Műanyag

4

Írta Jand | Világ | 16-06-2010

Címkék:, ,

[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 7. fejezet, fordítás általam]

Halhatatlanságra vágyni nem más, mint egy hatalmas hiba örökös fenntartását kívánni. – Arthur Schopenhauer

Ez a végszó: a világot megölik. Meggyilkolják. És e gyilkosság egyik módja a mérgezés: e kultúra hulladékanyagai nem segítik a tájat – ahogy a hulladékoknak tenniük kéne, ahogy mindig tették – hanem ártanak neki, és megölik. A természetben nincs olyan, hogy szemét. A szemét a mai értelemben modern találmány. És rohadt egy találmány. [Vagy éppen nem rohadt, nem elbomló. És ez a lényeg.]

Ahogy a járványkutató Rosalie Bertel rámutatott, a fajunk egy lehetséges sorsa a mérgezés általi kihalás. Ezen a ponton hozzátehetjük, hogy ez a lehetséges – sőt fenyegető – sors vár az óceánokra, a levegőre, a talajra, és a legtöbb élő testre.

Az összes beszéd a fenntarthatóságról – általunk vagy mások által – csak körültáncolása a központi témának: ez a kultúra megöli a bolygót. [A kultúra szót értsd így: a belső különbségek ellenére is lényegében egyetlen fajta gondolkodásmód, egyetlen fajta életmód: az ipari civilizáció gondolkodásmódja és életmódja – Ford. megj.]

Ez a kultúra megöli a bolygót.

Ez a kultúra megöli a bolygót.

Ez a kultúra megöli a bolygót.

Ha ezt elégszer elismételjük, talán elkezdjük megérteni a legapróbb rémisztő töredékét annak, hogy ez mit is jelent, és akkor végre úgy cselekszünk, mintha ebből bármi számítana nekünk.

Egy fénykép van előttem. Egy teknős fényképe. Vagy inkább valamié, ami egy teknős lehetne. Vagy valamié, ami egy teknős tudna lenni és kellene lennie, és persze így is egy teknős, csak egy olyan, akire egy műanyag gyűrű akadt a páncélja közepén. [Susan Casey: Our Oceans Are Turning Into Plastic… Are We?]

A teknős növekedett. A páncél a gyűrű alatt nem. A teknős – és azt kívánom, ez bárcsak a saját fantáziám lenne – úgy néz ki, mint egy homokóra. Néhány hete láttam először ezt a képet, és azóta nem tudtam kiverni a fejemből, se a szívemből. De természetesen van különbség aközött, hogy empátiát érzek más iránt, és ahogy neki élnie kell az életét. Én elsétálhatok. Megjátszhatom, hogy minden a legnagyobb rendben van. A teknős ezt nem tudja megtenni. Az a műanyaggyűrű eltorzította a teknőst, az életét sokkal rosszabbá téve.

Most egy másik kép van előttem. Egy folyóról, vagy legalábbis ezt mondták nekem. Én nem tudom ezt megállapítani, mert annyi a szemét. A hozzá tartozó cikk kijelenti: „Valaha egy nyugodt folyó volt, ahol a halászok kivetették hálóikat, ahova tengeri madarak jöttek táplálkozni, és a természet szépsége megbabonázta a látogatót. A falusiak vizet gyűjtöttek egyszerű otthonaik számára, és rizstáblák élvezték az öntözőcsatornák vizét. Ma a Citarum egy válságban lévő folyó, amelyet kilencmillió ember háztartási szemete fojt meg, és gyárak százainak a hulladékanyaga telíti. Olyan vastag a szeméttakaró, hogy a kis halászcsónak, ami úszik rajta, az egyetlen jel arra, hogy víz van alatta. A csónak tulajdonosai többé nem próbálnak halat fogni. Sokkal jövedelmezőbb, ha azzal a szeméttel kereskednek, amit meg tudnak menteni – műanyag palackok, törött széklábak, gumikesztyűk – fertőzéseket kockáztatva minden héten egy vagy két fontért cserébe [brit szerző cikke: így angol font – Ford. megj.], ha szerencsések.” [Richard Sears: Is this the world’s most polluted river?]

És egy másik kép. Egy sirály csontváza. A bordái között egy kupac műanyag. Egy bizonyos értelemben ez a kép kevésbé borzalmas, mint az előzőek, mivel ezt könnyen lehet hamisítani: valaki berakhatta a műanyagot a csontváz belsejébe. [Casey] De egy északi-tengeri fulmárokról (egy sirályfajta) szóló tanulmányból tudom, hogy a madaraknak átlagosan negyvennégy darab műanyagdarabot találtak a gyomrukban, amely súlyarányban olyan, mintha egy emberben két kiló lenne. [Alan Weisman: Polymers Are Forever] Volt olyan madár is, amely több mint 1000 műanyagdarabot fogyasztott, ami a testében ragadt.

A következő képen egy tengeri teknőst látok, akinek egy műanyagzacskó lóg ki a szájából; az óceáni állatok a lebegő szatyrokat gyakran medúzának nézik. Néha megeszik. És néha belehalnak.

Most egy „szellemháló” képét nézem, egy műanyag halászati hálóét, amelyet elengedtek egy kereskedelmi halászhajóról. A háló lebeg a vízben, megtelik halakkal, teknősökkel, tengeri emlősökkel és madarakkal – mindenkivel, aki beleakad – és végül a tenger fenekére süllyed. Amikor a testek eléggé elbomlanak ahhoz, hogy szétessenek, a háló újra felemelkedik és a folyamat újraindul.

Biztos vagyok benne, hogy már el tudod képzelni a számokat. A tengeri hulladék több mint egymillió madarat, százezer emlőst és teknőst öl meg évente, és irdatlan számú halat [Casey] – és ezek közül minden egyes egyed érdemes a megfontolásra. Hatszor annyi műanyag van a Csendes-óceán közepén, mint fitoplankton. (Képzeld el, hogy enni próbálsz, és hétből hat falat csak műanyagból áll; nem csoda, hogy annyi tengeri állat halálra éhezik, amint a gyomrukat megtölti a műanyag. Mások a szorulásba halnak bele, amit a beleiket elrekesztő műanyag okoz, és én is megtapasztalva az elrekedt bélrendszer kínjait, amely nagyságrenddel nagyobb fájdalommal jár, mint egy csonttörés, elmondhatom, hogy nem tudok elképzelni ennél sokkal gyötrelmesebb halálmódot.) Ez a műanyag nem bomlik el, csak egyre kisebb és kisebb darabokra törik, amíg mára már rendszeresen megtalálható a fitoplankton sejtekben is.

A műanyag mindenütt ott van az óceánokban – és ezt úgy értem, hogy mindenütt – de ott gyűlik össze, ahova az áramlatok hordják. Ezeken a helyeken a kultúránk lényege és végeredménye nem is lehetne világosabb. Ahogy egy szerző leírta, „Először műanyagzacskókat látott, szellemekként lebegve a felszínen, aztán egy ronda kupac összegabalyodott szemetet: hálókat és köteleket és üvegeket, motorolajos flakonokat és törött fürdőkád-játékokat, egy megtépázott ponyvát. Gumiabroncsokat. Egy közlekedési bóját. Moore nem hitt a szemének. Itt, kinn ezen a távoli helyen, a víz egy műanyag vackokból álló levesre hasonlított. Mintha valaki fogta volna fiatalkorának érintetlen tengeri látképét, és kicserélte volna egy szemétlerakóéra.”

A cikk folytatódik, „Hogyan került ide ez a rengeteg műanyag? Hogy kezdődött a szemétáradat? Mit jelent mindez? Ha ezek a kérdések nyomasztónak tűnnek, Moore hamarosan rájött, hogy a válaszok még inkább azok, és ez a felfedezés irtózatos képet fest az emberek – és a bolygó – egészségére nézve. Ahogy az Alguita [a hajó] átsiklott a területen, amit ma a tudósok úgy hívnak, hogy a ’Keleti Szemétfolt’, Moore ráébredt, hogy a műanyag-ösvény száz mérföldekig tart. Elkeseredve és kábultan, egy hétig hajózott a hullámzó, mérgező romokon, amelyeket a körkörös áramlatok csapdába ejtettek. Saját rémületére, felfedezte a huszonegyedik század Leviatánját. Amelynek nem volt feje, se farka. Csak egy végeláthatatlan teste.” [Casey]

Ez a „szemétfolt” közel akkora területű, mint Afrika. És hat másik is van. Összességében az óceánok területének 40%-át fedik, a bolygó felszínének 25%-át. [Casey]

Nem csak a folyami és tengeri élőlények – és a folyók és óceánok maguk – azok, akiket megöl a műanyag. A szárazföldieket is, beleértve minket. És őszintén, bár én szeretem az embereket, ezen a ponton több fájdalmat érzek a teknősök iránt, akiknek a faja nem tett semmit, amivel ezt kiérdemelhetnék, mint az emberek iránt, és főleg a gazdag emberek iránt, akik életmódja lehetővé tette ezen gyilkosságokat. A gazdag emberek legalább addig is műanyag poharakból ihattak és műanyag Barbi-babákkal játszhattak, és műanyagborítású televíziót nézhettek – műanyaggal szigetelt elektromos vezetékek által – mielőtt ezek a műanyagok megmérgeznének és megfojtanának mindnyájunkat.

És a műanyagok ténylegesen megmérgeznek és megfojtanak mindnyájunkat.

///

Mi a műanyag? Az biztos, hogy sokat tapintunk és látunk belőle. Én most műanyag billentyűzeten gépelek, egy műanyagot is tartalmazó széken ülve, és ha megszakít egy telefonhívás, a telefon is, mint gondolhatod, műanyagból van. Később az órám (egy divatos fajta, amely madárcsicsergéssel jelzi az órákat, tehát ezek szerint, míg a valódi madarak haldokolnak a valós világban, addig is hallhatjuk a hangjukat – minden órában, amíg az elem le nem merül) tizenegyet jelez, így odanézek, és nos, mind tudjuk, hogy az is miből van. Sok jut a táplálékunkba is, sokkal több, mint amiről a legtöbbünk tud. De abban nem vagyok biztos, hogy mindenki tudja, hogy mi is az. Abban se vagyok biztos, hogy én jól tudom.

Így megnyitotam a Google-t, és beírtam: „What is plastic” (Mi a műanyag?). Meglepő módon – bár azt hiszem, ennek engem nem kellett volna meglepnie – messze a legtöbb találat egy kicsit más kérdést válaszol meg: „What is plastic surgery?” (Mi a plasztikai műtét?) Bár furcsán hat rám, hogy az ideák nagy tárházában több ember kíváncsi arra, hogy mi a plasztikai műtét, mint az az anyag, amit nap mint nap többet érintenek, mint szinte bármi mást, többet, mint ételt vagy emberi bőrt (én messze sokkal többet „simogatom” a számítógép billentyűit, mint egy másik emberi lényt, amely egyszerre szánalmas és felháborító; és ami ennél még szánalmasabb és felháborítóbb az csak az, hogy mindezidáig ezt sose fogalmaztam meg, még magamnak se), átugrottam az oldalakat, amelyek a saját arcom és testem megváltoztatásáról szóltak, és egyenesen azokra léptem, amelyek arról az anyagról szólnak, amelyek a bolygó arcát és testét változtatják meg.

Ezt olvashattam: „A műanyagok polimerek, és főként szén, hidrogén és oxigénatomokból állnak.” Tudtam a szénről, hidrogénről és oxigénről, de mi a fene az a polimer? Az iskola már rég volt, és az összes, amire emlékszem a szerves kémia tárgyamból az ez: a) a szerves ebben a kontextusban nem azt jelenti, hogy „organikus” mint „kőolajalapú rovarirtók és műtrágyák nélküli”, hanem csak annyit, hogy „szénlánc-vázú” tehát a nem-organikus rovarirtók ebben az értelemben szervesek, és az, hogy ez bennem így maradt meg, segít megmagyarázni a következőt; b) hármas alát kaptam. Tehát mi is az a polimer? Ó, talán leállhatnék az aggódással, és elolvashatnám a következő sort: „A polimerek atomok hosszú láncai, amelyben egy blokk újra és újra ismétlődik.”

Oké. Ez a műanyag. És most, hogyan terítette be a bolygót? Nos, tovább olvasva, „Alexander Parkes, angol feltaláló (1813-1890) alkotta megy a legelső fajta műanyagot 1855-ben. Piroxilint, a cellulóz egy részlegesen nitrált formáját (a cellulóz a növényi sejtek falának fontos alkotóeleme) vegyített alkohollal és kámforral. Ez egy kemény, de rugalmas, átlátszó anyagot hozott létre.” Meg tudod tippelni, hogy nevezte Parkes az anyagot? Miért nem lep meg, hogy ebben a végletesen önimádó kultúrában, az anyag, amelyet a másokra gyakorolt hatásával való legkisebb törődés nélkül gyártottak, a „Parkezin” nevet kapta?

A cikk folytatódik, „Az első szintetikus polimer-alapú műanyag fenolból és formaldehidből állt, és ennek az első járható és olcsó előállítási módját Leo Hendrik Baekeland találta fel 1909-ben, és a termék a Bakelit nevet kapta.”

Baekeland arra találta ki a Bakelitet, hogy elektromos motorok és generátorok vezetékeinek szigetelőanyaga lehessen. A fenolnak és formaldehidnek ez a ragacsos keveréke rendkívül megkeményedik, ha felmelegítik, majd lehűtik és száradni hagyják. Az 1920-as évekre a bakelit a fogyasztói termékek széles körében használttá vált. A weboldal folytatja: „Ezerféle formába öntötték, rádiókhoz, telefonokhoz, órákhoz, és természetesen billiárdgolyókhoz. Az USA kormánya még azt is fontolgatta, hogy abból készítsenek egycentes érméket, amikor a Második Világháború rézhiányt okozott.” [Wikianswers] A kedvenc szavam az előbbi részből a természetesen. „Természetesen billiárdgolyókhoz.” Hát hol lenne a világ billiárdgolyók nélkül?

Valójában műanyag billiárdgolyók hiányában kétségkívül kevesebb elefánt lenne, és billiárdgolyók hiányában talán nem is létezne műanyag. Ezt úgy értem, hogy bár fából és agyagból is készültek néha billiárdgolyók, de a Smithsonian Múzeum szerint „az elefántcsont kivételével semmi más természetes anyagnak nem volt meg a szükséges mérete, keménysége és szépsége ahhoz, hogy egy billiárdszoba igazi kelléke lehessen.” [link] Adva ezt a kultúrát, lényegében elkerülhetetlennek látszott, hogy az elefántokat mind leöljék az agyarukért, hogy a billiárdgolyók iránti keresletet kielégíthessék. A zongorabillentyűk is kemény vámot szedtek, ahogy az elefántcsont fésűk és kis faragványok is, de messze a leglényegesebb tényezője az elefántpopulációk gazdaság által hajtott hanyatlásának a billiárdgolyók voltak. Igen, az elefántok majdnem kihaltak a billiárdgolyók miatt. Igen, gyűlölöm ezt a kultúrát. Az ok, ami a keresletet felnyomta az, hogy amíg zongorabillentyűk százai készülhetnek egyetlen agyarból, ugyanaz az agyar csak négy-nyolc billiárdgolyóhoz elég. Ez egy vagy két elefántot jelent minden billiárdasztalra nézve.

Ebből következően a tizenkilencedik század közepén a billiárdgolyó-ipar 10000 dolláros díjat írt ki annak, aki feltalálja az elefántcsont alternatíváját. Ezt persze nem azért tették, mert aggódtak volna az elefántokért, hanem mert a mészárlás oly nagy volt, hogy veszélyeztette a saját üzletüket.

Hogy megszerezze ezt a vagyont, a feltaláló John Wesley Hyatt elkezdett kísérletezni a Parkezinnel, és végül kidolgozta azt, amit sokan a legelső ipari műanyagnak neveznek: a cellulóz-nitrátot. Ez a vegyület remekül bevált volna billiárdgolyónak, egyetlen elég kellemetlen hibája akadt csak: a cellulóz-nitrát azóta lőgyapot néven is ismeretes, üzemanyagként vagy robbanószerként is felhasználható. Hatszor erősebb, mint a fekete lőpor, de az instabilitása használhatatlanná (vagy legalábbis veszélyessé) teszi kézifegyverekben. Villanópapírnak is nevezik, és bűvészek használják, mert pillanatszerűen ég el, és nem hagy hamut. Mindezek ellenére, a cellulóz-nitrátot és az azt követő egyéb műanyagokat elkezdték billiárdgolyókhoz használni. [Bár Hyatt balszerencséjére, a golyógyártó cég nem tartotta be a pénzdíjas ígéretét.]

Ezzel visszajutottunk a Bakelithez. Bár a cellulóz-nitrát használható volt billiárdgolyókhoz (és még inkább használható volt James Bond típusú mutatványokhoz), és bár a cellulóz-nitrátot gyakran nevezik az első műanyagnak, nem az első igazi műanyag. Ez a cím a Bakelitnek jár, a huszadik századból, mert az teljes egészében szintetikus, semmilyen természetben előforduló molekulán nem alapul.

Ez azt jelenti, hogy senki – egy állat, gomba, növény, baktérium: senki – se evett Bakelitet korábban, ami azt jelenti, hogy senki se bontja el a táj számára hasznosítható formára.

Ez egy probléma.

Egy nagy probléma.

Nem, ez egy nagyon nagy probléma.

///

Tisztában vagyok e kultúra halálfélelme és a műanyaggyártás és egyéb nem elbomló anyagok előállításának kapcsolatával. Tisztában vagyok e kultúra teljes félelmével a természeti folyamatoktól – az olyan folyamatoktól, amelyek a kultúra tagjai irányítási körén kívül esnek, mint az öregedés, halál, elbomlás, mások általi elfogyasztás – és ennek kapcsolatával a többé-kevésbé tartós anyagok gyártásával. És ezen túl, tisztában vagyok az ilyen többé-kevésbé tartós anyagok gyártása – amelyek, mivel többé-kevésbé tartósak, nem segítik a talajt és levegőt és vizeket, és az ezekben élő lényeket – és ennek a bolygó meggyilkolásával való kapcsolatával.

Továbbá tisztában vagyok a halandósággal – a sajátoméval és másokéval egyaránt.

Reggel van. A beleim – Crohn betegségem van, gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan Crohn betegségem – felébresztenek az álmomból, amelyben az olvasószemüvegem, amit a korom rám kényszerített az utóbbi néhány évben, egyre inkább elégtelenné válik, amint a látásom még elmosódottabb lesz.

De felébredek. És látok. Felállok, az ízületeim panaszkodnak. A bokáim, amiket tönkretett az egyik gyógyszer, amit a Crohn betegség kordában tartására kaptam, különösen hangosan panaszkodnak. Néha nem tudok járni.

Narcissus – a kutyám aki akkor még nem halt meg néhány hónapja, a tizenhat éves Narcissus, aki már nem hall és alig lát, és a fő élvezeteit a simogatásból, evésből, alvásból és álmodásból (bármiről álmodjanak is az öreg kutyák) nyeri – felsóhajt, és felkiált a fájdalomtól, amit pusztán a felállni próbálás jelent. Segítek neki. Amint felállt, rám néz és csóválja a farkát. A szívem eltelik szeretettel és örömmel és bánattal, mint minden alkalommal, mikor ősöreg arcára tekintek.

Tegnap segítettem édesanyámnak a virágoskertjében. Ő is egyre öregszik, és ahogy nap mint nap látom, tisztában vagyok azzal, ahogy a Pink Floyd megénekelte, mindig öregebb, kevesebb lélegzete van hátra, egy nappal közelebb jutott a halálhoz. Az elmúlt években elkezdett beszélni arról, hogy ki kapja majd a kézi szőtteseit, miután meghal.

Arra kért, hogy vágjam le vagy húzzam ki az elszáradt levendulákat. Ő már túl öreg, túl fáradt ahhoz, hogy annyit gyomláljon, amennyit szokott, és a füvek kiszorították a levendulát. Kihúztam a halott növényeket, és tisztában voltam azzal, amivel mindig tisztában vagyok, amikor itt segédkezem neki, hogy a kertészkedés csak egy kísérlet arra, hogy megállítsuk a növények szukcesszióját, és ez is csak egy megszakítása a természetes körfolyamatoknak.

Vissza ma reggelhez. Kezembe veszek néhány étteremből származó papírszalvétát, és kilépek. Fájnak a bokáim. Madáréneket hallok, amint egymásnak válaszolgatnak, [aközött, hogy ezt megírtam és szerkesztem egy év telt el, ez alatt az itteni erdő majdnem elcsendesedett amint a madárpopulációk összeomlottak] és emlékeztetnek a bolygó folyamatos gyilkolására: tegnap olvastam egy beszámolót egy négy éves tanulmányról, amelyben az énekesmadár populációkat vizsgálták, amelyek közül sok összeomlóban van, megannyi más vadon élő fajhoz hasonlóan. A fürjek 80%-al ritkultak meg az elmúlt negyven évben. A lappantyúk 70%-al. A cinegék 60%-al. A kolibrik majdnem 60%-al. Élőlény élőlény után. És természetesen, mivel a főáramú sajtóról van szó, találtak egy főáramú környezetvédőt – Carol Brownert, a Környezetvédelmi Hatóság (EPA) korábbi elnökét – aki ehhez hozzátette, hogy nincs szó vészhelyzetről. Ha az emberi populáció 80%-ot esne negyven év alatt, azt a kapitalista sajtó vészhelyzetnek nevezné. (Vagy mit szólsz ehhez: képzeld el, mekkora „Vészhelyzet!”-et kiáltana a kapitalista sajtó, ha a nemzeti össztermék (GNP) esne 80%-ot negyven év alatt. A fenébe is, képzeld el, mekkora lenne a „Vészhelyzet!” kiáltozás, ha a GNP növekedése esne 80%-ot negyven év alatt. Kultúránk groteszk, menthetetlen, és szinte teljes őrültségét jelzi, hogy a GNP fontosabb, mint az élet. Már egy tucat könyvet írtam erről az őrültségtől, de a színtiszta borzalma és hülyesége még mindig szíven üt.) Ezen a ponton viszont már nem tudom, hogy hány élőlény szomorkodna, ha minket látna hanyatlani. Nem hibáztatom őket. Lennének olyan lények, akik arra panaszkodhatnának, hogy ez az összeomlás túl későn jött ahhoz, hogy megmentse a bolygó nagyrészét. És őket sem tudom hibáztatni.

Ezzel arra is célzok, hogy természetesen van különbség halál és halál közt. Van különbség egyetlen cinege halála, és a cinegeközösségek halála közt. Van különbség egyetlen egyed és egy egész faj, közösség, a bolygó halála közt. A félelmünk az elsőtől egy fontos előidézője a másodiknak, részben azért, mert a kétségbeesett próbálkozásaink során, hogy valami maradandót alkossunk, maradandó anyagokat hoztunk létre – biológiailag nem lebomlóakat, másszóval ehetetleneket – amely csak egy része az irányításra való kétségbeesett törekvéseinknek, amely egy része a személyes halál tagadására való kétségbeesett próbálkozásainknak (a sajátunkénak, miközben megöljük a körülöttünk lévőket).

Ismerem az itteni szélességi kör lehetséges sorsát, és tudom, hogy ez az összes gyönyörű fa, ez az összes gyönyörű élőlény – ebben a pillanatban épp két banáncsigát látok összegabalyodva, és tegnap éjjel egy békát cipeltem ki a konyhám viszonylag steril környezetéből az élet kinti lármájába – ők mind halálra vannak ítélve, akkor is, ha a globális felmelegedés a sokak által jósoltnál csak sokkal enyhébb üteműnek alakul.

Leguggolok. A térdeim, bokáim, és múlt hónaptól kezdve már a könyöízületeim is csikorognak. Eleresztem magam. Több táplálék a talajnak, a csigáknak, és az ősöreg Narcissusnak, aki itt áll mögöttem farkát csóválva.

///

Láttam a kultúránk halhatatlanság iránti küldetésének eredményeit, és ezek nem túl szépek. Elértünk egyfajta halhatatlanságot, és ezt műanyagnak hívják.

A halhatatlanság iránti küldetés helytelen, nem csak azért mert az élet igényli a halált, nem csak azért, mert végül minket is meg kell egyenek, mint ahogy mi eszünk, nem csak azért mert helytelen gondolkodásmódot és életmódot eredményez, nem csak azért, mert megöli a bolygót, hanem mert annak alapvető félreértéséből ered, hogy mi marad fenn. Mint minden káros pótszer, fogja az igazságot és eltorzítja és megrontja. [Ezt Jensen az Endgame című könyvében fejti ki bővebben, fordításom itt – Ford. megj.] Ebben az esetben összekeveri az élő táj fennmaradását a saját egyéni (és kulturális) fennmaradásunkkal. [És fontos, hogy fennmaradást mondtam és nem halhatatlanságot. Van különbség.]

Talán, azt hiszem, segítene, ha ejtenénk önimádatunkat, ejtenénk kedvenc színjátékunkat arról, hogy minden értünk létezik, és mi vagyunk a célja, vagy akár a főszereplői ennek a szívszorítóan és elképesztően gyönyörű előadásnak – és valahogy visszatérnénk a természeti közösségekkel való szövetséghez, átalakítanánk a vágyainkat az ő érdekükben, átalakítanánk a folytatólagosság iránti vágyainkat rájuk, és az élet mindig meglepő folyamatai felé.

Nem az a cél, hogy befagyasszuk magunk, vagy bárki mást az időben, mint megannyi rovar, aki fennakad az átlátszó műanyag papírnehezékeken, hanem hogy belemélyedjünk az élet szívszorító és örömmámoros folyamataiba.

Mielőtt visszamennék a házba, egy utolsót pillantok a körülöttem lévő gyönyörű erdeifenyőkre, jegenyékre, lucfenyőkre és égerfákra. Körülnézek a kicsiny virágokon, amelyek csak néhány napig virágoznak, aztán magvat hoznak és elszáradnak, és amelyek neveit nem ismerem. A csigákra nézek. A talajra, amely elbomlott levelekből és füvekből és fából és szarból áll – a sajátoméból és másokéból – és otthona megannyi lénynek, aki él, eszik, szarik, szeret, meghal, elbomlik. Amaru sírjára nézek, a sírra amely, mint minden itteni dolog víz alá kerül, amikor illetve ha a jégsapkák elolvadnak. A tízéves border collie kutyám boldog arcára nézek, akit egy tóból mentettem ki, a saját érddekében, és hogy Narcissus és az én barátom lehessen. A saját kezeimre nézek, látom, amint azok is a testem többi részéhez hasonlóan, öregszenek (édesanyám mondta, hogy ő akkor jött rá, hogy öregszik, amikor bedugta a kezét egy pulóverbe, és az anyja keze jött ki az ujjából). Öregszem. Egy nap meghalok.

És újra Narcissusra nézek, a kedves, odaadó arcára és fátyolos szemeire, és ismét eltelik a szívem szeretettel és örömmel és bánattal, mint minden alkalommal, mikor ősöreg arcára tekintek.

///

Mára a műanyag ott van szinte mindenütt. A mindenütt alatt azt értem, hogy a fogyasztói termékek hatalmas részében, ételben és csomagolásban, flakonokban és a benne lévő folyadékokban. A mindenütt alatt azt értem, hogy az óceánokban, a levegőben, és a talajban. A mindenütt alatt azt értem, hogy a Mount Everesten és a Mariana-árokban, és távoli erdőkben. A mindenütt alatt azt értem, hogy minden anya tejében, a jegesmedvék zsírjában, minden halban, minden majomban, minden énekesmadárban, minden békában. És megnyugodhatsz, te se vagy kivétel.

És ez egy nagyon rossz dolog.

Kezdjük a polibrómozott-difenil-éterekkel (PBDE), amiket tűzállóként használnak megannyi különböző termékben, mint a számítógépek, szőnyegek és festékek. Nagy mennyiségben használják az autókban is, a phtaláttokkal együtt (erre mindjárt visszatérünk), és ezek okozzák az „új autó illatot”, amelyet bár egyesek romantizálnak, valójában mérgező kipárolgást jelent. A PBDE-kről kimutatták, hogy máj- és pajzsmirigy-mérgezést, szaporodási zavarokat és csökkent memóriát okozhat. [Casey] Az utóbbi három évtizedben a környezetbe kerülő PBDE-k mennyisége három-öt évente megduplázódott. Nem meglepő módon, az emberekben mért PDBE szintek szintén három-öt évente duplázódtak (Ami azt jelentheti, hogy mostanra 128-szor annyi PDBE van a testünkben, mint amennyi 28 éve volt). [Lisa Stiffler: PDBEs: They are everywhere, they accumulate and they spread]

A pthalátok, amiket a műanyagok puhává és hajlékonnyá tételére használnak, legalább ugyanilyen rosszak. Az ipari civilizáció körülbelül félmillió tonna pthalátot gyárt évente. A pthalátokat milliónyi termékben használják, a lakktól kezdve kozmetikumokig, a folyamatos hatású gyógyszerek bevonatától ételcsomagolókig, és elég könnyen kiszivárognak ezekből, hogy mára megtalálható a vérünkben, vizeletünkben, nyálunkban, ondóban, anyatejben, magzatvízben. A pthalátok mérgezőek az ivarszervekre nézve. [Casey]

De a pthalátok veszélye nem merül ki ebben. Néhány ételcsomagolásban és műanyag palackban, a pthalátok közösen fordulnak elő a biszfenol A-val (BPA). Az ipari civilizáció úgy hárommillió tonna BPA-t állít elő évente, és megtalálható majdnem minden emberi testben, és feltehetőleg nem-emberi testek hasonló hányadában (nem mintha a legtöbbünk emiatt különösebben aggódna). Az élő szervezetre gyakorolt hatások horrorisztikusak. Csupán napi elfogyasztott 0,025 mikrogramm testsúly-kilogrammonként (és a jelen helyzetben az ételből elfogyasztott viszonylag alacsony szint körülbelül napi 1,5 mikrogramm testsúly-kilogrammonként, és a magas szint úgy 13 körüli; természetesen a műanyagok feltalálása előtt ez pontosan napi 0 mikrogramm volt testsúly-kilogrammonként) már tartós elváltozásokat okoz az ivarszervekben és a mellek szöveteiben, amelyek fogékonnyabbá teszik a sejteket a hormonok és karcinogének hatásaira. Napi két mikrogramm testsúly-kilogrammonként már a prosztaták 30%-os megnagyobbodásához vezethet (eltűnődtél már valaha azon, hogy vajon miért hirdeti annyi reklám a megnagyobbodott prosztata orvosságait?). 2,4-nél, az áldozatokra (mert azok, jobban mondva azok vagyunk) korai pubertás és a férfiaknál a tesztoszteronszint csökkenése jellemző. 2,5-nél nő a mellrák kockázata (és felfigyeltél a mellrák előfordulásának robbanásszerű terjedésére, ugye?). Napi 10 mikrogramm testsúly-kilogrammonként növeli a prosztatarák kockázatát (Muszáj folytatnom ezeket a zárójeles megjegyzéseket, vagy máris látod a hatásukat a saját és szeretteid életében?). Ugyanez a dózis gyengíti az anyai ösztönöket. Megduplázva, károsítja a petéket és a kromoszómákat. Napi 30 mikrogrammra emelve testsúly-kilogrammonként, a hatás hiperaktivitás, és az agy normális nemi különbözőségeinek visszájára fordulása (hol vannak a családi értékeket szajkózó emberek, amikor tényleg szükség lenne rájuk?). Felemelve napi 51 mikrogrammra testsúly-kilogrammonként, végre elérjük azt, amit az USA a biztonságos szintnek jelöl ki. [Wikipedia]

Természetesen az ipari hazudozók, akarom mondani, képviselők, azt hajtogatják, hogy a biszfenol A biztonságos, és a kitettségünk alacsony. De jobban megnézve, az ipari hazudozókat – akarom mondani, képviselőket – azért fizetik, hogy hazudjanak – akarom mondani, képviseljék – a nagyvállalatok pénzügyi érdekeit, a többieké (és a világ maga) nem számít. Ez esetben a hazugságok olyan formákat ölthetnek, hogy a patkányokon kísérletezve, kiszelektálódnak közülük a vegyszerre ellenállóbbak, és ezeket a tanulmányokat úgy állítják be, mint értelmeseket; elfeledik azt megemlíteni, hogy vegyi és műanyag-ipari nagyvállalatoktól kaptak rá pénzt; megpróbálják megvesztegetni azokat a tudósokat, akik szerint a biszfenol A veszélyes; használják azokat a statisztikai manipulációkat, amiket a nagyvállalati tudósoktól már megszokhattunk; és persze végül marad a régi, jó öreg hazugság (és a hazugságnak néhány olyan formája, amely még a legeltompultabbakat is megdöbbentené).

De a biszfenol A nem a műanyagok legrosszabbika. Ez a megtiszteltetés valószínűleg a polivinilkloridnak jár, vagyis a PVC-nek. A PVC az egyik leggyakoribb műanyag, több mint 7 millió tonnát gyártanak belőle csak Észak-Amerikában. Ennek 80%-át építkezésekhez használják, és ebből jelentős részt tesznek ki a csővezetékek, és a burkolók. De használják vezetékek szigetelésére, szőnyegek hátlapjához, ablak- és ajtókeretekhez, zuhanyfüggönyökhöz, bútorokhoz, csatornákhoz, nyílászárókhoz, szegélyekhez, és így tovább. [PVC Facts, Healthy Building Network] És természetesen nagy mennyiségben használják kórházakban, az ágytálaktól a katéterekig, az etetőcsövektől a hemodialízis eszközökig, a kesztyűktől az infúziós csövekig. Ez az emberekbe két úton juttat dioxint: a kiszivárgás által, és a füst által, ami később a kórházi szemétégetőben keletkezik. Amint Carolyn Raffensberger, a Tudomány és Környezeti Egészség Hálózat igazgatója megfogalmazta nekem, „Mihez kezdünk azzal az iróniával, hogy a hagyományos nyugati egészségügy egy annyira mérgező iparág? Elégetik a PVC eszközöket, amelyekkel kezelték a rákodat, és az így kibocsájtott mérgekkel mást segítenek hozzá ugyanehhez a betegséghez. Mi értelme van ennek? Higanyos hőmérőkkel is dolgoznak, és aztán felküldik azt is az égetőbe, hogy halakba kerülhessen, és végül agykárosodást okozhasson a gyermekedben. Hol van ennek az értelme?”

Természetesen egyáltalán nincs értelme.

Vissza a PVC-hez. A probléma egy részét az adja, hogy a klór-ipar terméke, és mára a klór felhasználásának legnagyobb területe. Mi mind ismerjük a klórt egy formájában: a konyhasóban (nátrium-klorid). De a klór-ipar hatalmas mennyiségű (adófizetők pénzéből támogatott) villamos energiát használ arra, hogy feltörje ezt a kémiai kötést, és a klór egy különösen reakcióképes és ritka formáját előállítsa. Dioxin is keletkezik – rengeteg.

A dioxin egy közös név a vegyületek egy egész osztájára (poliklórozott dibenziodioxinok, azok számára, akik kémia jegyei jobbak voltak az enyémnél), amelyek bár kis mennyiségekben léteznek a természeti világban is, de gyakorlati szempontból nézve lényegében a vegyi és műanyag-ipar termékei. A dioxinok az elképzelhető legmérgezőbb vegyületek közé tartoznak, néhány rész per trillió szinten már veszélyt jelentenek (ez azt jelenti, hogy egyetlen csepp képes lenne megmérgezni egy kilométer hosszú teherszállító vonatnyi folyadékot). Erősen karcinogének és mérgezőek, és hozzákapcsolódnak a sejtek hormon-receptoraihoz, módosítva nem csak a sejt működését (ami már magában is rossz lenne), hanem ténylegesen a genetikai struktúráját is. Ezen túl, a dioxinok a zsírokhoz kapcsolódnak, és abban tárolódnak, és amikor valaki megeszi ezt a zsírt, az megeszi a dioxint is. Ha egyszer bekerültek a testedbe, többnyire már nem szabadulsz meg tőlük. [Wikipedia] A legtöbb dioxin felezési ideje négy év húsz év közé esik az emberi testben. [Isamu Igura: Half-life of each dioxin and PCB congener in the human body]

Sajnos dioxin nem csak a PVC-gyártás során keletkezik. Kiszivároghatnak magukból a PVC-ből is, és akkor is felszabadulnak, amikor a PVC-t elégetik. Sok más ipari dioxinforrás is létezik, beleértve a hírhedt Agent Orange-ot, de a gyomirtók és fa-tartósítók előállítása és használata, az olaj finomítása és elégetése során is keletkezik, gépkocsik és teherautók kipufogógázában, és így tovább. A dioxinok szó szerint a vegyi és műanyag-ipar elkerülhetetlen melléktermékei.

Örömmel értesülhetsz viszont arról, hogy a PVC ipar a szívén viseli a te érdekedet is. Válaszul a dioxinok emberi egészségre gyakorolt hatásai miatti közfelháborodásra, az 1990-es években a Vinyl Institute kidolgozott egy tervet. Kijelentették, „A terv rövidtávú célja az, hogy ellensúlyozza a negatív sajtó hatásait azáltal, hogy a vinil ipart egy proaktív és együttműködésre kész entitásnak mutatja be, amely vállvetve dolgozik a Környezetvédelmi Hatósággal, hogy bemérjék és minimalizálják a dioxin kibocsájtását.” És hogyan is működött ez az „együttműködés”? Nos, a Vinyl Institute és a Környezetvédelmi [sic] Hatóság együttműködött abban, hogy a PVC-ipar legyen a dioxin-kibocsájtásról való információk egyetlen forrása: ők gyűjtik, elemzik és értelmezik az összes adatot, és átnyújtják ezt a bűnös mértékben hiszékeny hatóságnak, ami aztán rányomja a bélyegzőjét erre az „adatra”.

Ennek a mindannyiunkat megmérgező összeesküvésnek a két tagja megállapodott abban, hogy az adatok kollegiális lektorálása szabadon folyhat, de mivel az adatgyűjtő módszerek maguk titkosak – lényegében láthatatlanok a külső lektorok számára – az iparon kívülieknek nincs módja arra, hogy bármi bizonyosságot szerezhessen a folyamat bármely részletének helytállóságáról. [Joe Thornton: Dioxin From Cradle To Grave] És természetesen ez volt az egésznek a célja.

Máris sokkal nyugodtabb vagy, ugye?

A pthalátok, biszfenol A, és dioxinok mind hormongátló hatásúak, ami azt jelenti, ahogy egy szerző megfogalmazta, „zavart okoznak az endokrin renszerben – a hormonok és mirigyek kényesen kiegyensúlyozott rendszerében, amelyek lényegében minden szervre és sejtre hatással vannak – azáltal, hogy a női ösztrogén molekulához hasonlóan viselkednek. Tengeri környezetben, a túlzott ösztrogénszint olyan Alkonyzóna-szerű felfedezésekhez vezetett, ahol a hím halak és sirályok nőstény nemi szerveket növesztettek.” [Casey]

Úgy tűnik, ahogy Marc Goldstein, a Cornell Intézet a Reproduktív Orvoslásért igazgatója fogalmaz, „A születés előtti kitettség, már kis dózisokban is, visszafordíthatatlan károkat okozhat a csecsemő ivarszerveiben.” [Casey]

Továbbá, a kitettség, például a BPA-nak az áldozatok elhízásához vezet (több és nagyobb zsírsejt keletkezik). Dr. Frederick vom Saal, a kolumbiai Missouri Egyetem professzora szavaival, aki külön vizsgálta a műanyagok ösztrogén-szerű vegyületeit (és akit a saját kutatása arra ösztönzött, hogy minden polikarbonátos műanyagot eltávolítson az otthonából, és ne vegyen többé műanyagcsomagolású élelmiszert és konzerveket), „Ezek az eredmények arra engednek következtetni, hogy a fejlődéskori kitettség a BPA-nak hozzájárult az elhízás járványszerű terjedéséhez a fejlett világ utóbbi két évtizedében, ami összefügg az évről évre több műanyag gyártásával.” [Casey] A BPA ezen kívül az áldozatok inzulinszintjét is megdobja, majd leejti. Van összefüggés a műanyag elterjedésében, és az USA-ban 1935 óta a cukorbetegség 735%-os emelkedése közt?

Nem, természetesen nincs. Nem lehet.

Ugyan, kérlek!

Ugyan, kérlek!

És ez a kultúra nem öli meg a bolygót.

És az óceánok nincsenek teli műanyaggal.

Se a testem.

///

Valaki állítsa már ezt le!

Valaki állítsa le ezt az őrültséget, mielőtt mindannyiunkat megöl!

Nem, nem várhatunk valakire. Nekünk kell megtennünk.

///

A mindenit, hát érdemes lenne élni egyáltalán CD-k, műanyag cumik, műanyagcsomagolás, szendvics hordozók, fecskendők, palackozott víz (és szódásüvegek), egy adag csipszet tartalmazó csomagok, autók, szívószálak (és vicces szívószálak), műanyag bevásárlószatyrok, hűtőtáskák, jégkockatartók, buborékcsomagolás, szőnyegalátét, Styrofoam mentőmellények és elvihető ételdobozok, eldobható tollak, eldobható pelenkák, hajsprék, műanyag fésűk, műanyag fogkefék (és fogkrémek!), tejesdobozok, ragasztószalagok, műanyag evőeszközök, telefonok, számítógépek, hajcsatok, billiárdgolyók, zuhanyfüggönyök, strandlabdák, léggömbök, latex óvszerek, és poliészter nadrágok nélkül?

Körülvéve mindezen szükséges csodákkal, könnyű elfeledkezni róla, hogy az emberek tíz- vagy százezer éveket éltek műanyagok nélkül – és a legjobb tudomásunk szerint aránylag rákmentes tíz- vagy százezer éveket – és aztán feltalálták a műanyagokat, úgy egy évszázada. Mostanra a műanyag a modern élet központi része. Hogyan élnénk túl nélkülük? De ha szerinted a műanyag nélküli élet elképzelhetetlen, a mélyebb igazság az lehet, hogy a műanyaggal való élet meg lehetetlen.

///

A fenntartható életmód egy fontos része nem az lenne, hogy újrahasznosítjuk azokat az anyagokat, amiket soha nem is lett volna szabad legyártani. Hanem hogy nem gyártunk belőlük többet, semennyit se.

///

Csak, hogy nyomatékosítsam ezt, tessék még egy rettentően hiányos lista a különböző műanyagok lehetséges egészségügyi hatásairól: testi deformitások, rák (agy, mell, méhnyak, bél, here, prosztata, és így tovább), korai pubertás, immunhiányosságok, endometriózis, viselkedési zavarok, csökkent intelligencia, csökkent emlékezőképesség, csökkent szexualitás, alacsony spermaszám, mozgáskészségek zavara, csökkent szem-kéz koordináció, csökkent fizikai erőnlét, és még ennél is több. [Paul Goettlich: The Sixth Basic Food Group]

Az ipari hazudozók és házikedvenc politikusaik természetesen rámutatnak, hogy lehetetlenség megállapítani, hogy melyik méreg (és melyik gyárból) okozta melyik adott rákot. Én nem tagadom, hogy néha nehéz pontosan beazonosítani a gyilkos fegyvert. Ahogy Paul Goettlich írja, „Mivel az ember által létrehozott mérgek tengerében élünk, nehéz pontosan rámutatni, hogy melyik vegyszer vagy vegyszerek kombinációja okozta az adott rákos megbetegedést vagy deformitást.” De az ipari hazudozók és házikedvenc politikusaik ezt azzal folytatják, hogy ez a bizonytalanság elég ahhoz, hogy folytassák a megszokott üzletmenetet: aránytalan gazdasági károkat okozna, ha kivonnánk ezt a vegyületet – amely a ti életeteket annyival jobbá és könnyebbé teszi – a szabad piacról, az általa okozott állítólagos kár nyilvánvaló bizonyítéka hiányában. Ez abszurd, és gyilkos dolog. Bár nem tudjuk, melyik adott karcinogén okozta a nagyapám rákját, vagy egy barátom mellrákját, vagy egy másik barátom méhrákját, és egy másik barátom anyjának mellrákját, és az ő apjának prosztatarákját, és egy másik barátom leukémiáját (akinek van egy pólója, ezzel a felirattal: „Az apám Agent Orange-t szórt Vietnámra, és minden amit kaptam érte csak ez a vacak leukémia.”), és így tovább, ez így olyan, mintha egy csatatéren állnál, és néznéd, ahogy sorra halnak a barátaid, de mégse tudod, hogy melyik puska lőtte ki azt a golyót, amely megölte a nagyapád, a szeretőd, a barátod, a gyermeked. Ez a helyzet nem elmerengő akadémiai vizsgálódást kíván, hanem cselekvést: meg kell állítanunk a golyózáport, és ha a másik oldalon állók nem hagynak fel a sortűzzel, akkor őket kell megállítanunk, minden szükséges eszközzel. Hasonlóan, ha a másik oldalon állók nem hagyják abba a megmérgezésünket – és én garantálom neked, hogy nem fogják csak azért, mert szépen kérjük őket, vagy mert a nagyapánk belehal, vagy mert a gyermekeink meghalnak, vagy mert petíciókat írunk, vagy mert rájönnek, hogy megölik a világot, vagy mert hajlandóak szorosan együttműködni a Környezetvédelmi Hatósággal – akkor nekünk kell megállítanunk őket. Minden szükséges eszközzel.

Vagy talán mégse. Talán az egész túl nagy és ijesztő, és végsősoron nem tudjuk, hogy pontosan melyik méreg ölte meg a nagyapád, tett téged beteggé, ölte meg a kutyád, eredményezte azt, hogy többé nem horgászhatsz a kedvenc helyeden, mert az összes hal daganatos, ölte meg az unokatestvéred, az édesanyád, az unokahúgod, amitől az unokaöcséd elhízott, amitől az unokalányodnak nemi szőrzete nőtt mielőtt még iskolába járt volna, ami a nővéred asztmássá tette, nyolclábú békákat okozott, elcseszte a krokodilok és halak és sirályok ivarszerveit, belerondított az emlékezőképességedbe, a tiszta gondolkodási képességedbe, megölte a gyermekkori legjobb barátod, és így tovább. Mivel természetesen nem tudjuk, hogy melyik adott méreg okozta bármelyiket – ha nem tudunk rámutatni 100%-os biztonsággal – akkor a fenébe is, tovább kell tanulmányoznunk a dolgot – vagy átengedhetjük a tanulmányozást az iparnak és a kormányoknak – amíg végül semmi se marad a világból. Végülis, csak az életünk forog kockán, és a szeretteink élete, és a bolygó élete.

Sok szerencsét.

///

A helyzet valójában sokkal rosszabb annál, ahogy leírtam. Hogy megértsük egy kis töredékét annak, hogy mennyire rossz, gondoljunk bele egy kicsit a műanyag golyókba.

A műanyaggyártás során először ilyen nyúlürülék méretű golyókat készítenek, amelyekből később megformázzák a műanyag végterméket. Az óceánok összes műanyagszemetének 10%-át teszik ki az ilyen golyók. Nyilvánvaló okokból, ezt lényegében lehetetlen eltakarítani. A probléma egy része – attól a ténytől eltekintve, hogy olyan rohadt sok van belőlük, és attól is, hogy a golyók maguk is mérgezőek, mint minden műanyag – az, hogy a golyók megkötnek egyéb mérgeket, mint a dikloro-difenil-trikloroetán (DDT) és dioxinok. Valójában vonzzák azokat a mérgeket, és így bennük a mérgek koncentrációja milliószorosa lehet a körülötte lévő vízhez képest. [Paul Goettlich: Plastic in the Sea] Igen, jól olvastad. Milliószorosa.

Van rosszabb is. A golyók akkorák, mint a halikrák, és gyakran, amikor nem véletlenül nyelik le őket, akkor tévedésből. De az ok nem is annyira számít, mivel bármely esetben, a golyó mellett egyéb mérgek is elfogyasztásra kerülnek, akár milliószoros koncentrációban az egyébként is szennyezett óceánhoz képest.

De kit érdekel egy rakás hal, meg bálna, meg albatrosz, jól mondom? Nyilván nem sokunkat ebben a kíméletlenül önimádó kultúrában, vagy nem engedtük volna, hogy ezek a borzalmak egyáltalán bekövetkezhessenek. De ne feledd, hogy ezek a mérgek a zsírban raktározódnak, és végül benned végezhetik. Igen, benned.

///

Az USA körülbelül 15 millió tonna műanyagot gyárt évente. Tizenöt. Millió. Tonnát. [Stiffler: PDBEs]

///

Ahogy Charles Moore kapitány, a csendes-óceáni „szemétfolt” felfedezője mondta, „Ha ’a több az jobb’ az egyetlen mantra, amit ismerünk, akkor halálra vagyunk ítélve.” [Casey]

///

Itt van egy másik megfogalmazása ennek. Az óceanográfus Curtis Ebbesmeyer, a tengeri hulladékok szakértője ezt mondta, „Ha előretekernénk tízezer évet, és elvégeznénk egy régészeti ásatást… találnánk egy műanyag réteget. Mi történt ezekkel az emberekkel? Nos, megették a saját műanyagukat, és károsították saját genetikai struktúrájukat és képtelenné váltak a szaporodásra. Nem éltek sokáig, mert megölték magukat… Az óceán erre figyelmeztet minket, és ha nem hallgatunk rá, ő könnyen meg tud szabadni tőlünk.” [Paula Bock: Oceans of Waste]

///

Ha csak a saját génállományunkat tennénk tönkre és a saját szaporodóképességünk, akkor sokan lennének, akik örömmel nézhetnék végig, a bolygógyilkos kultúra tagjainak távozását.

De ez a kultúra mindenki mást magával ránt eközben.

Ismét, vannak olyan vadon élők, akikben biztos vagyok, hogy nem bánnák e kultúra megszűnését. A műanyaggal teli gyomorral éhező fulmárok és albatroszok. A krokodilok és halak, akik ivarszerveit kétértelművé tették e kultúra mérgei. A fiatal bálnák, akik belehalnak anyjuk e kultúra által megmérgezett tejébe. A teknősök, akiket műanyaggyűrűk nyomorítanak meg, a halak és madarak, akik belegabalyodnak a szellemhálókba. Az óceán maga. A Föld maga.

Nehezen tudnám hibáztatni bármelyiküket is a bánatukért, dühükért, gyűlöletükért.

Én is érzem ezt a bánatot, dühöt, gyűlöletet.

Te nem?

///

Mihez kezdesz ezzel? Mit tennél, hogy megállítsd a borzalmakat? Milyen messzire mennél el? Mivel tennéd magad méltóvá az élethez, amit ez a bolygó megadott neked? Ki iránt érzel kötelezettséget? Mit fogsz tenni?

És miért nem teszed?

///

Főként adva e kultúra szinte végtelen önimádatát, kizsákmányoló viselkedését, és a kizsákmányolást megideologizáló érveket, tisztán kell fogalmaznom. Én nem utálom az embereket. Én szeretem az embereket, szeretem az emberiséget. De az élő bolygót még jobban szeretem. És ennek így is kéne lennie.

///

Ki kell egészítenem, amit az előbb írtam. Szeretem az embereket, de nem szeretem azt, amivé oly sok ember vált. Gyűlölöm, amit ez a kultúra tett velünk, és gyűlölöm, hogy annyian többre értékelik a profitot az életnél. Utálom az önimádóakat, akik megölik mindazokat, akiket szeretek. Gyűlölöm azokat, akik megmérgezik a bolygót, a tájat, amin élek, a családtagjaimat, engem. Gyűlölöm őket, és meg fogom állítani őket a bolygó megölésében.

Ki tart velem?

///

Világosan le kell szögeznem még valamit. Nem az emberek maguk ölik a bolygót. Az ipari emberek ölik a bolygót. Az emberek, akik jobban azonosulnak e kultúrával – a műanyag kultúrájával – mint magával az élettel, ölik a bolygót. Az emberek tíz- vagy százezer évekig éltek ezen a bolygón anélkül, hogy megölték volna. Csak az utóbbi 6000 évben született egy oly mérgező kultúra, amely képes a bolygó megölésére.

A döntés, ami előttünk áll, nem arról szól, hogy megöljük magunk, vagy megöljük a bolygót. Az előttünk álló döntés az, hogy folytatjuk-e azt az életmódot, ami megöli a bolygót (és minket is), vagy nem. Megengedjük, hogy e kultúra megölje a bolygót, vagy ledöntjük ezt a kultúrát. Tényleg ilyen egyszerű.

[Legalábbis mondani egyszerű. Van bőven hozzáfűznivalóm a témához, és néhány ellenvetésem is. Ezeket egy már készülő esszémben fogalmazom meg, amelyben igyekszem majd bemutatni, hogy ameddig a munkahely, iskola, pénz, gazdaság, mezőgazdaság, ipar jelenlegi fogalmaiban gondolkozunk, addig könnyen lehet, hogy halálra vagyunk ítélve, mert ezek mind annyira eltávolodtak a józan észtől és az élettől. Bár a végszavam valószínűleg hasonló lesz, amint Daniel Quinn (magyarul is megjelent művei: Izmael, B története) megfogalmazta, a legnagyobb örömhír, amit terjeszteni kéne: „Ez a kultúra nem azonos az emberiséggel”. Nem emberi természetünkből elkerülhetetlenül adódóan gyártunk pl. műanyagokat. Léteztek és léteznek más életszemléletek, amelyek nem vezetnek a kollektív öngyilkossághoz. Addig is ajánlom „Az elveszett boldogság nyomában” című esszémet/könyvbemutatómat, ha még nem olvastad. – Ford. megj.]

Elbomlás

8

Írta Jand | Világ | 14-06-2010

Címkék:,

[Derrick Jensen & Aric McBay: What We Leave Behind (Amit magunk után hagyunk), I. rész, 1. fejezet, fordítás általam]

Mindig úgy tekintettem az elbomlásra, mint egy éppoly csodálatos és gazdag kifejeződése az életnek, mint a növekedés. – Henry Miller

Mióta az eszemet tudom, mindig is lenyűgözött az elbomlás, ahogy a dolgok szétesnek vagy ahogy nem esnek szét. Fiatal gyermekként kicsiny ujjaimmal a rothadó fákat vizsgálgattam és a lényeket, akik benne éltek. Imádtam, ahogy a hangyák gyorsan megtalálják az elejtett ételdarabot, és hamarosan szándékosan hagytam nekik morzsákat, hogy nézhessem, amint a hangyák küszködnek, hogy elcipeljék a kenyeret és húst és gyümölcsöt és zöldségeket (és csipszet és Cheetost és más szemetet is, amiért utólag elnézést kérek tőlük). Amikor kicsit idősebb lettem, eljártam ugyanarra a helyre hétről hétre, hogy lássam, mi történik egy lehullott levéllel vagy törött gallyal, vagy egy lóval vagy tehénnel vagy kutyaürülékkel. Emlékszem, amint évről évre elmentem megnézni, mit változik egy farakás, egy kidobott hinta, és egyéb szemétre vetett háztartási kellékek. És emlékszem, amint kiruccanásokat tettem a kolorádói hegyek szellemvárosaiba, ahol olyan bányákat és házakat és boltokat fedeztem fel, amely száz éve hemzsegett az emberektől, de most időverte módon roskadoztak, és immár a rovarok hemzsegtek, és gyíkok sütkéreztek a deszkákon, akik közeledtemre elslisszoltak, és levelek kavarogtak a szélben. Emlékszem a bányászatból ottmaradt salakkupacokra, némelyeket foltokban a megélhetésüket keresve benőttek a nővények, mások csúnya hegekként hatottak, alaktalan kőkupacok, amelyek képtelenek fenntartani bármiféle életet, és némelyekből, mint nyílt elfertőződött sebekből, továbbra is elszíneződött, mocskos, mérgező víz szivárgott a környezetükbe. Emlékszem, amint azon merengtem, hogy vajon meddig tartanak még ezek a sebek?

Kora tizenéves koromban olvastam egy cikket – talán a Smithsonian magazinban, de lehet, hogy tévedek – arról, hogy mi történne a civilizáció néhány szimbólumszerű teremtményével, ha az emberek az egyik napról a másikra eltűnnének. A cikk Kheopsz Nagy Piramisára fókuszált, ami nagyon sokáig bírná, mielőtt elerodálódna; a Hoover gátra, ami szerencsére nem bírná oly sokáig a beomlásáig, és a Sears toronyra Chicago-ban, ami felügyelet nélkül, ha jól emlékszem, évtizedek alatt összedőlne.

Oda akarok kilyukadni, hogy nem emlékszem túl sok fiatal tizenévesként olvasott cikkre, de erre igen.

Továbbá emlékszem a feladatra, amit a nyolcadik osztályos tudomány tanárom adott. Meg kellett figyelnünk két folyamatot – ez lehetett bármi, amit választunk – amelyek egymástól egyetlen lényegi változóban térnek el. Egy barátom egy babnövényt ragasztott szalaggal egy televízió hátuljára, egy másikat pedig távolabb növesztett, hogy lássa, a sugárzás ártott-e a babnak (úgy tűnt, nem). Valaki más – és ez nem túl meglepő egy felsős általános iskolás diáktól – beáztatott egy tál babot éjszakára, egy másikat meg nem, megfőzte mindkettőt, különböző alkalmakkor megette, és figyelte a bélgázaiban jelentkező különbségeket. A saját kísérletemhez én elmentem a piacra, vettem egy nagy halat, kettévágtam, és az egyik felét egy vödör vízbe tettem, a másikat meg csak a padlóra, és néztem, ahogy a kettő elbomlik. Anyámnak nem számoltam be a kísérletről, amit ráadásul nem a lakásunktól távol, hanem elég hülye módon a házunk melletti kis melléképületben állítottam fel. Néhány nappal a kísérlet kezdete után anyám elkezdett keresgélni, hogy talán egy egér halhatott meg a falban, és a következő nap megkérdezte, „Mi ez a bűz?”. Elmondtam neki. Ő – és ez rengeteget elmond a gyermekkoromról, hogy miért válhattam olyanná, aki lettem – nem vett rá, hogy lezárjam a kísérletet, hanem csak olyan helyre kellett költöztetnem, ahol neki nem kell szagolnia.

Bár az elbomlás lenyűgözött, be kell vallanom, a hal átköltöztetése nem volt egy jó móka. A vödörben lévő egyszerű volt, bár addigra olyan színűvé és állagúvá vált, mint egy kétharmadában elolvadt csokifagyi (de a szaga egész más volt), azt csak arrébb kellett cipelnem. A padlón lévő hal volt a problémásabb. Az már egy lüktető, szétfolyt halból és kukacokból (akikből később a legkövérebb, leglassabb, legnyugodtabb legyek váltak, akiket valaha is láttam) álló folyékony kupaccá alakult. Ezt a masszát egy szenes lapáttal szedtem fel, többször is szünetet tartva, hogy visszatartsam öklendezési reflexemet. Az éjjel újra és újra kukacokkal álmodtam.

Bármennyire is lenyűgöz az elbomlás, ez nem volt egy kellemes éjszaka.

///

A táj egészsége a szarral kezdődik, a halott testekkel és testrészekkel, amik a földre hullnak. A halállal kezdődik, a rohadással, elbomlással. Az evéssel kezdődik, az emésztéssel és ürítéssel. Így volt ez mindig is, az élet kezdete óta. Valami táplál engem, én táplálom a talajt, a talaj táplál mindenkit, a talaj táplál engem, én táplálok valamit, ő táplálja a talajt, és így tovább.

///

Így is nézhetjük: Én megeszek valamit, a talaj megesz engem, mindenki megeszi a talajt, én megeszem a talajt, más megeszik engem, a talaj megeszi őt is.

Ez mind ugyanaz.

///

A kapcsolatunk – mind személyes és kollektív – a szarral, és tágabban a hulladékainkkal sokat elárul a tájjal – az életterünkkel – való kapcsolatunkról, és sokat arról, hogy miért öli ez a kultúra a bolygót. A szar esetében, ez a kultúra valamit, ami az életterünknek adott ajándék volt – a termékeny talaj ajándéka, amit a táplálékért cserébe az életterünknek adunk – egy mérgező dologgá változtatott, valami károssá. És szégyentelivé. És ez az igazán szégyenletes.

///

Pár éve elkezdtem a szabadban szarni. Részben azért tettem, mert imádom a békákat, ahol élek.

Minden decemberben és januárban számolom az éjjeleket addig, amíg elkezdenek énekelni. Ha kicsit késnek, elkezdek aggódni, hogy talán ez az év az, amelyben a világméretű hüllőkihalás ide is elér. És néhány éjjel később megnyugszom, amint eleinte egy béka zendít rá, majd egy másik, majd a következő esték során egyre több és több, amíg olyan hangosak nem lesznek, hogy ellehetetlenítik a normális (emberi) társalgást.

Két hangot hallok, a csendes-óceáni levelibékák szopránját, és néha az északi vöröslábú békák mély güiró-szerű basszusát.

A békák többek közt meztelencsigákat esznek. Észrevettem, hogy a meztelencsigák imádják a kutyaszart, és feltételeztem (helyesen, mint kiderült), hogy ugyanannyira szeretnék az enyémet is. Úgy gondoltam, hogy a csigák etetése közvetetten a békákat is eteti, szóval ahelyett, hogy lehúztam volna azt a rakás tápanyagot a vécén, úgy döntöttem, engedem, hogy az erdő táplálékláncának részévé váljon.

///

Talán hamarabb is elkezdtem volna az erdőben szarni, ha nyolcadikos koromban a kosárlabda edzőm nem úgy jellemezte volna a megfelelő védekező pozíciót, mint ahogy „egy kupacot hagysz az erdőben”. Belegondolva abba, hogy később rájöttem, mekkorákat tévedett nem csak az atlétika terén, hanem filozófiában, és szociális képességekkel kapcsolatosan is, nem lepett meg nagyon, amikor felfedeztem, hogy ebben is.

Mégis, évekig, amikor arra gondoltam, hogy „hagyok egy kupacot az erdőben” (és bevallom, ez nem fordult elő sokszor), elképzeltem, amint a lábujjaimon egyensúlyozok, térdeim alig behajlítva, combok és fenék mereven és remegve, készen állva bármely gyors mozdulatra (kivéve természetesen a lényegit).

Az első alkalommal, amikor ténylegesen megpróbáltam az erdőben szarni, a helyes póz magától értetődő volt, kényelmes és természetes – és sokkal természetesebb érzés, nem csak a kosárlabdás védekező pozíciónál, hanem a vécén ülésnél is.

Próbáld ki egyszer te is.

///

Most már nem tudom mi hat rám viccesebben: elképzelni, milyen lehet a szabályos kosárlabda védekező pozícióban szarni (és reménykedni, hogy a szar nem a lábamon köt ki), vagy kosárlabda játékosok, akik megpróbálnak guggolva, szétvetett térdekkel, combjukat a lábikrájukon kényelmesen pihentetve védekezni.

Legalább még mindig a lábujjaikon állnának.

///

Miből is áll a szar valójában? Az emberi szar általában háromnegyed részt víz. Ez az arány természetesen hasmenés esetén növekszik. A vízen kívüli rész harmada emészthetetlen anyagok, mint a cellulóz – túl komplex szénhidrátok ahhoz, hogy az emberi szervezet lebonthassa: ez az, amit általában „rostnak” nevezünk. Egy másik harmad halott baktériumokból áll, amelyek haláluk előtt nagyban segítik az emésztésünk, és elláttak minket azokkal a tápanyagokkal, amiket nem tudnánk magunknak előállítani. A maradék harmad zsírok, nedvek, sók, fehérjék, élő baktériumok, és saját testünk halott sejtjeiből áll.

A kaki általában egy bilirubin nevű anyag miatt barna. Amikor a testedben lévő vörösvérsejtek elhasználódnak, a léped lebontja őket, és kinyeri a vasat. Ezen vas egy részét a szervezeted újra felhasználja, egy másik részét pedig a bilirubin megköti és egy barna színű anyaggá válik, ami bekerül a beleidbe, és onnan ki a tágabb világba.

A szar pontos összetétele attól is függ, hogy mit eszel. Ha például több húst eszel (ami kénben gazdag fehérjéket tartalmaz), a kakid és a fingod büdösebb lesz, amint azok a szulfidok kiszabadulnak – a kén-hidrogén az az anyag, amitől a záptojás és a fing bűzlik – hacsak nem vagy egy azon emberek közül, akik oly előkelőek és hatalmasok, hogy a szarod nem büdös, vagy olyan nő, aki annyira nemes hölgy, hogy a fingod virágillatú.

Az átlag személy 600 kiló kakit termel egy év alatt. A 6,5 milliárd főnyi globális népesség több mint 7 millió tonna kakit termel egy nap alatt. [L. A. Fahm: The Waste of Nations, 1980 alapján, átszámolva a mai népességadatokra]

///

Sok kérdés vezetett el ehhez e könyvhöz és témáinkhoz. Mi is a szemét valójában? Létezik jó szemét, vagy a szemetelésnek jó módja. Mikor és hogyan lett a szar szemét? Vagy még közelebb térve, mikor és hogyan lett a szemét szemét? Hogyan bánik el a „szeméttel” a természeti világ? Hogyan tükröződnek a szarral és szeméttel való kulturális viszonyok az elhanyagolt, „szemétre vetett” emberekkel, társadalmi rétegekkel és osztályokkal szembeni hozzáállásban? Hogyan jutott el ide a domináns kultúra, hogy ilyen méretekben pazarolja el az anyagokat, embereket és tájakat, és mi történik ezen hulladékokkal, amikor a kultúra megszűnik?

Ezen kérdések megválaszolása nem csak egy akadémiai vagy intellektuális érdekesség. Ezek a kérdések a saját biológiai énünkkel, a jövővel, a tájjal, a szexszel, a halállal, a szentséggel, és minden más élőlénnyel való kapcsolatunk gyökereiig hatolnak. Ha egy olyan világban szeretnénk élni, amit nem dobnak szemétre – ahol nem tekintenek élőlényeket hulladéknak és ahol nem pazarolnak el érzéketlenül életeket – akkor jó válaszokat kell találnunk ezekre a kérdésekre, és gyorsan.

A következő kérdés: mi történik, amikor a szar a talajra kerül?

Ha itt történik ez, akkor jó eséllyel a kutyák megeszik. Követnek engem kifele, fejüket lógatva, vigyorogva, a farkukat lassan csóválva. Amikor leguggolok, mögém sompolyognak, és a kezeimmel kell őket távol tartanom, hogy ne másszanak rám.

Miután befejeztem, ők jönnek feltakarítani, pont úgy, ahogy a macskakakival is teszik.

Tudom, hogy ennek „illene” zavarnia, de nem zavar. Tudom, hogy az elbomlás az elfogyasztás, emésztés, és újra kiürítés eredménye, és nem fontos számomra, hogy ezt ki is teszi.

///

Természetesen nem engedem, hogy a kutyák az arcomat nyalogassák. De ezt korábban sem engedtem. Vidéken nőttem fel, és tudom, mit szeretnek enni a kutyák.

///

Az angol shit (szar) szó a skheid-ből ered, amelynek jelentése „elválasztani”. A konnotációja az elválasztódás a testtől. Az udvariasabb szó az excrement (ürülék), amely a hasonló jelentésű latin excernere szóból származik, amely „kiválást”, „kiválasztást” jelent. Eredetileg a szervezet bármely kiválasztott anyagára utalt, és nem vonatkozott kizárólag a szarra, egészen a tizennyolcadik század közepéig. A crap szó nem utalt a szarra, egészen 160 évvel ezelőttig. Azelőtt ez a szó, és ősibb változatai a polyvát, a gabonából kirostált maradékot, és egyéb visszamaradt anyagokat jelentette. A piss szó jelentése mindig is a jelenlegi volt, de eredetileg ugyanúgy használható volt az udvarias társalgásban, mint ma a urinate (vizelés). A feces (fekália) eredetileg üledéket, lerakódást jelentett. A szavak gyökerei mind leíró jellegűek, és nem tükröznek különösen negatív hozzáállást a szarhoz.

Amint néhány szó sem, ami arra vonatkozik, ahol szarunk. A toilet öltözködő szobát jelentett, egészen alig több, mint egy évszázaddal ezelőttig. A latrine és lavatory mind a latin lavare szóból származnak, amelynek jelentése „mosakodni”. Viszont a lavare közeli rokon szó a lotiummal, ami a vizeletet jelenti. Ez azért van, mert a korai rómaiak, akiknek nem volt szappanuk, összegyűjtötték a vizeletüket, és ebben mostak ruhákat.

A szemétre vonatkozó szavak általában hasonlóan leíró és semleges gyökerűek. A trash skandináv gyökerű, lehullott levelekre, gallyakra és rongyokra vonatkozott. A trash szót nem használták a háztartási hulladékra egészen száz évvel ezelőttig. Hasonlóan, a litter az, ami az erdőkben a talajra hullik. A garbage eredete szintén semleges; eredetileg a levágott állat maradék részeit, belsőségeit jelentette. A rubbish a rubble szóval rokon, ami kőtörmeléket jelent. A junk régen az újrahasznosítható kötél-, ruha- és üvegdarabkákat, és más hasonló anyagokat jelentett. A refuse szó talán a legérdekesebb mind közül. Bár jelenlegi jelentésében több, mint fél évezrede él, a latin refundere szóra vezethető vissza, ami visszaöntést, visszaadást, helyreállítást jelent.

Egy modern és udvarias szó a szarra, a human waste (emberi ürülék), kicsit más eredetű. A waste szónak rengeteg definíciója van, majdnem mind negatív konnotációval. A waste, mint ige, körülbelül nyolc évszázada született a latin vastus (üres, kihalt) és vastare (elpusztít) szavakból. Ezek a gyökerek adják a devastation és devastate szavakat is, melynek jelentése „teljes mértékben elpusztítani”.

A waste vonatkozik a „pusztítás” fizikai termékeire: put that in the wastebasket (rakd be azt a szemétkosárba). A gyengülés és elbomlás folyamatára: her body wasted away from cancer (a testét felemésztette a rák). Egy személy vagy hely elpusztulására, elpusztítására: the gangsters wasted the snitch in the alleyway (a gengszterek eltették láb alól a besúgót a sikátorban); Man, he was so wasted last night (Öregem, ő annyira totálkáros volt a múlt éjjel); Dresden was laid to waste (Drezdát porig rombolták). És a wastelands (terméketlen terület, ugar) olyan helyekre vonatkozik, amit nem tud felhasználni a mezőgazdaság vagy az ipar, vagy olyan helyekre, amik nem képesek az életet fenntartani a mezőgazdaság és ipar miatt.

A waste különböző jelentései közt van két közös szál: a hasznosságé és a pusztításé. Arra mondják, hogy wasted, ami elpazarolt, nem teljes mértékig kihasznált teljes (általában gazdasági) potenciáljában, vagy már ki lett használva, és nem lehet többé használni. A waste of time (elpazarolt idő); A waste of money (elfecsérelt pénz); A wasted life (elvesztegetett élet).

A hasznosság középpontjában, utilitáriánus nézőpontból a felhasználó van. Bárminek a szemétnek való bélyegzése a felhasználó szemszögéből ered.

[Magyar szavainkat vizsgálva is hasonló mintákat találunk. A szar szó a salak és sár szavakkal rokon, és az ürüléken kívül az üledéket is jelentette: „értznek a szara”. Negatív konnotációja, a rossz, gyatra szinonimájaként újabb fejlemény, ugyanígy a vulgáris szóvá válása is. Az ürülék az ürül szóból egyértelmű módon, magára a fizikai folyamatra utal. A szemét eredeti jelentése gaz, aprólék. A hulladék a polyva, a gabonarostálás során keletkező maradék, vagy az erdei talajra hulló levelek és gallyak. – Ford. megj.]

///

Úgy is mondhatjuk: hogy mi a szemét, nézőpont kérdése. Múlt héten levágtak egy tehenet a farmon ahol élek. A belek, ami a garbage szó eredeti jelentése, egy mezőn lettek eltemetve (bár erről akkor még nem tudtam).

Néhány éjszakával később prérifarkasok vonyítását hallottam, amikor aludni készültem. Gyakran hallom őket éjjelente, de most a szokásosnál jóval közelebb voltak.

A következő reggel elmentem egy talicskányi komposztot gyűjteni arról a mezőről, és valami kellemetlent éreztem – a bomló hús szagát. Közelebb menve láttam, hogy a prérifarkasok kiásták a beleket, és szerteszét szórták őket, miközben ettek. Mivel a belek levegőre kerültek, és különösen meleg nap volt, máris ellepték a táplálkozó és peterakó legyek.

Ezt értem azon, hogy a szemét a nézőpont kérdése: az embereknek, akik levágták a tehenet, a belek szemetet jelentettek, mind az eredeti és modern definíciók szerint. A prérifarkasoknak egy étkezés volt, és megérte nekik kiszagolni és kiásni. Számomra a rothadó hús szaga hányingerkeltő volt. A legyek számára egy vonzó illat, ami jelezte a helyet, ahol teleehetik magukat, és gyermekeik növekedhetnek.

///

Néhány héttel később a belek már rég teljesen eltűntek. Vagy inkább azt mondhatnám, hogy többé nem látom őket, és nem érzem a szagát. De a tápanyagok azok trágyáiból, akik megették a beleket, bekerült a talajba, táplálva azt. A giliszták és talajmikróbák nyertek ezzel, amint a tehenek is, akik majd egy nap legelik itt a füveket, és az emberek és más ragadozók is, akik egy nap megeszik majd a tehenet.

Erről szól az élet.

///

Mit is jelent ténylegesen, hogy a szar elbomlik? A kutyák nem mindig eszik meg, és láttam, hogy mi történik, amikor nem teszik. Nyáron a legyek perceken belül megérkeznek. Zümmögve, mászkálva teljesen beterítik. Gondolom, esznek, bár sose látom, hogy nagy nyomot hagynának. Valamint sose látok lárvákat később, talán nem találják az én ürülékem megfelelő helynek a következő generáció felnövéséhez.

A következő napok során a szar megkérgesedik, elsötétedik. Néha a meztelencsigák rátalálnak és megharapdálják, felfedve, hogy belül még mindig az eredeti színű. A kupac összemegy, ahogy nedvességet veszít, de még így is fennmaradhat az egész nyár során.

A telek itt nedvesek, zuhogó esővel, amikből néha könnyen összejön 15 centiméter is egy nap. Amikor ez megtörténik, a szar eltűnik. Fizikailag esik darabjaira, a csorgadozó víz elcipeli, és belemossa a talajba.

De ez nem jelenti azt, hogy nincs ott. A tapasztalataim megtanítottak erre.

Amikor először elkezdtem a szabadban szarni, az elméleti megértésem már megvolt arról, hogy a szar jó a talajnak. Így elkezdtem keresni a helyeket, amiket megáldhatok a tápanyagaimmal. Elég gyorsan elhatároztam magam a kitaposott út mellett, ami a ruhaszárító kötelem alatt futott. Az út maga tíz méter hosszan egy fenyőtől egy másikig fut, kanyarog az ágak körül, derékszögben balra fordul, majd egy még tíz méterrel arrébb lévő fenyőhöz vezet. Mivel nyaranta kárt okozok a növényekben azzal, hogy átgyalogolok rajtuk, úgy gondoltam telente azzal kompenzálom ezt, hogy táplálom őket. Így elkezdtem az utacska távoli végébe szarni, minden alkalommal egy lépésnyivel közelebb jőve. Mivel tél volt, a kakit a kutyák nem ették meg, és egy vagy két napon belül a talajba verte az eső. Eltűnt. De – és ez a lényeg – következő tavasszal újra megjelent, egy kicsattanóan dús – boldog – növényzet formájában. Élesen látható volt a vonal aközött, ahova kakáltam és ahova nem.

A másik kísérlet néhány nyárral később történt. Elég csúnya prosztatagyulladásom volt, amire az urológusom nagy dózisú antibiotikumokat adott – főként ciprot és levaquint. Néhány hónapba telt, mire rájöttem, hogy ez idő során az végtermékeim nem segítettek, hanem ártottak a növényeknek, akik láthatóan meghaltak, vagy haldokoltak. A talaj a két folton, ahol könnyítettem magamon, kifejezetten csupasszá vált, ami igen ritka ebben a mérsékelt égövi esőerdőben. A foltok csupaszok maradtak a következő két évben is.

///

Tudom, tudom. A mintavételem csupán egy személyre korlátozódik, és nem tudok tanulmányokat felsorakoztatni, amelyek bemutatják, hogy a lebomlott, részben lebomlott és nem lebomlott cipro és levaquin megöli a talajbaktériumokat, de láttam, amit láttam. És amit láttam, az halott terület volt.

///

Hogyan öli meg a növényeket a baktériumok halála? A kérdés egyenesen ahhoz vezet, ahogy a dolgok elbomlanak, és főként, ahogy a szar elbomlik.

Amikor a szar a talajra vagy talajba kerül, a tápanyagai nem azonnal hozzáférhetőek a növények számára. A növények a gyökereikkel felisszák a vizet, és sok vízben oldódó tápanyagot, de a nagyobb molekulák, és a vízben nem oldódó molekulák felvétele már messze nem ilyen könnyű. Az állatoktól eltérően a növényeknek (a húsevők kivételével, mint a vénusz légycsapója), nincs emésztőrendszerük, ami azt jelenti, hogy más előlényeknek kell előbb a talajban lebontani azokat a nagyobb molekulákat, és felszabadítani a növények számára, hogy felihassák a gyökereikkel. Ezt a folyamatot ásványosodásnak (mineralizációnak) hívják, ahol az összetett molekulák egyszerűbb, ásványi alakba térnek vissza. Egy állat vagy növény testének, vagy egy állat ürülékének a lebontása ásványi formába rengeteg lény munkáját igényli, a prérifarkasoktól és keselyűktől kezdve, a gilisztákon és meztelencsigákon át a baktériumokig és gombákig.

Amikor egy állat meghal, azonnal elkezdi lebontani saját szöveteit egy autolízisnek (önbontásnak) nevezett folyamat során, ahol az emésztő enzimek a sejten belülről kezdik lebontani.

Például, az agysejtjeid elkezdik emészteni magukat nem több, mint négy perc oxigénhiány elteltével. Ezért van az, hogy akiknek leáll a szívük, vagy vízbe süllyednek, néha agykárosodást szenvednek vagy meg is halnak mire a mentőket kihívják, mire megérkeznek a segélynyújtók a lélegeztetéshez vagy szív-újraindításhoz. Ha az agy nem kezdené el szándékosan emészteni magát, hanem helyette egyfajta hibernációba kerülne (ami a túlhűlés esetén bekövetkezhet), akkor elméletben tovább bírhatná a halál bekövetkeztéig. Ehelyett a sejtek végakarata megemészteni önmagukat, felszabadítani a tápanyagokat, hogy más felhasználhassa.

A test elbomlásában a következő lépés a rothadás, ami során a baktériumok elkezdik lebontani és megenni a testet. A test saját baktériumai, mint akik az emésztőrendszerben élnek, látnak neki a leggyorsabban, és ők a legfőbb tényezői az állati elbomlásnak. (Ez mellesleg azt jelenti, hogy az újszülött csecsemők, akik meghalnak mielőtt valaha is ettek volna, és így nincs baktérium az emésztőrendszerükben, viszonylagosan száraz környezetben inkább mummifikálódnak, mint elrothadnak.)

És aztán ott vannak a külsősök is, akik besegítenek lebontani a halottakat, dögevők, akik szívesen lakmároznak egyet, akár növényi és állati testekből vagy szarból. Amikor egy keselyű vagy hasonló állat megeszi egy halott test egy részét, jóllakik, és eközben az emésztőrendszerében lévő baktériumok segítenek ásványosítani a szerves anyagokat, ami a tápanyagokat néhány lépéssel közelebb hozza ahhoz, hogy a növények is újrahasznosíthassák.

A lebomlás során, minden lépésben, minden lény nyer. Minden dögevő, a legnagyobbtól a mikroszkópikusig, megkapja az eledelét, és mindegyik termel kisebb darabkákból álló élelmet a sorban következőnek. És amikor a tápanyagokat a baktériumok végül teljesen ásványosítják, a növények felveszik, akiket magukat is egyszer megesznek, és a körforgás folytatódik.

///

Nagyon szoros kölcsönösen jótékony kapcsolat létezik a növények és a környező talaj baktériumai közt. A növények védelmezik a talajt a lehullott leveleikkel, szabályozzák a hőmérsékletét, és növelik a nedvességét a gyökereik körül. Továbbá, az általános elképzelésekkel szemben, a gyökerek nem egyfajta egyirányú szívócsövek, amelyek vizet vonnak ki a talajból. A növények csomóféle ásványi és szerves anyagokat (többek közt cukrokat, vitaminokat, aminosavakat) választanak ki a gyökereiken keresztül a talajba és ezek az anyagok baktériumok széles skáláját táplálják és vonzzák oda. A növények ugyanúgy növesztenek és levetnek gyökereket életük során, mint ahogy mi növesztünk és levetjük a hajunkat és szőrünket, és ezek a levetett gyökérsejtek szintén táplálékul szolgálnak a jótékony baktériumoknak.

Különböző növények különböző anyagokat választanak ki a gyökereikből. Lényegében, társas létre hívnak adott típusú baktériumokat. Például, egyetlen kukorica-növény egy steril tápanyagoldatban 57 mg cukrot és 84 mg aminosavat bocsát ki húsz napos növekedése során. [Krasilnikov, N. A. „Soil Microorganisms and Higher Plants”] Ezt mindketten nagyon szomorúnak találjuk. Az a kukorica nem a közösségében él – más szóval magányos – és azért bocsájtja ki azt a cukrot, hogy baktérium-társakat hívjon magához. De egy sterilizált környezetben hívása nem találhatott válaszra.

A másik oldalról nézve, a különböző baktériumtípusok különböző talajkörnyezetet teremtenek, ami különböző növényeknek megfelelő. Mind a baktériumok, mind a növények specifikus társakat hívnak magukhoz és támogatnak. Megválasztják szomszédaikat.

Bármely adott növény gyökerei, egymás után kiterítve, kilométerek százait adná. Ha belevesszük a picike „gyökérszőröket” is – nagyon kicsiny nyúlványok a gyökereken, amelyek által a növény több vizet és tápanyagot tud felvenni – akkor a teljes összhossz már kilométerek tízezreiben lenne mérhető. Ennek ellenére, a növényeknek így is szükségük van mikróba szomszédaikra ahhoz, hogy egészségesek lehessenek, és megkaphassák az összes szükséges tápanyagot.

Egyes esetekben a baktériumok és növények között oly szoros a kapcsolat, hogy a baktériumok ténylegesen is beköltöznek a növény gyökereibe. A pillangósvirágúak (egy növénycsalád, ami tartalmazza a borsót, babféléket, földimogyorót, lucernát és lóherét) gyökereiben kis csomók alakulnak ki a baktériumoknak otthont adva, amelyek megkötik a nitrogént a növény számára. Ez azért van, mert a levegőben lévő nitrogént (N2) a növények nem tudják direkt módon felhasználni. De a baktériumok képesek a nitrogéngázt olyan vegyületekké alakítani, mint az ammónium (NH4+), amit a növények hasznosítani tudnak. A baktérium ételt és lakást kap, a növény pedig nitrogént, ami szükséges a növekedéséhez és virágzásához. És amikor a növény meghal vagy elhullajtja leveleit, a testében lévő nitrogént a talajnak adja, és így más növények (olyanok is, akiknek nincs nitrogén-megkötő baktériumuk) felhasználhatják.

Még azok a baktériumok is, akik nem kötik meg maguk a levegőből a nitrogént, felveszik a testükbe, és megakadályozzák, hogy újra gázzá alakulva elhagyja a talajt. Hasonlóan, sok ásványi anyagot vesznek fel a talaj baktériumai: ezt úgy hívják, hogy a tápanyagok „rögzítése”. Azok a vízben oldódó ásványi anyagok, akiket nem vesznek fel a növények vagy más előlények, kimosódnak a folyókba, vagy le a mélyebb talajrétegekbe, ahol kevesebb lény él. A rögzítés segít elérhetőként tartani a talajban lévő tápanyagokat rengeteg különféle élőlény számára.

A baktériumok ezen túl is sok más módon segítik a növényeket. Sok baktérium még arra is képes, hogy a talajba kerülő szennyező anyagokat, vagy rovar- és gyomirtókat lebontsa. Valamint a jótékony baktériumok a növény gyökerei körül kiszorítanak más patogén (betegséget okozó) baktériumokat azáltal, hogy elfoglalják a helyet. Ahol a jótékony baktériumok kihalnak, egy olyan környezet keletkezik, ahova a patogén baktériumok és gombák bevonulhatnak, és ez történik az emberekkel is olyan esetekben, mint a szájgombásodás, vagy a C. difficile fertőzés (egy bélfertőzés, ami általában akkor jelentkezik, miután az antibiotikumok kiirtották a természetes mikroorganizmusokat).

Ezek a kölcsönösen hasznos kapcsolatok a talajban természetesen nem korlátozódnak a növények és baktériumok társulásaira. A gombák is rengeteg lényegi kapcsolatot alakítanak ki az erdei talajban. És a rovarok és giliszták is sokat segítenek a szerves anyagok lebontásában, és a talaj fellazításában, amely segíti a víz és levegő áramlását. A növényeknek szükségük van rá, hogy a levegő elérje a gyökereiket is, mert bár a leveleiken nagyobb mértékben vesznek fel széndioxidot és lélegeznek ki oxigént, a gyökereiknek oxigént kell belélegezniük és széndioxidot adnak le. Ahogy mi is, a gyökerek meghalnak oxigén nélkül.

Végre elértünk az antibiotikumokhoz. A cipro és a levaquin is „tág spektrumú” antibiotikum, ami azt jelenti, hogy ahelyett, hogy egyetlen baktériumtípust vagy családot céloznának meg, baktériumok széles családjaira és fajaira vannak hatással. Mind a cipro és a levaquin jelentős része a testen áthaladva elbomlatlanul kerül a vizeletbe és ürülékbe. [Lásd: levaquin és cipro] A cipro-nak például bármely dózisban a 20-35 százaléka áthalad az emésztőrendszeren és kiürül onnan változatlan teljes erejű formájában. Így bekerülhet a talajba.

Az egész fenti okfejtés célja az volt, hogy megmutassa, hogy a növények nem képesek a talajban lévő baktériumok közössége nélkül nőni és virágozni. [A hidroponikus növénytermesztés során homok vagy vermikulit közegen nőnek, amely nem tartalmaz baktériumokat. A túlélésük oka az, hogy a szükséges tápanyagokat vegyi üzemben állítják elő, olyan formában, amit a növény direkt módon fel tud venni.] A tág spektrumú antibiotikumok, amiket szedtem, megölte ezeket a baktériumokat, a füvek gyökereiben és azok körül. Ez szétbomlasztott sokat azok közül a szoros és kölcsönösen hasznos kapcsolatok közül, amitől a füvek függtek – és ez esetben ez megölte őket.

Erőszak

0

Írta Jand | Világ | 17-01-2010

Címkék:,

[Tavaly tavasszal elkezdtem egy cikksorozatot, amiben Derrick Jensen Végjáték című könyvének premisszáihoz fűzök magyarázatot, sok egyéb helyről is merítve. Három részig jutottam, de ma megnéztük az Avatart, és ezen felbátorodva úgy gondoltam, ideje előszednem és folytatnom. Így az első három régi cikkemet újra bemásolom ide, és lehet, hogy később kicsit módosítom is még őket.]

Harmadik premissza: Az életmódunk – az ipari civilizáció – alapja és előfeltétele az állandó és széleskörű erőszak, ami nélkül nagyon gyorsan összeomlana.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a Föld lakosságának túlnyomó többsége számára ezen állítás semmilyen további magyarázatot nem igényel. Viszont abban is biztos vagyok, hogy vannak nem is kevesen, akiket meg talán egy kicsit ledöbbentene, de csak nagyon kicsit, mert szinte teljesen értelmezhetetlennek találnák, és azonnal eldobnák mint bármilyen további meggondolásra érdemtelen hülyeséget. Nézzük meg egy kicsit a dolgokat egy utóbbi csoportbeli ember szemszögéből.

Vegyünk például egy „sikeres vállalkozót”. Reggel felkel, bekocsikázik az irodába, napközben telefonálgat, értekezletekre megy, papírokat irkál alá. Este hazamegy, megvacsorázik a családjával, leül a TV elé és megnéz egy akciófilmet. Ott van sok lövöldözés meg robbantás, de hát ez – mégha éppen a főhős is csinálja – végsősoron a „rosszfiúk” hibája. Szerencsére emberünknek, aki egy civilizált és békés polgár és egy jogállam védelme alatt áll, köze sincs ilyesmihez. Akkor hát hol itt az erőszak?

Bár léteznek még háborúk és éhínség a világon, de leginkább csak „fejletlen” országokban, ahol diktatúrák vannak, és nyomor. Majd ha a civilizáció diadalmenete őket is sikeresen felemeli, talán egyszer mindenki kényelemben és békében élhet. Csak tovább kell fejleszteni a gazdaságot, és technológiát, és ezek a kényelmetlen problémák megoldódnak. Addig meg szabad sokat gondolkozni rajtuk, mert csak lehúzzák az embert, és sokat úgyse tehetünk ellenük. Dolgozzunk és szórakozzunk tehát.

Álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk körül jobban. A vállalkozó ül a hatalmas TV-je előtt. A TV egyik összeszerelője a messzi Kínában egy tál rizsből álló ebédjét eszi. Az olajkutak mellett, amiből a TV-hez szükséges műanyag készült, bennszülöttek (és megannyi élőlény) halnak meg a szennyezett víztől. A vastag olajszállító cső mellett egy fegyveres katona áll, hogy megvédje a rongálóktól. Szerte a világon emberek feküdnek rongyok között, éhesen, míg a vállalkozó magasan „túlfogyaszt”: egy olyan világtermelésből veszi ki az egyenlő osztozkodáshoz képest nagyságrendekkel nagyobb darabját, amely termelés maga is túlpörgetett, a bolygó nem fenntartható kizsákmányolásán alapul.

Létezik egy nagyon gyakori ellenérv azokkal szemben, akik felhánytorgatják kényelmes életmódunk eme kegyetlen mellékhatásait. „Te is vezetsz néha autót, nem? Városi házban élsz, ahol van fűtés, hűtőszekrény. Saját számítógépen írsz. Van egy csomó könyved. Álszentségeket beszélsz.” Ez az érv, bár egy régi módszert alkalmaz: „ha nem tudod megtámadni az állítást, támadd az embert”, tartalmaz igazságokat. Mindannyian, akik a civilizáció keretein belül élünk, élvezői vagyunk olyan „javaknak”, amelyek erőszak útján keletkeztek, még akkor is, ha próbáljuk tudatosan csökkenteni ezeket. Magam részéről tehát valami ilyesmi a válaszom: „Igen, én is részesedem az erőszakkal nyert haszonból. Ennek tudatában vagyok, de ha csak megpróbálnám teljesen elvágni magam a rendszertől, akkor az általam fel nem használt erőforrásokat felhasználná más, és valószínűleg olyan, aki kevésbé van tisztában a felelősséggel, amit ez jelent. Így ehelyett próbálkozom a számomra rendelkezésre álló erőforrásokat minél hatásosabban felhasználni egy – emberek és nem-emberek számára egyaránt – élhetőbb világ kialakítására.”

Ez elvezet minket egy következő érdekes megfontolnivalóhoz. Egy tizenkilencedik századi angol közgazdász a szénhasználattal kapcsolatban figyelte meg, ami később Jevons paradoxon néven híresült el: ha valamilyen technikai fejlődés növeli egy erőforrás felhasználásának hatékonyságát, akkor az adott erőforrás kitermelése ennek hatására valószínűleg növekedni fog. Azért nevezik paradoxonnak, mert ellentétes a hétköznapi intuícióval, bár közgazdaságilag könnyen alátámasztható, a szabad piac működésének egyszerű következménye. A hatékonyabban és így olcsóbban felhasználható erőforrásra a kereslet növekszik, és ez a hatás gyakran erősebb, mint az egyes területeken a felhasználás csökkenése. Kisebb léptékben hasonló történik, ha akár egyetlen ember, vagy egy csoport tudatosan csökkenti a fogyasztását: az általuk nem igényelt erőforrásokat a globális piac felveszi, és még több profittermelésre, a gazdaság felpörgetésére használhatja. Egy kerék megolajozásával a gépezet csak gyorsabban forog.

Ezért tartom hibásnak az elképzelést, hogy jelenlegi rendszerünkben az egyéni fogyasztáscsökkentés önmagában bármit is megoldana. Akik a hatalmas bőséghez, és folyamatos profitnöveléshez szoktak hozzá, nem fognak szintén visszavenni. Amit te nem pazarolsz el, elpazarolja más, esetleg még több kárt okozva. Félreértés ne essék: kevesebbet vezetni, kevesebb villanyt, gázt és vizet fogyasztani, kevesebb szemetet termelni egyáltalán nem haszontalan dolgok, csak téves azt hinni, hogy ezzel az ember jelenleg bármit is megóvna a környezetből. Egyetlen dolgot óv: saját jövőbeli életbenmaradási esélyeit és józan eszét (és azokét, akiknek tapasztalatait tovább tudja adni), amikor mindannyian rá leszünk kényszerülve a csökkentésre.

A „passzív erőszak” áthatja világunk. Ennek legfontosabb példája talán a „gazdasági erőszak”, ami lényegében a pénz hatalma mindenek felett. Ha nincs pénzed, nem tudsz élelmet se szerezni, legalábbis nem úgy, ahogy a rend engedi. Az önellátáson alapuló természeti közösségeket a civilizáció nem tűri meg (vagy csak néha, mutatóba), tehát marad beállni „bérrabszolgának” a civilizáció által nyújtott keretek között. A társadalmi „rend” fenntartásához nem kell állandóan ütni és ölni, elég csak néha. A többit megteszi a félelem, és a „rend” mindent átható propagandája, amelyek által a nyomorban lévők is elfogadják annak mindenhatóságát. Ahhoz, hogy jobban megértsük, hogy történik ez, hogyan írja felül az emberek személyes tapasztalatait a civilizáció fogalmaiban való gondolkodás, Derrick Jensen A Language Older than Words (Egy Szavaknál Ősibb Nyelv) nyelv című könyvéből idézek:

Ahhoz, hogy fenntarthassuk jelenlegi életvitelünk, szükségünk van rá, hogy tág értelemben véve hazudjunk egymásnak, de főként magunknak. Nem fontos, hogy a hazugságok különösebben hihetőek legyenek. A hazugságok egy védőkorlátot alkotnak az igazsággal szemben. Ezekre a védőkorlátokra szükség van, mert nélkülük sok szánalmas cselekedet lehetetlenné válna. Az igazságot minden áron el kell kerülni. Amikor mégis megengedjük, hogy magától értetődő igazságok átszivárogjanak védelmünkön a tudatunkba, úgy kezeljük őket, mint megannyi kézigránátot, amelyek szerte-szét gurulnak egy bizarr parti táncparkettjén. Megpróbálunk kívül maradni a hatókörükön, félve, hogy felrobbannak, és összetörik tévképzeteink, és ott hagynak minket csupaszon, kitéve mindannak amit a világunkkal és magunkkal tettünk, felfedve az üres embert, akivé lettünk. És így elkerüljük ezeket az igazságokat, és folytatjuk a világpusztító táncunk.

Mint a legtöbb gyermek, mikor fiatal voltam, hallottam a világ beszédét. A csillagok énekeltek. A köveknek preferenciáik voltak. A fáknak rossz napjaik. A békák élénk társalgásokat folytattak, kitárgyalva a napi fogásaikat. Mint háttérzaj a rádióban, az iskoláztatás és a szocializálódás egyéb módjai elkezdtek beleavatkozni abba, hogyan érzékelem az élővilágot, és így évekig majdnem teljesen elhittem, hogy csak az emberek beszélnek. A szakadék az észlelésem és a majdnem biztos hitem között mélyen összezavart. Csak később értettem meg, hogy milyen személyes, politikai, társadalmi, ökológiai és gazdasági következményei vannak annak, hogy egy elnémított világban élünk.

Ez a némítás a kultúránk működésében központi szerepű. A makacs ellenállás, hogy meghalljuk azoknak a hangjait, akiket kizsákmányolunk létfontosságú a felettük való uralomhoz. A vallás, tudomány, filozófia, politika, oktatás, pszichológia, orvostudomány, irodalom, nyelvészet és művészet mint igába lettek hajtva mint eszközök a nők, gyermekek, más fajok, más kultúrák, a természeti világ és tagjai, az érzelmeink, lelkiismeretünk, és személyes történetünk elnémítására és lerombolására.

Az én bevezetésem ebbe a némításba – ugyanez igaz a gyermekek nagy százalékára rengeteg családban – az apám kezei (és nemiszerve) által történt, aki verte az anyám, fivéreim és nővéreim, és megerőszakolta anyám, nővérem, és engem.

Csak tippelni tudok, hogy mivel én voltam a legfiatalabb, ezért apám valamiért úgy gondolta, ahelyett, hogy engem verne, jobb, ha csak kényszerít, hogy nézzem, és hallgassak. Emlékszem jelenetekre – homályosan, mintha egy álomból, vagy filmből lenne – kétségbeesetten hadonászó kezekről, és hogy apám Rob testvéremet üldözi körbe-körbe a ház körül. Emlékszem, amint az anyám a hálószobájukba ráncigálta apám, hogy felfogja azokat az ütéseket, amelyek egyébként gyermekeit érték volna. Mi többiek kővé meredt arccal ültünk a konyhában, hallgatva az elfojtott nyögéseket, amelyek átjutottak a túl vékony falakon.

A lényeg pont a homályosság, ahogy emlékszem ezekre az engem erősen alakító képekre, mivel a legrosszabb dolog, amit az apám tett túlment a verésen és nemi erőszakon, egészen annak a tagadásáig, hogy ezek egyáltalán megtörténtek. Nem csak a testünk volt betörve, hanem megtörte az emlékezet és tapasztalat, psziché és valóság közti összekötő alapot is. A tagadásának megvolt az értelme, nemcsak mert az erőszak beismerése ártott volna a képének mint egy társadalmilag elismert, vagyonos és mélyen vallásos ügyvéd, hanem mert egy ember, aki veri a gyermekeit, nem beszélhet róla őszintén, és folytathatja ezt tovább.

Amnéziások családja lettünk. Nincs hely az elmében, amely megfelelően tárolni tudná ezeket az emlékeket, és lényegében nem volt kiutunk, így semmi célt nem szolgált volna, ha tudatunkban tartjuk ezeket a borzalmakat. Így megtanultuk, napról-napra, hogy nem bízhatunk meg az észlelésünkben, és jobb, ha nem hallgatunk érzelmeinkre. Naponta feledtünk, és ha egy emlék a felszínre tört, újra elfelejtettük. Jött egy verés, utána egy rövid bűnbánattal, és apám megkérdezte „Miért késztettél rá, hogy ezt tegyem?” És ezután? Semmi, kivéve a kellemetlen bizonyítékokat: egy törött ajtót, egy összevizelt alsóneműt, egy fa sarokvédőt, amelyet a bátyám ismétlődően letépett a falról, amikor megpróbált lendületet nyerni. Amint ezek helyre lettek hozva, nem volt mire emlékezni. Így „elfeledtük”, és a dolgok ugyanígy folytatódtak.

A hajlandóság a feledésre a némítás lényege. Amikor erre rájöttem, elkezdtem jobban odafigyelni a feledés „miért”-jére és „hogyan”-jára – és így elindulhattam vissza az úton az emlékezés felé.

Mi mást feledünk még el? Elgondolkozunk-e a nukleáris pusztításon, vagy a tonnányi plutónium legyártásának bölcsességén, ami még mikroszkopikus mennyiségben is halálos, 250000 éven keresztül? A globális felmelegedés megzavarja-e álmaink? A legkomolyabb pillanatainkban eszünkbe jut-e, hogy az ipari civilizáció a bolygónk történetének legnagyobb kihalási hullámát indította el? Vagy az, hogy a kultúránk népirtást rendez minden bennszülött kultúrával szemben, amivel csak találkozik? Ahogy valaki a kultúránk által gyártott termékeket fogyasztja, belegondol-e a kegyetlenségekbe, amelyek ezeket lehetővé tették?

Nem állítjuk meg ezeket a borzalmakat, mert nem beszélünk róluk. Nem beszélünk róluk, mert nem gondolkozunk róluk. Nem gondolkozunk róluk, mert túl borzalmasak ahhoz, hogy felfogjuk. Amint a trauma-szakértő Judith Herman írta, „A szokványos válasz a borzalmakra, hogy kiűzzük őket a tudatunkból. A társadalmi egyezség bizonyos áthágásai egyszerűen túl szörnyűek ahhoz, hogy szavakba öntsük, erre utal a kimondhatatlan szó.”

Amint a természeti világ ökológiai hálója szétbomlik körülöttünk, talán ideje elkezdeni kimondani a kimondhatatlant, és odafigyelni arra, amit elviselhetetlennek tartottunk.

Egy gránát gurul a padlón. Nézd. Nem fog eltűnni.

Orwell 1984-ében a Párt egyik jelmondata: „A tudatlanság erő.” És tényleg. Csak úgy képes egy kultúra rutinszerű atrocitásokat elkövetni, ha tagjai ezekkel nincsenek tisztában, és közvetlen végrehajtói saját elméjükben nem borzalmakat cselekednek, hanem a „kötelességüket” teljesítik. A mi kultúránk a szörnyűségeket és a belőlük szerzett profitot minél messzebbre eltávolítja egymástól, sok-sok réteg választja el a leginkább szenvedőket, a legnagyobb haszonélvezőktől.

Valamint hasonló „duplagondol” rengeteg példáját találjuk mai világunkban is. „A gazdasági növekedés jó.” „Ez a föld a miénk.” „Az embereket meg kell nevelni.” Rövidke mondatok, amelyek sokezerszer hallva belénk ivódnak, és homályos fogalmakból álló mantrákká válva, eltakarnak előlünk egy komplex valóságot.

Az erőforrások centralizációja, amire civilizációnk épül, csak a fizikai és lelki erőszak különféle formái által lehetséges. Szembeszállhatunk-e ezzel hatékonyan, és ha igen, hogyan? Folytatása következik.

A természeti népekről

3

Írta Jand | Világ | 17-01-2010

Címkék:,

[Tavaly tavasszal elkezdtem egy cikksorozatot, amiben Derrick Jensen Végjáték című könyvének premisszáihoz fűzök magyarázatot, sok egyéb helyről is merítve. Három részig jutottam, de ma megnéztük az Avatart, és ezen felbátorodva úgy gondoltam, ideje előszednem és folytatnom. Így az első három régi cikkemet újra bemásolom ide, és lehet, hogy később kicsit módosítom is még őket.]

Második premissza: A hagyományos közösségek ritkán engedik át vagy adják el önszántukból a közösségük alapját jelentő erőforrásokat, amíg a közösségüket fel nem bomlasztják. Ezenkívül nem hajlandók hagyni, hogy más erőforrások – arany, olaj stb. – kitermelése érdekében kárt tegyenek a földjeikben. Ebből következik, hogy aki igényt tart az erőforrásokra, annak minden tőle telhetőt meg kell tennie a hagyományos közösségek szétrombolásához.

Föld tulajdonjog. Még egy fogalom, amely megkülönbözteti a „civilizált” kultúrákat a többitől. Mivel a városok meghaladják lokális környezetük eltartó-képességét, külső erőforrásokra van szükségük, és az ezek feletti uralmat valamilyen módszerrel biztosítaniuk kell. A kereskedelem gyakran nem elég. Ha egy területen minden megvan az emberi élethez szükséges dolgokhoz, és az ott élő emberek kultúrája olyan, hogy nem is igényelnek többet, nem fogják külső fenyegetés nélkül túltermelni földjüket, hogy „exportálhassanak”. Így az olyan népeket, ahol a föld tulajdonjoga nem létezett, a civilizáció nem tűrte meg maga körül. Mivel ezek a „vademberek” nyilvánvalóan nem birtokolták a földet, így azt szabad prédának tekintették. A „vadembereket” pedig vagy megtérítették (kereszténységgel, vagy a „fogyasztói társadalom” agymosásával; a lényeg ugyanaz), vagy kiirtották.

Gyors bevonás: nem tudom, mi lehetne gyorsabb, mint a választási lehetőség, amelyet oly sok karóhoz kötözött indiánnak megadtak, miközben a lábuk fával volt körülrakva: Kereszténység vagy Halál. Egy indián visszakérdezett: Ha áttér a kereszténységre, akkor a mennybe kerül? És ha igen, akkor ott lesz a többi keresztény is? Miután megtudta, hogy mindkét kérdésére igen a válasz, azt mondta, akkor inkább égessék el.

Nem állítom, hogy a természeti népek kultúrája mind csodálatos lett volna. Voltak köztük erőszakosak és borzalmasak is. De rengeteg olyan is, ami a külső szemlélők, a „civilizáltak” számára visszataszítónak hatott, de a törzsek tagjai boldogak voltak. És sok olyan, ami még a civilizáltak számára is vonzó volt. Sok fehér ember beállt az indiánok közé. Sok fehér ember, amikor az indiánok és a fehérek kicserélték háborús foglyaikat, nem akart volna visszamenni a fehérek közé. Néhol törvényekkel és fegyverekkel kellett megakadályozni, hogy ne álljanak be az emberek indiánnak. Az ellenkezőjére nem volt példa.

Jelenleg a Föld lakosságának leggazdagabb ötöde a Föld javainak 82%-ával rendelkezik. Társadalmunkban (dollár-) multimilliomosnak lenni, miközben naponta tízezrek halnak éhen, nem bűn. Sőt, ők lesznek, a „hírességek” és „nagyok”, akikre felnézünk. Ami bűn: nem „dolgozni”, azaz nem hajtani tovább a civilizáció „diadalmenetét”, nem tisztelni a társadalmi „rendet”, például bármilyen módon megkárosítani az előbb említett „nagyok” tulajdonát, vagy vélt jogait, megpróbálni háborítatlanul élni egy földterületen (kötelező papírmunka, iskoláztatás, stb…). Ezekben a természeti népek mind bűnösök voltak, így nem csoda, hogy bűnözőként is kezelték őket.

Egy kultúra legfontosabb meghatározója, az értékrendszer, ami szerint jutalmaz vagy büntet, akár direkt, akár indirekt módokon. Egy szoros és nem hierarchikus közösségben a vagyonfelhalmozás meghozza a büntetését, a tárgyakból nyerhető „jutalom” összemérhetetlenül kisebb a kitaszítottságból származó szociális veszteségnél. Mi azonban az izoláció kultúrájában élünk. Az emberek többsége egész életükben „dobozokban” él, az iskolákban, munkahelyeken, általában hasonló korosztálybeli emberek között. A generációk szétköltöznek. Szerintem valami igazán fontosat vesztenek el azok, akik nem láthatják naponta öregemberek nyugodt mosolyát és kisbabák nevetését. Magának az Életnek a perspektíváját veszítik el, és csak így nyerhet látszólagos értelmet az a mókuskerék, amiben a „dolgozó” emberek a napjaikat töltik. A vagyonfelhalmozás egy addiktív folyamattá válhat. Addiktív, mert nem az igazi igényeinket elégíti ki, és így sosem nyújthat teljes megelégedettséget. Izolációban élve, a szociális veszteségek nem érinthetnek meg valakit, ha már eleve nem is volt mit vesztenie. Így sorra eltaposhat és kiszipolyozhat megannyi embert és tájat, és sosem lesz elég.

A legtöbbünknek nincs egy olyan emberi közössége, ahol megpihenhetnénk és biztonságban érezhetnénk magunk, és érezhetnénk, hogy gondunkat viselik.

A gazdaságunk erre épít. Könnyű olyan embereknek eladni valamit, akikben hatalmas a hiány az igazi szükségleteik iránt. A boltok tele vannak kötszerekkel a Birodalom által okozott sebekre. Derrick Jensen szerint a domináns kultúra egy kizsákmányoló rendszer, ami tagjaiban komplex poszttraumás zavart okoz.

Mi történik, ha nem csak egy-két trauma ér, hanem hosszas fogságban vagy? Az egyik, hogy elkezdesz félni a kapcsolatoktól és mindent irányítani akarsz magad körül. Elfelejted, hogy lehetséges kétirányú kapcsolat, és azt hiszed, minden kapcsolat hierarchián alapul, mert ez az, amit magad körül látsz. És azt hiszed, hogy minden kapcsolat a hatalmon alapul, és így félünk igazi kapcsolatba lépni ezekkel a fákkal és egyéb szomszédainkkal, így erőforrásnak hívjuk őket, amiket használhatunk.

Egy abúzív családi környezetben minden a visszaélő védelmezésére irányul. Minden. Hasonlóan a kultúránkban minden a gazdagok védelmét szolgálja. Erről szól a kultúránk.

Miért marad annyi bántalmazott a visszaélő partnerével? Azért mert azonosulnak a rendszerrel, mert ezt tanulták gyerekkoruk óta. A civilizációban úgy tanuljuk, hogy azonosuljunk ezzel a nagyobb valamivel, ami nem mi vagyunk, öntudatunkban fontosabb, hogy civilizáltak vagyunk, mint hogy élőlények.

(Részlet a Micsoda Út! Élet a Birodalom Végnapjaiban című film szövegéből, link)

Ez az elkülönültség nagyon fontos része a „civilizált” öntudatnak. Mi nem vagyunk állatok. Többek vagyunk. Csak mi érzünk, gondolkodunk igazán, tehát csak mi élünk igazán. Minden más alattunk van, tehát értünk van. És akik mindezt nem így gondolják, azok szintén.

Egy részlettel zárok Jensen A Language Older than Words (Egy Szavaknál Ősibb Nyelv) című könyvéből. Vigyázat, durva:

1864. november 29.-én körülbelül 700 katona John Chivington ezredes irányítása alatt megközelített egy Cheyenne tábort Sand Creek közelében, Kolorádóban. A hajnal korai fényei a katonák számára körülbelül száz elszórt kunyhót fedtek fel.

Chivington tudta, hogy a falu Indiánjai, hogy bemutassák, nem jelentenek fenyegetést, önkéntesen beszolgáltatták a vadászfegyvereiken kívül minden fegyverüket a szövetségi kormánynak. Tudta, hogy az Indiánokat a katonaság háborús foglyoknak tekintette. Valamint azt is tudta, hogy a Cheyenne férfiak majdnem mindannyian elmentek bölényre vadászni. A válasza minderre ez volt: „vérben akarok gázolni.”

Amint Descartes századokkal előbb, ő se volt egy magányos őrült, hanem egy egész kultúrája volt társaságnak. Ez a magasan tisztelt ember – korábbi metodista pap, továbbra is elismert az egyházában, nemrég a Kongresszus képviselő-jelöltje – már korábban kifejtette beszédeiben, hogy az Indiánokkal szembeni politikája, hogy „megölni és megskalpolni mind, kicsit és nagyot.” Megnyugtató lenne azt gondolni, hogy egy ilyen gyilkos indulat kitaszítottként megbélyegezte volna. Tévednénk. A The Rocky Mountain News, a térség legfontosabb újságja az előző évben tíz szerkesztői cikkben bíztatott a „vörös ördögök kiirtására”, kijelentve, hogy az Indiánok egy „léha, csavargó, kegyetlen és szentségtelen faj, amit el kell törölni a föld színéről”. Az újság szorosan együttműködött a kormányzóval, aki kinyilatkoztatta, hogy a terület polgárainak és hadseregének joga és kötelessége az összes Indián „üldözése, megölése és elpusztítása”. Chivington és a serege nem egyedül cselekedett.

Két fehér ember, akik látogatóban voltak a táborban kikémlelte a katonákat, és egy cserzett bölénybőrt kötött egy rúdra, és fejük felett lóbálták, hogy jelezzék, ez egy barátságos falu. Fekete Üst, a Cheyenne-ek fő vezetője előbb egy fehér zászlót, majd a legrosszabbtól félve egy Egyesült Államok zászlót (amit Abraham Lincolntól kapott) emelt fel, kétségbeesett próbálkozásként hogy meggyőzze a katonákat, ne támadjanak.

A folytatás mégis borzalmasan elkerülhetetlen volt. A katonák tüzet nyitottak. Az Indiánok menekültek. Chivington megparancsolta a tüzérségének, hogy lőjenek a pánikba esett asszonyok és gyermekek közé. A sereg rohamnak indult, levágva minden nem-fehért az útjában. Az asszonyok a patak homokos partján próbáltak menedéket kikaparni maguk és gyermekeik számára. Amint egy katona később beszámolt róla, „Úgy harminc vagy negyven squaw [indián asszony, algonkin szóból, a fehérek csúfnévként használták] gyűlt össze a lyukban védekezésként, és kiküldtek egy hat év körüli kislányt egy botra kötött fehér zászlóval; aki alig tett néhány lépést, mielőtt golyót kapott volna és meghalt. Ezután a lyukban lévő összes squaw-t megölték, és négy vagy öt bakot kint. A squawok nem védekeztek. Minden hullát, amit csak láttam, megskalpoltak. Láttam egy squaw-t, akiből kivágták meg nem született gyermekét, ott feküdt mellette.”

Képzeld el a jelenetet: a boldog Chivington vérben gázol. Megcsonkított Indiánok fekszenek mereven a hideg novemberi reggelen. A távolban láthatod a Cheyenne nők és gyermekek egy csoportját, amint futva menekülnek. Messze mögöttük, katonák csapata rohamoz lóháton. Egy mozdulat a kiszáradt patakmederben elkapja a figyelmed. Középtávolságban látsz egy gyermeket. Amint egy katona később visszaemlékezett: „Volt egy gyerek, úgy három év körüli, épp elég idős, hogy járni tudjon a homokban. Az Indiánok lehagyták és ez a kisgyerek őket követte. A kicsi teljesen csupaszon járt a homokon. Láttam, ahogy egy ember leszállt a lováról, úgy hetvenöt yard távolságra, felemelte puskáját és lőtt – elhibázta a gyereket. Egy másik ember lépett mellé, azt mondva ’hadd próbálkozzam én a rohadékkal; majd én eltalálom.’ Leszállt a lováról, letérdelt és lőtt, de ő is mellé. Egy harmadik ember érkezett, hasonló megjegyzést tett, lőtt, és a kis emberke összeroskadt.”

Most képzelj el egy másik jelenetet, ahogy a katonák lovagolnak hazafele, győzedelmesen. Tudod, hogy megskalpoltak minden hullát, amiket találtak, még azokat is kiásva, akiket véletlenül hajas fejjel temettek be. Annyi skalpot látni, mint ahogy a The Rocky Mountain News hamarosan jelenti, „a Cheyenne skalpok úgy elterjedtek itt, mint a békák Egyiptomban. Mindenkinek van egy, és izgatottan várja, hogy szerezhessen még egyet keletre küldeni.” Azt is tudod, hogy a katonák ujjakat és füleket vágtak le, hogy a halottak ékszereit megszerezzék. De amint még közelebbről megszemléled őket, láthatod, hogy „a katonák kivágták a nők intim testrészeit, a nyergükön szétfeszítették, és a kalapjaikon hordták, amint sorban lovagoltak.”

Most képzelj el, ha bírod, egy harmadik és utolsó jelenetet. A Kongresszus elrendel egy kivizsgálást annak ügyében, amit Chivington a „valaha vívott egyik legvéresebb Indián harc”-nak hívott, és amit később Theodore Roosevelt „egy oly igazságos és jótékony tett, mint ami csak előfordult a harcmezőn.” A kivizsgáló bizottság összehív egy találkozót a kormányzóval és Chivingtonnal, amit a Denveri Operaházban tartanak. A publikum felé nyitottként, a találkozón népes tömeg gyűlik össze. Te hátul vagy. Izzadságot és füstöt szagolsz, meg valamit, ami talán szesz. A találkozó során valaki megkérdi, hogy a nyilvánvaló Indián-problémára megoldásként, mi lenne a jobb, civilizálni vagy kiirtani őket. Szinte felrobban a tömeg. Amint egy szenátor leírta, „oly kiáltás tört ki, amit sose hallani, csak talán egy csatában – egy kiáltás, ami majdnem elég hangos volt, hogy levigye az operaház tetejét – ’KIIRTANI ŐKET! KIIRTANI ŐKET!’”

Chivington nem egyedül cselekedett. […]

Az hogy ezeket az Indiánokat megölték, egyáltalán nem volt meglepő. Soha nem is tekintették embereknek őket. A nők „squaw”-ok, voltak, a férfiak „bakok.” A gyerekek? Ők még kevesebbet számítottak. Őket is le kellett ölni, mert mint ahogy Chivington szerette mondani, „A petékből tetvek lesznek.”

És téves lenne azt gondolni, hogy ez csak a múlt. Az amerikaiak egy jelentős részének egy iraki (vagy egy „harmadik világ”-beli) élet ma is pontosan ugyanennyit ér.

A civilizáció nem fenntartható

3

Írta Jand | Világ | 17-01-2010

Címkék:, ,

[Tavaly tavasszal elkezdtem egy cikksorozatot, amiben Derrick Jensen Végjáték című könyvének premisszáihoz fűzök magyarázatot, sok egyéb helyről is merítve. Három részig jutottam, de ma megnéztük az Avatart, és ezen felbátorodva úgy gondoltam, ideje előszednem és folytatnom. Így az első három régi cikkemet újra bemásolom ide, és lehet, hogy később kicsit módosítom is még őket.]

Első premissza: A civilizáció nem fenntartható, és sose lehet az. Ez különösen igaz az ipari civilizációra.

Azért nevezi könyve logikájának gerincét képező állításait premisszáknak (előfeltevés), mert ezekből kiindulva következtet, és bár sok rengeteg példát ad maguknak a premisszáknak az illusztrálására is, de az azokról való döntést az olvasóra bízza. Jensen szavaival:

Elterjedt gyakorlat, hogy az írók elrejtik előfeltevéseiket, abban a reményben, hogy az olvasókat megragadja az elbeszélés, és leköti a nyelvi értelmezés, amíg végül az íróéhoz nagyjából hasonló végkövetkeztetésekhez jutnak el, sose tudatosítva, hogy gyakran a kimondatlan indulópontok sokkal fontosabbak a végeredményhez, mint az érvek maguk. Például látsz egy fejet a televízióban, aki megkérdi: „Hogyan tudjuk a legjobban növelni az USA gazdaságát?” Első premissza: Mi azt akarjuk, hogy növekedjen az USA gazdasága. Második premissza: Mi azt akarjuk, hogy létezzen az USA gazdasága. Harmadik premissza: Kiket is takar pontosan az a „mi”?

Én nem fogom elcsúsztatni melletted a premisszákat. A lehető legtisztábban próbálom megfogalmazni őket, hogy ezáltal elfogadhasd vagy elvethesd. Ennek részben az az oka, hogy a civilizációval kapcsolatos kérdések, amivel foglalkozom, a legfontosabb kérdések, amivel akár egy társadalomként, akár egyénként valaha is szembe kell néznünk. Nem akarok csalni. Nem akarlak se téged, se magam tisztességtelenül meggyőzni (sőt, egyáltalán nem akarok senkit meggyőzni bármire), hanem ehelyett egy jobb megértést keresek, hogy mit lehet tenni (és mit nem), és hogyan (vagy miért nem). E cél érdekében megpróbálom a lehető legjobb áttekinthetőséget – és őszinteséget – elérni, amire csak képes vagyok.

Térjünk a lényegre. Mit nevezzünk civilizációnak? Egy olyan kultúrát, amely elfoglalta a bolygót, már majdnem teljesen kiszorítva minden más emberi életmódot. Voltak más korábbi civilizációk is, amik valamennyiben hasonlóan szerveződtek a miénkhez, és belebuktak. Mi lehet ez a hasonlóság, és mi különbözteti meg a más életmódoktól?

Erre Jensen ad egy lehetséges rövid és lényegretörő definíciót, aminek következményei az egész társadalmi struktúrát meghatározzák: a civilizációt egy olyan életmód, amely a városok növekedésén alapul/azzal jár együtt. A város definíció szerint legyen egy olyan emberi ökoszisztéma, amely jelentősen túllépi a helyi környezetének eltartó-képességét, és így erőforrások importálására van szüksége. Ez a fajta kultúra, amely a folyamatos egyre erősebb centralizációra és erőforrás-kihasználásra épít, előbb-utóbb olyan korlátokba ütközik, ahol az eddigi út nem folytatható, és ekkor az összes folyamatos növelésre kialakított rendszer bedől.

Jelenlegi civilizációnk az erőforrás-kiaknázásban (azaz a Föld egyre széleskörűbb és mélyebb feltúrásában) minden eddigit megelőz. Így alakulhatott ki az ipar, a hatalmas anyagmennyiségek feldolgozásának eszköze. Azonban az ipar meglehetősen rozoga alapokon áll. Még mindig erősen élhet sokak fejében egy techno-utópista elképzelés, ami szerint egyre több energia fog az emberiség rendelkezésére állni, fokozatosan átváltva „zöld” erőforrásokra környezeti problémáink is megoldódnak, és egy folyamatosan fejlődő, magas technológiával élő globális társadalmat hozunk létre. Azonban jelenlegi iparunk még mindig nagyon erősen fosszilis-energia alapú, és az ezek kitermelésének csökkenése már megkezdődött, és a 2008. júniusi globális olajcsúcs fölé talán valószínűleg sose jutunk. (De ha mégis, az meg a légkörre nézve lenne rossz hír…) Az elektronikai eszközökhöz és napelemekhez szükséges sok ritkafém, mint például a platina, irídium és a tantál szintén kifogyóban vannak: előbányászásuk egyre nehézkesebb, és a hulladékból való visszanyerésük is nagyon energiaigényes.

Ha most azonnal nekikezdene az emberiség, hogy napelem- és szélerőmű-parkok és egyéb megújuló (vagy hatalmas tartalékokkal rendelkező, mint a földhő) forrású energia-termelést építsen ki a jelenlegi fosszilis energiával működő rendszerünkre alapozva, minden egyéb ebből a szempontból (is) pazarlást (pl. autók hatalmas tömegének működtetése) visszafogva, talán már akkor is kevesek lennének a jelenlegi tartalékaink és eszközeink, hogy egy 100%-os cserét tudjunk csinálni, visszatérve a jelenlegi energiafogyasztási szintre. De ez természetesen képtelenség, mint az is, hogy a jelenlegivel megegyező számú, alternatív hajtóüzemű autót le tudjunk gyártani.

A gazdasági válságról hallunk minden nap. Sokkal kevesebbet emlegetik az ökológiai válságot, ami még az előbbinél is nagyobb méretű: átszámolva, hogy mennyi „ökológiai tőkével” rendelkezik a Föld, aminek a hozamából élünk, ennek veszteségei messze túltesznek a pénzpiac bukásain. Amíg a társadalmunk vezetői különféle pénznemekben kifejezett értékek mozgásait figyelik, az ipari civilizáció vakon menetel a pusztulása felé. A megoldás nem lehet a „munkahelyek” teremtése, és a „gazdaság” élénkítése, ha az emberiség életben maradása összeegyeztethetetlen egy olyan életmóddal, amiben ezeknek a fogalmaknak egyáltalán van jelentésük. (A legtöbb „munka”, amit ma az emberek végeznek nem szükséges a létfenntartáshoz, sőt merő pusztítás. Csak egy kóros rendszer tulajdonsága az, hogy olyan cselekedetet jutalmaz, ami az egész halálához vezet.)

Ha beköszöntenek a még nagyobb energiahiányok, veszélyes időszak elé nézünk. Ha valahol túl sok ember él túl kevés erőforrásra, könnyen fanatizálhatóak egy egyszerű „megoldás” végrehajtására. Adok egy tanácsot: ha nagyvárosban élsz, és egy hétig kimarad a villany-, gáz-, üzemanyag- vagy élelmiszer-ellátás (persze valószínűleg ezek közül több következik be egyszerre), akkor – ha addig nem tetted volna meg – menekülj, ahogy csak tudsz! Ilyen helyzetben bárminemű rend fenntartása reménytelen.

Vidéken, csoportosan összefogva sokkal jobb esélyünk van magunk, társaink és a földünk megvédésére. Természetesen minél előbb szerveződött a csoport, és minél felkészültebb, annál jobb.

Kicsit messzebbre kanyarodtam, mint így elsőre terveztem. Mit tehetünk most? Talán a legfontosabb kiindulópont: elkezdeni komolyan megkérdőjelezni jelenlegi társadalmi rendszerünk fogalmait, és végleg elvetni azt a képzetet, hogy tervezhetjük úgy az életünk, mint ahogy a jelenlegi kultúránk elénk vetíti. Nagyon komoly változásokra számíthatunk, és hogy mit hozunk ki ezekből a saját környezetünk számára, az rajtunk is múlik.

Még egy Jensen idézettel zárok. A kilátásokat tekintve, bárminemű „környezetvédelemben” is gondolkoztunk eddig, valószínűleg nem árt átalakítani a fogalmainkat.

Miért öli a civilizáció a bolygót, tizenkettedjére. Auschwitz. Treblinka. Bergen-Belsen. Ezért. Nem, nem azért, mert a civilizáció egy munkatábort majd haláltábort csinál az egész világból, bár ez is igaz. Nem, nem azért mert a civilizáció végpontja a futószalagos tömeggyilkosság, bár ez is igaz. Hanem az auschwitzi orvosok miatt.

Megmagyarázom. Emlékszel arra, amikor arról beszéltem, hogy a környezetvédelem egy totális kudarc, és adtam néhány okot a hatástalanságunkra? Akkor kihagytam a szerintem legfontosabb okot, ami összefüggésben van az említett orvosokkal.

Robert Jay Lifton a rettentően fontos A Náci Orvosok című könyvében bemutatta, hogyan volt lehetséges, hogy olyan emberek, akik letették a hippokratészi esküt, olyan börtönökben dolgozzanak, ahol a foglyokat halálra dolgoztatták, vagy sorozatban leölték. Azt találta, hogy az orvosok közül sok őszintén törődött a pácienseivel, és megtettek minden hatalmukban lévő dolgot – ami szánalmasan keveset jelentett – hogy segítsenek pácienseik életén. Ha egy fogoly megbetegedett, megnyalhatott egy aszpirint. Esetleg ágyba fektették a beteget egy-két napra (de nem túl hosszú ideig, hogy nehogy „kiválasszák” őket a halálra). Ha egy páciensnek fertőző betegsége volt, akkor esetleg megölték, hogy megakadályozzák a kór terjedését. Ezek mindegyikének volt értelme Auschwitz korlátain belül. Még egyszer, tehát az orvosok mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy segítsék a foglyokat, a legfontosabb dolgot kivéve: Sose kérdőjelezték meg Auschwitz létezését magát. Sose kérdőjelezték meg a foglyok halálra dolgoztatását. Sose kérdőjelezték meg a halálra éheztetésüket. Nem kérdőjelezték meg a bebörtönzésüket. A megkínzásukat. Sose kérdőjelezték meg a kultúrát, amely elvezetett ezekhez a borzalmakhoz. Sose kérdőjelezték meg a logikát, ami kikerülhetetlenül elvezetett az elektromos kerítésekhez, a gázkamrákhoz, a golyókhoz az agyban.

Mi, környezetvédők ugyanezt tesszük. Olyan keményen dolgozunk, ahogy csak tudunk, hogy megvédjük a helyeket, amiket szeretünk, a legjobb tudásunk szerint használva a rendszer eszközeit. Mégis nem tesszük meg a leges-legfontosabbat: Nem kérdőjelezzük meg ezt a halál-kultúrát. Nem kérdőjelezzük meg a gazdasági és társadalmi rendszert, amely a világot halálra dolgoztatja, halálra éhezteti, bebörtönzi és megkínozza. Sose kérdőjelezzük meg a kultúrát, amely elvezet ezekhez a borzalmakhoz. Sose kérdőjelezzük meg a logikát, ami kikerülhetetlenül elvezet az erdők kivágásához, a legyilkolt óceánokhoz, talajveszteséghez, gátak közé szorított folyókhoz, megmérgezett víztározókhoz.

És egész biztosan nem cselekszünk, hogy megdöntsük.