltó arra, hogy megmentsük.

Emellett környezeti pusztításainkat is gyakran magával az emberi természettel magyarázzuk: nem tehetünk róla, hogy ezt tesszük, mert ilyenek vagyunk: önzőek, kapzsik, szűklátókörűek. Rossz gyerekek módjára garázdálkodunk a világban, és szinte már várjuk, hogy Természet Anya jól fenékbe billentsen minket.

A megbolydult civilizációnkban két emberi ösztön szemben áll egymással: a nyugalomra, stabilitásra, a megszokottra vágyás ösztöne azzal, hogy a jelen körülményeink valahogy sose elégítenek ki igazán, így mindig egyre csak rohanni akarunk előre. Ezt a belső ellentétet a kultúránk által elénk rakott értelmezési keretek közt nem tudjuk feloldani.

A jekánáktól láthattuk, hogy egy igazi emberi közösség, tiszta és egészséges környezet, ételek és víz, és az, hogy nincsenek külső nyomás alatt, bőven elegendőek egy boldog és tartalmas emberi élethez. A jelenlegi civilizációnk mindezen paraméterek szerint gyászos csődöt mond, akármennyit is beszélünk a „fejlődésről”, akármennyit számolgatjuk a pénzünket. Ideje letennünk az álmainkról, hogy egyszer majd a csillagokban járunk, ha a Földön se tudunk rendesen. Amint a válságjelek egyre gyülekeznek, erősödnek a bűnbakkeresés, ellenségeskedés, gyűlölködés hangjai. Ideje minden erőnkkel harcolni ez ellen, az emberségesség hangjaival.

Úgy tapasztalom, hogy amiről beszélek és írok, azt egy bizonyos szinten nagyon sokan átérzik. Csak nagyon nehéz önmagunk előtt is bevallanunk, hogy mennyire vakok voltunk. „A császár meztelen!” – kiáltott fel a fiú Andersen meséjében. A felismerés, amit addig is mindenki látott, csak nem merte bevallani, futótűzszerűen terjedt el a tömegben. És talán pont ebben rejlik a kiút a csapdánkból, bármennyire is mélynek tűnik: nem vagyunk egyedül.

Modern törzsek

Ezt a cikkemet felnőtteknek írtam, és logikus úton próbáltam bemutatni, hogy a túl sok logika és elmélet és mindenben a hatékonyság keresése: nagyon megárthat. Vágyaink és ösztöneink nem csupán valami „irracionális” dolgok, hanem megfelelően értelmezve, sőt, az értelmünket uralkodó helyett szolga szerepben használva, egy igazibb emberi élet iránymutatói lehetnek. A gyermekeknek mindehhez nincs is szükségük logikai magyarázatra, elég, ha megváltoztatjuk körülöttük az elvárások légkörét, és hagyjuk kibontakozni őket.

Nem tudok teljes receptet adni a szívünkhöz való visszatéréshez, és egy igazibb közösség és életmód kialakításához. A jekánáktól sokat tanulhattunk emberi természetünkről, de életmódjukat nem tudjuk egy az egyben lemásolni, attól már nagyon eltérőek a körülményeink. Azonban úgy vélem, mindig van lehetőség a tanulságokat beépíteni az életünkbe, amivel megtehetjük az első lépéseket egy hosszú úton, aminek senki se láthatja a végét.

Ez egyedül azonban nem megy. Sokat kell tanulnunk, míg megerősítjük a bizalmunkat egymás, és önmagunk iránt, de ez csak közösen lehetséges. Ezen írásommal remélem sikerül közös alapokat teremtenem nagyon különböző sorsú, helyzetű és életkorú emberek közt is. Ha téged meghatott az üzenetem, továbbküldheted az ismerőseidnek, vagy fogalmazd meg a sajátod. Persze mindezt nem lehet senkire se ráerőltetni, ekkor a bizalom alapjai hiányoznának. Azonban, ami rád hatott, biztos fog másra is. Ha megszólítod az embereket, megtalálhatod azokat, akiket érdekel egy mélyebb emberi közösség. Sajnos, mivel annyira nincs erre példa a világunkban, nehéz röviden elmagyarázni, hogy mit is jelenthetne ez. Nekem is már több mint hatezer szavamba került, pedig mindvégig törekedtem a lényegre.

Ha megvan egy kis csapatod, az első lépés az lehet, hogy összeültök beszélgetni. Megoszthatjátok egymással, hogy miért is vagytok itt, hol tartotok az életetekben, és hogy éreztek az életetekkel kapcsolatban igazán. Fontos azonban, hogy a találkozók jellege ne csak egy kis lelki támaszkeresés legyen, amely segítségével mindent ugyanúgy folytathattok, mint eddig, (példának lásd a cikk elején említett álmatlan gyermekek szüleinek körét) hanem egy kapu arra, hogy idővel képesek legyetek igazi életközösséget alkotni.

Sok gyász elé is nézünk. Szenvedő világunkban őrült dolognak tűnhet megpróbálni érzékenyebbé válni, ahelyett, hogy tovább keményítenénk a szívünket. Mégis ezt kell tennünk, ha érdekel minket gyermekeink jövője. Érezhetünk bűntudatot is amiatt, hogy korábbi vakságunkkal esetleg mekkora károkat okoztunk. Azonban meg kell értenünk, hogy nincsen olyan, hogy igazi bűnös. Akik kegyetlenségeket követnek el, azoknál jól ismert, hogy kivétel nélkül őket is mind megalázták korábban. Félresiklott gyermeknevelési módszereink pontosan ugyanilyen mintát követnek. Itt nincsenek bűnösök, csak áldozatok áldozatai ameddig a szem ellát.

Tennivalóban nincs hiány. Fura, hogy amikor meggyötört világunkban annyi feladatunk lehetne, „munkanélküliségről” beszélünk. De ez csak azt mutatja, a jelenlegi pénzrendszerünk ember- és életellenes. A globalizált ipari gazdaság rengeteg jel alapján fenntarthatatlan. De talán egy igazibb életet keresve szívesen ki is szállunk az időmegtakarító-gépeket gyártó mókuskerékből. Helyette újratanulhatunk elfeledett kézműves mesterségeket, amiket élvezünk is, főként mivel a közösségünknek készítünk dolgokat, nem egy cégnek vagy a főnökünknek.

Ugyanígy fenntarthatatlan a modern mezőgazdaság is. Nem csak a gépek miatt, amelyekhez az üzemanyag fogytán van, hanem mert a monokultúrás gazdálkodás egyfajta folyamatos „háborút” követel meg: a sok egymás melletti egyforma növényen különösen könnyen terjedhetnek „kártevők”, így folyamatos mérgezésükre van szükség. Van egy kertészkedési irányzat, amely a természetes ökológiai folyamatokból tanulva próbál olyan megoldásokat nyújtani, amely feleslegessé teszi ezt a hadviselést, ez a legismertebb nevén: permakultúra. Mérsékelt égövben például erdőkerteteket hozhatunk létre, ahol fák, cserjék, és lágyszárú növények a természetes erdők mintájára egymás alatt élnek, és sok táplálékot adnak. A sokféle növény különböző tápanyagokat vesz fel és ad le a gyökereivel, így a talaj kimerülése nem fenyeget. Vannak olyan „gyomnövények”, amelyek a szagukkal bizonyos rovarokat taszítanak, őket is barátként fogadhatjuk. Ásásra egy ilyen kertben nincs lehetőség, de szükség se, a munkát elvégzik a gyökerek és a giliszták. Egy kis tavat is kialakíthatunk, hogy odavonzzuk a békákat, akik szintén sok növényevő rovart elkapnak.

Talán egy kicsit túl messzire is tévedtem, mert mindez városi körülmények közt nem megvalósítható, mégis muszáj ennyire előre tekintenünk. A kertgazdálkodással egy ember négynek is kényelmesen megtermeli az ennivalót, de nem sokkal többnek. Mivel az üzemanyag hiányában az élelmiszer hatalmas mennyiségű szállítgatása is lehetetlenné válhat, társadalmunk hatalmas mértékű átrendeződésére van szükség, és lehetőleg minél hamarabb, hogy elkerüljük a katasztrofális éhínségeket.

Nem az a célom, hogy mindent részletesen kifejtsek, inkább csak felvillantom, hogy az emberi élet minden igazán fontos területén találhatunk szelíd alternatívát, ha keresünk (bár például szelíd autó valószínűleg nem lehetséges, hacsak a lovaskocsit nem tekintjük annak). Ami a permakultúrának is az egyik alapelve, hogy aprócska változtatásokkal kísérletezzünk, és megfigyeljük, hogy mely növények érzik magukat jól a terepen, ahelyett, hogy az akaratunkat mindenáron rá akarnánk kényszeríteni a földre, a közösségeinkben is hasonlóan működhet. Valószínűleg nem tudjuk megtalálni azonnal a működő utakat, de nem szabad feladnunk.

Alakuló közösségünkből nem érdemes kihagynunk a gyermekeket és az öregeket se. Tőlük nagyon sokat tanulhatunk. A gyermekektől az élet ösztönös örömét, és amint a gyermekekkel egy közösségként foglalkozunk, szelíden felügyelve rájuk, ez összességében rengeteg időt felszabadít, ahogy annyi minden más is, amikor megosztjuk egymással a dolgainkat. Az öregektől hallhatunk a régebbi, még kevésbé rohanó időkről, mert az ő életük során megtapasztalt változások tényleg hatalmasak voltak. Depressziós vagy nehéz sorsú emberek befogadásával is sokat tanulhatunk az életről, az ő hiányérzetük helyes értelmezése rávilágíthat saját betemetett vágyainkra is. Talán pont azok közül sokan, akik nehezen tudnak beilleszkedni a társadalomba, érzik a legjobban egy tisztább út lehetőségét, és készek is tenni érte, hacsak megadjuk nekik a lehetőséget.

A sok sürgető teendő mellett persze óvatosságra is szükségünk van. Nem kezdhetünk el feltétel nélkül bízni bárkiben, csak miután tényleg megismertük egymást. A jelenlegi hatalmi struktúrák mellett nehéznek tűnhet a változtatás, meg kell találnunk a fokozatos lépéseket. Egy városi támogató közösségben például kiléphetnek a munkahelyükről azok, akik úgy érzik, hogy értelmetlen vagy pusztító munkát végeznek a jelenlegi rendszeren belül (erre rengeteg példa van). Ők elkezdhetnek a közösségért élni, és a rengeteg tanulandó dolog közül választhatnak egy szívükhöz közel állót.

Az által, hogy megtanulunk egymás felé pozitív elvárásokat sugározni, igazán összefogunk saját magunk és gyermekeink jövőjéért, és felelősségteljesen gondozzuk a tájat, amin élünk, egyre erősödhet mindannyiunkban a boldogság, az értelmesség és az összetartozás érzete.

Nehéz lezárnom ezt a cikkemet, mégis meg kell valamikor tennem. Valószínűleg még fogom javítgatni, bővítgetni, így ezt a címet terjeszd, ha kedved van hozzá:
http://jand.info/2010/02/az-elveszett-boldogsag-nyomaban/
Itt várom bármilyen gondolatodat, érzésedet, kérdésedet is.

Források (könyvek, cikkek):

Jean Liedloff: The Continuum Concept (magyarul: Az elveszett boldogság nyomában, Kétezeregy Kiadó, 2008)

David Abram: Spell of the Sensuous

ed. Theodore Roszak, Mary E. Gomes, Allen D. Kanner: Ecopsychology – Restoring the Earth, Healing the Mind

Joanna Macy, Molly Young Brown: Coming Back to Life – Practices to Reconnect Our Lives, Our World

R. D. Laing: The Politics of Experience (magyarul: Az élmény politikája, Könyvfakasztó Kiadó, 2007)

Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa/Feldmár mesél/Szégyen és Szeretet

E. Richard Sorenson: Preconquest Consciousness (Tribal Epistemologies: Essays in the Philosophy of Anthropology)

Derrick Jensen, Aric McBay: What We Leave Behind

Daniel Quinn: Beyond Civilization

Joseph L. Zornado: Inventing the Child