Ezek a környezeti tényezők évezredeken át alakították egész népek, kultúrák habitusát. Hidegebb vagy szárazabb helyeken a rövidebb termésidőszakban keményen és gyorsan dolgozó, és általánosságban a jövőre irányuló gondolkodásmódokat támogató kultúrák alakultak ki (és mellette a múltba is tekintők, mivel a jövőre vonatkozó elképzeléseket csak a múlt tapasztalataira lehet építeni: ha látod mi lett azokkal, akik nem terveztek előre, akkor láthatod mi lesz az ilyenekkel), míg melegebb és csapadékosabb tájak felé haladva egyre inkább lassabb életritmusú, többnyire a jelenre figyelő embereket találhatunk. Illetve talán így nézhetett ki a kép pár száz éve, de a gyarmatosítás, majd az ipari fejlődés mindezt alaposan megkavarta.

Először a gyarmatosítók, mivel szép szóval nem sikerült elmagyarázniuk, hogy „gyorsabban és a jövőre figyelve kellene élnetek” (ez eleve lehetetlen volt, mivel ez nem egy oda illő elképzelés), erőszakkal láttak neki ezeket a „lusta, ambíció nélküli” népeket a saját elképzeléseik szerint formálni, és természetesen messze túlnyomóan a saját hasznukra (a helyi emberek és a helyi ökológia kárára). Alapvetően eltérő környezetben fejlődött kultúrák évezredes tapasztalatokon alapuló szemlélete ütközött itt: az egyik számára elsődlegesen a föld tartja el az embert, a másik számára elsődlegesen az emberi munka. A telepesek a „munkamániájukkal” az új terepen alaposan megszenvedtek: olyan mezőgazdasági módszereket próbáltak bevetni, ami az adott éghajlaton nem működött. (És az az igazság, még ma se működik: az esőerdők kivágásával nyert mezőgazdasági területek túl gyorsan erodálódnak.) A kemény munkát persze nem a gyarmatosítás megszervezői végezték: az afrikai rabszolgák mellett rengeteg európait is vittek Amerikába, akik nem tudták kifizetni a hajóutat, így a megérkezésük után azt „le kellett dolgozniuk”, csak épp olyan feltételek közt, hogy legtöbbjük sose szabadult, illetve a többségük egy éven belül belehalt. Az események erőszakos menetét hajthatta egy mélyen megbúvó irigység és bosszúvágy is: szerintem nem valami nagy csoda, hogy „nehezebb” éghajlaton tudott elterjedni az az elképzelés, hogy „mi ki lettünk űzve a Paradicsomból”, onnan, ahol a föld eltartott minket és verejtékes munka nélkül is lehetett élni. És így könnyű azt gondolni, hogy akkor persze a kényelmesen élő afrikai bennszülöttek ki lettek űzve, csak ők olyan bugyuták, hogy még nem tudnak róla. Akkor mi majd teszünk róla, hogy megtudják, minden lehetséges módon!

Yehoshua ben Yosef (közismertebb nevén: Jézus Krisztus) számomra egyértelműen egy lassabb, a jelenre figyelő, a föld ajándékaiból élő, nem felhalmozó kultúra szemléletét próbálta átadni a népének, persze a saját népe nyelvét és fogalmait használva. Én úgy látom, ez a próbálkozás lényegében teljes kudarcot vallott: hiába ismételgetik a szavait, ha az adott kultúra évezredek alatt felhalmozott ökológiai és társadalmi tapasztalataiból összeállt életszemléletében azok lényegében értelmezhetetlenek. Így a szavak többnyire megmaradtak rituálénak, és olyan egyházak épültek rá, amelyek munka- és felhalmozás-központúak, és túlnyomó mértékben a múltba és a jövőbe tekintenek. Ez abszolút elkerülhetetlen volt: egy mérsékelt égövben élő, Yehoshua szavait tényleg komolyan vevő társadalom lényegében öngyilkosságot követne el. Télen hiába imádkoznának a mindennapi kenyerükért, ha korábban „nem aggodalmaskodtak a jövő felől”.

Azonban nem minden mérsékelt égövi kultúra alakult ugyanúgy. A közös jellemzőjük csak az, hogy kimondva vagy kimondatlanul megjelent valamilyen formában a „tőke” elve, és a távolabbi jövőbe tekintés. Az észak-amerikai Indián „nemzetek” az európaitól gyökeresen eltérő kultúrában éltek. Széleskörű elv volt a hetedik generáció érdekeit is figyelembe venni a fontosabb döntéseknél. Ez mai szemmel nézve egy elképesztő időtávlat, arról szól, hogy tartsd észben: még a halálod után született emberek halála után is élni fognak itt emberek. Több elemzés is született arról, hogy a hódítás előtti Észak-Amerika elképesztő természeti gazdagsága (lazacoktól nyüzsgő folyók, százmilliós bölénycsordák, egész eget besötétítő vándorgalamb-rajok, gyümölcsfákkal teli erdők), nem az embertől független fejlemények voltak, hanem egy több mint tízezer éve a kontinensen élő, „ökológiai tőkében” gondolkodó társadalom (még ha nekik nem is volt ilyen szavuk) fejleménye. A lényeg, hogy valahol tudták: ami jó a bölényeknek, az jó az embereknek, ha nem is azonnal, akkor hét generáció múlva, ahogy ők is a hét generációval előttük élőknek köszönhetik a természet gazdagságát. Rengeteg mondájuk szólt az állatokkal és a tágabb természettel való érdekközösségről. Nem csak azzal a céllal szórták a gyümölcsmagokat, hogy majd ők leszüretelik, hanem a gyümölcsöket megeszi majd valaki (ember vagy nem ember), és az jó lesz.

Európában az utóbbi párezer évben olyan kultúrák terjedtek el, amelyeknél a „tőke” elsősorban nem ökológiai, hanem hatalmi jellegű: hadseregek, törvények, bürokrácia, gazdaság, technológia, infrastruktúra. (Európát 40 ezer éve, az utolsó jégkorszak óta egészen biztosan lakták anatómiailag modern emberek. Csak róluk keveset tudunk, mert nem hoztak létre kiterjedt tárgyi kultúrát, így számunkra ők „történelem előttiek”. Számunkra a történelem egyenlő a hatalmi struktúrájú, erőszakosan terjeszkedő civilizációk történelmével. Így minden más nép lényegében érdektelen, akik „megérdemelték”, hogy kipusztítsa vagy beolvassza őket egy „fejlettebb kultúra”.) A kereszténység jövőbe tekintése is más jellegű volt, mint az indiánoké: nem arról szólt, hogy milyen tájat hagyunk magunk után, hanem hogy milyen társadalmat. Az „emberiség érdekeit” eszerint az szolgálja, ha a jövő társadalmában is mindig tudják: a Föld csak egy átmeneti élőhelye az embernek, valamikor úgyis eljön a végítélet, és akkor majd Isten megjutalmazza azokat, akik engedelmesen elszenvedték és ledolgozták „Isten által elrendelt büntetésüket”.

A hatalmi tőke számára az ökológiai tőke egyértelmű fenyegetés. Az amerikai telepesek gyorsan neki is láttak irtani a bölényeket és galambokat, felszántani a mezőket, kivágni az erdőket és persze irtani az indiánokat. De nem is annyira egy népet akartak kiirtani, mint egy életmódot. Már az első gyarmatosító települések határát is fegyveres őrök védték, de akkor még egyáltalán nem a visszaharcoló indiánok ellen (és később se ez volt a fő ok), hanem a szökni próbálók miatt. Aki nem indián, de „felcsapna indiánnak”, és beljebb vándorolna a hatalmas kontinensen, oda, ahol még nincs európai mintájú hatalmi szerveződés, azt ugyanúgy meg kellett ölni. Illetve mégse ugyanúgy: nem csak „csendben” lemészárolni, hanem elrettentő célzattal nyilvánosan kivégezni.

Buffalo Bill onnan kapta a becenevét, hogy több mint 4000 bölényt ölt le 8 hónap alatt. És bölényvadász versenyeket nyert. Ez a mészárlás nem csak a növekvő New York lakosainak éhségét szolgálta, hanem nyilvánosan kihirdetve az indiánok éheztetését, az indián életmód ellehetetlenítését is. Ez nem csak egy belemagyarázás, egyértelműen leírták sokan, hogy nem lehet civilizációt létrehozni ott, ahol szabadon lehet találni ennivalót. Ezt a „civilizációépítő lelkesedést” a vallási ideológia erősen támogatta: egy gazdagon burjánzó természeti világ túl nagy „földi csábítás” ahhoz, hogy „rendes istenfélő emberek” lehessünk. Meg egyébként is, kit érdekel „néhány” bölény? A bölényeknek nincs lelkük.

Azt talán láthatjuk, hogy a hatalom-központú kultúrák erőszakosabbak, így a hódításban hatalmas előnnyel indultak, de hogy a hosszú távú életképesség terén is jól teljesítenének, miután nincs mit tovább hódítani, arra szerintem bizony nincs semmi garancia. Még akkor se, ha megvizsgálunk még egy hatalmas kulturális átalakulást, amit az „ipari forradalom”, és a fosszilis energiák felhasználása hozott. Mert azt nehéz elkülöníteni, hogy mennyiben „fejlődtünk”, és mennyiben csak egyre gyorsabb tempóval éltünk fel véges természeti tőkéket, ha a kultúránk e kettőt rutinszerűen egybemossa.

[Folytatása következik, amiben a mai rettentően felgyorsult, és a „technológiai bőség” áhítatában csak a jelenre vagy legfeljebb a rövid távú jövőre figyelni képes kultúráról írok. És arról, hogy még nem ért véget a történelem.]

Ó, a tiszta ész, mellyel mindent meghatározunk!
Minden cél és szándék, minden változás: haladás.
Minden, ami nő: ellenünk van, vagy érettünk.
Gyomokat látunk és termést.

Percről percre élünk, játsszuk szerepünk.
Iskola, munka, nyugdíj: számunkra a rend.
De hol a perc értelme, hol a perc varázsa,
ha minden csak cél, és sohase az Út?

Mindent tudunk, vagy legalább
mindent tudni akarunk.
És hisszük: kitárul ez által a jövő.

Csak azt nem tudjuk:
az élő, érző ember
hol leli helyét e világban?

***

[További gondolattöredékeim készülő könyvemhez:]

Miről szól az Élet? Szavakat, azokat tudnánk sorolni sokat:

Boldogságkeresésről és önmegvalósításról.
Kötelességről és felelősségről.
Közösségről és együttműködésről.
Harcról, küzdelemről és versenyről.
Szeretetről, szerelemről és barátságról.
Munkáról, termelésről, fogyasztásról.
Családról és hazáról.
Sikerről, hírnévről és pénzről.
Tanulásról és tanításról.
Szórakozásról és élvezetekről.
Erkölcsről és lelkiismeretről.
Evésről, ivásról és szexről.
Istenről, spiritualitásról, megváltásról vagy megvilágosodásról.

Van-e bármi, ami mindezeket összekötheti, ami mind mögött megbújhat? Szerintem igen, csak ami mélyen van, azt nehéz szavakkal úgy kifejezni, hogy ne tűnjön semmitmondónak. De csak megpróbálom.

Az élet az Életről szól, annak minden szépségével és fájdalmával együtt. Két szó, amely mély értelmet is nyerhet: jelenlét és részvétel. Élő emberekként minden pillanatban jelen vagyunk a világban, és részt veszünk a világban. Ez az érzés, ez a tudat az a talaj, amin minden felsorolt fogalom egymás mellett nőhet és virágozhat.

De mit hagyunk ma virágozni? Ahogy ma leginkább a földet „művelik”, az köszönőviszonyban sincs az ökológiával, sőt, kifejezetten ellenségnek tekinti a természetes ökológiát. Az egyetlen cél: kiteríteni a műtrágyát és vegyszereket, amelyek által lehetőleg szabványos, látványos, egyforma termést kapjunk. Mindent külön-külön maximalizálni vagy épp minimalizálni akarunk, céljaink szerint, a kapcsolatokkal meg nem törődünk. Kit érdekel, ha a rovarirtók által áttételesen irtjuk a madarakat, és így egyre több rovarirtó szükséges? Kit érdekel, ha a talaj kimerül, majd úgyis „visszapótoljuk” valahogy! Legalább lesz „piaca” a rovarirtóknak és műtrágyáknak (és a gyógyszereknek, nagyrészt ebből is következőleg).

Amint a földeken, úgy az emberi fejekben. Az iskolában átadott „tudás” nagy része egyfajta szellemi műtrágya, amit kiterítenek, majd aratnak róla. És kit érdekel, hogy milyen talajt hagy maga után? Ha elsekélyesedik a világban való részvétel mély tudata, egy ilyen talajon a felsorolásomban lévő szavak, fogalmak nem képesek virágzóan megférni egymás mellett. Nem leszünk igazán képesek meglelni a valódi helyüket, szerepüket és értelmüket az életünkben. Csak folyamatos küzdelemben állnak egymással. Vagy művirágok kerülnek a helyükre, amiket nem táplál igazi talaj.

***

Olyan világot alkotunk, amely lényegében lenézi a mindennapi kreativitást: ha valaki nem a szabvány terméket használja és a szabvány megoldást. Ha megragaszt, befoltoz, átalakít valamit. (Biztos nincs pénze újra! Hát milyen ember az ilyen?)

Mire jó egy kukacos alma? Mire jó egy törött cserép? Olyan világot alkotunk, amely azt a választ adja: semmire. Ugyanígy tekintünk a „törött” emberekre is: szemétre velük!

Leginkább olyan módokat teremtünk minden „ügy” elintézésére, amiben nincs helye az együttérzésnek vagy bölcsességnek. Csodálkozunk-e, hogy elsorvad, aminek nem adunk terepet?

Eljátsszuk, hogy a pénznek nevezett papírfecnik becserélhetőek mindenre, és a pénzből a több a jobb, tehát mindenből a több a jobb! Illetve: mindenből, amit meg lehet számolni, és el lehet adni. Csodálkozunk-e, hogy minden másból meg egyre kevesebbet láthatunk?

***

Egy vezető politikusunk egyik beszédében az „egész civilizációnk versenyképességének növelését” nevezte meg fő célként, szó szerint. De őszintén: ki a fenével kellene versenyeznie „egész civilizációnknak”? Az elszórtan még túlélő őslakosokkal? A még meg nem „hódított” természettel? Valami láthatatlan földönkívüli civilizációval?

Tudjuk-e hova rohanunk? Értjük is, amiről beszélünk? Szerintem nem igazán, mert nem ezt tanuljuk. Amit leginkább tanulunk, az mindössze ez: higgyünk abban, hogy értjük is, amiről beszélünk.

Az iskolai feleletek, dolgozatok, vizsgák során ez a fő követelmény: képes legyél hihetően előadni, hogy érted, amiről beszélsz (akármiről is legyen szó). Akkor is, ha a tananyag egy részét nem érted, vagy egyenesen baromságnak látod. Nem lehetünk őszinték, és ennek egy következményeként gyakran magunk felé se leszünk azok. Leginkább úgy lehet elhitetni valamit, ha magunk is elhisszük. Hogy egy gyerekben ez elkezdődjön kialakulni, talán elég csak néhányszor megtapasztalnia, hogy az őszinte „értetlenkedésért” többnyire csak megszégyenítés jár, tanáraitól, de más gyerekektől is, akik már jobban elsajátították ezt a „leckét”.

Egy ideig sokat cikkeztek arról újságok, hogy mi lenne, ha a dohányzást jobban megrendszabályoznák, kitiltanák minden kocsmából. Sok érv szólt úgy, hogy a tiltás hatására csökkenne a dohányáruk forgalma és a kocsmák látogatottsága, így rengeteg adókiesést és sok munkanélküliséget okozna, és ezt az egész gazdaság, így minden ember megszenvedné. Nem tudom, hányan vannak, akik azt mondanák minderre: álljon meg a menet! Ha a pénzgazdaság játékszabályai szerint abból, hogy kevesebb dohányt termesztenek, az következne, hogy mindenkinek rosszabb lesz, akkor valami nagyon bűzlik ezekkel a játékszabályokkal!

Ha így is látjuk, az nem jelenti azt, hogy kapásból képesnek kell éreznünk magunkat arra, hogy megdöntsük „a rendszert”. Csak azt jelenti, hogy fenntartjuk a jogot, hogy megérthessük a dolgokat a magunk módján is. Igenis erőt ad, ha ki tudjuk mondani: ami bolondság az bolondság! Nem számít, hogy milyen kacifántos elméletekbe is van csomagolva, ami bűzlik, az bűzlik!

***

A pénz rendkívül rossz mércéje a valódi hasznosságnak: egy tárgy vagy egy épület sokkal igazibb értéke abban rejlik, hogy milyen kapcsolatoknak és tevékenységeknek ad módot vagy keretet, és nem abban, hogy mennyi alapanyagot, munkaidőt, energiát használtak el hozzá, és azokhoz mi mennyi pénzt rendelünk.

A „fogyasztói társadalom” reklámjai körülvesznek minket, és mögöttes üzenete mindnek: ha nem vagy elégedetlen, ha nem vágysz állandóan többre, jobbra, nagyobbra, akkor nem vagy normális! Tessék, vásárolhatsz egy kis elégedettséget, de ne tartson sokáig, mert hát abban hol az üzlet? És üzlet nélkül mi lenne velünk?

A pénzrendszer egy „tökéletes” játékszabálynak bizonyult annak megszervezésében, hogy a világ megannyi „nyersanyagát” minél nagyobb tempóban termékekké és infrastruktúrává alakítsuk. Minél gyorsabban le kell cserélni egy eszközt, annál jobb a gazdaságnak. Minél több dohányt, gyógyszert, fegyvert állítanak elő, annál jobb a gazdaságnak. Ha valamiből „felesleg” van, néha jobban „megéri” elpusztítani, hogy „ne nyomja le az árakat”.

Ami bolondság, az bolondság. De mi kellene ahhoz, hogy értelmesen (bölcsebben és boldogabban) éljünk, egyénenként és társadalomként?

***

Ha nem figyelünk oda egymásra, igazán és őszintén, egymás gondolataira, érzéseire, életére, ha olyan kereteket és szerepeket teremtünk, amiben ez szinte alig lehetséges, akkor egy őrült és önpusztító társadalmat építünk. Szerintem ezt tényleg nem bonyolult felfogni. Csak ahogy ezt kimagyarázzuk: na, az a nagy gubanc.

Hozhatunk akármennyi új szabályt, előírást és törvényt. Összegyűjthetünk és terjeszthetünk akármennyi adatot társadalmi katasztrófákról, vagy a természet pusztításáról. Kitalálhatunk akármennyi új technológiát, módszert vagy tantervet. Koptathatjuk a szánk akármennyit erkölcsről és etikáról, meg morális válságról.

Valójában csak mossuk kezeinket, mossuk kezeinket állandóan. Nem is tudom, mi másban vagyunk még ilyen jók. (Bár arról van elképzelésem, mi mást tanulhatnánk.)

Hát, én jobban kedvelem a gordiuszi csomó típusú megoldást. Tudom, hogy elképesztő, mert „nem szabványos”. De valamikor ki kell mondani: francba az egésszel! Ideje elkezdeni Élni.

***

Ezt nagyon-nagyon komolyan és őszintén mondom: hiába fedeztem fel az irodalom, történelem, „testnevelés” valódi szerepét az életemben, néha még mindig rendesen oda kell figyelnem, hogy ne lépjen közbe a berögzült viszolygásom.

Azt kell mondanom magamnak: rendben van, hogy ezzel foglalkozom, és fontos dolgot tanulok akkor is, ha sohase fogok vizsgázni vagy felelni belőle. Rendben van fontos és hasznos tevékenységnek érezni ezt, akkor is, ha senki se felügyel. Rendben van, hogy leírom, amit úgy érzek, le kell írnom. Rendben van úgy csinálnom ezt, hogy szinte semmi közvetlen haszonra nem pályázok vele: se jegyre, se pénzre. Rendben van hinnem abban, hogy a szeretetem, amit kiöntök a világba rejtettebb utakon is visszatalál majd hozzám és azokhoz, akiket szeretek. Rendben van tényleg erre helyeznem az életem, nem csak üres szavakként hajtogatni ezt.

A mai domináns iskolai és társadalmi modelleknek szinte alapfeltevése az, hogy a gyerekek és az emberek alapjában véve egy életképtelen, lusta népség, így hát rugdosni kell őket állandóan, különben összedőlne a világ. Az a nagy tragédia, hogy az ilyen feltevések önigazoló körforgássá válhatnak.

Egyrészről a „rugdosás” elválaszt a jelenlét és a részvétel érzésétől. Hány alkalom van egy iskolában vagy munkahelyen, amikor az ember azt érezhetné, hogy teljes mértékben jelen tud lenni az adott pillanat számára, és hogy részt vesz valami fontosban, valami közösben, valami életigenlő dologban? Leginkább csak szerepeket tanulunk és eljátsszuk őket. Hogy alakulhat ki így egy, a világ és egymás szeretetén alapuló cselekvési vágy?

Másrészről, és erre még sok példát és történetet fogok hozni: az „emberi természet” egyik legfőbb tulajdonsága az, hogy mennyire mélyen szociális, az ember „tudattalanul” is a mélyen érzett elvárások felé húz. Az a kisgyermek, akire rákiabálnak: „Vigyázz, mert elesel!”, nem csak a szavakat hallja, hanem azt is, hogy a felnőtt azt várja tőle, hogy el fog esni. Az ösztönös szocialitás ebben az esetben úgy is megnyilvánulhat, hogy a gyermek az utóbbinak „engedelmeskedik”, beteljesíti a felnőtt által róla alkotott képét.

Messze a legtöbb „ügyetlenkedés” nem figyelemhiányból származik, hanem épp feszült, szorongó figyelemből. Egy ilyen helyzetben semmit se segít egy „figyelj már oda!” felszólítás, mert az leginkább csak még több feszültséget teremt. Hogyan szakadhattunk el ennyire a világban való jelenlét és részvétel érzésétől, hogy nem vagyunk képesek, nem vagyunk hajlandóak látni szavaink a másikra gyakorolt hatását?

Nem csak a kisgyerekekben, hanem a felnőttekben is működik ez a fajta szocialitás, hiába treníroz szinte minden embert arra a mai társadalom, hogy elfojtsa ezt, és helyette szavakban kapott, gyakran absztrakt elvárásokat teljesítsen, többé-kevésbé függetlenül attól, hogy milyen és mennyi értelmet képes mögötte felfedezni. Szerintem mindenkire hatnak tágabb társadalmunk mély elvárásai is, de ezek nem a fennen hangoztatott értékek, hanem az emberi természetről alkotott, kimondatlan, mögöttes alapfeltevések.

Még az őszinte érdeklődés és az őszinte szeretet is „tabuvá” (szégyenletessé, tudattalanul is kerültté) válhat egy olyan légkörben, amelyben a kimondatlan előfeltevések ezekkel ellentétesek. De ez megváltoztatható, hacsak tudtára ébredünk, hogy mit is lehetne várnunk egymástól, önmagunktól, és az Élettől.

Utópiák

Thomas More (Morus Tamás, ahogy a nevét magyarítani szokás) 1516-os könyvének címe: Utopia. A görög szó jelentése „nem hely”, azaz „sehol-föld”, de az angol kiejtése az eutopiával azonos, ami pedig „jó hely”. More kitalált szigetén mindenki kolostori kisközösségekben él, de vallásszabadság van, mindenki szabadon dönthet (bár az ateistákat mind a napimádók, a Földanyában vagy az őseik szellemében hívők és a monoteisták is lenézik, de eltűrik). Nincs papi cölibátus, de vannak női papok, és sokmindenben egyenlők a nemek. (Megjegyzem: kényszerített, túlzott egyenlőség is szabályozza az embereket, így a mű a Szép Új Világ előfutára is. Még a játékok időpontja is rögzített, és kötelező.) A házasság előtti és azon kívüli szex igen erősen büntetett: életfogytig tartó kényszerített cölibátussal illetve rabszolgasággal. Azonban a válás és újraházasodás engedélyezett. Nincs magántulajdon, mindent közösen használnak, és a tárgyakat közös raktárakban tárolják. Minden házban tíznél többen laknak, és a lakók tízévente sorshúzással cserélődnek. Az egészségügyi ellátás mindenki számára teljesen nyitott, és az eutanázia engedélyezett (sőt, a gyógyíthatatlan betegeket megpróbálják rá is venni erre). Nincsenek jogászok, és csak a legegyszerűbb törvények vannak, amiket mindenki megérthet, bár ezek szigorúak (az író nevéhez illően „móresre tanítanak”, a latin mores jelentése: szokások, erkölcs). A bűnt elkövetőkre nehéz aranyláncokat raknak, így az arany a szégyen jelképe, nem egy kívánt dolog.

More katolikus volt, később szentté is avatták. Ez utóbbi „eretnek” gondolatainak ismeretében meglepő lehet. Azonban More Utópia szigetét sohasem állította be jövőképként, mindvégig megmaradt sehol-földnek. Sőt, lordkancellár tisztségében Anglia legbefolyásosabb jogásza és a protestánsok ádáz üldözője volt, jópár embert máglyára küldött, és a kolostori élet helyett városban élt. Szatíra lett volna tehát az egész műve? Vagy egy olyan ember alkotása, aki a ráosztott társadalmi szerepéből való nyílt kilépést teljes joggal öngyilkosságnak látta, így inkább azt az utat választotta, ami által legalább burkolt módon megoszthatja az utókorral a rendszerkritikáját? Könyve talán szándékosan kétértelmű.

Az egyik főszereplő, Raphael Hythlodeaus neve is kettős értelmű: keresztneve Rafael arkangyalé, aki az igazság hordozója, a gyógyító, a betegek védőangyala, vezetékneve pedig görögül „bolondságokat beszélő”, bár aki mindig figyelmeztet arra, hogy a szavait nem szabad fenntartások nélkül elfogadni. A könyv első része a „valóságban” játszódik, és More magát is beleírta szereplőként: Antwerpenben találkozik Raphaellel. Raphael rossz királyi tanácsadónak tartja More-t, például felhívja a figyelmét arra, hogy a tolvajok halálbüntetése nem hozhatja meg a kívánt eredményt, csak azt éri el, hogy a tolvajok gyakrabban megöljék a kiraboltat, hogy ne legyen tanú, ha már a lebukás esetén rájuk váró büntetés úgyis ugyanaz. A tolvajlás fő okaként a földek körülkerítését, és az ebből adódó éhezést jelöli meg.

A szigetre való utazásuk után Raphael a kereszténység terjesztője lesz, de teljes mértékben elfogadja a vallásszabadságot: „… mert ha tévednének, és létezik jobb kormányzás, vagy egy Istenhez közelebb álló vallás, hisznek az Ő jóságában, hogy ezt majd tudatja velük”. A valós világbeli More vesztét később a hite okozta: amikor a katolicizmus védelmében nyíltan szembehelyezkedett VIII. Henrikkel, a király hazaárulás címén kivégeztette.

Mára az utópia szó egy általánosabb értelmet vett fel: egy sok szempontból jó és fenntartható (azaz nem csak egy rövidke időszakra vonatkozó) jövő képét. Ebben az értelemben More művét ma már könnyen anti-utópiának is tekinthetjük, mégis a civilizáció talán minden társadalmának és minden korának megvoltak a maga utópia-elképzelései. Az ipari forradalom óta, de a huszadik században jelentősen felerősödve, ebben gyakran központi szerepet játszott a technológia. Sokáig hülyének nézték volna azt, aki azt állítja, hogy az emberek el fognak jutni a Holdra, de néhány utazás után leállnak ezzel. Az volt az elképzelés, hogy a fejlődés ezt jelenti: amit egyszer az emberiség megcsinál, azt onnantól mind csak egyre gyakrabban, gyorsabban és jobban lehet majd véghezvinni újra és újra.

Úgy gondolom, hogy ez a hit mára erősen megrengett, még ha ezt ritkán mondjuk is ki. Sok dologról, amit fejlődésnek tartottunk, már nem tudjuk leplezni magunk elől, hogy valójában véges erőforrások gyorsuló ütemű felhasználásán alapult.

Persze még most se nehéz hinni abban, hogy jönnek majd új „csodatechnológiák”, amelyek megmentenek minket. Szerintem főleg azért, mert a mai technológiáink máris csodatechnológiáknak tűnhetnek. Senki sem tudna átlátni mindent arról, hogyan is működik egy mai számítógép, és milyen ipari folyamatokon alapul az előállítása. Oly magasra építettük már a technológiai Bábel-tornyunk, hogy fentről nézve az alapjai már a ködbe vesznek. Így könnyű hinni abban, hogy akármilyen magasság elérhető.

Egy cseresznyefáról is gyakran először a könnyen elérhető, legszebb gyümölcsöket szedjük le. Hasonló módszert követtünk lényegében minden erőforrás kitermelésében, beleértve a fosszilis és megújuló energiát, fémeket, ásványokat. A „magasabb cseresznye” a kőolaj esetében például azt jelenti, hogy most már az óceán mélyén kell fúrnunk, és sűrű, nehezen feldolgozható kőolajfajtákat is kitermelünk. De ismétlem: ez a helyzet nem csak a kőolajra érvényes. Így egy meglehetősen ingoványos talajon állhat az egész technológiai építményünk, és a torony minden jel szerint máris dől. És ettől nem biztos, hogy képes minket megmenteni az, ha a tornyot még magasabbra húzzuk.

Szerintem egy fontos kérdés, amit feltehetünk: ha mindenki annyit dolgozik különféle problémák megoldásán, miért van mégis annyi gondunk? Akár problémamegoldásnak tekinthetjük nem csak munkahelyi tevékenységeket, hanem a szórakozást is, amivel az emberek az „unalom problémáját” oldják meg. Azonban ezt a fajta „problémát” meglehetősen külön kategóriaként kezeljük. Valójában a társadalmi, személyes és környezeti problémák közt kevés kapcsolatot látunk. Így egy társadalmi probléma „megoldható” úgy is, hogy személyes vagy környezeti problémákat teremt: a több biztonsági szabályozás nyűgöket az egyes emberek életében, vagy azzal, hogy egyes kacatokat messzi földről hoznak, helyben megoldódik az a társadalmi probléma, hogy tömegek dolgozzanak éhbérért (ezzel a problémát „exportáljuk”), de a szállítás rengeteg fosszilis energiát felemészt. Egy ember sok személyes problémáját megoldja, ha sok pénze van, és könnyen úgy gondolkodhat, hogy ő mindennek „kifizeti az árát”, de valójában luxuscikkei igazi árának tekinthetnénk sok ember munkaidejét, egészségét vagy akár életét is, vagy akár tájak, erdők, folyók egészségét és életét. És ha már az eddigieket se látjuk át, akkor nem csoda, hogy a környezeti problémákra sem tudunk elképzelni más megoldást, mint társadalmi megszorításokat, vagy személyes kényelmetlenségek felvállalását.

A problémamegoldásunk alapvető módszere tehát ez: leszűkítjük a figyelmünk azokra a dolgokra, amelyekben el szeretnénk érni valamit, célokat és határidőket tűzünk ki. Ez a módszer természetesen sok esetben megfelelő lehet, de sajnos beleesünk abba a hibába, hogy csak kalapácsunk van, és mindent szögnek nézünk. Vannak olyan globális problémák: éhezés, bűnözés, környezetszennyezés és klímaváltozás, és még sok más, amiket már régóta „próbálunk megoldani”, de valahogy mindig beletörik a bicskánk (vagy kalapácsunk).

Miközben egyre csak gyártjuk az „időmegtakarító-gépeket”, valahogy még sincs „elég időnk”. Egy mosógép kétségkívül időt ad nekünk, de közben a mosógép megtervezése, legyártása (az alapanyagok bányászatától kezdve), forgalmazása, reklámozása rengeteg ember idejét fogyasztja. Miközben a leszűkített előnyökre figyelünk, amit a mosógép nyújt, eszünkbe se jut felbecsülni az elosztott hátrányokat. Nem mondom persze, hogy pont a mosógépekkel lenne a baj, ez csak egy példa.

Kisebb méretekben viszont lehetséges ilyen számításokat elvégezni. Például ha egy egyedül élő ember hitelből autót vásárol, hogy munkába járjon vele, elégedett lehet azzal, hogy tíz perc alatt bent van a munkahelyén. De ki tudná számolni, hogy valójában mennyi idejével fizet ezért az útért: a benzinköltséget és az autó részlettörlesztéseinek összegét leosztja a nettó órabérével, így megkapja, hogy egy hónapban mennyi munkaideje szolgálja az autó fenntartását, majd ezt az időt leoszthatná az egyes utazásaira. Az emelkedő benzinárak mellett könnyen azt találhatná, hogy jobban járna, ha biciklivel járna.

De az emberünk így még mindig csak a saját maga idejével és pénzével számol. Mivel az autógyári munkások esetleg nem azt a fizetést kapják, mint ő, ezért ha az ő idejükre számolná át, az még több lehetne. A pénz mindent „egyneműsít”, azt az illúziót adja, mintha bármi bármire korlátlan mértékben becserélhető lenne. De ez a valóságban egyáltalán nincs így. Erre még visszatérek.

Valójában nem lehet „időt nyerni”, az időt csak eltölteni lehet valahogy, ostobán vagy bölcsebben. Az angol közmondás szerint „egy öltés időben kilencet spórol meg később”. De ma ezt gyakran messze túlzásba visszük, és kilenc öltéssel spórolunk meg egyetlen későbbit. Az olyan dolgokban pedig, amelyek nem nyújtanak közvetlen, leszűkített előnyöket, még arra az egy öltésre „sincs időnk”.

Többfajta evolúció

Az utópiák közé sorolom azt az elképzelést, hogy egy „új szemlélet” mindent gyorsan megváltoztathat. Én úgy látom, hogy egy új szemlélet ritkán hat igazán mélyre. Erre egy példa az, hogy a középkori európai embereknek megvolt a magyarázatuk arra, hogy miért zsákmányolhatnak ki vagy irthatnak ki más népeket. Az általános szemlélet az volt, hogy Isten fehér embereket teremtett, Ádám és Éva fehér emberek voltak, így a „többiek” (más bőrszínűek, de leginkább: más életmódot élők) vagy elfajzott népek, vagy egyenesen az Ördögtől valók. Darwin főművének megjelenése után nem kellett sok idő ahhoz, hogy megszülessen egy másfajta magyarázat: a fehér emberek „fejlettebbek”. Azaz nem „mi” voltunk itt hamarabb, hanem épp „mi” jöttünk később, tehát a magyarázat a feje tetejére fordult, de ebből is ugyanazt a következtetést tudták levonni.

Persze ez az evolúció félreértelmezésén alapult, a „fejlettségnek” valójában semmi köze sincs az élethez való „joghoz” vagy képességhez. A gerinceseket „fejlettebbnek” tarthatjuk a baktériumoknál, de ha az evolúció a „fejlődést jutalmazná”, akkor miért van még mindig annyi baktérium? Sőt, az emberi testben is tízszer annyi baktérium található, mint emberi sejt, és nélkülük teljességgel életképtelenek lennénk.

Az evolúció félreértelmezésének egy kulcspontja az, ha a természetet a versengés és együttműködés kettősségén át nézzük. Valójában ez a két fogalom annyira összefonódhat, hogy lehetetlen őket elválasztani egymástól. Egy ragadozó vagy parazita faj nem akkor lesz „sikeres”, ha korlátok nélküli hatékonysággal képes kihasználni a zsákmány illetve gazda faját. Ekkor végül táplálék hiányában maga is kipusztul. Azonban, ha kialakul egy populációdinamikai egyensúly, arra úgy is tekinthetünk, hogy a ragadozó faj „védi” a zsákmány faját attól, hogy az túlszaporodhasson, és így a maga táplálékát fogyassza túl. A gazella ettől még teljes erejéből menekül az oroszlán elől, mégis, egy hosszabb távú játékban „együttműködnek”.

A hangyabolyok egymás közt abban is versenyeznek, hogy melyik boly képes jobban megvalósítani a belső együttműködést. A szimbióta fajok egymással abban működnek együtt, hogy közösen versenghessenek a környezetükkel. Az emberi faj „sikere” a bennünk élő baktériumok sikere is, mert nélkülük sehol se lennénk.

A gyors változásban hívők néha felhoznak egy fogalmat: evolúciós ugrás. De a valóságban nem létezik „evolúciós ugrás”, inkább csak „evolúciós nekiiramodás”. Egy biológiai példa erre a denevérek fejlődése. A denevérek ősei valamikor fákon élő kis emlősök voltak. Mivel ebben az életmódban nagy veszélyt jelenthet a lepottyanás, ezért éri őket egy evolúciós nyomás, hogy jobb kapaszkodó karmaik vagy siklásra alkalmas bőrlebenyük alakuljon ki. Miután megjelent egy bőrlebeny a mellső lábaik körül, a denevérek ősei a siklás által már repülő rovarokat is elkaphattak, azonban ez a mutatvány a korábbiaknál nagyobb kockázattal járt. A több táplálék miatt megugrott a faj szaporulata, de az új veszélyek miatt a halálozása is. Ez a két feltétel tesz lehetővé egy „evolúciós nekiiramodást”, mivel a mutációk megjelenése és kiválogatódása a korábbinál gyorsabban történhet. Ha van egy közeli niche (lehetséges életmód, egy „hely” az ökoszisztémában, amit egy faj betölthet), akkor abba az irányba mozdulhat el az evolúciója.

Bár a biológiai, valamint a technikai és kulturális „evolúció” közt nem húzható tökéletes párhuzam, én úgy látom, sok elv hasonlóan teljesül. Így egyfajta evolúciós nekiiramodásnak tekinthetjük az ipari forradalom által megkezdett időszakot. Az új erőforrásoknak köszönhetően a korábbihoz képest hatalmas sebességgel kezdtek megjelenni új technológiák, és szintén nagy sebességgel sok el is tűnt.

De senki nem lett volna képes a múlt század elején megtervezni egy mai számítógépet. Voltak vizionáriusok, Charles Babbage-től Neumann Jánosig, akik leírták, milyen irányba fejlődhetnek a számítógépek. A vízió azonban abban tér el az utópiától, hogy egy homályos irányt jelöl ki, nem egy tiszta végcélt. A számítógépek, bár tervezve vannak, mégis mindig úgy „születtek”, hogy alkalmazkodniuk kellett a már meglévő gyártási technológiákhoz és szabványokhoz, bár néhányat mindig megváltoztathattak, de teljes „ugrásra” nem volt lehetőség. Az új gyárakat és eszközöket csak a már meglévő technológiák felhasználásával tervezhették és valósíthatták meg. Ennek a továbbgondolásához előbb visszatérünk a biológiához.

Van egy általánosan felismert elv, hogy minden fajban az egyedfejlődés valamennyire követi a törzsfejlődést. Például az emberi magzatok egy bizonyos időszakban meglehetősen szőrösek, de ez a szőrzet még a méhen belül kihull. Jelentősen koraszülöttek esetében persze már a méhen kívül. Ennek az okát is abban kereshetjük, hogy nincs evolúciós ugrás, mivel az egyedfejlődést egy hosszú és bonyolult „program” vezérli (amelynek természetesen van „bemenete” is, a méhen belüli fejlődés attól is függ, hogy milyen tápanyagokat és egyéb ingereket kap a magzat). Egy olyan mutáció, amely ennek a programnak egy korai szakaszát érinti, sokkal nagyobb valószínűséggel eredményez sérült vagy életképtelen egyedet, mintha a program (ami egyébként nem ér véget a születéssel) „végefele” történne változás. Ezen változások lassú egymásra rakódása magyarázza az egyedfejlődés és törzsfejlődés viszonyát.

Minderre egy jó példa az emberi szem, illetve minden gerinces faj szeme. Amikor az összes gerinces réges-régi közös őseinek kialakult a látószerve, a kezdetleges fényérzékelő sejtekből a látóideg előre nyúlt ki. Ezt a hibát a fokozatos evolúció nem tudta kijavítani, a látóidegeknek így egy kötegben összefutva valahol át kell lépniük a retinán, ezt nevezzük vakfoltnak. A vakfolt létét általában nem érzékeljük, mert agyunk kipótolja a látott képben keletkező kis lyukat. De a fejlábúak (például a polipok) szeme nem tartalmazza ezt a hibát, ettől még a gerincesekhez hasonló élességű lehet a látásuk.

Darwin egy mondatában bevallja, hogy meglehetősen abszurdnak tűnhet, hogy a szem összetettsége lépésről lépésre alakulhatott ki. Ezt a mondatot az evolúció-tagadók gyakran kiragadták, pedig Darwin csak arra használta, hogy rámutasson: ez azért lehet, mert az időtávlatok, amelyekben az evolúció működik, meglehetősen távol esnek a hétköznapi gondolkodásunktól.

Utópiának tartom az összes olyan elképzelést, ami bármilyen „társadalmi hibára” olyan megoldást javasol, hogy az alapjaitól kellene újraépíteni mindent. Hiába találnánk ki valami teljesen mást az egész technológiai és társadalmi építményünk helyett, ha az megvalósíthatatlan. Bár már egy korábbi szakaszban megbukik az egész: valójában megtervezhetetlen is. Ez a tervezési feladat ugyanis sokkal összetettebb lenne egy számítógépnél, abszolút reménytelen előre átlátni, hogy mi fog működni ténylegesen, és mi nem. Egy utópia nem képes minket vezetni, csakis egy vízió. De lehetséges-e egy újfajta vízió?

Egy kis ökológia

Egy erdőtűz után a nyíltan maradt területen először gyorsan növő lágyszárú növények jelennek meg újra, amiket gyakran „gyomoknak” nevezünk. Ezek a növények egy olyan stratégiát követnek, hogy a rendelkezésre álló tápanyagokat a lehető leggyorsabban próbálják felvenni, és szaporodni. Tehát mondhatnánk, hogy „leszűkített előnyöket” vesznek figyelembe, saját energia-felhasználásukkal pazarlóak, hogy a minél gyorsabb terjeszkedést elérjék. Azonban az „uralmuk” csak időleges. Amikor már kitöltik a megtisztult helyet, a stratégiájuk, például, hogy sok magot hoznak, továbbra is energiaigényes a számukra, de már nem hoz további előnyt. Fokozatosan megjelennek olyan növényfajok, amelyek kevésbé „mohók”, így jobban fenn tudják tartani magukat a már telített terepen. Megjelennek előbb a cserjék, majd a fák, és így az erdő idővel visszaveszi az uralmat. Ekkorra már olyan növényfajok vannak túlnyomó többségben, amelyek lassan nőnek, és sokkal nagyobb változatosságban. Újra kialakul egy tápanyagkörforgás, ami által nem az egyes fajok hatékonysága maximalizálódik, hanem az egész életközösségé. A leszűkített előnyökről áthelyeződik a hangsúly az elosztott előnyökre.

Az ökológiában ezt a lépcsőzetes folyamatot nevezik szukcessziónak (követés). Populációdinamikai jelöléssel az első típusú stratégiát R-stratégiának, a stabil állapotot elért klimax ökoszisztémákhoz illeszkedőt pedig K-stratégiának nevezik. A fajokat R- illetve K-szelektált fajoknak is nevezik a stratégiájuk szerint, bár ez természetesen nem egy éles kettősség, hanem egy átmenet, és vannak olyan fajok, amelyeknek elég rugalmas a stratégiájuk ahhoz, hogy bármely típusú viselkedésre képesek legyenek, például az egerek és az emberek is.

Hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy az R-stratégia „rossz”: mint láttuk, fontos szerepet tölt be egy természetes regenerálódási folyamatban. Az R-stratégiát követő növények azok, akik az erdőtűz után az elérhető tápanyagot minél gyorsabban megkötik magukban, mielőtt az eső túl sokat elmoshatna. Így egyfajta „mentőalakulatként” működnek. De egy K-szelektált környezetben nem sok hely jut számukra. Egy ragtapasz is rendkívül hasznos lehet, de ha teleragasztgatjuk vele a testünk, az nem az.

A fosszilis energiaforrások felfedezése egy hatalmas nyílt terepet nyújtott az emberiség számára. Ha technikának nevezzük nem csak a gépeinket és gyárainkat, hanem például a törvényeket és az irodalmat is, és minden gondolkodásmódot, ami által egymáshoz és a világhoz viszonyulunk, akkor is azt mondhatjuk, hogy a technikáink túlnyomó része R-stratégia. Leszűkített előnyöket keresünk, és azok hatékonyságát külön-külön próbáljuk maximalizálni. Ismét: az úgy kétszáz éve előttünk megnyílt „bőség” hatásaként ez nem túl meglepő.

Azonban az R-stratégiáink lassacskán elérték a korlátaikat, és gyengélkedni kezdtek, így a problémáink már gyorsabban szaporodnak, mint a megoldásaink. Szerintem mégse az kellene, hogy legyen a fő kérdés, hogy a „mohó módon” kialakított technológiáinkból és tudásunkból mit kell kidobni, hanem, hogy mit lehet megmenteni? Egy R-stratégiák által dominált világban például „senkinek sem állt érdekében”, hogy olyan gyógymódokat alakítson ki, amelyek helyben termesztett növényeken alapulnak, egyfajta „tudományos természetgyógyászatot”. Paradox módon az ipari gyógyszergyártás az egyik legtoxikusabb ipar. Nem csak a gyógyszergyártás melléktermékei, hanem még az emberekből lebomlatlan formában kiürülő gyógyszerek is súlyos ökológiai problémákat okozhatnak. És végsősoron mindannyian fogyasztunk az ételeinkkel és vizünkkel egy olyan gyógyszerkeveréket is, amely nem nekünk lett szánva. Ismét: a leszűkített előnyökkel gyakran együtt járnak elosztott és így felmérhetetlen hátrányok. De a hatalmas felhalmozott tudáskészletünket egy új szemlélettel feldolgozva olyan módszereket alakíthatnánk ki, amelyek sokkal hasznosabbnak bizonyulhatnak, mint a gyengélkedő R-stratégiáink, vagy annál, ha veszni hagynánk az egészet.

A természeti környezetünkre, és magunkra is máshogy tekinthetnénk. Egy fa által számunkra nyújtott leszűkített előnyök: a faanyag és esetleg a gyümölcsök vagy magvak. A fa által nyújtott elosztott előnyökből pedig néhány: rengeteg vizet megszűrnek és elpárologtatnak, növelve a csapadékot, élőhelyet és táplálékot nyújtanak megannyi rovar- és madárfajnak, árnyékot adnak olyan növényeknek, amelyek a szórt fényhez alkalmazkodnak jobban, lehulló leveleikkel befedik a talajt, megakadályozva a kiszáradását, gyökereiken cukrokat is leadnak, amelyek táplálják a talaj baktériumait és gombatelepeit, amelyek elengedhetetlenek egy egészséges tápanyagkörforgáshoz. Biztos lehetne még hosszan folytatni a sort, szinte lehetetlen lenne felmérni, hogy ezeken az elosztott utakon a fák mennyit segítenek minket is. Ettől persze még használhatunk faanyagot, és megehetjük a gyümölcsöket, csak nem végletesen mohó módon. Az emberi élet hozzájárulása a teljes világunk eltartásához is lehetne hasonlóan elosztott. A technikáinkból és tudásunkból minél többet lehetne megpróbálni fokozatosan K-stratégiák formájába hozni. A többit sem kell azonnal kidobni, azok előbb-utóbb úgyis eltűnnek, akármit is teszünk. Tudom, hogy ez most még elvont, de eljutok majd konkrétumokig is.

Divattá vált egyes termékeket vagy módszereket „fenntarthatónak” címkézni. Azonban szerintem ez egy öncsalás. Nem lehet előre megmondani, hogy mi lesz életképes egy fokozatos változásra kényszerülő technikai/társadalmi/természeti környezetben. Egy terméket, de még egy nagyobb részrendszert se nevezhetünk annak, ha csak abban az esetben lenne „fenntartható”, ha minden más paramétert változatlannak tekintünk.

Az emberi technikák szükségszerű szukcessziós folyamata könnyen eltarthat a következő párszáz évig. Azonban ez nem jelenti azt, hogy hátradőlhetnénk, hiszen a folyamat alanyai mi magunk vagyunk. Egy víziót próbálok körvonalazni, nem egy utópiát. Nem várhatjuk, hogy majd „jönnek a K-technikák” és megmentenek minket. Mindez csak egy homályos iránymutatás, hogy merre járható talán az út. De erre sem rohanhatunk vakon.

Einsteinéhez hasonló mese létezik Thomas Edisonról is. Edison tudta, hogy ha egy vékony fémszálon áramot vezet át, akkor az felizzik és fényt bocsát ki, de szabad levegőn szinte abban a pillanatban el is ég. Tehát volt egy víziója, hogy lehetne villanyizzót csinálni, ha a fémszál nem égne el. Azonban a víziótól a megvalósulásáig rengeteg próbálkozás vezetett. A századik kísérlete után a befektetői már elégedetlenkedtek, hogy ennyit dolgozott és még nem talált fel semmit. Edison válasza ez volt: „Dehogynem! Már feltaláltam száz módot arra, hogyan nem lehet villanyizzót csinálni.”

Ha képesek vagyunk tanulni a kudarcainkból, az nem jelenti azt, hogy többé ne lennének kudarcaink. De ha mindig csak ugyanazt csináljuk, akkor végül csak kudarcaink lesznek.

Mivel többnyire csak R-stratégiákat tapasztalhatunk mostanában, így könnyen azt hihetjük, hogy az emberek nem is képesek másfélére. A víziókra csak legyintünk. Miért oly könnyű hinni abban, hogy „úgyis vége lesz a világnak”, vagy „úgyis kipusztulunk”?

[Folytatása következik. A téma szövevényessége miatt sok gondolati szál fokozatosan bontakozik majd ki, és így reményeim szerint igaz lesz, hogy az egész több mint a részek összessége. De ehhez azoknak, akik részletekben olvasnak, szükséges lehet a további részek előtt mindig újragondolni a korábbi csavarokat.]

A következő rész tartalmából:

Apokalipszisek

Maják, rómaiak és baktériumok

Összeesküvés-elméletek és bűnbakkeresés

Anti-utópiák

Szétszerelés

Tavaly Tóth János filozófus docenssel közösen vezettem egy egyetemi kurzust bölcsészhallgatóknak „Környezeti válság, fenntartható megoldások” címen. Sokan jelezték, hogy élvezték az előadásaimat, valamint a filmnézős és beszélgetős órákat, én mégis egy kicsit elégedetlen maradtam. Ugyanis a kurzussal nem az volt a célom, hogy régi kérdésekre új válaszokat adjak át, hanem hogy a hallgatók is újfajta kérdéseket legyenek képesek feltenni. Ehhez azonban a dolgok mélyére akartam mutatni.

Hasonlatként tekintsünk egy számítógépet. Ha egy számítógép nem az elvárásainknak megfelelően működik, a probléma nem biztos, hogy megoldható azáltal, hogy új programokat telepítünk vagy megváltoztatunk néhány rendszerbeállítást. Néha szükséges szétszerelni. Vagy elvinni szervizbe, ahol a szerelő az eszközeivel (például egy ellenállásmérővel) olyan „kérdéseket” képes feltenni a gépnek arról, hogy hol keletkezhetett zárlat, amit egy, a gépen futó diagnosztikai program nem lenne képes megválaszolni. A szétszereléshez pedig az első lépés a gépház tartócsavarjait kicsavarozni.

Az órákon én egy világszemléletet, gondolkodásmódot, fogalomrendszert próbáltam szétszerelni. Azonban még másfél óra alatt is leginkább csak egyetlen „csavarral” tudtam foglalkozni. Szóba került a szennyezés, klímaváltozás, olajkimerülés, gazdaság, gyermeknevelés, valamint sok más téma, és feszegettük a fogalmakat, amelyek által ezekről gondolkozunk.

Bármelyik órán, talán sikerült bemutatnom, hogy egy csavar kiszedhető vagy legalábbis meglazítható, de egy hét múlva, amikor egy másik csavarral foglalkoztunk, az előbbiek újra szorosan álltak a helyükön hallgatóim gondolkodásmódjában. Ha valódi csavarokról lett volna szó, akkor a hallgatók jöhettek volna hozzám azzal a kérdéssel, hogy „én értem, hogyan lehet kiszedni ezt a csavart, meg ezt is, meg ezt is, de mi ennek az egésznek az értelme?”. Így azonban ezt a kérdést nem tudták megfogalmazni, de én valami hasonlót éreztem sokukban.

Egy szétszerelés könnyen destruktívnak is tűnhet. Ha egy ember csak azt ismeri, hogy az összeszerelt számítógépek működnek, vagy a problémák megoldhatóak egy új program telepítésével, ő talán ellenségesen nézne arra az emberre, aki egy csavarhúzóval közelít a gépéhez. Valójában lehet, hogy csak attól fél, hogy kiderül, hogy az egész gépet le kell cserélni.

Ha világszemléletről van szó, akkor a kritika csavarhúzó helyett könnyedén kalapácsnak tűnhet, amivel csak zúzni lehet, és nem felfedezni. Aki kritizálni meri a mai életmódot, gyakran kaphat valami olyasmi kérdést, hogy akkor „menjünk vissza barlangokba lakni?”. Általánosabban véve a kritikát úgy értelmezik, mintha azonnal az egészet ki kéne dobni, amire a kritika vonatkozik.

A kiindulópontom az, hogy a mai fogalomrendszereinkben valami bűzlik. Ha így folytatjuk, elpusztítjuk a világot (pontosabban a Föld képességét, hogy fenntartsa az emberi fajt, de ez számunkra joggal nevezhető „a világnak”), és ezt az egészet még csak nem is élvezzük igazán.

Jelen írásomban ennek lehetséges okait próbálom felfedezni, de közben igen sok „csavart” érintek, és bizony eleinte úgy tűnhet, hogy csak rombolom a reményt és a hitet. Egy kis kitartást és bizalmat kérek tehát az olvasómtól, és igyekszem, hogy írásom végül meghálálja ezt.

A hülyeségről

Van egy film, amelynek címe: A hülyeség kora. A klímaváltozásról szól, egy jövőbeli narrátor mondja el, hogy milyen világot hagytunk rá. A film kerettörténetében ő 2055-ben csücsül az Északi Sarkon egy archívumban az egyik utolsó emberként, és egy dokumentumfilmet készít a huszadik század elején élő emberek gondolkodásmódjáról az archív felvételei alapján. Az elkészült filmet végül kisugározza a világűrbe, hogy más civilizációk talán tanulnak belőle, nekünk már úgyis mindegy.

Persze mi ezt a filmet már most láthatjuk, tehát az üzenet egyértelmű: „ne legyünk hülyék!”. Azonban ez az üzenet szerintem szinte semmire se jó.

Párhuzamként a „hülye társadalom” helyett képzeljünk el egy embert, aki magát balfácánnak gondolja, és életében ezt gyakran beigazolódni látja. Kimondhatnánk egyszerűen, hogy ez az ember hülye, mert saját érdekei ellen cselekszik. Ez a fajta „igazság” azonban nem vezet sehova. Tegyük fel, hogy abból indulunk ki, hogy ez az ember nem hülye, talán a „balfácánkodásból” valamilyen előnye van, bár ezzel esetleg ő maga sincs tisztában. Lehet, hogy rögzült benne egy olyan mélyen megbúvó elképzelés, hogy csak akkor figyelnek rá és érezheti magát fontosnak, ha megszégyeníti magát. Ez könnyen előfordulhat, például, ha a gyermekkorában leginkább csak rosszalkodással tudta kivívni szülei figyelmét.

Ha az emberünk elmegy egy pszichológushoz, előfordulhat, hogy a pszichológus is besétál a csapdába. Ehhez nem kell nyíltan azt mondania a páciensének, hogy ő hülye, elég az is, ha rákérdez valami bénázásra, hogy azt miért csinálta úgy? Erre a páciens talán azt mondaná: „hát, ez jó kérdés!”. Pedig nem az. Senki sem képes azt elmondani, hogy egy adott pillanatban milyen agyműködés és tudatalatti folyamatok összessége vezette, csak arra képes, hogy a saját fogalomrendszerében összerakjon egy magyarázatot. És ha az illető fogalomrendszerében központi helyen áll, hogy ő egy balfácán, akkor ebbe elkerülhetetlenül belefut. Emberünk így a megszokott módján hülyének érezheti magát a pszichológus előtt is, miközben megkapja a figyelmét. A hibás berögződését ez tovább erősíti, és egyfajta felhatalmazást kap arra, hogy tovább balfácánkodjon, mert így lesz mit jól kibeszélni a pszichológusával. És fenntarthatják ezt a játszmát, ami persze a pszichológusnak is jó, mert megkapja az órabérét.

Ha viszont a pszichológus elég figyelmes, akkor nem megy bele a játszmába. Ezután azonban nem feltétlenül elég, ha a „játszmát” leleplezi a páciense előtt is. Arra van leginkább szükség, hogy az illető higgyen abban, hogy lehetséges másképp is viselkednie. Ezt a hitet a pszichológus nem tudhatja egyszerűen „belebeszélni” a páciense fejébe, ekkor könnyen lehet, hogy csak a terápián érezné jobban magát az illető, de az életén nem változtatna. Az újfajta hitnek belülről kell megszületnie, amiben a pszichológus csak bábáskodhat. Ekkor az emberünk elkezdhet felépíteni magában egy másfajta önértelmezést, egy olyan fogalomrendszert, amelyben nem szükséges magára vennie a balfácán szerepét.

Einstein

Albert Einstein gyakran visszautasította, hogy zseninek nevezzék. Talán ezt egyfajta kiközösítésnek érezte, amivel elhatárolnák őt a „normális” emberektől. De nem intézte el egyetlen igen vagy nem válasszal a kérdést, hogy ő zseni-e. Könnyen lehet, hogy úgy érezte, hogy amit a legtöbb ember a „zsenialitásnak” gondol, az egy tévképzet, és az egyszavas válasszal ezen sehogy se változtatna. Ehelyett elmondta (bár én ezt most saját szavaimra átírom): nem úgy van az, hogy neki csak sorban beugrálnának a nagyszerű gondolatok a fejébe. Száz hülye ötlete után jön egy, ami vezet valahova, ő mindössze annyit tesz, hogy türelmesen válogat az ötletei közt. Tehát ő nem zseni, csak kitartóan kíváncsi.

Híres mondását: „a problémákat nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, mint ami létrehozta őket”, nem csak légből kapta, saját munkáiban is ezt alkalmazta. Erről mesélek most egy példát.

Feltehetjük a kérdést: lehetséges-e a fénysebességnél gyorsabb utazás? Erre a „relativitáselmélet válasza” nem egy egyszerű igen vagy nem, hanem az, hogy rossz a kérdés, kérdezzünk valami konkrétabbat. Például megkérdezhetjük: ha eltekintünk minden technikai nehézségtől (amelyek egyébként egyáltalán nem kicsik), lehetséges-e az, hogy egy ember beszáll egy űrhajóba és egy év utazás után a galaxis túlsó szélén landol egy bolygón? Erre a relativitáselmélet egyértelmű válasza az, hogy igen, lehetséges. Ekkor aztán vakarhatjuk a fejünk: hogyha az űrhajós százezer fényév távolságot tett meg egyetlen év alatt, akkor az nem fénysebességnél gyorsabb utazás? De erre a relativitáselmélet felelete ismét csak az, hogy nem igazán, mert a „fénysebességnél gyorsabb utazás” önmagában is téves fogalom.

Hogy feloldjuk ezt a rejtélyt, gondoljuk tovább a dolgot: tegyük fel, hogy az űrutazó eltölt egy kis időt a messzi bolygón, majd hazaindul, és egy éves visszaút után landol a Földön. Emberünk a néhány éves kalandja után azt tapasztalná, hogy egy olyan Földre érkezett vissza, amelyen indulása óta eltelt néhány százezer év. Itt bújik ki a szög a zsákból: a hétköznapi sebességfogalmunk (a newtoni fizika sebességfogalma) azon alapul, hogy az idő minden és mindenki számára azonosan telik, és két pont közti távolság mindenki számára egyenlő. Így a távolság és az idő hányadosaként megkapjuk a sebességet.

Ha egy vonat 50 km/h-s sebességgel halad a Földhöz képest, és a vonat két utasa elindul előre és hátra 5 km/h-s sétatempóval, akkor a Földhöz képest ők 45 km/h és 55 km/h sebességgel mozognak. Egy szemben elhaladó vonathoz képest megint más sebességekkel. Tehát úgy tűnhet, hogy minden sebesség függ a viszonyítási rendszertől. Albert Einstein (egyik) nagy ötlete abban rejlett, hogy feltett egy olyan kérdést, amely ellentmondott ennek a nyilvánvalónak tűnő dolognak: mi van akkor, ha a fény (vákuumbeli) sebessége minden viszonyítási rendszerben, minden irányban egy azonos állandó? Ebből kiindulva matematikai levezetéssel rámutatott, hogy ez nem önellentmondás, csak a newtoni fizika alapfeltevéseinek mond ellent. Ettől persze még a vonatok sebességére tökéletesen alkalmazható a newtoni fizika, a relativitáselméletből származó eltérés oly csekély, hogy nem érdemes vele bajlódni. Tehát az új elképzelés ellenére sem kell kidobni a newtoni fizikát! De például a GPS-rendszerek tervezése esetében már figyelembe kellett venni, hogy a speciális és általános relativitáselmélet szabályai szerint a műholdak órája kicsit másképp jár, mint a földiek, különben hasznavehetetlen lett volna az egész. Azért működhet a GPS, mert ezeket az eltéréseket nagyon pontosan ki lehetett számolni.

A relativitáselmélet tehát kétségkívül működik, mégse mondhatjuk, hogy ez lenne az igazság. Einsteinnek nagy szerepe volt a kvantummechanika megalapozásában is, amely megint más módokon szedi szét a helyről és időről alkotott fogalmainkat. A tényleges kísérletek alapjai nem túl bonyolultak, de most mégis hosszú kitérő lenne. Az eredmények azonban döbbenetesek.

Például ilyesmik: a részecskék úgy tűnik, képesek feltérképezni lehetséges „viselkedésüket” téren és időn át, majd egy olyat „választani” közülük, amely ellentmondásmentes. A kísérletekből egyértelműen kiderül, hogy a részecskék ilyen „döntései” nem korlátozhatóak le a tér és idő adott pontjára. Azaz a hagyományos fogalmaink szerint „egyszerre” dönthetnek a múltban és a jövőben, és a tér távoli pontjaiban. Így a „döntés hatása” semmilyen sebességkorlátot nem tart be, a fénysebességet se, sőt még „az idő irányát” se.

Roppant furcsasága ellenére a kvantummechanika is kétségkívül működik, különben hasznavehetetlenek lennének például a CD-lejátszóink. De alapfogalmaiban is ellentmond a relativitáselméletnek. Mindkét modell egészen elképesztő, de a valóság csak még ezeknél is elképesztőbb lehet.

Aranybányászat

Következő mesénk főszereplőjeként tekintsünk egy embert, aki egy aranybányász cégnek dolgozik azon, hogy a bányászati technológiákat biztonságosabbá és környezetkímélőbbé tegye. Tegyük fel, hogy emberünk ahelyett, hogy minden erejével a neki feltett kérdéseken dolgozna, feltesz magának egy másik kérdést: miért is bányászunk egyáltalán aranyat? Máris hatalmas kupac tömbökben van elzárva rengeteg arany, minden praktikus célra irdatlan mennyiségben, és esztétikai célra is bőven. Miért bányászunk tehát még mindig aranyat?

A kérdés gyerekesnek tűnhet. A fogalomrendszerben, amiben legtöbben gondolkodunk, a válasz látszólag nyilvánvaló. Én mégis azt hiszem, hogy nehezen tudnánk őszinte választ adni. Akárhogy próbáltam ezt a kérdést megfogalmazni, internetes kereséssel mindig csak olyan oldalakra bukkantam, amelyek azt magyarázták, hogy miért érdemes az aranybányász cégekbe befektetni.

Az első kérdés, amit a vizsgálódás során feltehetnénk: kinek előnyös az aranybányászat? Első megközelítésben talán azt mondhatnánk, hogy a folyamatban résztvevő minden embernek: a bankároknak és befektetőknek bevételt teremt, a bányászatban dolgozóknak pedig munkahelyet. Ezzel persze „megfeledkeztünk” azokról, akik a környéken élnek, de nem kívánnának aranybányában dolgozni, se elköltözni, vagy akik a valamilyen szinten mindenképp (de esetleg katasztrofálisan) beszennyezett folyó mellett lentebb laknak. És még több hátrányt találhatunk, ha vagyunk olyan „elvetemültek”, hogy nem csak az emberek érdekeiben gondolkodunk.

De most tegyük fel, hogy csak a pozitívan érdekeltek szemszögéből nézzük a dolgot. Képesek vagyunk túl könnyen arra a következtetésre ugrani, hogyha valami minden résztvevő számára valamilyen szempontból előnyös, akkor ez az egész szükségképpen jó és elkerülhetetlen dolog. De a „játszmázó” pszichológus és „balfácán” példája is rámutatott, hogy ez nem feltétlenül van így.

Ha kitartóan kíváncsiak vagyunk, akkor érezhetjük, hogy valami még mindig bűzlik. Ha az aranybánya bezárna, és a mérgeket eltakarítanák, miért ne lenne ugyanannyi (sőt akár több) lehetősége a résztvevőknek egy boldog és egészséges életre? Élelem, ivóvíz, lakóhely, közösség tekintetében ugyanott állhatnának, vagy még jobban is. Amit veszítenek az csak az, amit „bevételnek” és „munkahelynek” neveztünk. Csakhogy a társadalmunk fogalomrendszerében ezek az „előnyök” képesek felülírni még az alapvető létfeltételek által nyújtott valódi előnyöket is.

A hagyományos közgazdaságtan szerint az önérdekek viszik előre a világot. És ha nem így lenne, akkor tényleg hülyék lennénk, mivel minden faj minden egyede követi valamilyen szempontból az önérdekét, különben rövidtávon kihalnának. De mi van akkor, ha a mai társadalmunkban ezek jelentős része rosszul felfogott önérdek, amelyeket aztán igenis logikusan követünk? Tehát nem azért pusztítjuk az élővilágot, és az emberiség fennmaradásának alapfeltételeit, mert hülyék lennénk. Szerintem sokkal inkább azért, mert sok szempontból „balfácánok” vagyunk.

Ismét: a „játszma” leleplezése nem jelent azonnali megoldást. De lehetővé teszi, hogy higgyünk abban, hogy felépíthetőek másfajta fogalomrendszerek is. Lehetővé teszi, hogy egy olyan terepen vizsgálódjunk, amely az uralkodó gondolkodásmód alapjaival is ütközik. Talán ez mégsem olyan nagy hülyeség.

Még akkor se, ha úgy tűnhet, hogy egy ördögi csapdába vagyunk zárva. Mert mi történne akkor, ha az aranybányász cégnek dolgozó környezetmérnök tényleg komolyan gondolná, hogy az aranybányászat által okozott környezeti problémára a lehető legteljesebb megoldást találja, ahelyett, hogy csak elkenné az egészet? Mi lenne, ha minderről, amiről eddig írtam és többről, benyújtana egy tanulmányt a főnökének? Hát, talán ilyesmi választ kapna: „Még hogy rosszul felfogott önérdekek! Maga az, aki rosszul fogta fel az önérdekét, ki van rúgva!” És kerülne a helyére más, aki „érti a dolgát”.

Ez a csapda végzetesnek tűnhet, de talán mégsem az. Ehhez azonban még jó néhány „csavarral” kell foglalkoznunk. Először is megpróbálok leleplezni néhány ősrégi mesét: az utópia, az apokalipszis és az összeesküvések mítoszait.

Második rész itt.

A gazdasági válságról

Meghitt világvége

Az új mindig jobb?

Kreativitás

Önismeret

Illemtan részletek

A könyv honlapja, fórummal